akkora ürességet érzek,

ekkora üressége csak annak

lehet, aki csukott szemmel nem állt

a napon, a teste merénylet

nem volt a környék ellen-

 

 

 

Ayhan Gökhan versei

 

A szent

 

fából épít házat maga köré

ne legyen a kivetettség rabja

sötét kétsége olyan hogy elé

leborul a szent bizony magadra

hagytak az istenek elvetették

tested magját mint egy rossz imát

nem hoznak neked többé szerencsét

az erdőnek tartott litániák

mondja a szent nem mozdul a kétség

csak bámul rá mint a végtelenség

hatalmas tömzsi kétség nem való

a szentnek hangosan mondja a jó

tetteit és hozzá a rosszakat

a kétség meg csak egyre hallgatabb

tíz évig könyörög imádkozik a szent

a végén azt se tudja faháza mit jelent

kétszáz év múlva meg szentté avatják

szobra árnyékot vet kétség bizonyosság

árnyékát veti a korhadt faház mellett--

akit a létezés maga mellé ejtett.

 

 

 

Séta van körülötte

 

az Alkotmány utcából indul el, -- nem ott lakik,  

csak onnan indul el, hajnaltól-hajnalig              

lélegez vele, a tüdejével, múló napok tele

 

amin talán már túl van, közértet vált közérttel

az Alkotmánytól a Dunáig nem ér el:

a néma vízig, gondol jó napokra, amikor átvitt

 

értelemben a testét cipelte, fehér zakó

volt rajta, egy üveg bor, hídkorlátvaló

karja önmaga előtt, a vízbe bámult és beledőlt

 

az oldalfénybe, akkor még sokan éltek, éltek,

ismétli, mint aki valamit megértett

a semmijéből, halk sírásba kezd a felismeréstől,

 

élt az anyjának anyja, meg akit akkor még nem

ismert, a folyó alatti fény fénytelen

és kitekintget, magából, a szorongása felébred,

 

de nem mozdul el, estig tart a vízbámulása--

végül minden vonatkozás csak önmagára.

 

 

 

Mondja tovább nem beszél

 

tagadgat mint aki nem

mondja meg az itt-létre keres

válaszokat de a kérdezgetése

űrre talál a part jobb

 

felöli oldalán két méter magas

stégen játssza magát az emlékezést

a Bajza utcáig vezeti vissza harmadik

emeleten húzódó körfolyosón

 

török szavakon a lány kezét meg

mint a part a lősz oldalát fogja fogadja

hogy mindent rábíz – amennyire csak –

a nyelvre a szavakat újra hallja

 

a fülében a víz magára vessen

ereszt el nem túl szerencsés

kijelentéseket még innentől akár

a felhő a sodrást kitolja

 

a következő napokig a következő

meghatározástól függ a nap.

 

 

 

Megtesz a helyéhez

 

Polcz Alain írja,

 de Polcz Alainre nem hivatkozhatok,

a halott test vissza-

vonatkoztatja magára. mit is? ne

 

nekem kelljen el-

mondanom. tükörfordításban a lé-

lek pírja. nem felel-

tethető meg a semminek. azt hiszem

 

ebben kell legyen

annyi értelem, amennyi bírható

el. súlyvesztés. tegyen

a túlontúl innenső idejében.

 

 

Üres

 

 

akkora ürességet érzek,

ekkora üressége csak annak

lehet, aki csukott szemmel nem állt

a napon, a teste merénylet

nem volt a környék ellen-

 

mint a bicikliző nő a strandon,

gyufaskatulyáknál pontosabb

képet érint a megtartott nyelv

pontjaiból, hasonlóan vagyok,

érintve valami egyneműt,

nálamnál jelentéktelenebb

zuhanytárcsát mondjuk a strandon,

erkélyen száradó zakót, nyelvet,

ami összenőtt a kerttel, vagy csak

kitalál magának egy másik testet,

ürességnél könnyebbet, hordhatót-

 

a legsejtelmesebb az, ami nem

létezik, ami nincs meg egy nyelvben,

az maga a halhatatlan.

 

 

Sütő Zsolt fotói: http://irodalmijelen.hu/?q=image/tid/222