Ma találkoztam a szelffel
tudom, ki ön – így szóltam hozzá – tudom, ki Ön, vagyis Maga.

Kedves Barátaim,
   részvételi szándékom ebben a verstörténéses kísérletben csak kíváncsiságommal magyarázható: érdekelt, hogy vajon az a feltett szándék részemről, az a határozott akarat, az a kihívásnak megfelelni akaró becsvágy, amellyel-amelyekkel e felkérést fogadtam – noshát, igen érdekelt, hogy mindezek elegendő motiváló erővel bírnak-e ahhoz, hogy ebből vers szülessen. (És akkor még nem beszéltünk arról, hogy milyen vers születik majd ily módon, jó vers-e vagy csak – az sem utolsó – lírai publicisztika, lírai riport vagy napló.) Miután már elég régen nem írtam verset, külön érdekelt, hogy vajon ez a játékos kihívás, ez a baráti feladvány mennyire fog inspirálni.
   Jelentem: e hét megerősítette bennem azt a korábbi feltevésemet, hogy verset sem felkérésre, sem elhatározásos alapon nem lehetséges írni. Legalábbis én nem tudok ilyent írni. Vagy "magamtól" írok, vagy sehogyan- ahogyan inni is csak akkor tudok, ha szomjas vagyok. És nincs elég önmeggyőző erőm ahhoz, hogy elhitessem magammal (vagy hogy utasítsam magamat): most szomjas vagy, most legyél szomjas, most írjál verset. Még akkor sem, ha legkedvesebb barátaim várják a verset, még akkor sem, ha saját magam várom magamtól a verset, vagy várom el. Ebből maximum mutatvány születhetne, vagy lecke egy verstan-órán ("mai házi feladat: időmértékes és ütemhangsúlyos verselésben egyaránt értelmezhető 3 strófa a futball-világbajnokság döntőjéről"). Vagy megtehetném, hogy régebbi verseimből és/vagy vázlataimból keresnék elő, hogy mégis megfeleljek a felkérésnek. De ez becsapás volna, félrevezetés: és nemcsak benneteket vezetnélek félre, hanem az olvasókat is.
   Sajnálom, ha bárkinek csalódást okoznék, de ez a helyzet. Legalábbis énvelem. Remélem, a versek genezisével foglalkozó pszichológiai és egyéb tudományok legalább annyit nyernek e soraimmal, mintha egy vitatható értékű verssel álltam volna elő.

Barátsággal, Szőcs Géza

P. S. Azt azért tartozom elmondani, hogy azon a kérdésen, hogy ki a vers "megrendelője" (úgy értem, az ego határain belül) hosszabban is elmorfondíroztam, miközben ilyen sorokat vetettem papírra:
  

A szelf
 

Ma találkoztam a szelffel
tudom, ki ön – így szóltam hozzá – tudom, ki Ön, vagyis Maga.
 
Nos, Önnönmaga úr, ki hajdan Selb névre hallgatott:
tudjuk, mit remél Öntöl a Du, vagyhát a Thou, a You,
 
ismerős nekünk az Én s a Te históriája
már a moziból is ismerős nagyon.
Szelf úr, Ön nagyon ismerős.
 
Foglalkozásom: ismerős.
Lehajtotta fejét a szelf,
igen – motyogta – az én az én vagyok.
Májszelf, az én vagyok.
 
És ezzel himszelfsége távozott.
Viszlát hát, Önszelfséged – integettem neki
a padlásablakból, ahol egy régi versem szerint
a lakó nem más, mint a Felettes Én.

---------------------------------------------------------------------------

Rembrandt: Önarckép