Tatjana Anyegina: Psyché - II. rész
Psyché állandó kísérõje a testi nyomorúság: saját nõi bajai elsõ abortusza után sokáig kínozzák (egyrészt ezek miatt szellemi barátja csak Ungvárnémeti), Max sánta, Ungvárnémeti szifiliszes (csakhogy a süket Beethovenrõl és a megbomlott Hölderlinrõl ne is beszéljünk).
Tatjana Anyegina
Psyché
Második rész
„akkor lehetünk leginkább önmagunk, amikor mások vagyunk; és úgy lehetünk a leginkább mások, ha legrejtettebb önmagunkat adjuk” (Olasz, 99.)
– Weöres Sándor: Psyché –
3. „Mindég Amor karjában égek, A Lélek és a Szerelem Külön nem válható sohsem” (Weöres, 81.)
A Psyché három fõszereplõje a költõnõn kívül egy szerelmi háromszög másik két csúcsa: Ungvárnémeti Tóth László és Maximiliam von Zedlitz. A több helyen is hitelesített történet szerint Psyché három, Ungvárnémeti tíz éves volt, amikor megismerkedtek Miskolcon. Psyché anyja, Nyíri Borcsa, a Szindel cigánykirály lányából Mailáth Borbála grófnõvé avanzsálódott kalandornõt Bihari János cigányprímás 1798-ban megszöktette Miskolcra, itt is érte a halál három évvel késõbb. Az árván maradt lányát Miskóci Tódor régiségkereskedõ nevelte ezután, itt látogatta meg õt Ungvárnémeti Tóth, de „nem is énmiattam ... Laczkó nem a tarkára néze, inkább a tudományra” (Weöres, 125.; innen eredezteti Psyché Ungvárnémeti hatalmas mûveltségét és a Psychéhez – nemcsak a neve miatt – köthetõ görögös érdeklõdését?). Psyché aztán kolostorba került, onnan haza Tállyára, nem sok idõre, mert adja szélütése miatt a család szétrebbent. Közben Ungvárnémeti Sárospatakon tanult, Psyché mikor csak tehette, látogatta. Nem másként késõbb is, amikor bolyongása egyik állomásáról, Bécsbõl hazatért, elsõ útja – akkor már – a pesti orvosi egyetemre vitte, Ficzkóhoz. Közben – amellett, hogy pénzzel támogatja, pedig neki sincs – beajánlja Dessewffyhez, aki késõbb utat nyit Laczinak Kazinczy felé. Miután (1816) Psyché férjhez megy, még inkább tudja támogatni barátját, amit Zedlitz sem rosszall, sõt, „megengedvén, sõt szinte megkövetelvén, hogy ezután se szakítson független magaviseletével” (Weöres, 255.). A nagy engedékenység késõbb visszavonódik, Psyché korai halálát (is) rejtély fedi: férje gyilkossága vagy szerencsétlen véletlen folytán. A hitelességre törekvõ Aczhát még a Zedlitz-gyerekekrõl is hírt ad, olyannyira, hogy Marie von Zedlitz igazolja adatai hitelességét.
A szerelmi hármas – mintha a mitológia is Weöres kezére játszana – csodálatos egységgé forr össze:
1.Psyché állandó kísérõje a testi nyomorúság: saját nõi bajai elsõ abortusza után sokáig kínozzák (egyrészt ezek miatt szellemi barátja csak Ungvárnémeti), Max sánta, Ungvárnémeti szifiliszes (csakhogy a süket Beethovenrõl és a megbomlott Hölderlinrõl ne is beszéljünk).
2. Psyché a két férfi mindegyikéhez kötõdik. Mailáth Josó után – egy-két éppencsak említett vagy homályba merült nevet követõen – úgy tûnik, csak Zedlitz bírt a vérével: „Mert az én Hymen fészkem jelesbb mint leg-több asszonyé, bent Priapus pulsálás fogadja, be-felé rángatón s szorossan gyürücskél, s a férfiú ettûl eszét veszíti, rajtam feküvén üressen mered reám, arcza mint ki-vájt dinnye héj, mellybe szát szemet meresztettek. Rángásom még agyvelejét is kiszívja, s ha csak egy hétig velem eldel, már is sáppadtan dõlöng s idvezûlten vigyorog, majd nem a szél kúszálja öszve lábait. Boldogittó s rontó varázslat imez, esztendõkön által csak olly nagy ló bírja, mint Zedlitz.” (Weöres, 144.). Igazi (lelki-szellemi) szerelme Ungvárnémeti, de a teljes (fizikai) beteljesülést mindig valamilyen – testi – ok miatt elhalasztják. (Elõször Ungvárnémeti nem szeretné Psychét, késõbb vérbaja akadályozza meg õket, majd Psyché nõi problémái, késõbb nem találkoznak, eztán pedig Ungvárnémeti már beteg, Psyché terhes.) A testiségnek ilyen nagy mértékû kizárása a kapcsolatukból mindenképpen figyelmet érdemel. Elképzelhetõnek tartom, hogy a „rút alak és arcz, nyútt szennyes ruházat, lapos erszény, ízetlen társalkodás, a fejér népek köztt pironkodó té tova félénkség” és az, hogy Ficzkó „ragyás képû, sovány, hajlott ifiú, hosszú nyakú hosszú lábú gólya madár” (Weöres, 127.), nemhogy nem lehetett szexuálisan vonzó a nagyétkû Psychének, hanem nem is nagyon várhatott tõle igazi szerelmi kielégülést. Így kényelmesebb volt – csalódás nélkül, megõrizve az „étheri” költõ „étheri” lelkét. (Ezzel szemben Christának néhány évvel korábban a következõ ajánlatot teszi Jóskáról: „Légyen a teste tiéd S lelke enyém? Így eggyike túl sós, másika sótlan. Teste enyém s lelkét rád hagyom, angyala vagy” Weöres, 22.)
3. Ungvárnémeti orvos és költõ. Zedlitz alkimista és orvos. Psyché költõ és nõ. (Ha halmazábrával jelölnénk hármasságukat, nem maradna üres terület, ami nem lefedett, valamiképpen szorosan kapcsolódnak egymáshoz. Ungvárnémeti a költõ, Psyché a mecénása, Zedlitz fizet.)
4. A mitológiai szerint: „a »sánta míves« Hephaestus-Zedlitz, Venus-Psyché férje leleplezi feleségét az orvostudományok, a harc és a vágyak tüzének istenével, Mars-Ungvárnémetivel”. (Ócsai. Míg A meg-lepett szeretõk egyszeri alkalom, a megcsalás látható/láttató kíméletlenségével, addig ez hosszan tart, de nem annyira gonoszan [testietlenségébõl fakadóan].) Különben Psyché Sírfeliratában: „Kratos Atyám és Kharis anyám”. (Weöres, 84. Kratosról a következõ tudható: „Héphaisztosz pedig a harc és az elnyomás eszközeit készíti az emberek számára. Héphaisztosz tûzzel és erõvel kényszeríti formába az anyagot; Kratosz (az Erõ) és Bié (az Erõszak) a segédei.” Kharis: Aphrodité Cipruson él „a három Kharisszal, a báj, a kedvesség istennõivel: Euphroszünéval (a Boldogsággal), Thaleiával (a Virulással) és Agliaával (a Fénnyel)”. Mitológiai ábécé, 226–227.) Az õ gyerekük tehát Psyché, a férje-segédje apja-erõ és a boldogság, virulás, fény lánya. (Nem véletlen, hogy éppen Héphaisztosz, késõbbi férje alakja mellé rendeli apját, kinek szélütése után a család szétrebbent: „mikor napok múlva eszméletre tért, más emberré változott: dühöngött, ki akarta irtani családját” (Weöres, 266.). – Anyja pedig az õ mitológiai kíséretét jelenti. Így írja meg nõi megérzéssel múltját és jövõjét, „Mennj-tova, tudsz eleget.” Weöres, 84.). A Venus és Mars címû költeményében eggyé formálja a szerelmeskedésben partner Marsot, ami különben Ungvárnémeti megfelelõje a mitológiai szereposztásban. Nagy Adelinához-ban pedig már csak Vulcanust emlegeti, de jelen van Cypris (Ciprus) szigete, amely Aphrodité-Venus-Psyché lakhelye, ahol az anya(ság) lengi körül. Ungvárnémetinél A senge szerelemben (!) Cyprisz és Elysium egyszerre van jelen – megint a kettejük Kánaánja és így összetartozásuk (a zsenge szerelemben), de nem is tehetõ ki az egyenlõségjel, mert két individuum, két helyszín, egyesülés, egymásba csúszás nem lehetséges. A játszó Erószban (megint csak utalás a férfiasságra – Ungvárnémeti számára csak az éteri lírában) Küprisz megint megjelenik, az anya-Psyché, aki barátból tanító-szeretõ lesz. Az álmokban (mely egyúttal Rhédey Klárcsa „kigúnyolása”), megint csak Küprisz és Küthére (Cythére, Ciprus). A Prométheusz-Ungvárnémeti világosságot és fényt hoz az embereknek – fényt Psychének, de csak eszmeileg (tõle tanult olvasni és írni, hogy mást ne említsek). Berzsenyi egyik kedvenc folyója, a Léthe („amelybõl feledést isznak az árnyak” Mitológiai ábécé, 237.) a hozzá írott versben jelenik meg; Berzsenyit is elfeledtette Kisfaludy ebédje.
5. Visszatérve a hármasunkra, „õk hárman az emberrõl megszerezhetõ tudást szimbolizálják, a tudomány és a mûvészet ugyanis egyaránt tudósíthat a psyché bármely területérõl” (Ócsai).
Aczhát Márton: „Zedlitzné merõben disharmonicus látomány, mintha minden porczikája más vásárról volna. Czigány vér is volt benne, s ez nagyon látszódott rajt. Fekete, örvényes haj; sötétkék, szinte fekete szempár; igen piczi orr, majdnem vastag, ajkak, orczáin és állán gödröcskék. Mind e czigány lágysághoz nem illõ hatalmas Lónyai homlok, melynek magasságát nehány lefele fésült tinccsel enyhíté. Bõre világos barna, de a korom-fürtök mellett kékes-fehérnek s gyöngyösen csillogónak látszott. Teste gyermekien kicsi, vékony, könnyû, de acrobaticusan izmos. Ha Amália asszonyt rózsaszín márványból faragták, Eliza asszony pedig fekete-fehér patak-habból volt, folyton másként villant.” (Weöres, 248.) Psyché – mint Weöres – is Próteusz. Jóska Bözének hívja, de nevezik továbbá Elza és Ilse Zedlitznek; Lídicske, Ungvárnémetinek Liza vagy Lidi. A versekben Psyché, született Lónyay Erzsébet Mária (hogy a bibliai eredetû nevekrõl ne is tegyek említést). Néha kísértet, Lavetti mester szerint maga a fekete ördög. Születése szerint cigánylány, egy cigánykirály leszármazottja, de Lónyay grófnõ és férje révén bárónõ. Szabadgondolkodású „kurva”, de boszorkány akar lenni (vagy halott – húsz évesen sírfeliratot ír) – máskor jótékony(kodó) feleség és gyermeket elhajtó-szülõ, de sosem nevelõ anya („Vén dajkája oktatá Nélkûlem a Magyar nyelvre, Fiam mondja: Dajkanyelvem. S a Németre: Meine Muttersprache. Úgy kell nékem” Weöres, 112.). „Emlegetik, míly kiváló tornász, vívó, úszó vala. Kis gyönge szénczinegének látszott, de feketepárducz rugalmassága s ereje volt. emlegetik sokféle kézfogását. Volt olyan kéznyújtása, mintha bársony kis czicza helyezkednék el. tudott nedvesen tüzelõ, gödörszerû tenyeret férfi-kézbe simítni, szerelem-igérõt. Tudott baráti kezet szorítni: ne félj, veled vagyok. S néha e lágy finom marok, ha bûntetni kívánt, mint aczél kapocs zárúlt, hogy a csontok ropogtak.” (Weöres, 260.). Psyché szerint a „százféle szerepben való otthonosság ... asszonyi tulajdonság” (Fábri, 564.) – írja levelében Fáynak. Költészete azonban szabadságával együtt meghal. Hogy Zedlitz mellett folytatta-e szabados életmódját, arról a már férjezett asszony erkölcseit (és az egyszer már õt nem vállal(hat)ó Zedlitz-családot) védve nem tudunk meg többet. (Károlyi Amy – micsoda mosolyogtató véletlen – tanulmányában Psychét Wesselényi Polixénához, Wesselényi Miklós unokatestvér-szerelméhez hasonlítja; mindketten szerettek és szerették.)
4. „Biztosan egy, de ezer szeretõm vagyon. A ki nem érti, Tudja meg: egy szívem, s gerjedésem ezer.” (Weöres, 193.)
Ahol három van, ott könnyû azt a hármat kettõvé redukálni. Így tartja a mondás is: ha valahol hárman vannak, egy mindig kiszorul. Szorítsuk hát ki Zedlitzet, hogy megmaradjon az az eszmei kettõs, amelybõl – ha minden jól megy – ügyes bravúrral egyet csinálunk.
Ez a kettõs tehát Psyché és Ungvárnémeti. Az örök szerelmesek, akik nem lehettek/lehetnek egymáséi. Miért? Mert Psyché materiális, Ungvárnémeti éteri, „Psyché tehát test és Ungvárnémeti lélek, Psyché anyag, Ungvárnémeti eszme s így egyaránt elválaszthatatlanok. Csakhogy a test-Psyché a kitalált, az eszme, a lélek-Ungvárnémeti pedig valóság, anyag. Kétszeresen elválaszthatatlanok.” (Vallasek, 42.). Ezt írja Selyem is: „Ha Ungvárnémeti a lélek, az érzékfeletti, az eszme, a poézis, az általános, a distanciáció, a férfi, akkor Psyché legyen a test, a tapasztalati, a gyakorlat, a vulgaritás, a partikularis, a participáció, a nõ.” (Selyem, 59.). Nemcsak ez választja szét-köti össze õket. Ungvárnémeti „hamar megismerkedett az élet szennyével, s ezt a szennyet teljesen kitagadva költészetébõl, fennkölt eszménymûvészetet teremtett kora konfliktusaiból, de még annak a mitológiai Nárcisznak a tragédiájából is, amelyre annyira emlékeztet Weöres beállítása szerint, csaknem modern önzésével, magányával és igazi emberi kapcsolatra való képtelenségével. Így lesz sok vonatkozásban diametriális ellentéte Psychének, aki életében mindenki Vénusza igyekezett lenni” (Csetri, 681.), és legnagyobb sajnálatára éppen csak egyedül, mert „Ficzkó sem látta meg benne az Azonost, az Egyet, csakis a Mást, a Sokat” (Ócsai). Psyché mindenkinek Psyché volt, a mitológiai Psyché, abból a világból, melyben Ungvárnémeti is élt. De ebben a világban szabad a szerelem – Ungvárnémeti éppen azzal, hogy csak ebben a világban élt szorult ki annak és saját szexualitásából – és Psyché(jé)ébõl.
Hogyan kapcsolódik tehát e két ismerõs-ismeretlen, a leginkább ismert, de ebben a legismertett-ségben a legismer(het)etlenebb? „Amit Psyché Ungvárnémetihez hozzá tud tenni, az anyag. Psyché pótolja az irodalomtörténeti hagyományt, amibõl Ungvárnémeti kiesett.” (Vallasek, 42.). Selyem Zsuzsa szerint Psyché körüllengi (körüllengné!) Ungvárnémetit, életet (lelket) lehel Ungvárnémeti fennkölt lírájába, melyben éppen annak jelen-nélkülisége döbbenetes, melyet csak halott görög istenek lengnek körül. „Mit tesz hozzá az Ungvárnémeti-szöveg Psyché alakjához? Hagyományt nem vonhat köre, hiszen Psyché látszólag jobban benne él a 18. század végének, 19. század elejének irodalmi hagyományában, mint õ. ... Az Ungvárnémeti-szövegnek tehát éppen ez a szerepe, a hangsúly kitevése. Valós, létezõ megfoghatóan múlt századi szöveg voltában hitelesíti a minden valószerûsége ellenére is virtuális Psyché-életmûvet. ... Ungvárnémeti nem (vagy csak nehezen) tud önállósulni a Psyché-szövegek kontextusa nélkül, elvész, nincs is külön hangja. ... A tükörjáték csak egy irányban mûködik, Ungvárnémeti Tóth versei a »hitelese irodalom« már nem beszél Psychérõl.” (Vallasek, 43–44.); „az Ungvárnémeti Tóth László-hagyaték, amolyan nehezékként szerepel, amely valós voltában megóvja Psyché tündérvilágát a kibillenés veszélyétõl.” (Vallasek, 42.). „Az idézés a XX. századi szépirodalomban igen gyakori. ... A Psyché mint idézõjel Ungvárnémeti líráját kimetszi saját környezetébõl – az absztraktumból, a nem-helyrõl, a menhelyrõl (a nem-jelenbõl) –, s egy új kontextusban, mátrixban (anyaméh!) helyezi el. ... Ungvárnémeti verseit idézõjelben olvasva jelenlét és távollét játékának vagyunk a tanúi. Az eredeti és az idézett szöveg egymást olvassák és olvastatják, egymást és az írót – Weörest – és az olvasót. Somlyó György a travesztiával magyarázza: »A travesztia mozgása nem egyirányú: oda-vissza leng. Nemcsak Weöres teremti Psychét, Psyché legalább annyira teremti az õt teremtõ Weörest.«” (Somlyó, 105.).
Hogy mennyire Weöres költõi bravúrja vagy a véletlen játéka, hogy Ungvárnémeti éppen Nárcisz, az önzõ, önmagába szerelmes alakot írja meg? Mennyire volt valójában Nárcisz Ungvárnémeti? Sosem tudhatjuk meg. De nem is fontos, a Tragoedia magáért beszél – és mint (nem) bizonyított, a szöveghez nincs szükség a szerzõre. Nárcisz történetét Ovidius is leírja (III. könyv ötödik történet), Ungvárnémeti kissé eltér az ottani hagyománytól, többek közötti bõvíti a történet szereplõit. A mitológia szerint Nereüsz és Próteusz (!) tengeristen és jós. Miért „használ” Ungvárnémeti két jósalakot is a saját Tragoediájában, hiszen elég lenne egy is, ráadásul ki más, ha nem „Teiresziász tudja, mit jelent az androgynosnak meglátni önmagát, önmagában a teljességet – egy absztrakt szerelem foglyává válni.” (Selyem, 60.). Ungvárnémeti is tudja, szerelme Psychével éppen az absztraktsága miatt sírig tartó, máskülönben Psyché elhagyta volna, hogy csak hûlt helyét találja. (Persze az sem véletlen, hogy Ovidiusnál a Teiresziász-mítosz és a Nárcisszusz-Echó történet egymást követik – a Psychében is összefonódik a két hagyomány, legfõképpen pedig Ungvárnémeti költészetében.) Az Ungvárnémeti-szöveg kissé lealacsonyítja Echó szerelmét a bosszú és a mindenáron-akarás érzetével, Nárcisszosz halála is másként esik: Ovidiusnál „már máglyát, remegõ fáklyát, hordágyat emeltek: s teste sehol nem volt; a helyében sárga virágot, hószinü szirmokkal köritettet, lelnek a réten” (Ovidius, 86.). Ungvárnémeti máshova helyezi a hangsúlyokat – a mítosz öröksége, hogy így ennek ellenére nem veszít értékébõl és mondanivalójából.
„a Psyché egyedülálló vívmánya: hogy akkor lehetünk leginkább önmagunk, amikor mások vagyunk; és úgy lehetünk a leginkább mások, ha legrejtettebb önmagunkat adjuk” (Somlyó, 108.).
5. Felhasznált forrásmunkák
Bán Zoltán András: Bevezetés a Psyché-analízisbe. http://beszelo.c3.hu/98/03/psyche.htm, letöltés ideje: 2004. május.
Barthes, Roland: A szerzõ halála. Fordította: Babarczy Eszter. In: uõ: A Szöveg öröme. Osiris, Budapest, 1996. 50–55.
Csetri Lajos: Weöres Sándor: Psyché. Kortárs, 1973. április. 679–682.
Fábri Anna: Weöres Sándor: Psyché. Korunk, 1976/5–6. 560–569.
Fodor András: Psyché. In: uõ Futásposta. Szépirodalmi Könyvkiadó. Budapest, 1980. 393–394.
Goethe, J. W.: Válogatott mûvek. Versek. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1963.
Horváth Györgyi: Tapasztalás, hitelesség, referencialitás. A Psychét és a Csokonai Lilit ért kritikákról. Literatúra, 1998/4. 417–427.
Károlyi Amy: Kettõs portré. Költészet és valóság Wesselényi Polixéna és Psyché. Irodalomtörténet, 1982/1. 62–69.
Kazinczy Ferenc: Fény és homály. Válogatott költemények. S.a.r. és vál.: Kováts Dániel. Miskolc, 2000.
Kovács Sándor Iván: Weöres Sándor és Ungvárnémeti Tóth László. http://www.uni-miskolc.hu/city/Olvaso/ujholnap/marcius/kovacs.htm, letöltés ideje: 2004. május.
Kulcsár Szabó Ernõ: A magyar irodalom története 1945–1991. (Irodalomtörténeti füzetek, 130.) Argumentum Kiadó, Budapest, 1994.
Legeza Ilona könyvismertetõje, http://cgi.axelero.hu/ilegeza/sendpage.cgi?rec=psyche, letöltés ideje: 2004. május.
Madocsai László: Irodalom IV. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest.
Miklós Pál: Weöres Sándor Psychéje. Literatura, 1974. április. 125–137.
Mitológiai ábécé. Gondolat, Budapest, 1970.
Ócsai Éva: „száll a világ lepkeszárnyon”. Weöres, a lélekvezetõ. http://forras.rkk.hu/0306/ocsai.html, letöltés ideje: 2004. május.
Ógörög–magyar szótár. Györkösy Alajos–Kapitánffy István–Tegyey Imre (szerk.). Akadémiai Kiadó. Budapest, 1990.
Olasz Sándor: Weöres Sándor: Psyché. Tiszatáj, 1973. április. 98–100.
Ovidius: Átváltozások. Fordította: Devecseri Gábor. Magyar Helikon. Budapest, 1975.
Selyem Zsuzsa: Tánc, nyugvás egy-ütemben. Weöres Sándor Psyché címû könyvérõl. Látó, 1996. május. 56–65.
Simon Zoltán: Psyché. In: uõ., Változó világ, változó irodalom. Esszék és kritikák. Szépirodalmi Könyvkiadó. Budapest, 1967. 136–140.
Somlyó György: Fiú-e vagy lány? Új Írás, 1972/8. 101–115.
Vallasek Júlia: Psyché tükrében. Korunk, 1999. május. 42–44.
Weöres Sándor: Psyché. Egy hajdani költõnõ írásai. Magvetõ Zsebkönyvtár, Budapest, 1972. Harmadik kiadás.
