Mestyán Ádám két verse

Mestyán Ádám
 

Szivárog

Már csak az anyag mozgat,
terjeng bennem az élvezet,
vételt vételre halmozok,
és elhagy a lélegzet,

elmarad a fáradtságban,
gyerekszobában, óceánparton,
vagy a messzi Perzsiában:
adj hát magadról számot,

tetkóid milyen bőrt takarnak,
kik a megbízóid, mit akarnak,
ki volt apád, ki volt anyád,
kit öltél meg és van-e hazád,

kicsit szaglik már az identitás,
nehéz a folyton szólogatás,
a hívogatás, hogy bújjék elő,
ugyan mutassa már meg magát,

a nagyapa ládában őrzi
nemzetiszínű szalagját, suttog,
lányom, rekkentsük ide fel -
ejnye-bejnye, felejtsük már el.

Nehéz ez a hívogatás, nehéz
a hejjgetés, nehéz a révülés,
kinek szóljanak a jövendölések,
ki is volna a te áldott néped,

mert van, aki indián kaszinóban,
a felmondás után felest hörpintve
nagybajszú asztalosra alliterál,
magyarul szív, németül amerikál,
 

aztán van, aki franciaként
szkítára lel és unciaként
nyereg alatt nyers húst zabál,
és ott van ő, aki mindent letagadna,
 

zsidóként is megtagadna,
szlovákként is leszavazna,
míg én csendben elmagyarnék,
magyarként meg haldokolnék:

itt vagyok, láss, mozgat az anyag,
a történelmi tudat így hasad,
enyém a múltad és múltam tiéd,
közünkből halkan szivárog a sav.
 

Összerezzen

Körbenyaldos a halál ilyenkor,
felkúszik a combjaimon,
lehúzza rólam a ruhát,
és amit régen megtagadtam,
kiteszi a szélnek. Összerezzen,
mondom, összerezzen a lélek.
Jó hónapja nem beszéltem magyarul.
Senki se tudja, mit takargatok
a bőröm alatt, miféle fertőzéseket
hoztam. Nem bírom a levegőt.
Hajópadlóm hajnalonként tágul,
ahogy egyre erősebb nap éri.
A múltkor mintha egy gyerekkori
szerelmem szólított volna meg az utcán,
nagyon görcsölt, de aztán abbamaradt.
Kiteszem az arcom a szélnek.