Irodalmi Jelen

Christine Lavant versei

2009. november. 23. - 09:53

Feje fölött az ég fakó,
olyan keskeny, nem lakható
hold nyugszik puhán
parányi csillagmezőben.
Ószél készül elgyötörten
égi útra, lám.
Jobbról felhők fenyegetnek,
hervadt nádasok zizegnek,
félénk gúny vacog.

Friss gyümölcsök illatában –
lombját vesztve már –
gyümölcs liget, madárszárnya
körös körbe jár.
Feje fölött az ég fakó,
olyan keskeny, nem lakható
hold nyugszik puhán
parányi csillagmezőben.
Ószél készül elgyötörten
égi útra, lám.
Jobbról felhők fenyegetnek,
hervadt nádasok zizegnek,
félénk gúny vacog.
Kis cinege fűzfalombban,
minden komorságba torpan –
harang szava kong;
áldást mond évszázadoknak:
Isten mér vele;
friss gyümölcsök mosolyognak,
csúsznak fűbe le.

Megfojtottad anyámat?
Kitekerted az apám nyakát?
Egyikük sincs már a véremben,
kihullottak emlékezetemből.

Elűzted az éhségemet?
Kiöntötted a szomjamat,
és fagyönggyel szúrtad át a szívemet,
aszályt hagytál körötte.

Sosem voltam hát Isten teremtménye.
Kiszakítottál ujjaid közül,
lélegzeted egészen megváltoztatott,
és később elvesztettem a hazautat.

Micsoda vadidegen nap!
Még sosem volt ilyen a falunkban;
tudja, egyszer sem sikerült a tyúklétrát
a naprózsához átemelnem.

Hosszan bámulja magát a malompatakban,
a szélrózsánál szomorkásan megpihen,
és egyszer sem hallja jönni az esőt;
talán valakije meghalt?

Ilyenkor még csak a szapuka virul,
vagy a pipacs a zabban!
Képtelen vagyok vigaszt vinni
szerencsétlen tekintetemmel.

Űzd el a csillagot,
derék szomszéd kutya!
Riaszt a vigyora;
te levakkanthatod.

Ugass neki gonoszt,
vadászd le, mint vadat,
csillagkép nem marad:
kutyakép vagy te most.

Gondolod, nem elég
a sötét szívnek ez?
Vak fájdalom neszez,
Hányásig enne még.

Nem vagy éhes, kutya?
Eriggy, te is zabálj!
Csillag széthullva már –
a sírásom suta.

Alvásom alámerült a vízbe.
Kabátját és cipőjét
az éjszaka hajította felém az ablakon át –
kőhöz kötözve.
Most alvajáróként rovom
föl és alá szobámat,
és szemem látása megtelik
a víz képével.
Alvásom megelőzött.
Ólmos kabátját, izzó cipőjét
még viselnem kell,
szét kell rágnom utolsó álma kövét,
akkor majd követni tudom.

Hogy átengedtem kedvemet a holdnak,
a megoldást nem hozta közelebb.
A kakasok üveges hajnalszaváig
meg kellett szereznem
a kulcsot minden álomhoz.
El fogom hagyni a hajót,
és átvágok az ég vizein
a csillagok szigete
és az angyalok szállása mellett.
Szárnyamat gyöngeségem
oroszlánjának engedtem át.
Ő majd óvja nekem a sivatagot
és a táncok kútját,
amíg visszatérek a kulcsommal,
és ismeri az intést és az előírást.
A kakasok még nem ébresztették föl szívemet.
Fájdalmas, ahogy üveges rikoltásuk
szétvagdalja nekem a bárányt
idő előtt és esztelen.