„Több mint harminc évvel halála után Christine Lavant népszerűbb, mint valaha, tudományos objektummá vált, értékével, mint a börzén, kereskednek, éves ritmusban publikációk jelennek meg róla. Ez is helyénvaló, de ennél még sokkal több is. Egyet nem szabad soha elfelejtenünk. Christine Lavant-ot „megértenünk” mindig csak álom marad. Hogy is lehetne valamit „megérteni”, ami olyan összetett, mint az élet maga. Tisztelettel közeledhetünk felé, és továbbra is csak csodálkozhatunk.” – írja Grenot Ragger az osztrák költőnőről Christina Lavantról, akit hazájában Thomas Bernhard fedezett fel újra. Ragger írása mellett, Lavantról szóló összeállításunkban részleteket olvashatnak magyarul mindeddig kiadatlan műveiből a „Feljegyzések a bolondokházából” című regényéből és verseiből. A fordításokat Julia le Grand le Spiess és Fábián László készítették.
 

 

Gernot Ragger

 

 

 

Christine Lavant,

 

 

 

aki egy folyóról nevezi el magát

 

 

 

 

 

 

Christine Lavant,
1915. július 4. születik St. Stefan mellett a Lavant völgyében
1935. Klinikai kezelése súlyos depressziója miatt Klagenfurtban
1939. Házasság Josef Benediktus Habernig festővel
1950. Ismeretség Werner Berg-gel
1954. Geork-Trakl-Díj
1955. Ismeretség Gerhard és Maja Lampersberg-gel
1956. Állami Költészeti Alkotói Díj
1961. Állami Költészeti Alkotói Díj
1964. Geork Trakl-Díj és Anton Wildgans-Díj
1964. Férje halála
1966. Áttelepülés St. Stefan-ra
1970. Nagy Osztrák Irodalmi Állami Díj
1973. Christine Lavant június 7-én szélütés következtében meghal

Megjelent (válogatás)
A gyermek, 1948; Koldushéj, 1956; Orsó a holdon, 1959;
Pávasikoly, 1962; Nell, 1969; Művészet, mint megcsonkított életem, 1978;
Versek, 1987; A szép pipacsruha, 1996; Szív ugrásra készen, 1997;
Boszorkányfajzatka, 1988; Feljegyzések a bolondokházából, 2001

 

 

 

 

Az, hogy valakinek először meg kell halnia ahhoz, hogy elismerést szerezzen, hogy hírnévre tegyen szert, sok szerzőre vonatkozik, de nem Christine Lavant-ra, aki már életében mind azt a díjat és kitüntetést elnyerte, amelyekről mások egy életen át, és még túl a halálon is csak álmodni mernek. Először meg kell halnunk, hogy megértsenek bennünket – ez már inkább jellemzőbb Lavantra, miközben az hogy „megértve lenni” soha sem lehet eléggé helyes kifejezés.
 

Aki egy folyóról nevezi el magát, az más, és aki más, azt nem akarjuk megérteni, azt kerüljük, azt bolondok közé zárjuk, és személyes aspektusait olyan betegségtünetként - viselkedésként értékeljük, amelyekről véleményünk évtizedeken át nem változott.

 

Aki egy folyóról nevezi el magát, amely ugyan - mint a népzenében - „csendesen zúgott”, de közben a szennyvíz habkoronáját is magával hozta, majd ismét „normális folyóvá” lett, azt nem lehet megérteni.

 

Közben Lavant, aki olyan tömören írt, hogy költészetének értelmezése maga költészetté vált, nem tett mást, mint a mai fiatal költőnők; megpróbált új utakon járni, a látókört saját látószögére és érzékenységére beállítani, szabályokat a fiókban hagyni, és egy, még nem teleírt világot felépíteni. Egyesek tudták Lavant-ot ezen az úton követni, sokan némák maradtak, és hál’ Istennek az utóbbi években sokan kíváncsiak lettek rá.

 

Vajon mi lapult még a fiókban, mit jegyzett fel oldalakra, mit írt levélpartnereknek és barátoknak? Ami előkerült, az megint egy másik Lavant volt, olyan, aki történeteket tudott elmesélni, nem lírai tömörítéseket, hanem átérezhetőket az elbeszélésekben. Lavant prózalelke tért nyer, nemsokára megelőzi a költőszívet, és magával viszi mindazoknak, akik majd a prózán keresztül jönnek rá a líra ízére.

 

Aki egy folyóról nevezi el magát, és már harminc éve halott, azt nem lehet a „színtérről” kiszorítani – ezt nem tudják megtenni sem az utánzók, sem az újatakarók. Ha valaki névadóként egy költői versenyben leli magát, annak meg kell tanulni azzal élni, hogy a nem nyertes szerzők panaszt emelnek, holott ugyanúgy írnak, mint Lavant. És itt teszi meg a folyó a legszebb kanyarulatait, itt hagyja el medrét, és új terepen kígyózik, amelyet elkezd alámosni. Megitatja azokat a szerzőket, akik Lavant szellemét talán ugyan nem ismerték fel, de olyan közel kerültek hozzá, hogy „megértették” azt, ami a sorokban és a sorok között áll. Így lesznek azok a szerzők, akiket „egyáltalán nem lehet Lavant-hoz hasonlítani”, az igazi Lavant követők. Azok, akiktől az utánzás idegen, de akiknek sikerült saját szempontokat kialakítani.

 

Így olyan fogalmak, mint misztika, őrület, depresszió, halálvágy, vagy csak egyszerűen álom, elveszítik értéküket, mivelhogy „A birs”* „Lexika”**, vagy mint nemrég Barbara Hundegger-nél a „Három nő”*** megszületett. Ezek a művek olyan világot nyitnak meg, ami ugyan idegennek tűnhet föl, de mint szívesen látott vendéget befogad bennünket.

 

Aki egy folyóról nevezte el magát, azzal megtörténhet, hogy harminc évvel a halála után kinyit egy kaput, amelyen át szavakból álló folyó özönlik. Új szemszög szükséges ahhoz, hogy a régit „megértsük”. Akit folyóról neveznek meg, az együtt sodródik démonokkal, szellemekkel és félelmekkel is, amelyek az életét csak addig kísérik, ameddig ő maga is sodródik. Ha megállna, az ijedség elmenekülne, és a folyó lassan haldokló pocsolyává duzzadna.

 

Lavant-nak az ibolyakék és a sárga színt adták, így próbálkozott az éjszakát és a holdat megragadni. Hogy ne valljanak kudarcot sokrétűsége miatt, művét kevés fogalomra redukálták, az életét betegnek mondták, holott Lavant maga erre sokkal találóbb kifejezést talált – megcsonkított, ahogyan a művészetét is nevezte. Leveleit boncolgatták, titkos üzenetek reményében átvilágították, sok mindent írtak róla. Ez helyénvaló is, mivel a folyó túl gyorsan folyik át a völgyön, de amikor a tengerbe érkezik és hátramaradnak a partok, a képek öböllé folynak szét, és a sziklákon megtörnek.

 

Több mint harminc évvel halála után Christine Lavant népszerűbb, mint valaha, tudományos objektummá vált, értékével, mint a börzén, kereskednek, éves ritmusban publikációk jelennek meg róla. Ez is helyénvaló, de ennél még sokkal több is. Egyet nem szabad soha elfelejtenünk. Christine Lavant-ot „megértenünk” mindig csak álom marad. Hogy is lehetne valamit „megérteni”, ami olyan összetett, mint az élet maga. Tisztelettel közeledhetünk felé, és továbbra is csak csodálkozhatunk.

 

Aki egy folyóról nevezi el magát, azt nem lehet megérteni.

 

Aki egy folyóról nevezi el magát, az csábít az együtt sodródásra, az örvényt és kavargást ígér, szárazságot és áradatot, az egy hullámformájú életet enged csak meg. Aki egy folyóról nevezi el magát, az harminc évvel a halála után is a völgy névadója.

 

 

 

*    Michael Dornhauser       „Christine-Lavant-Költészet” díjnyertes műve 1995-ben
**    Uwe Tellkamp    „Christine-Lavant-Költészet” díjnyertes műve 2003-ban
***    Barbara Undegger ugyanezen a versenyen bemutatott műve
(A fordító megjegyzései)

A cikk szerzőjéről:
Gernot Ragger, szül 1959, Wolfsberg
St. Miaechel-en él, mint író, kiadó és újságíró
1989 részvétel az Ingeborg-Bachmann-Versenyen
1998 Irodalmi Alkotóii Díj
Megjelent (válogatás): Ferdi, Scalpay, A halott madár,
Búcsúk, 365, Az őrült, Buatta.

 

 

Fordította Julia le Grand Spiess

 

 

 

 

 

Kapcsolódó:

 

Christine Lavant versei

Christine Lavant: FELJEGYZÉSEK A BOLONDOKHÁZÁBÓL - részlet