VERSTÖRTÉNÉS 2010.10.09 - TÓTH ERZSÉBET, BAKI JÚLIA

 végigmegy testében az éjszaka minden újabb rándulással közelebb visz megtelik idővel és nem térít el még a hatsávos főúton a forgalommal szemben sem a reflektorok bénító fényében megriadt szemmel csak a holnap reggelhez képest van mindig hidegebb mikor már nincs közelebb

(Baki Júlia: Szövegparaván)

TÓTH ERZSÉBET

ELFÉRNI EGY TENYÉREN

(részlet a Kőrózsa című versciklusból)

bőrfarkas

aludj, aludj, álmodd el magad innen / talán meghalni csak álom
álmodd vissza, álmodd előre / álmomban én is elférek egy tenyérben
álmodd át magad a tengereken túlra / ahogy a halott hamvai az urnában
álmodj egy vitorlást magadnak / de nekem ő él, átkarolt, táncolt velem
álmodj jó szelet, jó csillagállást / nem akarok még elaludni
álmodj napsütést, szikrázó sirályokat / az álom olyan bizonytalan
hallgasd a tenger énekét / sosem tudom, kivel találkozom, ki jön felém késsel
énekelj a hullámokkal, a csillagokkal / ha ébren vagyok, álmodozhatok róla
és imádkozz a tenger istenéhez / akkor még élhet, amíg élek és rá gondolok
vigyázzon rátok, vigyázzon a szelekkel / hiszen amíg élt, akkor is csak gondoltam rá
a börtönben csak álmodban lehetsz ember / azt se tudta, hogy itt vagyok
ha felébredsz, rögtön rab leszel / talán azt hitte, meghaltam, mert abbahagytam
rabfogkrém, rabtükör, rabóra, rabcsoki / a látogatását, nem bírtam nézni
ez jár neked pedig nem loptál, nem gyilkoltál / a szomorú, hideg szemét
rabtetű, rablánc, rabköröm, rabóra / ahogy azt mondja némán: menj el
fejtetűs reklám, látom, ahogy ülnek a vacsoránál / most aztán ő ment el
tévére kanalaznak , mindenki viszketni kezd / emlékszem, ahogy kérdezi
a virtuális tetű átugrott rájuk / nem látod rajtam a bőrfarkast?
erre jó a sok kibaszott műhold / itt ólálkodik az arcomon
viszketek mindenütt, elég volt egyszer látnom / nem láttam, csak a szemét
az óriási tetveket, ahogy másznak a fejen / a bőrfarkast csak kitalálta

tündöklő anyácskám

te már fönt vagy? / fönt kisfiam, már hánytam is, mondta
mit kódorogsz ilyen korán / annak ellenére, hogy lány voltam
inkább kihasználnád az alvás szépítő erejét / az én nyúzott, kicsi anyám
semmi maszk, semmi kínzás, semmi kence / sokszor az egész napot végighányta
tudtad, hogy az alvás szépít? / még a víz is kijött belőle, nekem már ezzel
látom, nem bízol benne / ezzel kell együtt élnem, az orvos ezen
krémezed magad rendületlenül / nem segíthet, szinte sírdogált megadóan
csak arra vigyázz, hogy egyszer véletlenül / összegörnyedve, de azért
nehogy a krémbe nézz és a tükröt kend az arcodra / kapdosta a gyógyszereket
nekünk már nagyon szépnek kellene lennünk / rossz volt nézni, hogy azokat
amennyit mi alszunk, nem tudnak munkát adni / is kihányta, elégedetten
még a kintieknek sem, nemhogy itt a börtönben / nézte az epét a lavórban
legalább valami rend lenne, mint régen / a házasságát hányta ki ilyenkor
felkelni ekkor, akkor, de most minden fellazult / ma már tudom, így
magunkra vagyunk hagyva / tudott megkönnyebbülni tőle, egy hónapban
csináljunk magunknak rendet / csak egy hetet vett el tőle a betegség
ha annyira hiányzik / a másik háromban megnyugodhattam
ha annyira egyedül vagyunk / újra ő volt az én tündöklő anyácskám

BAKI JÚLIA

SZÖVEGPARAVÁN

végigmegy testében az éjszaka minden újabb rándulással közelebb visz megtelik idővel és nem térít el még a hatsávos főúton a forgalommal szemben sem a reflektorok bénító fényében megriadt szemmel csak a holnap reggelhez képest van mindig hidegebb mikor már nincs közelebb ha balkéz felé enged jobbra már nem nyit se tenyeret se combot csattanás testközelben mindent szépít bár tudnám hogy használjam a szádat először csak elgondolom minden részletét mosolyod a szám szélén képzelj el engem rendszeresen alig használt neveimet suttogom a füledbe így jobban emlékeztetsz magamra mint a bordák mögötti visszhang az előidők lassabban idéznek fel mikor megfogom a kezed és lassan combjaim közé vezetem ezúttal én vagyok más nem jönnek a szavak csak dadogok míg testén átlüktet a vér és látom a nyitott ablakot levegők között a rés a tüdő is csak akkor tágul ha kapkodássá gyorsítok minden igeidőt és dadog a test a minden mozdulat erre lett kitalálva ki találta ki e kettős megnyílást a fények amiken átüt az arcom mint a hatsávos reflektor már nincs hova bújni se könyökhajlat se térdhajlat se testhajlat és nem csuklik el ha a nevemet hallja csak a térde reszket épp hogy észrevétlenül nekem te ne hazudj a saját testemet csak jobban ismerem nem fogom letagadni ha szám már kékül a vágytól a combom közt egy félbehagyott mozdulat tartós jelhagyás de a mélység bennem van ezt nem tagadhatod hogy mennyi kell még nem tudom talán ülepszik néhány évszázadot bőröm az érintésed és majd csendesen lefut minden receptort lágyan simítva és elfelejtem és elfelejtem épp felejtem minden sejtemmel még azt is szám milyen üregeiben képződtek neved betűi majd mindig elkerülöm még a pillantásodat is nézz még rám utoljára mielőtt letagadom magamról minden érintésed talán majd eltelik néhány év és már mást kívánok hogy felhúzza a felsőt tenyerébe vegye a melleket vagy nyelve futását a hason nem várok majd sokáig csak csendesen elsimítom a hajam az arcomból és reggel majd kinyitom az ablakot hogy kiszellőzőn mellőlem az illatod és már csak a saját vérem dobol a fülemben a hatsávos forgalom zaja pedig mire megszületünk már négymilliószor dobbant a szívünk

A verseket Láng Eszter grafikáival illusztráltuk