VERSTÖRTÉNÉS 2010.12.04 - JÓNÁS TAMÁS: NOVEMBERI EMBERTELEN

Apám egy seggfej. Hiába szeretem, hiába szeretett, hiába volt neki anyu, a hűség bőre, hiába voltam neki én, a gyerekek gyöngye, hiába Mari, a lányok korallja, hiába Zsuzsi, a hegyek ködfelhői, hiába Árpi, a penge éle, hiába Péter, útközepén jelzőtábla -- ő most boldogtalan.

JÓNÁS TAMÁS

NOVEMBERI EMBERTELEN*

Nem voltál semmi, mégis úgy maradtál. Már látszatnak is túl kevés.
Terved se volt, csak egy repedt tál. S te gyűjtő, rosszul képzett ékszerész.
Ha felragyogtál, rögtön elragyogtál -- s lett szürke szív az otthonod.
Már semmi sem nagyobb a haragodnál. Sikítozol, ha hallgatok.
Kis koronád már tavaly elcserélted, vezér akart lenni a rab.
A tolvajok, tudják, csak egyszer élnek, s a vakok halnak csak meg hamarabb.
Nem mint levél, nehéz golyó zuhansz most. És fájdalmas nekünk a koppanás.
Bár nem ismerte ő sem jól a hasznost: már nem kíván téged Jónás Tamás.

A félelem gaz, és a múlt üres kert. Mitől is féltél, drága gyom?
Tanulnod kellett volna pár ügyes cselt, cipeltelek hat évig hátamon.
Ahogy beszéltél, és amit beszélt a csended, épp semmi volt, volt hát vita min.
Habár akartál, léleknek, se testnek, te nem lehettél antihisztamin.
Találtál pénzt, rozsdás, lyukas schillinget, rohantál boltba, s megtudtad, mit ér.
Hiába vágytad, nem voltam bilincsed. De vállaltam a kínod mindenért.
A tél nyugalma hozta meg a lángot: tavasszal ebből lett az olvadás.
Gyötör, de már nem enyém a hiányod. Már nem figyel téged Jónás Tamás.

A REPÜLÉS ÁRA

A félelem, gyönyörű cafka, leül mellém, és átkarol.
Azt mondja, szívesen maradna fekete szárny a vállamon.
A szája vastag, mint a tészta, parázslik, arca Marsa az.
A lába hosszú, mint a létra, színes haja nagy őszi gaz.
És kérdezem, mit kér cserébe. Ingyen az első évszakok.
Később fizetni kéne érte: viseljem el a vérszagot,
mi árad majd a szárnyaimból, és lenne egypár éjszakám,
mikor kilépne álmaimból néhány beteg, vak, vézna lány.
Kik reggelig kiéhezetten használnák formás testemet,
de ígéri, úgy ébredek fel, semmire nem emlékezek.
Most nappal a vad rettegésnek erős szárnyain suhanok.
Barátja lettem már az égnek, és tisztelnek az angyalok.
De hétről-hétre fogy a testem, gyűrött az arcom paplana.
Nyüszít az ágy, belé, ha fekszem. Megcsonkít minden éjszaka.

Apám egy seggfej. Hiába szeretem, hiába szeretett, hiába volt neki anyu, a hűség bőre, hiába voltam neki én, a gyerekek gyöngye, hiába Mari, a lányok korallja, hiába Zsuzsi, a hegyek ködfelhői, hiába Árpi, a penge éle, hiába Péter, útközepén jelzőtábla -- ő most boldogtalan. Anyánk csapdájába esve cipeli a szíves boldogtalanság minden szöges kerítését, minden töviskoszorúját. Amikor véget ért az első versben búcsúztatott szerelem, s jött helyette új, az Anna, elvittem hozzá bemutatni, ahogy mindig, ha jött új szerelem (az előzőre azt mondta látod, őt kellett volna feleségül venned, még nem tudom eldönteni, hogy életében először veszett nagyot tévedett, vagy én tévedtem ennél is sokszor nagyobbat). Mindenesetre szólnom kellett neki, hogy ez a lány már nem I, hanem A, és nem fogyott olyan sokat, A vékony és kék, I pedig jó húsú barna volt. És akkor fogtam meg a karját, vittem ki a konyhára, és:

Leültettem aput a székre,

majd komorságban elmondtam neki, a konyhában,
hogy boldogtalan vagyok, és azt reméltem, nem érti.
Az ablakban zokogott egy benzinkút, autókat
könnyezett, hatvan ezer forint a rezsivel együtt, mondta
apu, és azt is, hogy finom a bor, a nyár csokit
olvasztott a konyhaasztalon, zümmögött apu öregsége,
nem értette minden második szavam, figyelj rám,
édesapám, és nem sírta el magát ezen a szón, pedig
van-e pusztuló apa, aki ne tette volna, de apám
süket, emlékeinek apró darazsai zümmögik tele fejét,
formált, erős, keleti fej, és, hogy ki ez a lány, kérdezi tőlem,
Anna, mondom, szeret és fiatal, és hogy mi van a
másikkal, vagy inkább a gyerekekkel mi van,
apu, semmi, én nem vagyok velük, ez baj, mondja,
nem néz a szemembe, a háta mögött szárnyait
lebegteti Szombathely, kész lenne elrepülni,
majdnem elkövettem egy végzetes hibát, át
akartam ölelni aput, amit ilyenkor nem szabad, mintha
megfújnál egy kártyavárat.

* Nem akartam kommentálni. Kommentálom mégis: a szerelem miatt érdemes megszületni. A szerelem két egymásnak ragasztott  lepedő. Ha az egyiknek rosszabb az anyaga, vagy az egyik máshogy gyűrődik, mint a másik, a kettejüket összekötő technikol-szerelem inkább kínokat okoz, mint örömöket. Mint leprások után mindent: fel kell égetni az emlékeket, a hangot, a kedvességet. Ennél szörnyűbb muszáj egy van: gyógyíthatatlan betegségben haldokló gyereket ölni.

Jónás Tamás verseit Kontra Ágnes festményeivel illusztáltuk