Rózsássy Barbara versei

Rózsássy Barbara versei

Éjjeli vezetés

Ó Padova, távollevő, hiányzol;
hallgatag verembe taszít a nélküled.
Mint fényszórók éji sztrádán: cikázol,
szemembe vetíted diafilm-énedet.
 

Belőlem széles sávra visszavetülsz te,
szélvédő mögött megtelik a távol:
csepeli bekötőn Pratóm fénye-tükre
– csaló idő hamis projektorából.
 

Ó Prato della Valle, mikor voltál
igazán enyém? – Igéztél pillanatra.
Feléd tartva elengedném a kormányt,
de útszél betonfala belém rohanna.
 

– Monoton motorzúgásból ahogy a fékek.
Ahogy a csikorgó kerék tapadna.
A semmi ködfalán keresztül áradsz, élet.
– Ahogy elérsz, úgy hagysz újra magamra.
 

Világjáró napok
(Pour Séverine)

Nyitok postaládát,
lábam elé vándor,
párizsi kalandor,
Európa-járó,
hullik képeslapod.
Louvre szédült Múzsái,
körtáncban révülő,
botladozó csitrik,
Mantegna lányai,
lehetetlen-szépek,
hogy a Parnasszustól
Templom utca végi
ládámba repültök?
(Olvasod barátnőm
sorait a versben?
– Múzeum-rengeteg,
hol Mona Lisára
pislog vaksi szempár,
ahogy óriáskígyó
mered bűvölőre,
bámul nőruhába
rejtett Leonardót;
amíg bokaszárnyú,
s táncos lábú női:
csúf wc-folyosón,
félhomályos zugban.
Modern intimitás:
mielőtt elvégzi
szükségét a bámész,
éppen rápillanthat...)
Soraid mögül most
úgy fénylik a létük,
tejfehér bőrükről
vakítón sugárzik,
oly tágan, ölelőn,
mint szemedben nemrég
– idő mintha nem is
telt volna azóta –
olajfák ezüstje
Assisi magasán.
Mi volt, ami akkor
kézen fogott minket,
szűk sikátorok közt
vezetett Giottóig?
– Világjáró napunk,
s benne kamasz percünk!
Amíg Padovánkból
déli dombok közé
repített magával
a hajnali expressz:
hátizsákba befért
gömbölyű nevetés,
akár piros almád.
Faltunk boldogságot,
arezzói napfényt!
Piero falánál
miénk lett az öröm;
térdepeltünk elé,
mint Sába királynő
Salamon udvarán,
s mint Cortona dombján
Angelico-angyal
arany jelenésben,
boltíves szobából
ahogy homlokodhoz
kihajolva súgta
füledbe a titkát:
„Zsebedben is elfér,
nézd, csupán diónyi,
hallgass meg – s tiéd lesz.”
– Éppen úgy hajoltál
te is akkor felé,
mint lányka-Mária,
súrolva a szárnyát.
 

Harangláb-idődben

Olyan ez a hajnal,
mintha kiterítve
feküdnék lepelben,
bámulva nagy égbolt
kondenz-repedését,
ahogy repülőjét
felfalja a kékség.
Az a gép innen csak
játékszer az égen.

Míg én kiterítve
fekszem gyolcs-lepelben,
beburkol az ittlét.
Giotto-ecset húzta
fent a fehér csíkot,
nyitva rést a télben
jéggé fagyott égbolt
tükörsima színén?!
Nem is repülő az,
szánka siklik rajta,
azzal hazaérek,
még mielőtt szám is
betömődik gézzel.

– Ostobábbat én már
ki sem találhatnék.
Magányom siratnám?
Feküdnék a lázban?
Ó, te szegény árva!
– Mondhatom, balek vagy:
itt az egyedüllét
ólomlábú percre
szárnyat köt a végén.
Lesz majd mit siratnod,
hátad mögé nézve,
ahogy időd gurul,
akár szép kerek sajt.
Bukdácsolsz a lejtőn,
habár utolérni
nem lesz soha hat ló,
táltos paripával
csak a nyomát fognád.

Lóganéra kor dőlt.
Szemét kiszurkálta,
széles sávon válik
szemét-lerakattá.
Te pedig csak hallgasd:
mikor Carminében
zúgnak a harangok,
szökj fel magas lépcsőn,
kapaszkodj a szárnyas
harangláb-időbe,
ahol új magad vagy.
Egyetlen út vezet
kifelé a percből:
az, mi befelé tart
– kanyarogva lelked
fáklyaláng-világú
tágas folyosóin.