CHOLNOKY VIKTOR: TRIVULZIO SZEME - Holt költők társasága

No, ön most már teljesen meg van nyugodva, ugye, hogy az európai kultúra ismét diadalt ült az én fortélyommal a vadak fölött? Hiszen olvasta Gerstaeckerben is, Cooperben is, Mayne Readben is bizonyára, hogy a vad népek lefőzésére elég egy jó, talpraesett, egészséges ötlet. Hát én mondhatom magának, hogy a három fentebb tisztelt úr úgy hazudik, ahogy csak kifér belőlük. Folyton csak a mi ötleteinket emlegetik, azokkal dicsekszenek, de mindig óvatosan elsikkasztják azt a tényt, hogy a vadaknak viszont vannak ellenötleteik.

CHOLNOKY VIKTOR

TRIVULZIO SZEME

Van nekem egy egészen furcsa barátom, akivel az összetalálkozásaim is mindig szokatlanok, különösek és nem véletlenek, hanem valami megmagyarázhatatlan akarat rendszeres műkö­désének az eredményei.
    Ez a barátom egy hórihorgas, fekete és kampós orrú dalmata. Illetve nem is dalmata már, hanem abból a sajátos, sem nem szerencsés, sem nem szerencsétlen vérvegyülékből való, ami az Adria északi sarkában szűrődött össze az olasz és délszláv vérének a megkeveredéséből, és amit szeretnék kvarnéró-kreolnak nevezni el. Mert ebben a keverék fajban nagyon sok kreolság van. A teste a délszlávtól kapta a marcialitást, az olasztól a villogó szemet és fekete hajat. A lelkében ott van a morlák vadsága, de már csak szilajsággá enyhülve az olasz gyá­va­ságtól, a tengerparti nép vállalkozó kedve, egyesülve a hegylakó makacs kitartásával, a szláv elandalodás az olasz üzleti szellem mellett, a lazzaroni semmittevésvágya a kecskepásztor munkabírásával. Ez a faj kontemplatív és mégis cselekvő, megvan benne a kezdésre való nagy tehetség, de hiányzik belőle a siker végérvényes megfogásának a képessége.
    Azonkívül szereti a bombasztot és a pózt, mint az olasz, s a beszédjében is használja. De amellett része a lelkének a mesemondás és az egyszerűség, mint a szlávnak, elkalandozó és tárgyias az előadásában is.
    Az én barátom mind ezt a kvarnéró-kreolságot egyesíti már a nevében is. Amanchich Trivulziónak hívják. A külseje is, a lelke is meg a beszélgetése is teljesen megfelel ennek az elejében lágyan szláv, végében pompózusan és pózolóan olasz névnek.
    A múltjából aránylag keveset tudok. Csak annyi bizonyos, hogy mint egészen fiatal ember a fiumei dohánybeváltó hivatalban volt napidíjas vagy írnok vagy más efféle félfinánc, azután pedig felkerült Budapestre, itt a kifejezetten lágy és a körülményekhez alkalmazkodó természetével csaknem egészen elmagyarosodott, és - ha jól emlékszem - én az evolúciójának ebben a szakaszában ismerkedtem meg vele akkor, amikor a ferencvárosi dohánygyárnak volt valami alantasabb tisztviselője.
    Valahol a Márton utcában vagy Viola utcában ismerkedtünk össze egy kicsiny kis vendég­lőben, de az ismeretségünk csakhamar véget ért. Trivulzio eltűnt Budapestről. S a véletlen, amelyről az imént konstatáltam, hogy nincsen, csak három év múlva hozott össze vele megint Velencében, ahol akkor a Riva dei Schiavonin laktam az Aurórában. Az ebédlőben találkoztunk, s ő ismert rám, nem én őrá, éppúgy, mint ismételten elmúló két esztendő után is ő szólított meg Marseille-ben a Cannebière-en.
    Akkorra már tekintélyes és csak a muzulmán talikirás tarkaságával összehasonlítható múlt volt mögötte. A jelenébe ez a múlt úgy hatott át, hogy szeretett kissé inni. Különösen a grogot szerette, ezt a par excellence kalandorok italát. A Cannebière-en mondta el nekem szláv be­szélőképességgel és olasz fantáziával, hogy megszökve - mert úgy szökött meg - Budapestről, Fiuméban fűtőnek szegődött el egy hajóra. Azután gyöngyhalászati vállalkozó lett Ceylon szigetén, meggazdagodott, és megvett egy vulkanikus szigetet a maláji tengerszorosban; ami­kor pedig ez a sziget egy nagy erupció következtében elsüllyedt a tengerbe, ő úszva mentette meg az életét, és Ombaynál felmenekült egy portugál hajóra.

A portugál hajó Camortelha szigetére ment, beszedni a bennszülöttektől az adót. Amanchich útközben olyan önérzetesen viselte magát, hogy Camortelhán a kapitány kidobatta a hajóról, s mindössze egy puskát meg száz darab töltést adott neki útravalóul. Ő a puska meg a száz töltés segítségével egyeduralkodóvá küzdötte fel magát Camortelhán, és kikiáltatta magát császárnak; a száz töltés képviselte nála a hadsereget, a kis darabokra felaprózott nadrágszíja pedig a pénzügyeket, mert több szíj nem lévén a szigeten, ez volt az egyetlen anyag, amiből hamisíthatatlan pénzt tudott előállítani.
    Amikor elfogyott a száz töltése, akkor egyszerre beállt a devalváció is, a bennszülöttek nem fogadták el többé a szíjdarabokat valutának, palota-, azazhogy kunyhóforradalom tört ki, és Trivulzio lélekvesztőn menekült volt birodalmából. Francia hajó vitte Marseille-be, ahol egy kormányozható léghajós famulusává szegődött be. A kormányozható léghajósról egy fel­szál­lás alkalmával kiderült, hogy ő ugyan kormányozható, de a léghajója nem az: egyszer minde­nestül belezuhantak az If sziklái mellett a tengerbe. A kormányozható és a kormányozhatatlan benne maradtak, Trivulzio kiúszott.
    Mindezt az akkor való találkozásunkkor úgy mondta el nekem, mint ahogy például én mon­danám el egy fogam kihúzásának a történetét, vagy ahogy más elmondja az esetét, amikor a komfortábli egyik kereke eltörik alatta. Nemes egyszerűséggel, de azért mégis úgy, hogy a saját bátorsága és lélekjelenléte lehetően kitűnjék.

Elmúlt megint két esztendő, és én nem találkoztam a barátommal. Tavaly azonban az orvos, kehes tüdőm miatt, leküldött megint a tengerre. Fiuméban stációt tartottam, és én Fiuméban nem a tengert szeretem - hiszen nincs is ott tenger -, hanem a Gomilát. Ezt a csudálatosan kusza hegyoldali városrészt, amelynek az utcái olyan vékonyan és olyan kanyargósan csava­rodnak egymásba, hogy az emberben okvetlenül az a gondolat támad: ha Fiume ember volna, a Gomila alkotná a beleit. Két méter széles utcák, kétoldalt két-három emeletes házakkal szegélyezve, előttük igazi olasz, déliesen cigányélet, amely a család semmi intimitását sem véli ellepleznivalónak a nyilvánosság elől. Ebben a városrészben a pofozkodástól a csóko­lódzásig, a nagymosástól az emésztésig minden esemény az utcán folyik le. Ezért őrülten érdekes benne az élet.
    Bementem egy osztériába, és a negyedik lélegzetvétel után hozzászokva a halbűzhöz meg az avas olaj szagához, körülnéztem. Az ikszlábú, súrolt fenyőfa asztal másik végén Amanchich Trivulzio ült. Ezúttal én ismertem meg és megszólítottam, örvendve felelt a szavamra, de az örvendezésében volt valami bágyadtság, amit nem tudok mással kifejezni, csak azzal, hogy: csókaszerűség. Amint ránézett a fekete-vörös dalmatinóval félig telt poharára, féloldalt fordította a fejét, olyan mozdulattal, mint ahogy a madár szokott nézni, különösen a csóka - amire a fekete arca és a hegyes orra is nagyon emlékeztetett engemet.
    - Trivulzio, emlékszik rám?
    Kormosan fekete szemében egyszerre olyan mosolygás csillant meg, amilyen csak a leg­lágyabb kék szemben ragyoghat - ez is kvarnéró-kreolság volt.
    - Hogyne emlékeznék, signore. Legutóbb, amikor Marseille-ben találkoztunk, jó grogot fizetett... most is meginnék egyet. A Tereza nagyon érti, hogyan kell keverni.
    A fejem billentő mozdulatára odahozták neki a grogot, közelebb ültünk egymáshoz, és Trivulzio egyszerre megtalálta a szavát:
    - Ott, Marseille-ben akkor nagyot pottyantam, és mégsem történt semmi bajom. És lássa, milyen a sors, onnan Génuába vetődtem, ott meg sokkal kisebb dologból nagy baj történt velem.
    - Ugyan?
    - Úgy ám. Tudja, mynheer, az ember sohasem láthatja előre, hogy mi válik a javára, mi a kárá­ra. Mondhatom magának, hogy igazságosabb valami nincs a világon, mint a sors, mert csak az tud igazán igazságtalan lenni. De azután mindenkivel az. Így védelmezi meg a maga reputációját.
    Közbeszóltam, és azt kérdeztem tőle, hogy miért tartja olyan nagyon igazságtalannak és egyben igazságosnak a sorsot.
    - Mert velem egyben követte el mind a kettőt - felelte. - Ha a levegőbe repülhettem volna a szigetemmel együtt, vagy ha Camortelhán agyonvertek volna, avagy ha az If mellett beleful­ladok a sós vízbe: à la bonheur, azt mondanám... azazhogy a fenét mondanám... hogy a sors igazságos volt. Ha kifordítja ezeket az eseteket - (és meg kell vallanom, hogy Trivulzio itt adósom maradt a bővebb magyarázattal) -, akkor lehet mondani, hogy igazságtalan volt. De velem sem így, sem amúgy nem bánt. Nézze!
    És ezzel odanyomta a bal keze hosszú és meglehetősen piszkos mutatóujját a szeme alá. Felhúzta a képe bal felét, s a következő pillanatban odaesett eléje az asztalra a fél szeme. Üvegből volt.
    Most értettem meg már a csókatekintetét. Csak a jobb szemére látott, és ez tette, hogy olyan félszegen forgatta a fejét, amikor nézett.
    - Hogyan? Elveszítette a fél szemét? Mondja el, hogyan történt a dolog.
    Trivulzio kiitta a grogját, rásandított Terezára, aztán, mikor már előtte állt a másik grog is, azzal a széles, hosszú időre elhelyezkedő mozdulattal ült végig a székén, mint az az ember, aki el akar valamit mondani, és szereti is azt a valamit elmondani.
    - Hát, tudja, effendim - kezdte -, mondtam már, hogy Marseille-ből Génuába vetődtem. Ott esett meg velem a baj. Jobb híján elszegődtem egy hajóra, amely kattunnal rakodott meg Rio de Janeiro számára. A legénység csupa piszok lombardi gazemberből állt, akik arról híresek, hogy a legcsúnyábban tudnak káromkodni az egész világon. Egy, valami Jacopo nevű volt köztük, aki még a többit is fölülmúlta a szája öblítetlenségével. Nem szeretek nagyokat mondani, de ez az ember valósággal a lábuknál fogva húzkodta ki a szenteket a felhők közül. És megvolt az az ocsmány szokása, hogy mindig a hölgyeket bántotta. Szent Józsefnek, Szent Kristófnak, Szent Márknak békét hagyott, de Santa Barbarát, Santa Catharinát, sőt magát a Boldogságos Szüzet is mosdatlan szájjal szidta.

Egyszer rakodás közben megcsúszott, és leesett a hajó nyílt belsejébe, rá a kattunkötésekre. Igaz, hogy sántítva mászott fel, mert nagyon megütötte a tomporát, de mégsem kellett volna neki tenni azt, amit tett. Tudja, mit tett? Amint felért a fedélzetre, lekapta a fejéről a hosszú, horgolt frígiai sipkát, és elkezdte bele összeszedni a szenteket. De csak a hölgyeket: - Santa Barbara, Santa Annunziata, Santa Benigna, Santa Francesca, Santa Catherina di Siena, Santa Catherina d’Alessandria, Santa Magdalena, Santa Coleta, Santissima Virgine di Loreto!
    És minden névre beleütött egyet az öklével a sipkájába, és amikor együtt voltak benne mind a szent asszonyok, akkor közibük pökött. Aztán a földhöz vágta az egész szent társaságot.
    No hát erre aztán énbennem is eldűlt a borjú. Odaálltam eléje, és azt mondtam neki:
    “Hallod-e, Jacopo. Ha valami bajod van a felhőkön túlra, hát azt intézd el a férfiakkal. De az asszonyokat ne bántsd! Corpo di porco e corpo di Bacco, azokat ne bántsd, mert a kezemben marad a füled!”
    Azt felelte rá, hogy pofon ütött. Nagyon megütött, mert erős ember volt. Megszédültem, de csak egy pillanatig, aztán visszaütöttem. Úgy ütöttem vissza, hogy azóta három fogát az órája láncán viselheti, ha akarja. Káprázott a szemem, de azért meg tudtam olvasni, hogy három fogát pökte ki. Ölre akart kapni velem, de én nem adtam be a derekamat, és - ez volt a bo­londság tőlem. Így történhetett meg megint az az igazságtalan igazság, hogy nem a gerincemet törte el, nem is a fogat fogért igazságot csinálta meg rajtam, hanem rácáfolva a bibliára: szemet vett a fogért... kiütötte a fél szememet.

...Trivulzio itt búsan, félszeg nézéssel bámult rá az asztalon fekvő üvegszemre, és odaszólt Terezának, hogy hozzon neki még grogot. Aztán így folytatta elbeszélését:
- Ispotályba vittek, ott raggatták a szemem helyét, vagdaltak is rajtam, azután ezt az üveget adták. Amikor kieresztettek, a fél szememmel úgy éreztem magamat, mintha csak fél ember volnék. Biz’ Isten, azt kezdtem érezni, amit kétségbeesésnek neveznek.
De aztán megembereltem magamat. Sőt, hamar hozzá is szoktam ehhez a felességhez. Higgye el nekem, hogy ha az embernek kiütik a fél szemét, abban is van gyönyörűség. Csak ki kell élvezni tudni. Én például, amint a búslakodásom elmúlt, roppant jókat mulattam azon, hogy a házakat, amikről addig tudtam, hogy kőből vannak építve, most úgy láttam, mintha papirosból készültek volna. A fél szememmel, a felevak ember perspektíváján az egész világot kezdtem a valóságos mivoltában látni meg: kártyavárnak. Nekem - márhogy a testi nekem-nek - nincs három dimenzió, csak egy - mindent laposnak látok.
    Emellett a fél szememnek egyszer majdnem a hétköznapi életben is hasznát vettem, ott lenn Új-Zélandon, ahova a meggyógyulásom után kerültem. Ha fizet még egy grogot, azt is el­mon­dom, hogyan történt.
    ...A grog ott volt előtte, és Trivulzio folytatta:
- Új-Zélandban megint gazdag emberré lettem, cukornáddal spekuláltam, és beütött a dolog úgy, hogy ültetvényt vehettem magamnak. Nem volt nagy dolog az egész farm, de csinos volt. Negyven hold, rajta dorongos fedelű kis házikó, de olyan csinos, hogy Sáros megyében kas­tély­nak neveznék.

A cukornádültetvényemen maorik dolgoztak. Tudja, mi a maori? No igen, természetesen bennszülött is, de amellett ő a szürkésbarna bőrbe belevarrott semmittevés is. Uram, én ismerem a nápolyi olaszt, tudom, hogy mi a szuahéli néger, láttam Dél-Amerikában laplata-kvarteront, aki félig éhen volt halva, mert lusta volt enni, de a lomhaságnak, az alávalósággá magasztosult munkakerülésnek azt a virtuozitását, amit a maori tud elkövetni, még sehol sem tapasztaltam. A munkásaim között, voltak vagy nyolcvanan, férfiak, nők vegyest, csak korbáccsal tudtam rendet tartani. Pedig a cukornáddal, amikor az aratása van, nem lehet tréfálni. Ha a learatott nádat eső éri a szabadban, tüstént megduzzad, a cukor kátránynak folyik ki belőle, maga a nád meg megposhad, s olyanná lesz, mint a savanyított káposzta.
    Ilyen viszonyok közt történt velem az, hogy amikor már harmadnapra arattam, és hordattam be a csűrökbe a nádat, egyszerre táviratot kaptam Aucklandból, olyant, ami miatt másnap feltétlenül oda kellett utaznom. Hosszadalmas volna elmondanom, hogy miért; elhiheti a szavamra is, hogy el kellett utaznom.
    Hát sok rossz éjszakám volt már az életben, de olyant még nem éltem keresztül, mint aznap. Ha nem utazom el, a melbourne-i bank új-zélandi filiáléja egyszerűen elveszi mindenemet. Ha elutazom, magukra kell hagynom a maorikat, azok lefeküsznek a fülükre, s én másnap mehe­tek kátrányt vagy savanyított káposztát árulni. A hideg lelt egész éjjel, és amikor hajnalodni kezdett, s még mindig nem tudtam semmi okosat kigondolni, akkor már valóságosan beteg voltam. Tudja usted, hogy nem szeretek nagyokat mondani, de azon a hajnalon kínomban valósággal halálfejeket izzadtam.
Úgy keltem fel, ahogy lefeküdtem. Azazhogy... dehogyis úgy. Amikor odavánszorogtam a mosdómhoz, hogy helyretegyem az éjszakára vízbe dobott fél szememet, még a lábam is alig bírt. Belenyúltam a vízbe, kivettem belőle ezt az üvegdarabot, és a következő pillanatban meg­találtam a nagy kérdés megoldását. Vagyoni sikerem Kolumbus-tojását. És ez a tojás olyan nagy volt, olyan hatalmas, hogy a Kolumbusa felért a legnagyobb struccal is.
    Felkapkodtam magamra a ruhát, aztán szaladtam ki az ültetvényekhez, és felvertem a szabad­ban alvó maoricsordát. A szó szoros értelmében úgy kellett felvernem őket. Kidörzsölték a szemükből az álmot - ez az ő reggeli toalettjük egyetlen pipereeszköze -, aztán szokás szerint körbe sorakoztak körülöttem. Ilyenkor szoktam végigverni őket részben a tegnap elkövetett, részben a ma elkövetendő gaztettekért. Azon a napon azonban nagyon szelíd voltam, sőt barátságos. Amikor felálltak körülöttem, így szóltam hozzájuk:
    “Ti bivalytermészetű gazemberek! Tudjátok, hogy ma estig be kell hordanotok az utolsó szál nádat is. Tető alatt kell lenni mindennek. Ellenben azt nem tudjátok, hogy én most elutazom, és csak holnap reggelre jövök vissza.”
    A sok gazembernek egyszerre mindnek felcsillant a szeme. Keményen rájuk néztem, aztán így folytattam:
    “Én tehát elutazom. De ne gondoljátok, hamuszínű zsiványok, hogy azért megmenekültök a munkától! Mert én ugyan elmegyek, de a szememet, azt itt hagyom. Ide teszem, nézzétek, ennek a lefűrészelt törzsű fának a tönkjére, s innen látni fog benneteket.”
    Azzal csett, kinyomintottam az üvegből való szememet, és odatettem a fatörzsre. Melléje a korbácsot.
    “Látjátok - folytattam -, hogy ami belőlem lát, és ami üt, az itt maradt. Úgy viseljétek magatokat!”
Teljes siker. A maorik eszük nélkül rohantak a munkára, én pedig egészen megnyugodva indultam útnak a biciklimen. Mert Új-Zélandon ma ez az egyetlen modern közlekedőeszköz a sziget belsejéből a lakott helyek felé.
    No, ön most már teljesen meg van nyugodva, ugye, hogy az európai kultúra ismét diadalt ült az én fortélyommal a vadak fölött? Hiszen olvasta Gerstaeckerben is, Cooperben is, Mayne Readben is bizonyára, hogy a vad népek lefőzésére elég egy jó, talpraesett, egészséges ötlet. Hát én mondhatom magának, hogy a három fentebb tisztelt úr úgy hazudik, ahogy csak kifér belőlük. Folyton csak a mi ötleteinket emlegetik, azokkal dicsekszenek, de mindig óvatosan elsikkasztják azt a tényt, hogy a vadaknak viszont vannak ellenötleteik. Amelyek még jobban a talpukra esnek, mint a mieink.
    Az történt velem, hogy Aucklandban az előre gondoknál gyorsabban és szerencsésebben végeztem, úgyhogy még aznap délután elindulhattam haza. Szakadó esőben érkeztem meg. A farmomon minden, de minden pocsékká volt ázva. A poshadt cukornád szaga fél mérföldről érezhető volt, a maorik ott benn aludtak abban a csűrben, ahova a termést kellett volna be­hordani.
    Csak egy dolog, csak egyetlenegy dolog nem ázott meg az egész telepemen. Ez, tulajdon ugyanez az üvegszem, ami most itt fekszik előttem az asztalon. Mert ezt az egyik vagdalt képű maori asszony, amint kihúztam a lábamat hazulról, letakarta egy bádogbögrével. Ezek a barmok egészen babonásak, és ahogy elhitték, hogy az üvegszem látja őket, úgy hitték azt is, hogy ha letakarják, akkor egyáltalán nem fogom tudni, hogyan engedték pusztulni a cukor­náda­mat...
    ...Trivulzio elhallgatott, bánatosan dugta vissza fejébe a fél szemét, és szinte csak magának szólva, mormogva mondta:
    - Csak azzal a néppel lehet boldogulni, amelyik félig babonás. Azzal is csak úgy, hogyha a hivést is meg a nem hivést is a kellő alkalommal tudom felkelteni benne. Ha én ezt akkor tudtam volna, amikor még megvolt a cukornádam...
    Már a grogja sem volt meg; jobban sietett vele, mint a tanulsággal. Mélabúsan, oldalaslag, mint a csóka, nézett bele az üres pohárba, aztán megmozgatva fején a szalmakalapot, jójszakát kívánt, és elment, eltűnt a Gomila éjszakájában.

Forrás:http://mek.oszk.hu/06200/06242/

CHOLNOKY VIKTOR (Veszprém, 1868. december 23. – Budapest, 1912. június 5.): író, újságíró, fordító. Cholnoky Jenő és Cholnoky László bátyja. Apja Veszprém főügyésze, Dumas és Verne fordítója volt. Cholnoky Viktor győri, majd pesti jogi tanulmányait félbehagyta. 1894-ben Veszprémben lapszerkesztéssel próbálkozott. 1898-tól Budapesten újságíró; a Pesti Napló korrektora, éjjeli szerkesztője, majd A Hét munkatársa volt.
Első kötete (Füstkarikák, Veszprém, 1899), mely Mark Twain-fordításait és novelláit tartalmazta, visszhang nélkül maradt. Novellái a világ távoli részeire vezetnek, hatalmas művelődéstörténeti ismeretanyagot mozgatnak meg. Bennük Cholnoky Viktor magas szintű és széles körű műveltsége, tudása a képzelet játékainak rendelődik alá. Egzotikus tájai, mesebeli alakjai a mindennapokból, a szorongató valóságból való elvágyódást fejezik ki. Visszatérő motívumai a betegség- és a zsenikultusz, és visszatérő hőse Trivulzio, a kötöttségeitől szabadulni vágyó dalmát kalandor; személye köré novellaciklus rendeződik. Trivulzio elbeszéléseiben a hangulatok költészete és a szatíra álarca együtt van jelen, s majd mindegyik a szépség, a szabadság, a kaland fölötti különös nekrológ. Egyszerre romantikus és dermesztően józan, groteszk, abszurd történetek ezek, realitás és álom harca és egyensúlya jellemzi őket. Szerkezetük a „kibillenő realizmus”. Kísérteties novellái azzal érnek el nagy hatást, hogy mindig szolgálnak természetes magyarázattal is. E kötet néhány történetében uralkodó elem az intellektuális tréfa (A vörös Péter, A Szimplom) a fekete humor (Eördögh Róbert halála). Cholnoky Viktort nagyra értékelte már a Nyugat első, majd harmadik nemzedéke is.

OSZK MEK - Irodalmi Szerkesztőség (Kiczenkó Mária szócikke alapján: Új Magyar Irodalmi Lexikon, CD-ROM, Akadémiai Kiadó, 2000)

HEGEDÜS GÉZA: CHOLNOKY VIKTOR (1868-1912)

“Élt Veszprémben egy Cholnoky nevű nemesi-értelmiségi család, amelynek három fia - három fivér - a XIX. század végső évtizedében feljött Budapestre, nagy célokkal, nagy tervekkel s mindhárman nagy tehetséggel. A második fiú, Cholnoky Jenő földrajztudós lett, idővel beutazta Kelet-Ázsiát, majd utazgatott a földkerekség egyéb térségeiben, tudásával világtekintélyt vívott ki, és nyolcvanéves fővel mint egyetemi tanár, akadémikus a Magyar Földrajzi Társaság elnöke, jólétben és közmegbecsülésben halt meg: maradandó emlékű alakja a magyar földrajztudománynak. A harmadik fiú, Cholnoky László jogásznak érkezett a fővárosba, de elcsábította az irodalom és az újságírás. Okos cikkeket és szép novellákat írt, de soha semmi sem sikerült neki, amit el akart érni. A forradalmak után pedig gyanúsan haladó volt, akit az ellenforradalmi rendszer éhhalálra kárhoztatott. Ez elől ötvenéves korában a Dunába ugrott. Emléke méltatlanul elhomályosodott, mert igazán jó író és igazán tragikus életű ember volt. De a két öccsnél még tehetségesebb, eredetibb, mélyebb gondolkodású volt a legidősebb fiú, Cholnoky Viktor, a nagy történetű magyar novellairodalom egyik legnagyobb alakja, aki mindössze negyvennégy évet ért meg, akkor végzett vele az ifjúkor óta gyötrő tüdőbaj.”

CHOLNOKY LÁSZLÓ: CHOLNOKY VIKTOR EMLÉKEZETE

“Halála elõtt nyolc nappal láttam utoljára. A mondanivalói közül akkor már itt-ott elõütközött a halál delíriuma. Irodalmi terveivel kezdte, de nyomban azután a meghalt kisfiával kezdett beszélgetni. Átszédült a nirvánába: az álmai egyre inkább elfedték a valóságot - elaludt.
Most már nem álmodik többé, az álmait itt hagyta kínos, tövises örökségül nekünk. A többiek között nekem is, aki nemcsak testvére, de tanítványa és jó barátja is voltam. Voltak titkos, bonyolult, furcsa dolgok, amelyeket csak mi ketten értettünk meg, ha tavaszi és nyári alkonyatokon elbújtunk azoknak a hûvös, homályos auerbachi szögleteknek egyikébe, amelyeket annyi szeretõ mûgonddal fedezett fel és választott ki. Mindez azon a júniusi reggelen elszakadt örökre. Vele többé már nem, most már csak róla beszélhetek”

KRÚDY GYULA CHOLNOKY VIKTORRÓL

“Régente, midõn pedánsabbak voltak az emberek, az írókat is olyanformán osztályozták, mint például a madarakat. Mindenféle fõ- és alosztályok voltak, külön a próza és külön a vers-íróknak. Ma már nem olyan szigorúak a válaszfalak, a versírónak szabad belépni a prózaosztályba és bízvást bejárhatja az írás mesterségének összes mezõit, ha különös örömet okoz ezzel magának, mint vasárnapi délután a Városliget mutatványos bódéit bejárja kedvesével a cipészlegény: mindenhol lehet mulatságot találni, a Hopla-lovardában épen úgy, mint a városligeti Pali bácsinál. - Ez igaz, de mégis most, e vasárnapi délután, midõn magam nem a rendes mutatványos helyen, a novella-bódéjában szedem a belépõjegyet, hanem a barlangi vasútnál terelgetem befelé a bámészkodókat: odabent van Cholnoky, a csodaíró és hat méter hosszú a szakálla, - azon gondolkozom egy percig, hogy a régi pedáns irodalom tanárok vajjon melyik osztályába az irodalomnak soroznák Cholnokyt? Költõ vagy író? Természettudós vagy történelem-író? Publicista vagy romancier? Abban a tizenöt esztendõben, amely a veszprémi furcsa házak óta elmúlott Cholnoky felett, ez a kivételes ember írt mindent és mindenfélét, amit tollforgató emberek írni szoktak.”

Az illusztrációk forrása: internet