Irodalmi Jelen

Bele a lecsóba... – Mestyán Ádám Az együttérzés tökéletes hiánya című kötetének bemutatójáról

2010. október. 11. - 08:41

Mestyán Ádám a költő? Mestyán Ádám a basszusgitáros? Mestyán Ádám az esztéta? Mestyán Ádám. Akinek a kedvenc szava a tenger és akinek a második kötete Az együttérzés tökéletes hiánya címet kapta. – Tudósítás az Írók Boltjában 2010. október hetedikén rendezett verseskötet bemutatóról.

Bele a lecsóba...

Mestyán Ádám Az együttérzés tökéletes hiánya című kötetének bemutatójáról

Az Írók Boltja barnás tonett-székei mellé odakerülnek az átlátszó műanyagok is. Annyian vagyunk, hogy valakinek csak a lépcső jut. Akkor mégiscsak olvasnak verseket? És, mint ahogy az iskolában mindig a jelenlévők kapják meg a hiányzóknak szánt üzenetet, most is olyan furcsán kering a kérdés a székek között. Mert mégis. Meg ha nem is, ha akár csak egy ember olvassa, akkor is van magyar költészet. Vagy nem? Számos más érdekes gondolat is felmerül a kérdés-felelekben, amiben a kérdező szerepét Mészáros Sándor tölti be. Mitől van magyar költészet? Mi a fontos a versben? Hitelesség, cizelláltság? „Konzervatív költő vagyok” – hangzik a válasz. Ez a mondat nem csak „úgy” értendő, hanem azzal a kontúrral, amit a A magyar költészet története című felolvasott rap-vers rajzol köré. Mert a dühből írt, trágár szavakat ritmizáló sorok mögött mégiscsak a költői feladat húzódik meg. Pont úgy, ahogy a lecsóban a paprika és a paradicsom elegye, ez is szaftos és kicsit csípős, de laktató. Darvasi László bevezetője azzal a gondolattal kezdődik, hogy Mestyán Ádám aztán jól belevág a közepébe, a lecsóba. Hogy kíméletlen és provokatív kötet ez, amiben jó értelemben véve nincsen irónia. Pimasz. Lírai alanyostul, és világnézeti elemestül. Szenvedélyes, és bár nagyon ritkán, de olykor melankolikus is. Miközben még a klasszikus formákat – a szonettet vagy a rímet – sem felejti el használni. Konzervatív, punk, költő. Mondhatnánk.

A zsebbe férő kötet alapvető váza, hogy a versek mintha egymásba íródnának. Folyamatosan alakulnának, mint egy folyó, amiben kisebb szigeteket alkot a család, a hazánk, a történelem és a mindenkori másik, akit szeretni kéne. Szerkezetében a témák összetartoznak. A versek pedig állítólag nincsenek kész, folyton íródnak. Még az előző kötet művei is. Mitől is van kész egy vers? – hangzik el a kérdés, és érezhetően a költő Mestyán Ádám válaszol, nem az esztéta. „Érzem... egyszerűen takk...” Őszinte zavartsággal keresik mindhárman a választ. Talán a forma? Talán a játék vége az, ami végül bezárja? Vagy csak az érzet, hogy úgy ez az, és kész? Mert most a kötet fedőlapjai közé zárva, árad a csípős és piros „folyó”, aminek az igazi ízét az összeértség és az együttérzés tökéletes megléte adja. Nem is akárhogy.