Békássy Ferenc: A magyar költészet 1906-óta
"Láthatóvá igyekeztem tenni, hogyan kezdődött a mozgalom, melynek legerősebb összefoglaló eleme a nyelv és a ritmus új stílusa volt, nagyon egyéni és személyes romanticizmussal, hogyan terjedt és foszladozott szét mindenféle irányba a dekadens és úgynevezett modern befolyások alatt, mígnem a új tárgyilagos költészet nőtt ki a kaotikus erjedés alól. Az önmagukról író költők kezdik a mozgalmat, s annak eredménye Babits, ki mindenről inkább ír, mint saját magáról. Amott önarcképeiken keresztül megláttuk a öltők világát, itt Babits arcképe világlik keresztül a világról írt képein. Ady, a mozgalom első fokának vezére, kiszabadította magát a követői seregéből, s elment a maga útjára; a második fok szült legalább egy költőt, bár önmagától egészen elütőt, a mozgalom harmadik fokát egy név tölti be: a Babitsé." - Békássy Ferenc esszéjének második része.
(1913)
V.
Az 1908-iki «Vér és arany» című kötete megjelenése után Ady ment tovább a maga útján – azon az úton, amelyen a mozgalom jobbnak vélte őt nem követni.
A «Vér és arany» a csüggedő Adyt mutatja, következő kötetében utat talált a megváltás felé «Nem bírom már harcom vitézül» írja «megtelek Isten-szerelemmel, az ember szert kibékülni, mikor halni készül».
A halál gondolatával való játék megszerettette volt vele a forradalmár tüzes háborgását, most pedig a Baudelaire-izmusát öli el. Minek az a búskomorság? Nem érdemes annak akkora feneket keríteni. Mit tehet az ember? «Szenvedjen és haljon meg.» Csodálatosan nyugodt és aránylag színtelen most a költő. Nem sokat gondol az Istenével, a legtöbb, amit megtudhatunk róla, az, hogy nagyon Ady saját külön Istene. A költő a maga érzéseiről ír, az útszéli havas Krisztus-keresztről, amely mellett gondtalanul szokott elhaladni «csörgős szánkón…holdas nagy téli éjszakákon…valamikor» «únta a faragott képet, s dalolt, mikor keresztre nézett». De most, húsz év múlva, gondolatban repül ott megint a szánon «s amit akkor elmulasztottam, megemelem kalapom mélyen». De be nem hagyja csapni magát, és ájtatossága sem nagyon mély. Egy groteszk versében találkozik az Istennel, kinek «nagy harang volt a kabátja, piros betűkkel foltozott».
Adynak ezen megtérésében is van némi hasonlatosság francia mozgalmakhoz, de világosan és szilárdan meghatározott álláspontja élesen elüt a legtöbb francia költő, mértéktelen érzés-áradozásától és képtelenségeitől.
A maga útját megadással nézi, bízik a jövőben és egészen világosan látja, hogy többé nem vezér. «Nem kellett, amit fölkínáltam? – majd jön idő, hogy kellene. Jézus-Mária mit tettem? Kell e zene a vad csordának?» mondja, és «óh pusztába halt, szent zene!» Ennyi efölötti bánatának a legmesszebb határa.
Megírja szerelme sírfeliratát: de «Csupa rom a lelkünk, mindegy, akartuk. Sorsunkon titkos fekete leplek. Csak azért is szeretlek».
Panaszkodik, hogy szeretne minden hírből, harcból kihunyni, de meg kell maradnia Herkulesnek. Ebben a kötetében kezd szociális kérdésekről írni. A dzsentrit, a maga osztályát, keserű élesen látja.
Nem úgy van azonban, hogy holt ponthoz érkezett volna. De némely dolgok leple alatt rázhatja csak le magáról mindazt, amit már elintézett önmagában. Ebben a legőszintébb költőben van mégis annyi ravaszság, hogy egy időre megcsalja önmagát. Mikor aztán előjön a lepel mögül, íme nincs rajta a régi ruha. Új ruhájában két új kötete, 1910 –11 – ben, mutatja meg, «Szeretném magam megmutatni, hogy látva lássanak, szeretném, hogy szeretnének» mondja. Még zavarban van, hogy hogyan tagadja meg rokonságát a Halállal, de fokozatosan mégis csak elszakad attól, és a második kötetben már az új szerelmének, az Életnek karjaiba veti magát. Szerelmi versei mélyebbek. Már nem percnyi fantáziák, vagy csupán a vágy kifejezései, inkább jellemzések, mint p.o. «Parton vagyunk, sziklákra estünk…de szép a mi testünk, nagy tengerek vándorlakója, szilaj két hajója. Friss fehér bordánk összetörött, de a vitorlánk ép, s mi lenne ha felkerekedne a vérünk régi kedve? Jogunk van újra élni…nem kérdeni, hogy merre és meddig, csak vissza a tengerre!…ha törött hajóval is…szent szél ösztönözze azt, mert csókok törték össze.» Majd meg szülőföldjét mutatja meg a költő kedvesének, a folyót, a dombot, a falut, és folytatja:
(And this, and this am I myself
The blackened ash of fiery rays;
Wind whistles round us like a fate,
Run from me, curse me, fly and hate
Stay and be proud, else, with loud praise.)
Most csillapodik a láza, többször ír képzelődéseiről. Néha nagyon különösek ezek, mint a legelső kötetében volt az a csoda-liget, ahol zuhogva hullnak a kicsi kemény szívek, most meg például, mikor pallónak képzeli el magát, mely a csillanó zöld hegyi patak fölött fekszik, hídnak, melyen szerelmes lányok szaladnak keresztül.
Sokkal halkabb, nyugodtabb a hangja. Folyton azt gondolja – valószínűleg, mert elmúlt a láz, hogy többet nem is fog írni. Ezen gondolat benyomása alatt összegez mindent.«A minden titkok verseiből» című kötetében, az említett két kötet másodikában.
Az Isten titkaié az elsőség. Ady megalkudott, most már Istenről is beszél. Nagyon természetesen olyanformán gondol az Istenre, mint a költészete mögött érzett indító erőre. Nyíltan, őszintén beszél erről, mint minden egyébről: «Isten ki Titok vagy…az én ügyem a te ügyed, aki ellenem van, azt verd meg». Ő és az Isten egyek «együtt kezdtük ezt a hűhót» «én voltam bolond nyilad, messze lőtted, fölemelt véres homlokomon porba nem ejtem most előtted…mert jaj, nagy dolog ez a mi dolgunk» és most ha akarod, eldőlhet, hogy mit érünk együtt.
A Szerelem Titkainak versei épp oly igaz, teljes csengésűek, épp oly mélyek, mint a megelőző kötetéi, s szintén hiányzik belőlük minden fölösleges izgatottság. Ír a dicsőségről is és akar hinni önmagában. Minden régi tárgyáról ír. Ez a könyve egy teljes testamentum, egy igazi hitvallás és állásfoglalás: a költő kiküzdötte magának fölényét az élet fölött.
Azonban mintha nem érezné magát egészen jól új helyzetében. Írnia kell: a régi címek alá új verseket. Homályos lesz: életében először. Szüksége van a változással járóküzdelemre és bizonytalanságra, szüksége van a változásra; megváltoztatja tehát most a stílusát. Nem ír többé rövid, tiszta ritmusban, súlyos világos mondatokat. Mégis a költemények értelmét nem nehéz felfogni, - de mintha a költő maga nem tudná, hogy mit akar vele. Talán a költészete idegenedik el tőle? Azelőtt mindig elmondott mindent, ami lelkében végbement – most találgatni hagy. Eddig minden egy vers visszhangozta egész költészetét – ezen új versei közül kevés illeszthető a régi körvonalak közé.
Úgy tűnik fel mintha a költő a régi költészetéből – a régi énjéből – kivezető utakat keresne. Nem uralkodásra teremtette az élet, hanem küzdelemre, egyszerűsége éppen a benne zajongó Chaos eredménye volt. Hogyan illeszkedjék most a fölényesség nyugalmába?
A romanticizmusból a dekadenciába, lelkesedéből lázba, megtérésbe és önmaga szenvedélyes analizálásába hullámoztak a költészetének mindig nyugtalan, erőteljes, határozott változatai – akár egy mozgalomfejlődési fokai. Bizonyos értelemben költeményei inkább utat jelölő határkövek, nem egyes önmagukban célpontok. De hova visz az út, melynek fordulatait híven jelölik? Meg fogjuk érni a célhoz érést, a megoldást? Lehet itt megoldás?
VI.
Modern irodalmunk gyors változásainak folyamatából ki kell emelni a Nyugat folyóirat által betöltött szerepet. Magyarországon a politikai napilapok tárcái, ez az Angliában – és mennyire szerencséjére! – ismeretlen vonás rövid elbeszéléseknek az undorodásig túltermelését eredményezték és mindig sok teremtő erőt szívtak és pocsékoltak el, még a költészetünk sem tudott ezen sajtó karmaitól egészen ment maradni. A régóta fennálló néhány szépirodalmi hetilap illedelmes és sokszor nevetségesen gyerekes irodalmat hozott. Valami tíz évvel ezelőtt támadt új folyóirat, mely kizárólagosan irodalmi akart lenni, és főképpen egy zsidó költőnőnek nevezetes verseit hozta, szenvedélyes lírát, mely már bírta a moderneket jellemző finom ritmus-érzést, s mely, mikor valami szép környezet hatása néha mérsékelte a költőnő érzés-áradozásának szilajságát, olyankor a szerelemről egyszerű és erős hangon énekelt. A folyóirat azonban nem élt soká.
A Nyugat is tisztán irodalmi folyóiratnak indult, s azért alapíttatott, hogy a modern mozgalmat magában összefoglalja. Szerkesztője, Ignotus, idősebb mint a modern írók legtöbbje, s már a mozgalom kezdete előtt önmagában egyesítette annak legtöbb elemét.
A Nyugat eleinte jóformán csak aszerint tett különbséget író és író között, hogy modern-e az vagy nem, s így az irodalomnak, főképp prózában sok furcsa bogarát hozta. Legfeltűnőbb volt, ahogyan a fiatal írók (de idősebbek is) érdemnek vélték nyíltan írni érzéki vágyaikról és minden kényes dologról, amit a régi világ csak rejtetten tolerált. Volt erre példaképük: Ady. De a különbség igen nagy. Mert ezek az írók mind csak a mindennapi élet közönséges folyamataihoz tartozónak tudták érezni érzéki vágyaik világát, s ily dolgokról írni könnyű nagyon. Fölösleges is, de a modern légkör nem tartja tiszteletben az ember magánéletének elvonultságát, s úgy látszik, a modernek önmagukra nézve sem érzik az ily tisztelet szükségességét.
Legnevezetesebbek a Nyugat irodalmi kritikái. Ignotus maga jó kritikus és állásfoglalása alkalmazkodik a környezetéhez. Azt mondja, hogy a modern természettudós az embert úgy mutatja, mint aki elgyötörten leskelődik be a saját lelke kulcslyukán, s hogy az első és eddig (1910) egyetlen felelet, melyet meghallott a: que sais-je?
A többi kritikus mind készebb új alapról diktálni. Nem foglalkoznak az író bírálásával – vagy csak keveset – inkább azt határozzák meg, hogy milyen helyet foglal el a többi között. Keresik, mennyiben fontos (!) az író, teremt-e új stílust? Kifejezője-e valami új szociális tényezőnek? Magának Adynak a kritikáit nem ideértem, mert Ady, bármit ír, mindig egyéni és eredeti.
Az utolsó években azonban már a Nyugatot is mindjobban magához vonzotta a politika (valószínűleg, mivel Ignotus maga politikai hajlamokkal és befolyással bír), s ma már a folyóirat azon az úton van, hogy pártlappá legyen, szembeállva gróf Tisza István folyóiratával, mely a szociológiája mellett szintén táplál irodalmi (de konzervatív) ambíciókat is.
·
1910-11-ben, mikor a Nyugat még távolabb állt a politikától, nagyon rokonszenvesnek érezhette azt Babits Mihály. A tanár, a nagy nyelvtudós, aki megértéssel tud írni Swinburne-ről és Meredith-ről, aki magyarra fordította Dante Inferno-ját, aki ismeri Európa minden nagyobb irodalmát és úgy szereti az ókori klasszikusokat, hogy egy tragédiája (a felszín alatt) telítve van mély görög tudással, aki azonfelül érti a középkor minden kevésbé durva elemét és ismeri annak latin költészetét: valóban mintaképe lehet a művelt magyar írónak.
Minden kritikája mély, módszere a történelmi módszer: egyszerűen és egyenesen keresi meg a költő fundamentális jellemvonásait. Van benne bizonyos fontoskodás, a maga külön pedantériája, de az nagyon idealisztikus jellegű. Száraz hangon ír szagokról, illatokról, de mert «l’ espirit, de Dieu habite les bonnes odeurs, Nem filozófus: Bergson követője, és nagyon világosan látható, hogy miért. Először, mert Bergson a múltat úgy látja, hogy az a jelen egy része, és Babits figyelme mindig a jelennek azon elemei felé fordul elsősorban, amelyek a múltban szemmelláthatóbban létezett dolgok jelei. Másodszor, mert Bergson azt állítja, hogy van szabad akarat, és Babits soha sem érezte, hogy ellenállhatatlanul sodorná magával valami – különösen költészetére vonatkozólag nem. Végre, mert Bergson az inspirációt véli a filozófia eszközének, és Babits ismervén az inspirációt: imádja azt.
De ez, úgy mint minden más jellemvonása is, jelentéktelenné törpül Babits azon egy tulajdonsága mellett: hogy művész. Egészen öntudatosan, fáradozó gonddal dolgozva ki stílusát, de mindi benső ihlet erejénél fogva alkot verseket, amelyek szépek egyenek.
Akinek legfőbb gondja művének a szépsége, az a költő kénytelen át meg átszűrni a stílusát, s kirostálni belőle mindent, ami fölösleges. Babits korábbi verseiben nincs meg a későbbiek monumentalitása, valamint művészien mesterkélt nyelve sem. A Holnap többi tagjai úgy néztek rá, mint valami anarchorétára, aki íme nem értékeli a vágyat és nem a küzdelmet. Ők, akik mindenekfölött eredetit vágytak teremteni, nem érthették meg, miért tulajdonít Babits annyi fontosságot idegen írók tanulmányozásának. Ők, akik azt hitték, hogy műveikben önmagukat fejezik ki zavarban voltak Babitscsal szemben.
Észrevették egyes tulajdonságait, egyes modorosságait, amelyek akkori költeményeiben még gyakoriak voltak – mint az a bizonyos, sohasem keserű iróniája – és csodálkozva várták, hogy ezek a vonások nőjenek és erősödjenek, s lesték, hogy milyen természetnek képet, milyen érzéseket fog majd közreadni. Még csak Ady ritmusát sem használta! Mindezt, úgy gondolták, a körülményei okozták, most, hogy közénk került, most majd egészen megváltozott szempontból fogja nézni a dolgokat. Ritmusának azonban, úgy írták, még fejlődnie kell. Az ő ritmusának!! Így csodálkoztak és mérlegelték a lehetőségeket, míg csak a fa ki nem bontotta rügyeit, s virágba nem borult.
Miután Babits versei a szubjektivitásnak éppen az ellenkezőjét jelentetik meg, általános formákba burkolják az érzéseket, melyekről szólnak: mintegy kerül utakon ír róluk a költő. Leír valamit, ami bizonyos érzéseket kelthet és íme leírása már ébreszti azokat olvasójában. S éppen ezért tud mély és erős érzésekről is tárgyilagosan írni, mert az írása olyan gondos munka, mint a drágakővésés. Úgy választja a tárgyát, tudatosan, ahogyan azután a formát meghatározza: egy célt szolgál kezében a kettő. Bár fordításban nem lehet visszatükröztetni pompás dikciójának teljes fényét, de a modorát megmutatni lehet, s ezért érdemes azt megkísérelni.
(Golden Ghosts
They are beautiful flowers, the ice-flowers
And splendid light is the eandlelight:
Praise you, if you will, the sad Spring hours
Winter, gay Winter, is my delight.
You know that is spring comes every desire
Daggered dwarfs are abroad, and fly,
Humming wasps (our souls hear and tire)
Stinged, unseen, killing when they die.
Spirits are teeming in every Spring:
The sunshine flashes gold glittering ghost;
Of his heavenly bow Phoebus looses the string.
His shafts of light are a flying host;
All sadness of sin, pain, evil hours
Come to the earth from these alone,
From these soon the dry drought over the flowers,
And into life, love’s passion.
I have seen the playing dolphins prance
I have seen the sweet sea still, the throes
Of lightnings at night, and their seattered glance
Tombs and ruins, wide plains and snows
The Fair and the Sad: now all are dear
Fair and Sad, they sink deep in me
In all the world Spring is my only fear
The sunshine my only enemy.)
Meg kell azonban jegyeznem, hogy fordításaimból hiányzik az a finom mesterkéltség, az az ékszerre emlékeztető bevégzettség, s a végtelenül részletes kidolgozás, mely az eredeti verseket annyira jellemzi. Rímekben nagyon gazdagok. Az itt fordított versben például egy rím visszazeng sok más, előtte elhangzott rímre asszonancia, alliteráció vagy inkább különböző szavakban egyforma szótagok visszatérése, mindenütt előfordulnak a versekben és nagyon zengzetessé (de a nyelvünk természetes asszonanciája folytán sohasem csilingelővé) teszik azokat.
Babits legtöbb versének nem oly komplikált azonban a témája, mint amilyenné a fent közöltét alakította. Egyszerűbb például az Iris balladája
(The Spring shall have its motleyness
Of red spots bright and whites faultless
Of springtime troubles, flowery trees,
And springtime graves with eypresses
Into brown mud the white flower falls
The evening sunset tells of squalls
The mourful Muses long for death
Her green cloak Iris broidereth.
The Summer has its motleyness
Red poppies rich with flaky flowers
And red knobbed poles in flower dress
Onto red roses silver showers –
Dry roads and dust where flowers blow;
Bending rye ripens for the seythes
When Iris opens her warm eyes.
The Autumn has its motleyness
Of gold-shot foliage, streaked red,
The ground a rustling emptiness
The branch with pale leaves withered
While vagrant winds both laugh and cry
Yellow’s the rufled evening sky
Fruitful the orchards, loud the dales
When Iris tears her cloudly veils
Prince what if winter also comes?
Whiteness it shall have and brownness
Of crystal-flowers the motleyness
When her white mourning Iris dons.
Néha elbeszéléseket ír a költő, és sokszor ír egész rövid kis verseket, melyek úgy hatnak, mint egy-egy cizelált drágakő, ilyen a «Hesperus» című, melyben nincs másról szó, mint várakozásról a nap, «a halott király» letűntekor, zilált ég alatt sötét éjben, az egész hét sor, amelynek melódiája végtelenül sokat mondó.
Mikor súlyosabb a tárgya, akkor lírája nagyon közel jár az ódához, s nem kell félteni attól, hogy bombasztikus lesz vagy cikornyás az éneke, nagyon is sok tartalom van egész költészetében, semhogy ez a veszély valaha fenyegethetné. Példa erre a «Lyric Love» című verse:
(O lyric love! of you my song must tell
Of you, o lyre-stirred storm, of you, storm-beaten lyre;
Round you the heavens burn, below far open hell,
You swaying step ou swaying ground of fire.
A fiery stubble burns against your earthly feet,
You learn the rhythmic beat beneath the burning pain,
The lameness as of one whom, stepping, fearful heat
Or biting snake compels to catch up foot again.
You would cry out I know, your cry becomes a song
For some mouth tuned your mouth to be an instrument,
Some sweet and singing mouth made music of sour wrong
As wire makes wire resound, one struck and both intent.
O music making wonder , o snowy-noted lips,
You breathe the tender sounds against the warmed air,
As over vibrant strings the captor pedal slips,
When you cease the heart sounds, vibrating, where you were.
Who are you, o mí love? Before you open wind
The skies, and radiant you go on radiant fire
O lyric love! and leave abundant Hell behind,
O lyre-stirring storm, o storm-instructed lyre!
Korábbi verseiben Babits nagyon másféle dolgokról írt, kísérletezett, de – és ebben egyedül áll – az ő kísérletei is mesterművek voltak már, kivéve azokat, melyekben önmagáról ír. Minden arannyá lesz, amit érint, vagy legalább is zengő érccé.
A modernek közt, elgondolható, hogy Babits az egyedüli, aki nagyobb mértékben a természet költője. Leír jeleneteket, vagy természeti eseményeket: zivatart, napnyugtát, az év folyását… és mindig arra való az objektív leírás, hogy felébressze az olvasóban azt az érzést, melyet tárgya a költőben keltet. A természetet Babits drámainak látja: szereti az érzések miatt, melyeket az emberben kelt.
Hogy Babitsot a tiszta líra nem fogja mindig kielégíteni, az nagyon bizonyos. A természet drámai jellemvonásainak oly mélyen érzett megértését is már egy drámába szőtte bele. Azonkívül látható, hogy nagy szenvedélyekkel is tud bánni. Laodameia, a már említett görög tragédia mozgalmas és indulatokkal telített.
Kórusa tud visszafojtott lélegzettel énekelni, de lihegő hévvel is, alakjainak általános reflexiói belefonódnak a cselekedeteikre vonatkozó beszédükbe. Mégis a dráma nem olyan, amilyenről azt lehetne mondani, hogy sok történik benne. Mindvégig klasszikus metrumban van írva és természetesen (ez a nyelvünk természetéből következik) kvantitatív ritmusban, de a hangsúlyozás úgy van összeegyeztetve a metrummal, hogy együtt egy rejtettebb melódiát képeznek, aminek páratlan a hatása.
A dráma legtragikusabb sorai éppen oly gondosan mesterségesek, mint a többi, és ez nagyon jellemet a műnek. Nem természetes, de nem lehet természet-ellenesnek sem nevezni, mert nagyon emberi és igaz. Az olvasó érzi mind a mély szenvedélyeket, de a szép megérzése átalakítja és áthelyezi őket máshova. Indulatok, jajok, panaszok, még a hírnök jelentése is – Babits mind színarannyá változtatja őket.
A karnak egyes énekei interludiumok, többnyire leírások, melyek messze esnek a cselekmény tragikus borzalmasságától, mint a tavaszról szóló ének:
(Then Helios comes with arrows
His murderous rays shoot far
The daytime’s sunny again and
The bees wake humming a song.
Streams wake and seethe to he river
And the pines reach out from the blue
Creepers long for the sunshine
And the Queen longs oh for her lord.)
A dráma általános elmélkedésekhez nyújt alkalmat, s ezek az alkalmak felülmúlhatatlanul vannak kihasználva. Egyik kar avval kezdi énekét, hogy a Prometheus által rabolt tüzet azonosítja az emberekben égő dicsvággyal, s aztán így folytatja:
(«A fast ship is that of Menealos, anger urges it ou and heat of wrecked love. Savage pride urges the ship of lord Agamemnon; that of Odysseus his inventine wit speeds. Faster is Protesilaos’ ship for it is driven by desire of you, Glory!
Destiny, heavenly sword, Destiny bow of sure aim. Destiny, slow mill-wheel, great spider spinning to earth, huge net: binds us in vain the splendid sin the splendid battles we shall not in all eternity betray.»
Ahogy Protesilaos dacol a végzettel, úgy le fogja azt (egy pillanatra) győzni neje. A királyné és akar párbeszédéből valók a következő sorok:
(Chorus: «Alas Queen, in Hades is no love…There are no kisses Queen, in Hades are no embraces…the shades…have tasted the water of lethe, they have no more desires.»
Laodameia: «O Maidens, true desire is immortal: it is not killed by Lethe’s dream-waters…»
Chorus: «O Lady, be calmed! Fate stands unchanging with the Gods. In the underworld all daring ceases and from Coesytus’ banks no one returns.»
Laodameia: «O Maidens, true desire is unconquerable and conquers everything It is as hard as Destiny…It conquers Death…and for a moment laughs above Death and Destiny; and like everlasting time, that moment is unbounded.»
Rettenetesen tragikus azután az a rész, mikor Protesilaos árnya végre megjelenik, s a királyné vérével táplálja, míg át nem melegíti az az átlátszó szellemtestet és élővé nem színezi húsát, s övé ne lesz arra a korláttalan percre, a végzetes három órára. Megrázó a párbeszéd Iphiklos és Laodameia között is, amelyben apa és nő versenyeznek, hogy kinek fájdalma nagyobb, szintúgy Iphiklos kesergése és a befejezés:
(Iphiklos: «…why must I live to this? Why did I not die young? How should my old weak heart bear such a curse, bear so much horror?»
Chorus: She has fougt out the battle
And falen under her fate.)
·
Nem kegyelet hiánya mondatja velem, hogy Babitstól még többet kell várnunk. Az ő költészete, mint Miltoné, olyan, milyent öreg koráig is még mindig tökéletesíthet a költő. Babits ma talán harmincegy éves, Ady nem több, mint harminchét. Az egész mozgalom oly férfiak műve, akik még maguk előtt látják életük javakorát, mind az éveket, melyeknek természettől fogva a legtermékenyebbeknek kell lenni.
Láthatóvá igyekeztem tenni, hogyan kezdődött a mozgalom, melynek legerősebb összefoglaló eleme a nyelv és a ritmus új stílusa volt, nagyon egyéni és személyes romanticizmussal, hogyan terjedt és foszladozott szét mindenféle irányba a dekadens és úgynevezett modern befolyások alatt, mígnem a új tárgyilagos költészet nőtt ki a kaotikus erjedés alól. Az önmagukról író költők kezdik a mozgalmat, s annak eredménye Babits, ki mindenről inkább ír, mint saját magáról. Amott önarcképeiken keresztül megláttuk a öltők világát, itt Babits arcképe világlik keresztül a világról írt képein.
Ady, a mozgalom első fokának vezére, kiszabadította magát a követői seregéből, s elment a maga útjára; a második fok szült legalább egy költőt, bár önmagától egészen elütőt, a mozgalom harmadik fokát egy név tölti be: a Babitsé.
Az egész egy élő, egészséges mozgalomnak józan és teljes kifejlődését rajzolja elénk és nem pusztán értelmetlen visszahatást valami ellen, sem pedig valaminek a rendezetlen hanyatlását vagy felbomlását. A mozgalom egészséges: megtermi gyümölcseit: nem sérti kegyeletünket, ha többet is várunk még tőle.
Lehet – hogy ez káprázat. Ha ma egy nyíltszemű idegen jönne közénk és nézné ezt, ami gombaszerű gyorsasággal, a lefolyt negyven-ötven év alatt, felnőtt civilizációnkat, az egész kultúránkat, ipart, városokat, a tudományunkat, könyveinket, a pénzügyeinket s a kormányzatunkat – lehet, hogy ingadozó alapon állónak látná ezt mind, s hogy látna levegőre épített palotákat és szavakra alapított cselekedeteket.
De az is lehet, hogy az egészséges test túlteng önmagán és puffadásra múló baj csupán. Megmondani ki tudja ezt ma? De a kérdés megoldása magába zárja egy oly népfajnak és kultúrának sorsát, egyben annak minden külön tevékenységeit is, amelyről bizonyos, hogy bármi legyen értéke, de olyan, mely minden más fajtól és kultúrától különbözik.
