Maja Klarić: Az ismeretlen feltérképezése – Mapping the Unknown
Ősszel Triesztben ismét megtartották a „Költészet és szolidaritás – A párbeszédhez való jog” mottójú nemzetközi ifjúsági fórumot, melyen a világ különböző országaiból meghívott fiatal költők és írók olvastak fel, adtak elő. Sokfelől érkeztek és sokfelől közelítettek a problémákhoz, mégis meglepően összecsengtek értékeléseik és megoldási javaslataik a világ helyzetét és az emberiség jövőjét illetően. Tudósításunkban feltettük akkor a kérdés: szavaik vajon visszhangzanak-e majd hazájukban és másutt? Most két fiatal költőnek az esszéjét tesszük közzé az Irodalmi Jelenen magyarul és angolul, a horvát származású Maja Klarić az ismeretlen feltérképezéséről írt, napjaink kalandjainak lehetőségéről és lehetetlenségéről, míg a belgrádi Slobodan Nikolićtól "Az élet művészete" címmel elhangzott beszédet adjuk közre.
Maja Klarić
Az ismeretlen feltérképezése
Nehéz megmondani pontosan mikor határoztuk el, hogy útra kelünk. Csak egy mondat cseng a fülemben, ami lehet, hogy nem is a legelső gondolatod volt. Azt mondtad utazzunk el valahová együtt, menjünk minél messzebb, töltsünk el ott hosszabb időt is akár. Mielőtt feleszméltünk volna, már előttünk is volt a térkép, és lelkesen tervezgettük utunkat a Közel-Keleten. Már hetekkel az indulás előtt a csavargók utazás előtti lázában égtünk, lelkesen készültünk, azon aggódtunk csupán, hogy időben be tudunk-e csomagolni mindent. Egyszeriben minden a készülődésről szólt: a munkánk, a tanulmányaink, mindent átitatott közelgő utunk országútszaga. Ki voltunk éhezve az ismeretlen kultúrára, vonzott a hely újdonsága, vágyakoztunk azok közé az emberek közé, akiknek a nyelvét nem beszéltük. Úgy akartunk elszabadulni hétköznapi életünkből, hogy beolvadunk egy másik ország népének hétköznapjaiba külföldön.
Az utazás mindig szerves része volt az emberi természetnek. Időtlen idők óta úton vagyunk. A nagy törzsi vándorlások során óriási csoportok mozogtak a föld egyik részéről a másikra jobb életkörülményeket, termékenyebb földet, menedéket kutatva. A romantika korában az írók gyakorta utazták át egész Európát, hogy tapasztalatokat gyűjtsenek további munkájukhoz. Úgy tartották, hogy élete egy bizonyos szakaszában – általában a húszas évei elején – minden férfinak kötelező útrakelni, mely egyfajta önismereti utazás volt, különböző országokon át, tapasztalatokat gyűjtve. Charles Baudelaire-t rettentően foglalkoztatta az utazás gondolata, ennek a folytonos vágynak köszönhetően mely arra sarkallta, hogy minél távolabbi vidékeket barangoljon be, messze hazája spleen-jétől rengeteg időt töltött vonatállomásokon és kikötőkben a távolodó mozdonyokat és hajókat kémlelve. Csak felnézett az égre és arra gondolt útrakel, messze indul. Ez miatt az elvágyódás és melankólikus kalandozás miatt nevezte T.S. Eliot Baudelaire költészetét az “indulások és várótermek költészetének”. Ezek az első csavargók kezdték aztán leírni élményeiket az otthoniaknak beszámolván a helyekről, ahol megfordultak és ezekből a feljegyzésekből alakult ki végül az útleírások irodalma. A 19. században kezdett fejlődésnek indulni a turizmus, mint üzletág, a szervezett utak egyre népszerűbbek lettek. Egyre többen engedhették meg maguknak a különféle külföldi utazásokat, mígnem a 20. század végére az olyan fogalmak, mint a „fapados járat” és a „last minute” utak széles körben népszerűek lettek. Persze az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy ezek az utazók már nem éreznek késztetést az útibeszámoló írásra, hacsak nem fényképáradat formájában, midőn hazatérnek őseik földjére és mutogatják családi és baráti körökben egyaránt a sok fotográfiát. Ugyanakkor kialakult egy olyan utazási kultúra is, mely nem tartja elegendőnek az utazási irodák által összeállított programok kínálatát, és túl nyomasztónak tartja a szervezett kirándulások kötöttségét: ők azok, akik szabadon szeretnek jönni-menni, oda és akkor , amikor csak kedvük tartja. Ez az utazóközönség olyan kalandorokból alakult ki, akik inkább maguk szervezik útjaikat olyan országokba, melyek kevésbé népszerűek a kereskedelmi gyarmatosítás tekintetében. Így született meg a kalandturizmus, mely ötvözi a szervezett utazást és az improvizáció lehetőségét a váratlan kalandok során. A 20. századdal kapcsolatban sok egyéb jelző mellett gyakran említik a „szineztézia” kifejezést, ami azt jelenti: a meglévő érzékeléshez valóságos inger nélkül egy vagy több másik érzékelés társul. Az emberi elme manapság már hatalmas mennyiségű külső információ feldolgozására hivatott, az emberi tevékenység sokrétű, szerteágazó, elkerülhetetlen a cselekvések változatossága a modern dolgozó emberek körében, ha sikeresek akarnak lenni. Hasonlóképpen jelentkezik a hangok és képek kombinációja a művészetben, a vizuális és audió dokumentáció, vagyis a különböző emberi érzékek összeollózása. Az útibeszámolók is hasonló változásokon estek át. Már nem elég az utazást egyetlen irománnyal dokumentálni, a média több fajtáját is felhasználják. Sok utazó készít dokumentumfilmet, nem is beszélve a különböző fotókiállításokról, melyeket útjukról hazatérve szerveznek. Nem csupán az útleírások száma nő, de az érdeklődőké, az olvasóké is. Az útibeszámoló fotókiállítások, dokumentum filmek és könyvbemutatók mindig nagyon népszerűek. Úgy tűnik, hogy azok az emberek, akik nem engedhették meg maguknak a hosszabb utazásokat fontosnak tartják és nagyra értékelik azt a tömérdek információt, melyet egy-egy ilyen történetmesélés kapcsán kaphatnak. A történetmesélésnek még mindig fontos társadalom formáló hatása van. Ahogyan gyermekkorunkban nagyszüleink mesélték hihetetlennek tűnő történeteiket úgy mesélik most távoli tájakról szóló sztorijaikat ezek az utazók. De mégis mi hajt bennünket ennyire a különböző idegen országok felé? Van, akinek az okoz mérhetetlen extázist, hogy megismerkedik egy idegen emberrel egy hétvégi buliban, másoknak pedig az jelenti a legnagyobb örömet, ha minden apró dologba, mely kezük ügyébe akad bekukkanthatnak, felderíthetik az ismeretlent, még akkor is, ha az éppen csak a szomszédék hátsó kertje. Azok számára, akik kevésbé élvezik a kalandokat jó alkalom nyílhat a különböző országok, kulturális szokások összehasonlítására, ami rossz esetben gyakorta végződhet olyanfajta megállapításokkal, hogy végeredményben a miénk sem olyan borzalmas, ha jól belegondolunk. Bármi is legyen az beszámoló indíttatása, nagyszerű kapcsolatot kínálnak saját hazánk és áhított célunk összehasonlítására, legyen szó kultúráról vagy népekről. A költői imagináció is az utazás egy formája, talán az egyik leghaladóbb irányzata, ami azt illeti. A költő képes olyan helyekre is eljutni, melyek térben és időben elmozdíthatók, nem is léteztek soha, vagy több száz éve eltűntek a föld színéről. A legfontosabb dolog, melyet észben kell tartanunk utazás közben az az önismeret. Midőn idegen helyeken járunk nem csupán Párizs, Róma vagy New York ismeretlen utcáit fedezzük fel, hanem saját intim világunkat is bejárjuk, próbára tesszük magunkat, milyen körülmények között működünk leghatékonyabban, milyen kulturális közegben vagyunk leginkább önmagunk, mit is tanultunk egy-egy utunk során? Az önmagunkról alkotott tudásunk mérséklése és látókörünk szélesre tárása teszi az utazást életre szóló tanítássá. Ahogy Henry Miller mondta: „Az utazás célja nem az, hogy új helyre jussunk el, hanem hogy új szemszögből lássuk a világot”.
Az állomáson ácsorgunk, várjuk, hogy bemondják honnan indul a vonatunk. Rágyújtasz egy cigire, mert túl izgatott vagy, hogy bármit is csinálj. Nem beszélgetünk, még csak egymásra sem nézünk, úgysem tudnánk mit mondani a másiknak. A világ, ami hamarosan kitárul előttünk meghalad minden képzelőerőt, de azért mindenképpen belevágunk.
Fordította: Balogi Virág
*
Kapcsolódó:
Slobodan Nikolić: Az élet művészete – THE ART OF LIFEA trieszti fórum – tudósítás Triesztből fotókkal.
Maja Klarić
Mapping the Unknown
It's hard to tell the exact moment we decided to take this trip. I remember only one sentence which might not even have been the first one. You said we should travel somewhere together, leave for a place far away and stay there for a while. Before we knew it, we found ourselves looking at the map of Middle East, vaguely planning our route. Weeks before the trip we were in that particular pre-travel state of mind: enthusiastic about the whole thing, worrying if we'll manage to prepare our backpacks in time. Suddenly everything we did was just a means of preparation for the upcoming journey: our work, our studies, everything tainted with the pervading smell of imminent departure. We were craving for new cultures, anxious to be in an unknown place, surrounded with people whose language we didn't speak. We wanted to get away from our ordinary lives by immersing into ordinary lives of foreigners abroad.Voyages have always been an important part of human nature. For one reason or another, people have been travelling since ages. Great tribal movements consisted of large groups of people moving from one part of the Earth to another in search of better living conditions, in search of a land which would provide them with food and, eventually, shelter. In the period of Romanticism, writers often travelled all across Europe in order to gain knowledge and experience which would aid them in their writing. It was believed that at a certain point in his life, usually in the early twenties, person was almost obligated to leave on a journey of self-exploration which was conducted via travelling through different countries, collecting experience, inspiration and knowledge. Charles Baudelaire often thought about travelling and due to his incessant will and desire to move somewhere far away from the spleen of his home, he spent much time sitting by railway stations and ports watching trains and ships as they departure. Staring at the horizon, he'd imagine he was leaving for places far away. For this longing and voyaging melancholy, T. S. Eliot called his poetry “poetry of departures, poetry of waiting rooms”. These first travellers began to write down their experiences for people back home, in order to tell them about the places they've seen. These records gradually turned into what we nowadays call travelogue writing. In the 19th century tourism as a branch developed and organized travels began to proliferate. More and more people were now able to travel and by the end of 20th century concepts as “low-cost air” or “last minute travels” became widely understood. However, these travellers didn't possess that need for storytelling in any other way than browsing vast collections of photographs to their friends and family upon their return home. At the same time, there arouse another group of travellers, these to whom organized routes and schedules presented an insufficient insight into the place they wanted to visit as well as a restriction of principal travellers' liberties: being free to go where you want, whenever you want it. This group of travellers consisted of those adventurers who mostly organized their own travels usually to countries less commercially exploited. That was the birth of adventure tourism which mixes organized travel but still allowing enough space for improvisation and unexpected adventures on the road. 20th century is characterised, among many other things, with what is called “synesthesia” - simultaneous perception of multiple stimuli. People's minds are now obligated to process a great number of outside information and multitasking is inevitable for modern working men and women who want to be successful. Similarly, in art we saw a combination of sounds and pictures, visual and audio documentation i.e. in various ways art tended to include as many human senses as possible. Travelogue writing underwent a similar change. It was not enough to document one voyage with a piece of writing any more, but now other media were included as well. Many travellers made documentary films, not even mentioning the photo exhibitions which would ensue upon one's return home. It is not only the increase in travelogue writing that is inspiring but also the increase in travelogue reading. Travelogue photo exhibitions, documentary films, book promotions are always well attended. It seems that people who weren't in the position to travel themselves, saw the importance and value of numerous pieces of information they could attain simply by listening to other people stories. Storytelling is an important part of any society with listeners gathering around a person who’s about to tell them a story. Just like when we were children, gathered around our grandmothers and grandfathers ready to hear yet another amazing story they had to tell us, we are now gathering around a travelogue writers who are about to take us on a journey to a place far, far away. What is it that inspires us so much to rush headless towards the foreign lands? For some, it's that ecstatic feeling they get when they're meeting someone new and interesting when they go out on a weekend night, in this case - multiplied by thousand. For others it's that childish curiosity to peek into every little thing they stumble upon, to spend their days exploring the unknown even if the unknown is merely neighbour’s back yard. For those less adventurous, it’s the chance to compare their country with another one and if this other country turned out to fail their expectations, conclude that their own country is not that bad at all. In any case, travelogues provide us with a link between our own culture and the culture we might have hear or read about, or not even that. They provide us with a basis for comparative analysis of cultures and peoples in question. Poets' imagination is a form of travelling as well, and perhaps the most advanced one,, for that matter. Poets are able to travel to places removed in space and time, to places which might not even exist or have perished hundreds of years ago. One of the most important thing to be aware of while travelling is self-exploration. While exploring foreign places, we're not just walking through Paris, Rome, New York or any other city in the world, we're walking through our own intimate corners as well, we're testing ourselves, under which conditions are we functioning the best, what culture suits us the best, what have we learned on each of those travels. It is this growth in knowledge of oneself and broadening one's horizon that makes travelling such an important life teacher. As Henry Miller put it: “The purpose of the journey is not to see a new place, but to acquire a new way of looking at the world.
” We're standing at the railway station, waiting for the announcement of our train. You light a cigarette because you're too nervous to do anything else. We're not speaking, we're not even looking at each other, we wouldn't know what to say anyway. The world that is about to open in front of us is too big for us to fathom, but we'll try nevertheless.
