Ugrás a tartalomra

 

„Mintha Zalán egy érzéki női testen babrálna”

Horváth Bence, a kötetet megjelentető Kortárs kiadó vezetője bevezetésképp visszatekintett a Papírváros múltjára, melynek az első és a második kötete ’98-ban, illetve 2002-ben jelent meg. „Rád égett ez a kötet” – fogalmazott Csikós Attila drámaíró, Zalán kérdezője, és a „blöffről” faggatta az írót, aminek ez a regény indult. (Zalán részletesen mesélt erről a bizonyos blöffről szegedi estjén, melyről kisfilmünk itt tekinthető meg.) „Akkor sem akartam regényt írni, és ez mostanra sem változott” – töprengett el hangosan az író, akinek immár mégiscsak regényfolyammá duzzadt Papírváros című műve. Csikós Attila nem véletlenül kérdezett rá a befejezhetőség dilemmájára, kiemelve egy idézetet a műből: „Mert nincsenek befejezhetetlen mondatok Csak befejezetlenek vannak És az ő kis életében egyre szaporodtak az ilyen mondatok Azt ilyenkor még nem lehet tudni hogy miért Ahogy azt sem mi történnék ha egy-egy ilyen mondatot befejezne” (A teljes részlet itt olvasható.)

 

Csikós Attila és Zalán Tibor

Nem csak ebben a műben nem használ központozást, vallotta meg Zalán, verseiben sem. A versek végére sem kerül pont, ezzel az állandó folyamatot próbálja érzékeltetni, melyből az ember csupán kivág egy darabot – ami a vers. „Az alkotás mindig abban folytatódik, aki azt élvezi, befogadja” – fogalmazott a költő-író, aki a Papírvárost is egyetlen, hatalmas mondatnak tekinti. Valójában mindhárom része ezt az egyetlen mondatot alkotja – tette hozzá Zalán. Még csak nem is regényíróként írta: „A költőknek nincsenek történeteik”. Neki sincsenek, de a nyelv történeteket alakít ki. Hősei élni nem tudnak, meghalni nem képesek, életük tele van megoldatlanságokkal. Ahogy mindannyiunk élete megoldatlanságok halmaza. „A lét dönti el, mi lesz velünk” – mondta Zalán a sors hatalmáról, mely a Papírváros hősei fölött is úr. Aki nem akar kilépni az életből, meghal, aki meg akar halni, itt marad.

 

Menszátor Héresz Attila

„Még hogy nem regényíróként írsz” – kapcsolódott vissza Horváth Bence Zalán szavaihoz, mellyel az író saját alkotói attitűdjét jellemezte. Hiszen az egész regény rendkívül tudatos szerkesztettségről árulkodik – magyarázta a főszerkesztő, és Zalánnak a mondatok szövedékéhez való viszonyát így jellemezte: „Mintha Zalán egy érzéki női testen babrálna”. A kérdésre, hogy újraolvasta-e az előző két kötetet a harmadik megírása előtt, a szerző igennel felelt – már csak azért is, mert ennyi év távlatából nem emlékezett rájuk. Egyébként sem történeteket ír, hanem mondatokat. „Néha úgy szövöm ezt a szőttest, hogy még én is értem” – jegyezte meg némi öniróniával.

 

Horváth Bence

Csikós Attila a „hiányregény” szóval jellemezte a művet: a szöveg úgy működik, mint sok-sok örvény, víz nélkül. Az ember egyre várja, hogy történjen valami, és annak ellenére, hogy ez nem következik be, képtelen letenni a kötetet. Ezt a sodrást átérezhettük, amikor Menszátor Héresz Attila felolvasta a regény egy zaklatott jelenetét, melyben mentők rontanak be a főhős lakásába. Kell-e, lehet-e ezt a szétesettséget felvállalva élni? – firtatta Csikós Attila, amire Zalán úgy reflektált: a szenvedély foglalkoztatja minden körülmény között, a szerelemből is az érdekli, hogyan öli meg a szenvedély (ez esetben a szenvedélybetegség, az alkohol). A szenvedélyt valójában nagyon ritkán éljük meg – magyarázta az író –, hiszen olyankor csakugyan elveszítjük a kontrollt, az örvényhelyzetben nem magunk irányítjuk a cselekedeteink. „Ez nem választás, állapot kérdése”.

Horváth Bence arra volt kíváncsi, vajon a drámai beszervezés-történetben is a szenvedély mozgatja-e a szálakat? „Ez a fiú monomániásan próbál tiszta maradni” – jellemezte az író egyetemista hősét, akiből úgy akarják kicsikarni a jelentéseket, hogy elhitetik vele: valójában már mindent tudnak, csak az ő szájából akarják hallani. Az öngyilkosságba menekülő diák azonban nem a regény építész szereplőjének az előképe – tisztázta Zalán az egyik felmerülő olvasatot, a mű egyszerűen hasonló sorsokat vonultat fel párhuzamosan.

 

A "hiányregény" szerzője

Csikós Attila ráismert a regény egy fontos helyszínében a békéscsabai piacra – nem véletlenül, hiszen, mint Zalán mesélte, álmatlan békéscsabai éjszakáin (a színházban dolgozik dramaturgként) gyakran látogat el ide. S az író azokból az élményekből merít, amit átél, ismer. Az autentikus kocsmahangulatot Menszátor Héresz Attila teremtette meg a Záróra-dallal, melyet a Duende zenekarral szoktak előadni, s innen aztán szinte magától fordult a múlt felé a beszélgetők tekintete. De nem a nosztalgiázás szintjén, Zalánt inkább a múltja és jelene közötti kapcsolatról faggatták. „Nem érzem magam bölcsnek, hatvan évesnek, tapasztaltnak” – vallotta meg az író, akinek még mindig most van, amikor a téglagyári tóban pecázott kölyökként. Arra döbbent rá, vallotta meg, hogy egész évtizedekkel nem tud elszámolni. De talán erre jó a regényírás: összegzésre késztet, tudatosít. „Nagyon megváltozott körülöttem a világ, de én nem tudtam változni a világhoz. Mikor mennyire idegen tőlem, annyira tudok élni benne. Most épp a »haldoklás« fázisában vagyok” – nyilatkozta Zalán, aki épp az ellenkezőjét sugározza: kortalan és kortalanul jó kedélyű tud lenni – állapították meg egyetértően beszélgetőtársai.

A „haldoklás” alatt inkább a nem-alkalmazkodást értette a szerző: kilépett minden szervezetből, két napja épp a Sziveri-kuratóriumból, nem tartozik sehová, és nem függ senkitől. Teljes magány? Elreménytelenedés? Vagy tartás? – tette fel magának a költői kérdést, melyre így válaszolt: „Inkább ne hívjuk sehogy”.

 

A közönség soraiban Deák Csillag

Horváth Bence meglátása szerint Zalán csakis végletes helyzeteket ábrázol művében: vagy a brutális, halálközeli, aljas állapotokat, vagy a szenvedélyes eufóriát. Valójában nem ezt éljük meg, tehát inkább metaforának tekinthető a regény. Ezért ötkötetes – felelte velősen a szerző. Még most sem találta meg a választ, ki is valójában főhőse, az építész, és mit is jelent a Papírváros. Egyre kevésbé tudja megválaszolni – ezzel párhuzamosan szűkül az egyes kötetekben a regényidő. Az utolsóban azt az egyetlen pillanatot akarja majd megragadni, amikor lepereg az ember szeme előtt az egész élete.

Menszátor Héresz Attilától a mű egyik megdöbbentő részletét is meghallgathattuk: a beszervezendő egyetemista fiú elé tartótisztje odatol egy teljesen üres, fehér papírlapot és egy tollat, hogy csatlakozzon a „láthatatlanok” táborához, írja alá. „Mi már beleszülettünk a láthatatlanságba” – fogalmazott Csikós Attila, amikor Zalánt búcsúzóul a történelmi múlt traumáihoz való viszonyáról kérdezte. Az író a bensőségességig személyes nézőpontból válaszolt, amikor elmesélte, milyen boldogan élte meg a kisdobos- és úttörőéveket, az iskolarádiózást, és mindazt az élményt, amelyet a gyerekkora jelentett számára. Fiatal felnőtt fejjel szembesült a „láthatatlan múlttal”, és mindazzal a hazugsággal, amire az ő nemzedékének a boldogsága felépült. „Az én nemzedékemtől az ifjúságát vették el, a hitem abban, hogy jó dolgok vesznek körül” – magyarázta Zalán, s úgy látja, talán innen eredeztethető a műve kapcsán gyakran emlegetett „pesszimizmus” is.

 

Kocsmazene is volt

Ám hogy ne a pesszimizmus jegyében záródjon az este, Menszátor Héresz Attila gitárja társaságában egy szívhez szóló dallal zárta a beszélgetést.

 

Szöveg és forók: Laik Eszter

Kapcsolódó anyag: "Soha nem lesz Kossuth-díjad, te rohadék"

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.