Kemény Katalin: Angolna (I.)

Ha annak idején megsejted, hogy utazásod semmiben sem különbözik az emberemlékezet óta megtett valamennyi utazástól, sejtésed hihetően kioltja a gyorsvonat kerekeit egyre sebesebben hajtó lendületed, hihetően még kézipoggyászod hevenyében való csomagolásához is kioltja kedved. Ha tudtad volna! Olyan utazás ez, akár emberemlékezet óta valahány – aki szobájában nem találkozik önmagával, útra kel – valami forró és mégis tompa várakozás a találkozásra önmagaddal, akit néha szeretőnek hívnak, máskor tengerpartnak, vagy messzi hegyi tájnak, egzotikus vidéknek, olykor küzdelemnek, kalandnak – te földi kezdeteidnek, a látóhatárod elől elsikkadt szülőföldnek. Jól ragadtad meg a szót, mert így is volt ez és lesz, míg csak utazás e világban, minden találkozás egy új születés helye és minden új születés találkozás egy mélyebb múltba süppedt valónkkal, egész a végsőig – vágyakozás, kívánság, keresés, találás és találkozás – a másik megszűntéig. Te most egy kisfiú után sóvárogtál.

Kemény Katalin

Angolna (I.)

Come in! Entrez s'il vous plait! Prosze wejść! Veni! Veni! – hallottad a világ valamennyi nyelvén, azokon is, amelyeket nem ismertél és még létezésükről sem volt tudomásod. Tessék bejönni, besétálni, besietni, akár beúszni!, és egyre sürgetőbben. Teljes érzékenységed szabadjára oldva, majd önmaga hatványára emelve sem tudtad észlelni, merről, melyik égtáj felől jő a hívás, magad előtt átjárható résnek nyoma se, ezért gyakran hátrafordultál. Mögötted és körülötted ugyanaz a sűrű, olykor ritkuló, de egybemosódó tér, mozaiklap, összeillesztve közutakból, indóházakból, a hegyoldalban szép kilátásba foszló nyárilakból, a városban a kilátást egymás elől faló bérházakból, tömérdek kozmetikai, valamint izgató- és csillapítószerből, mint stukkók és díszállatok, remekművek és strandszépségek, leány- és legényegyletek (alias: kolostorok, vagy koedukációs szervezettel népjóléti, valamint erkölcsrendészeti intézmények, idetartoztak konklávék, legfőbb államtanácsok, termelőszövetkezetek, archívumok, klinikák, nyilvános- és titkos és családi házak és egyebek), teatrumok, a civilizált ember minden igényét kiszolgáló áruházak és a mellékutcában szatócsbolt, ahol a szegényebbek pironkodás nélkül vásárolhatnak tökmagot meg krumplicukorból olvasztott meszkalint, dómok, temetésekkel egybekötött lakodalmak, nagyszabású filozófiai rendszerek, talponállók és nyugágyak, börtön is elég, bár ezeket nem lehet világosan megkülönböztetni a szabadságharcoktól és egyéb szabadtéri játékoktól. Csupa déjà vu körtánc, a lépéseket már unos-untig gyakoroltad, s ha nem is fásultál még éppen rostnyalábbá, varázsuk kedélyed rostáján áthullott, és így valami kellemes, szinte várt meglepetés borzongatta gerinced a felszólítás hallatán: Tessék bejönni! Szíves örömest engedtél volna a hívásnak, még ha a hívó ismeretlen is, de hová? Feletted az ég akár ködhályogos, akár kék tündöklésébe burkolja rejtelmét, egyaránt közömbös és zárt, semmi jele a hívásodra széttáruló felhőknek. És lefelé? – lábad alatt a föld nem kevésbé rideg, port taposol, fűben hemperegsz, apró tócsákban pacskolsz, mély vizet szelsz, mind szótlan, akár simára koptatott aszfalt, még egy vakondtúrásnyi gödör sem kínálja nyílását belépésre. Görgő szkarabeuszként bukfencezel saját tengelyed körül, a hang, a belépés irányát fürkészve. Tessék bejönni! Hová? Azt észrevetted, hogy a néma tér vetőszálait az idő nyüstfonalai haránt kergetik, és kedved lett volna a keringést megállítani, talán a forgórésen így besurranni, ám a magasból csóvaként lezuhanó fonalak szédületes száguldásukban oly szorosan tapadtak egymásba, hogy ámbár a sugarak felcserélhetetlenül különbözők, mégis, szétválasztásra, a határvonalakba fogódzásra nem is gondolhattál – hát még ajtónyílásra! Azt, hogy létezik egy ötödik világtáj, pontosan ott, ahol állsz, pontosan ott, ahol a vetőszál és a nyüstfonal metszi egymást, és messe egymást a kettő bárhol és bármikor, ott az élet útjának fele, a hang forrása, a belépés nyílása, azt sem tanítóid nem közölték veled, sem a magad fényéből nem világolt fel. De amikor már elalélt a remény, hogy a zaklató hang és a belépésre alkalmas hely egyesülve megmutatja magát, felsuhant benned egy ódon kapukép, faragott oszlopokkal, galambdúcos szemöldökfával, valamelyik elsüllyedt életedből, íve alól kiszalad egy kisfiú, kezében botocskával karikát hajt, mögötte belátsz a terebélyes, vadgesztenye árnyalta udvarra, a rövid-nadrágos fiúcskát egy patakcsobogó hang visszahívja – egy asszony –, de a kapu előtt tér, macskaköves, lombrések aranytenyerei vibrálnak villogó kavicsok, libanyáj fehér hátán, a kisfiú karikáját kergetve kiszalad a térre, szemed elől veszted, csak porgomolyag felhőzik a riadt, az alig karmagasságban szárnycsapkodó, gágogó falka nyomán.
Elneveted magad:
– Utazom.
És felülsz az első induló vonatra.

Ha annak idején megsejted, hogy utazásod semmiben sem különbözik az emberemlékezet óta megtett valamennyi utazástól, sejtésed hihetően kioltja a gyorsvonat kerekeit egyre sebesebben hajtó lendületed, hihetően még kézipoggyászod hevenyében való csomagolásához is kioltja kedved. Ha tudtad volna! Olyan utazás ez, akár emberemlékezet óta valahány – aki szobájában nem találkozik önmagával, útra kel – valami forró és mégis tompa várakozás a találkozásra önmagaddal, akit néha szeretőnek hívnak, máskor tengerpartnak, vagy messzi hegyi tájnak, egzotikus vidéknek, olykor küzdelemnek, kalandnak – te földi kezdeteidnek, a látóhatárod elől elsikkadt szülőföldnek. Jól ragadtad meg a szót, mert így is volt ez és lesz, míg csak utazás e világban, minden találkozás egy új születés helye és minden új születés találkozás egy mélyebb múltba süppedt valónkkal, egész a végsőig – vágyakozás, kívánság, keresés, találás és találkozás – a másik megszűntéig. Te most egy kisfiú után sóvárogtál.

A városka, aki téged fogant és szült, és akivel a viszontlátás nagy befogadó ölelkezésére készültél, az évtizedek nyüstölőjében olyannyira kivetkőzött egykori kertjeiből, a veteményágyások és virágösvények egybejátszó tájképéből, düledező, papsajt és laboda benőtte hídlábaiból és zöldre festett keretekben hunyorító apró ablakszemek örök csodálkozásából, és a három nagytekintélyű épület, a vármegyeház, a rendház és a vigadó áhítatából, a várost alsó és felső fertályra szelő folyó áttetsző és gondtalan serénykedéséből, kivetkőzött abból az almaillatú, zizegő morajból, mely halvány tarka fátyolkupolaként lebegett felette s gyöngéd hullámaival erősebben védte nyelvét, groteszk szokásait, az elődök életét fenntartó históriákat, a maga gyerekes képzelete formálta üdvét, mint a várost alapító s annak nevet adó vezér emlékével együtt enyészett vára. Akár a gyermek, aki játékait sutba dobja és felnőttesdit mímel, felöltözött a kisvárosok világvárosokat utánzó díszleteibe, olasz gelateriával, japán teaházzal, francia moulin rouge-zsal, amerikai blokkházzal, az utcakereszteződéseknél hivatallabirintussal, hajdani locsogó csendjére nyikorgó és kattogó gépek, püffögő fontoskodás, zavart rikoltozás elegyékzaját zúdította, s a még nem is oly régen viselt hétköznapi szőtteseket és a saját kezükkel hímezte, vasalta ünneplőt testéről lerázó fehérnép a bazár műszálas cifraságában fitogtatta máris elavult korszerű voltát. A ruhájával együtt testének hamvát is levedlette város már közeledtedre elébed küldte változásának száraz forgószelét, s már közeledtére olyannyira idegen lett számodra, hogy amikor a termetéhez képest fennhéjázóan méretezett, pályaudvarának alig hunyorgó neonlámpákkal világított peronján kiszálltál, szinte elfelejtetted, hogy szülőfölded keresed és úgy is indultál felfedezésére, ahogy azt az ember kalandokra, meglepetésekre és különleges élményekre éhesen idegen városban szokta.

Ezen a napon háromféle időjárás uralta a vidéket. Kezdetben ködlepel takarta, később gyenge szél fényesítette, végül ködöt és szelet, homályt és világosságot maga alá zúdított a színtelen eső.

Idegen város. Éjszaka az első szállodában. Idegen beszéd. Idegen szokások. Az idegennek szóló bizalmatlan, kissé cukros udvariaskodás. A tapétából parfümös doh árad. Az ágynemű sem kifogástalan. Teát ily későn nem szolgálunk fel. Nem baj, vélekedel, ha tudnák, nem is vagyok olyan idegen. Minden más lenne tolmács nélkül, így még jobb, végül, ha ők idegenek is, én, egyedül én nem vagyok az. Az is jó, hogy nincs útikönyvem, sem baráti kalauzom, a lokálpatrióták buzgalmukkal eltakarják a vidék valódi arcát, meg hogy “mindent” megnézzek, hogy nyakcsigolyámat, mint a fényképész a kedvező perspektíva kedvéért, görcsbe csavarják, a nem idegen, az eredeti, az eredet az első találkozásra, a felismerésre egyedül képesnek, az ismeretlennek tárja fel magát, annak, akit nem vesznek észre – és reggel, a szűk kagylóban meglocskolod magad, uzsgyi, hármasával szökkenve át a lépcsőfokokat, már lenn is vagy a még mosdatlan utcán, a portás egy városról szóló prospektust lobogtatva kiált utánad, de te, mintha nem is hallanád – inkognitóban.
Az üzletek, a kávéházak még szunyókálnak, vagy vizes söprű borzolgatását tűrve félig lehúzott redőnyök mögött nyújtózkodnak, de a piac, az korán kelő, a környező falukból betóduló árusok felébresztik. Piac. Erre különös kedved támad valami gyerekkori gyümölcs ízére. Nem kérdezősködöl, amúgy is nehezen boldogulnál ezzel a kevert nyelvet beszélő, kacskaringós észjárású vegyes népséggel, a régi házak útmutatását is vajmi hiába keresnéd, rábízod lépteidet a minden utazóban életre kelő Hermészre. A fazekasok ponyvái előtt kicsit ácsorogsz, s bár a vonat kattogása közepette eltökélted, viszel majd magaddal a vidék híres cserepeiből, most egyetlen darab sem vonz, elnagyolt formáikkal, odavetett cirádáikkal, szemcsés mázukkal mintha csak hamis utánzatai lennének önmaguknak, nem kívánkozik beléjük sem tej, sem forrásvíz, sem virágcsokor, a fafaragásokból is hiányzik az ártatlan mívesség – de valami gyümölcsöt csak veszek. Az utazás, a hánykolódó éjszaka ugyancsak kiszárította torkodat. Őszidő járja, a szőlő-, alma-, körteszüreté, meg a tejes friss dióé, akad is a kosarakban bőven, de valami fonnyasztó sápkór lepi a gyümölcshalmokat, végül egy kupa szilvát vásárolsz – íze? facsarós, érdes. Nem, itt az ősök eltűntek, üres maszkjaik kínálják terményeiket, a gyümölcsök talán ezért nem képesek duzzadón beérni. A szilvás zacskót elhajítod, kolduló suhancok összekapkodják.
Hited szerint véletlenül és vaktában egyszerre csak ott állsz a halasok sátra előtt. Hasas vizeshordóban harcsa, keszeg, csuka tébolyult keringésben keres menedéket az ollójukat csapkodó rákok elől, többnyire a hordó fenekébe ütköznek, egyedül az angolna hasítja át a víztükröt hegyes, kettős háromszögre nyíló szájával, akárha egyenesen feléd hápogna segítségért. Te bűvölted meg a lihegő foglyot, vagy ő téged, mintha réges-régtől fogva ismernétek egymást, egészen természetesnek tartod, hogy alá- és felbukása, fröcskölése, kígyózó, majd vibráló tánca mind neked szól, vékony, csecsemő sírását hallani véled. Egészen rátapadsz a hordó oldalára, amivel valószínűleg akadályozod a halaskofa tevékenységét, mert, ámbár a nyelvet nem érted, felfogod a félreérthetetlen “mit bámészkodik itt” rádkiáltást. Erszényedbe nyúlsz és rámutatsz a fejét a vízből éppen kicsapó angolnára. Most már ketten voltatok.

Útitársad csöppet sem könnyítette meg barangolásodat. Zsebedben, a vízhatlan zsákban addig ficánkolt, míg ruhád keresztülázott, erre összecsippentve a tartály száját s az utcai kutaknál nem kis erőfeszítéssel újra meg újra megtöltve, jobb kezedben magad előtt tartva vándorolsz az idegen város hepehupás járdáján. A főtéri piacról kifelé menet a házak egyre töpörödöttebbek és rongyosabbak, és anélkül, hogy egybe is betérnél, a szuvas gerendákon, sebhelyes vakolaton, nyűtt függönyökön, akárha üvegfalakon keresztül látod a mindahányban egyszerre nyögő és csikorgó életmimikrit, a mozgások, a tevés-vevések utánzat voltát maga az egyformaság árulja el, s ahol a gerendát megtámasztották, vagy a függönyt kimosták, csak az álélet hazugsága sűrűbb, akár a roskadozó házakat szegélyező kis kertek alakoskodása, mintha csak fáradtak lennének halálukat bevallani. Öröm nélkül.
A napjaikat már-már nem számláló vedlett épületek és a tíz emeletig meredő blokkházak között egyszerre látod meg a külseje után ítélve nem régen nyílhatott lapostetős vendéglőt, homlokzatán a neonkakas cégérrel és a lejtőnek magát megadó, vánszorgó patakot. Úgy emlékszel, valaha folyó volt – de hová lett bolyha, habja, fénye? –, a kivágott fák ritkult talaja bizonyára elapasztja vizét, és benne a temérdek szemét, salak, gipsz, hulladék. Gondolattorlaszodban egymásban kering a letarolt erdő fenn a hegyen, és gyomrod követelése a vendéglő láttán – hal – mi lenne, ha odaadnám a szakácsnak, főzze meg? De ettől, holott már érzed szádban az angolna pikánsan édeskés húsát, vagy talán éppen ettől az íztől menten visszarettensz, és megrettenésed egyúttal mozdulat is, hogy terhedet beleszabadítsad az olajfoltos patakba. Ám a hal megelőzi a döntő tettet, nagyot rándulva, nadrágodat bőven loccsantva kiugrik a vízhatlan zsákból, s már nem is látod, alábukott-e a vízben, vagy a lusta csurgásban úszik-e vissza, lefelé. Különös módon, kínos társadtól szabadulva nem érzel megkönnyebbülést, egyszeriben valami kopár egyedüllét vesz körül, nincs kit vigyél, és nincs ki vigyen, benyitsz hát a fogadóba. Az ebéddel gyorsan végzel. A fogadós szakszerűen, turistaként bánik veled, a sovány választékból “hazai” fogást tálal fel, de te nem érzel benne semmi hazait, még idegent sem, inkább valami olyan ételt forgatsz szádban, mint amit valamikor, rég elporladt ősök már számtalanszor megettek, s te most tömény árnyát kanalazod.

Az ebéd nem elégített ki, de éhes sem vagy, még egy korty vizet se tudnál lenyelni. Mire kilépsz a vendéglőből, köd sűrűjébe rejtezkedik a vidék, nem látod, merről szűrődik át a gyér világosság, s így amúgy is elbizonytalanodott tájékozódóképességed megbénul, mindegy, tovább kell menned, ez bizonyos – de most merre? Mindössze arra emlékszel, hogy a megtett út a szállodától a piacon keresztül idáig a patak folyásával szembehaladt, s ha a lefelé vánszorgó vizet követed, kétségtelenül visszaérsz a belvárosba, vissza a fogadóba, talán éppen az állomásra, értelmed, kedélyed ezt tanácsolja, ám az értelemmel kifürkészhetetlen akarat lábaidat a patak folyásával szembe irányítja, és éppen azon töprengsz, mi és hogyan történik, amikor tudomásod és szándékod ellenére kinyújtod valami után kezed, például egy hal felé, vagy megindulsz cél és kívánság nélkül bizonyos irányba, és az irány akkor visszavonhatatlanul általad és benned és te magad – de jóformán még a kérdést sem hegyezted ki elég szabatosan, lábszáradon hideg, sikamlós tapadás, az angolna fonta rád nyirkos testét. A vízhatlan zsákocskát még a fogadóba lépés előtt elhajítottad, s azt most se bánod, így minden kibúvó nélkül szabad utat engedhetsz a halnak, az ismeretlen iránynak, ismeretlen tenmagadnak. Gyöngéd erőszakkal lefejted lábszáradról az angolnát, tenyered közé fogva két parti rönk között visszacsúsztatod a patakba, s nem érted, miért nem lefelé úszik, hanem ár ellenében, a hangás ösvénnyel, amelyet zsibbadtan követsz, párhuzamosan, néha elmerül, ilyenkor nem állod meg, hogy titkos izgalommal ne lessed, de sem a patak nem túl mély, sem a hal nem úszik oly sebesen, hogy szemeddel ne követhetnéd, máskor feljön a felszínre, s olyenkor vízkarikák gyűrűznek feje körül – no pajtás, most búcsúzhatunk, mert valóban, az ösvény elkanyarodik a parttól, és az akaratodtól független, a kifürkészhetetlen akarat, az a másik, az az erős, nem enged róla letérni. Azon mosolyogsz, hogy szokásod volt minden utadról valami emléktárgyat, ha mást nem, egy füzetbe préselt ágacskát, vagy legalább egy színes kavicsot hazavinni, innen csak ezt az angolnát vinném emlékbe, de sem nevetésed, sem röpködő gondolatfoszlányaidat nem visszhangozta senki, mert az út oly közeli, akárha mi magunk lennénk, minden betölthető hézag, megnyitható kapu, áthidaló ölelés nélkül – az út mégsem társ, mégsem vezető. Az angolna eltűnt. Egymagadban bandukolsz. Olyan egyedül, hogy már meg is feledkezel róla a kavicsos, itt-ott erőszakosan élni kívánó, a törmelékek között napvilágra kapaszkodó fűcsomók cementporos ösvényén, valamint megfeledkeztél a karikát kergető kisfiúról, akinek feltámasztására vonatra szálltál, és az ódon, boltíves kapuról is, mögötte a terebélyes udvaron a vadgesztenyefáról, a verandát befutó szőlőlugasról s előtte az üde gyepes térről a világszéles libalegelővel. Az út, ha nem falábakon jársz felette, legalább öt lépéssel magasabban, gólyalábakon, felszívja emlékeidet, céljaidat, még jelenedet, a mindent betöltő hatalmast is, aki vagy, kérész pillanatokká röppenti, ezt nevezik kalandnak, ezt véletlennek, ezt szerencsének, ezt csapásnak és végzetnek és kényszernek, ha nem ismered az akaratot, a magadénál nagyobbat, s ha nem vagy az, te, magad – a vezető. Nem, ez a bolyongás már semmit sem ígér, lehet, nem ide kellett volna jönnöm, forgolódik benned tompa, sorsod elleni berzenkedés, érthetően, hisz, ha már nem is gondolsz rá, valóban nem hallatszik itt semmi hívás, és kapunak sincs nyoma a belépésre.

Homlokod ködében, a néptelen utca ködében kallódottnak érzed magad, jobban, mint lennél metropolisok forgó tölcsérében, vagy a bőgő szélrengetegben esteledtén, utadat vesztve. A halványan szitáló párában még a félelem se szegődik melléd, még a csodálkozás se, ugyan miért nem halad erre járókelő, ugyan miért nem kukkantanak ki bár egy ablakon, miért nem ugat legalább egy összecsomósodott szőrű kuvasz, amilyen ehhez a fakó, ehhez az idegen városhoz illik. Nem, az ernyedtségen kívül, ami éppen az érzések hiánya, semmit sem érzel, amikor az utca kiszélesedő karajában megpillantod a kilométerkövet, rajta a számmal – harminc, motyogod, igaz ám, születésem napját ünneplem, no szép – és nekidűlsz a meszelt oszlopnak. Nem volt az rossz hely, alatta aszott fű az ülésre, s a kő elég széles, hátadat jól támasztja. A terecske meg, ha féloldalán vesealakban kissé nem öblösödne, csöppet sem különbözik itt, a városvégen a hozzá vezető utcáktól. A süppedő földszintes házakon ugyanolyan rozsdás, hámlós bőrű ajtók, ablakok, itt-ott nyurga, poros akácok, vérszegény ágaikról már kora őszön ledobálták hártyalevelüket, az egyik oldalon ponyvával takart hosszú asztalok, jóllehet a csizmadiáké, meg a tímároké, mostanában itt, az óvárosi végen tartják a nagyvásárt, talán régen is így volt, de te se nem emlékszel, se nem gondolkozol – semmi a szemnek, semmi a fülnek – és hogy akkor behunytad-e szemed, vagy belemeredtél-e a párás térbe, azt késő öregségedben sem tudtad megmondani. Nem néztél és nem kerestél, de egy idő múltán – mennyi idő múltán? Ezt sohasem kívántad megfejteni, mert azt éppen itt, a harmincas kilométerkő alatt ülve, harmincadik születésnapodon értetted meg, hogy a történés nem a mérhető időben történik – de hát magadnak sem tudtad másképp mondani, mint így, egy idő után láttam, láttad a boltíves kaput, ott szemben a kilométerkővel, amely ülőhelyet adott a hazautazónak, a faragás virágai öreg ráncokká szálkásodtak, a galambdúc? talán a galambokkal együtt tűnt el, a szőlőlugas nyomtalanul száradt ki – de a vadgesztenyefa, a teljes udvart beárnyékoló, ott bent – és felálltál, és frissen, mint aki csak most kel útra, hogy megragadd és lenyomd a jól ismert, levélerezetekkel kovácsolt, fényesre kopott vaskilincset és nyisd hamar a kaput, lásd mögötte a fát és szabadjára ereszd a kisfiút, hajtsa a karikát a széttárt kapun túl messze, ameddig csak kedve tartja. A fakó, bezárt kapun kilincs sehol, helyén otromba lyuk, hogyan bemenni? Egy darabig csengőt, kopogót keresgélsz, semmi, azután kopogtatsz, semmi, két kézzel kezdesz dörömbölni, míg melled a kapura tapad, két hang csapódik szembe a zörgetésedre, keskeny résnyit nyíló ablakból, az egyik pengeélű asszonyi – mit keres itt ez az idegen? be ne jöjjön! A másik elvásott férfihang, kicsorbult fürészreszelés – majd ellátom én a nemjóját!
A különös az volt, hogy ezek ketten anyanyelveden szóltak.
Hirtelen valami nekedvágódik. Bot. A kilincs felszakította lyukon még bepillantasz. Sivár, köves udvar. A kivágott vadgesztenyefa ottmaradt csonkján felmosórongy szárad, nehezéknek rajta, hogy a szél el ne sodorja, egy cserép tengődő muskátli. Felkapod a földről a félkar hosszú vékony pálcát, olyanféle az, mint amivel kisfiúk karikát hajtanak.