Panelek vacsoraszaga ülepszik,
a katángok kékje csenddé csukódott,
a homokozóban kéznyomokká lettek a gyerekek
és a mocorgó hajléktalanok
szíve fájni kezd.

(Rónai-Balázs Zoltán)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

LACKFI JÁNOS

KÉT KICSI ALJAS

 

1. „szerencsefájdalom”

 

Másoknak mindig minden sikerül,

és nekem ebből roppant elegem van
Évekig készülnek a legjobb edzővel,
alárendelnek mindent az úszásnak,
még valamirevaló párkapcsolatuk sincs
testhosszal döntik a világrekordot,
és mellesleg elit egyetemet végeznek
A turkálóban bagóért találnak
valami egész csinit, amilyet én sosem,
nekik pakolta oda direkt a vakszerencse,
épp rájuk szabva, a kedvenc színükben
Egy ország zümmögi a dalt, mit nemrég írtak,
pedig ki akarták dobni a szöveget,
de beolvasták zenész barátjuknak
a telefonba, s az rögtön lecsapott rá
Míg én valami idiótával botladozom,
éppen az kéri táncra őket, akit kiszemeltek,
s akit mellesleg én is kinéztem magamnak,
ha egy percre nem figyelek, már csak
az erkélyen látom, amint csókolóznak
Nagy halat fognak, vele címlapra kerülnek,
pedig semmivel nincs jobb helyen a stégjük,
és a bérleti díjat is én fizettem helyettük,
mert nem volt náluk pénz, azóta sem adták meg
Diadaluknak általában még szemtanúja
sem lehetek, bemondják őket a rádióban,
vagy lelkendezve meséli egy közös ismerős,
és pontosan tudom, hogy teljesen véletlenül
bökött rájuk a sorsnak ujja, ezek aztán semmivel
sem jobbak, mint én, ennyiből nekem is
sikerülhetett volna

 

2. káröröm

Másoknak soha semmi se sikerül,
s ez engem titkos elégtétellel tölt el
Szörnyülködöm, hogy nahát, ezek válnak,
pedig hogy nyalták-falták egymást nemrég,
de belül ujjongok, úgy kell, affektált majmok,
többet ér a szerelmünk, bár nem hencegünk vele
A vadonatúj motorral villogni mennek,
de valami a küllők közé kerül, s felmázolódnak
százzal az aszfaltra keményen, a fotómodell
barátnő meg tolószékben ül, gyászol élete
hosszan, persze sajnálatos az ilyesmi, de hát
nyilvánvaló, hogy maguknak keresték a bajt
Első európaiként már majdnem feljutnak
a csúcsra, de mikor ott villog előttük
a hósapka, vissza kell fordulniuk, mert a
táborhelyen készített útiterv szerint nem
érnének vissza az éjszaka beállta előtt, így
minden kín hiába, de hát ki mondta nekik,
hogy embertelen mínuszban kell kísérteni
az Istent, míg mindenki más beéri avval,
ha jut neki betevő, család, fűtött szoba
Sikeres vállalkozásukat legjobb haverjuk
fúrja meg, a kasszával meglép, pedig
jobban bíztak, benne, mint önmagukban,
a vállalkozás beomlik, őket felkötve találják
nehogy már én sajnáljam, Jaguárral jártak,
a Bahamákon nyaraltak, a sors bosszúja,
mindennek megvan, úgy látszik, az ára
Nem kell, hogy szemtanúja legyek pofára
esésük pillanatának, nagyon is jól látom
berogyni a sok nagymenőt, kik eddig
egyre magasabbra tették a lécet, és el sem
tudták képzelni azt, ami másnak normális,
mindennapos tapasztalat, hogy végül
úgysem sikerül

 

RÓNAI-BALÁZS ZOLTÁN

DIÓMESÉK

 

 

 

 

 

 

 

 

A Diókirály meséje

A dióból kirágott király hirtelen nőtt nagyra és szomorú lett, hajlongott és dülöngélt a túlsokminden szelében, aztán felhorzsolva és kékre-zöldre verve nem ment sehová. Ő, aki valaha mindenkinél jobban tudta, ki zárta dióba a korok mesébe lógó hajnalán, elfelejtette, hisz mindent elfelejtünk és átértékelünk újdonságaink zodiákusai alatt örülve. Ám szavaink közt mégis ott maradnak a varázsigék, és egyszer csak kimondjuk őket öntudatlan. Lám, diója mögötte, kicsiny és idegen: tárgy, kavargó, nehéz jelenének része, immáron vacak koszorú, felirat nélkül, kétségbeesésből emelt sírboltján. Pedig a felszabadító felismerés csak lassan öl.

 

Az eltévedt darázs

Villámlott egy kicsit.
A parkoló gépkocsik alatt a macskák,
a lendülve villanó karórák,
a lámpavasak, a villanydrótok,
a gondosan rendezett fák, füvek, bokrok,
a szétszórt csikkek, a padok, az aszfalt,
a kocsmateraszon a kertiasztal,
az ablakokban a nejlonfüggöny,
a kirakatokban a „vedd meg rögtön”,
a szembeszáguldó, aranyzöld legyek,
a nyárfákról csiklandón kavargó pehely,
a szökőkút vize, a csillanó,
minden elvillanó impresszió
tompábban zeng a kései nyárban.
Leszállok, mert most mindenek leszállnak.
Fojtott fények bújnak elő.
Kushadunk a vákuumban.

 

Az én egysorosom

Léthezem.

 

Ének az üstből

Míg főzővizem sustorogva forr, az üst peremét szorongatva kinézek, nem arra figyelek, hogy fáj - azt nézem, hogy ti néztek. Én képeslapot véremmel írok az általános éhezőknek, és visszakövetem a bélyeg árát a TV-ben: mekkorát nőttek apadt horpaszok, s a korszakot, hol ezt lehet, bár nevét sem értem, magamban, mint a borszagot, betudom nemes erjedésnek, mert tényleg hiszem, hogy jön valami jó, mint a növényevő szitakötő, olyan szép és tökéletes.

 

Fénykép, szitáló esőben

(Verának)

Ott állunk, kétágú
lámpatest, köröttünk
a nyüzsgő éjszaka.
Nem világítunk egy
centire, fényünk a
kettőnknek otthona.
Nézd, hogyan hull alá,
csillogón a soha
fel nem dobott idő!
Várunk egy villamost,
épp esik, arcod a
nedves zakómra dől.

 

Holdfény anzix

Panelek vacsoraszaga ülepszik,
a katángok kékje csenddé csukódott,
a homokozóban kéznyomokká lettek a gyerekek
és a mocorgó hajléktalanok
szíve fájni kezd.

 

Két töredék

I.

…Szellemfolyamként árad át a pénz
hazán, népen, frissen, csillogón,
s te túl anyag vagy megfogni, fáradt és nehéz,
mert te vagy itt, aki dolgozol,
vagy szeretnél, vagy már nem is,
s kis papírhajónyi transzferek
visznek át szűkülő holnapok felé,
miközben lassul életed…

II.

…ezerszáz év vagy és csődöt jelentesz
egy parkban, lesz majd egy üveg borod,
a holdfényben körülragyognak
barátaid, a kotonok,
felköhögsz, és a harmat ellen
magadra húzod a fóliát:
Dávid voltál, aki nem tudta mi van,
amikor kiállt Góliát.

A képeken Sipos Boglárka grafikái láthatók