A feltámadott geometriából
kitört a tér, mint egy örömkiáltás.
Lehet, hogy eddig ez a síkbazárt váz,
ez volt az ember képe önmagáról?

 

 

 

 

SOMLYÓ GYÖRGY

PIERO DELLA FRANCESCA

 

 

 

 

 

 

 

Így, hídról hídra, egyebet beszélve,
amivel Komédiám nem törődik,
mentem...
(A Pokol XXI.)

De mivel kötést tettem én e Dalról,
e Másodikról, lapjaim kimérve,
művészet féke nem hagy szólnom arról.
(A Purgatórium XXXIII.) Babits M. fordítása

 

SZONETT...

Hajnali látomás!
                          mily éjszakából!
A fény évezredes homály alá ás,
s az emberi szem húsvétján a látás
halott Krisztusa sírjából kilábol.

A feltámadott geometriából
kitört a tér, mint egy örömkiáltás.
Lehet, hogy eddig ez a síkbazárt váz,
ez volt az ember képe önmagáról?

Tudás nélkül beszakadt kút az érzék,
s annál, amit a lélek él s az ész ért,
nagyobb valóságot a szem se láthat.

Te, aki csodás újjászületését
fürdetted egy sosemlátott világnak,
tarts jó emlőiden, anyai Távlat!

 

 

 

 

 

 

 

 

AREZZÓI ALKONY:
EGY A VÉGTELEN SOK LEHETSÉGES TÁJKÉP KÖZÜL

A festészet új szemet ad a szemnek.
Nem LÁTTAM-e a harangok zenéjét,
és hátulról egy lány s egy fiú léptét,
ahogy szinte a lábukkal öleltek?

Fejem fölött, freskóján az egeknek
EGY szín merítgette tengernyi létét,
tengerkék, vérkék, hegykék, kombinékék
Danaidái egyre töltögettek.

Kis kovácsműhelyben a felmerülő
századok mélyén szikrázott az üllő
a Piaggia del Murellón, s míg kinyíltak

korunk cirádáival a neonok,
nagy kormos felhők közt kovácsolódott
felizzva épp az első esti csillag.

 

 

 

 

 

 

 

 

FRESKÓ:
KONSTANTIN GYŐZELME MAXENTIUS FÖLÖTT

Dárdaerdőre ver sátrat a távlat,
minden pontján fényben ropog a reggel,
úgy, ahogy minden idők óta felkel,
s úgy, ahogy, emberszem, még sose láttad.

Titkos násza álomnak és aránynak,
a férfi formának a nő szinekkel:
minden önmaga - s még egy ritka hangszer,
lovak lábai lépkednek fugákat.

Középkor hajnala? a reneszánszé?
Oldalt nem inkább nekünk harsonáz-é
e vértelen győzelem kürtöse:

kék folyóknál és kég egek alatt majd
meglátni az emberszem-még-sose-
látta, de bennerejlő-fényű hajnalt?

 

 

 

 

 

 

 

 

 

FRESKÓ: PRÓFÉTA

Io senti mormorare a tutti: Adamo!
(A purgatórium XXXI.) Babits M. fordítása

Tán az a fiú a Piazza Grandén,
az énekelt így, némán, messzelátva,
az hallgatott ily zengőn önmagába.
Tán ő volt a modell. Tán te. Talán én.

Próféta: arcán a jövő az álca,
annak vonását hordja a magáén.
Patakzik át rajt valami csodás fény.
Ablak: magunkig, önmagunkba vágva.

Nem látjátok? mind ilyenek vagyunk:
te, barátom, és ádáz ellenem te,
ilyenek vagyunk, túl magunk határán,

ahol mind egymással találkozunk,
s hol, mint a Purgatóriumba Dante,
HALLJUK, HOGY MIND CSAK AZT MORMOLJA: ÁDÁM.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

KÖZJÁTÉK

Közben ködbe merült a folytatás.
Január és önmagam köde fojtott.
Zord légtömegek betörték a frontot.
Ó, imádott istenünk, alkotás!

egyszerre rühes szolgává aláz
az élősdi ÉLET, csöpp-csápú gondok
csontig csíphetik érzékeny mivoltod:
egy női könny, egy telefon-hívás.

Őrá is hány ily köd szakadhatott.
Az „isteni" arányra rácsapott
a sajgó emberi aránytalanság.

De ma megint gyöngyházból kelt a reggel.
És megtölti a szomjazott színekkel
a fal tátongó tikkadt csoda-kútját.

 

 

ZÁRÓSZONETT

Hajnali látomás -
                             hány éjszakán át!
Századok sötét árján hánykolódott,
mállt róla az idő és rárakódott,
mégse bonthatta meg örök arányát,

amellyel várja, hogy szemükbe zárják
s fessék önnön lelkük falára boldog-
szelíd formáit a (milyen?) utódok,
és magukba fogadják ragyogását.

Hány éjszakán át sütött már e hajnal.
S hány éj jöhet még? De lehet-e, hogy
ember, már űrig-hajnalló agyaddal
újra s újra tennen éjedbe roggy,

s öröktől hirdetett és tudva-sejtett
hajnalcsillagodig sose emelkedj?

(1961 - 62)

 

 

Szomorú vagyok, hogy nem tudom szóban eléggé visszaadni azt, amit tudok is, érzek is, mikor fene tudja hányadszor olvasom Piero della Francescádat s még mindig oly frissen illet meg, mint valami az ember mai leglelkét, legbelsejét gyötrő, békén nem hagyó, mindig őt magát foglalkoztató rögeszme, noha Te kitervelted (ki is tervelted) művedet s célba lőttél vele. S találtál - de ki látja, vagy veszi észre, hogy ismeretelméletet és 20. (vagy 21.) századi poétikát, Babitsot és mindent, ami világnézetünkben ma fontos, küzdelmes számunkra, a képben (ami a múltból messzi jövőbe villan) s mindennel együtt, amit emberileg közvetíthet - a csúcson találtál el, ahogy az legördül. S mit csinálsz utána? Sokszor vettem észre már - mikor nagyritkán teljesen kedvem ill. értékelésem szerint jókról kritikát írtam - hogy nálunk azért oly nagyon nehéz nagy verset írni, mert verset írni - oly könnyű; s hogy ha valaki nagy verset ír, mily félelmetes magányban marad, micsoda értetlenség veszi körül - tk. kár volt megírnia magyarul. S mégis: hogy-hogy csak magyarul lehetett? Miért s hogyan írtad ezt, éppen ezt magyarul, aminek igazán nem volt sok értelme. Írtad volna franciául vagy angolul. Vagy mégis: bízom a pár százban, mely majd sok ezerré bővül - de mikor s hogyan. Nem érzed, hogy ez a vers - minek mondjam, hogy a legnagyobb, ami számlálatlan utóbbi éveinkben sok versolvasás után elém került, legnagyobb nem összehasonlító értelemben - ellök téged a többitől s beteggé fog tenni? Vagy kibírod, mégis? („Milyen irdatlan nagy a világ, s lám, mégis, mintha olyan kevés lenne rajta a hely": applica belsőleg s külsőleg poézisünkre.)
(...)
Az egész poémában ez a - banális szóval - dialektika ragadja meg az embert s nem ereszti el, mert semmi érzékien szép, konkrét látomás sem múlik el a versben úgy, hogy másikba olvadva ne éppen saját hőfokától gyulladjon ki s lényegüljön át, mint némely Dante-hős (...) Minek mondjam, hogy a 7. lap szonettjének minden sora tökéletes, egyszerre a pieroi mű, a pieroi tudat, a pieroi néma zene, a Legenda Aurea (ravasz) ismerete s az emberiség nagyobb jövőjének az első sortól kezdve nyiladozó sejtelme? Vagy arról beszéljek, hogyan fogott meg a látomás, hajnal, fal, kép, éjszaka s végső hajnalcsillag - egész versen átnyilalló - szimbolikájával teli, mégis könnyű, légies zárószonett - mint a versen túlzengő visszhang az első Szonett...-re? Vagy arról, hogy a szonettista és az Egy filozófus halálára író Babits művészete mögött ez a vers nem hogy nem marad el, sőt...
Szauder József levele Somlyó Györgynek, 1962.III.18. (részlet)

 

Forrás: egyedi kiadvány

Somlyó György születésének hatvanadik évfordulóján szedték és nyomtatták e kis könyvet a Veszprémi Nyomda dolgozói társadalmi munkában, Garamond típusú betűvel, a Papíripari Vállalat Fűzfői gyárának famentes ofszet papírján, 250 példányban.
Szauder József (1917-1975), a kiváló irodalomtörténész és italista levelét a címzett birtokában lévő eredetiből közöljük. Nem változtattunk a nem nyilvánosságnak szánt kézirat egyes nyelvi vagy központozásbeli esetlegességein és következetlenségein.
Szerkesztette és tervezte Szántó Tibor.
Könyvárusi forgalomba nem kerül.
Budapest, 1980

Jelen összeállításunkban a ciklus szonettjeit adjuk közre – a négy kiegészítő verset terjedelmi okokból sajnos ki kellett hagynunk.  (M.E.)

Somlyó György Válogatott versei

 

Az illusztrációkon Piero della Francesca freskóit láthatjuk az arezzoi Szent Ferenc templomban (1466)