VERSTÖRTÉNÉS 2010.12.26 - BORA - ISTEN VISSZANÉZI ÁLMAIT
ébredéskor
az álomfoszlányokban
van egy táj,
hol az anyag nem
szégyennel impregnált,
s végre istent talál
az online magány,
az imádság
ébredéskor
BORA
ISTEN VISSZANÉZI ÁLMAIT
beengedtél
behívtalak
*
olyan mély a tél
a Nap a föld alatt jár
a fagy parazsán
*
az utolsó mozdulat
egésszé roppantja
a szilánkokat
addig a halál
előszobáztat
arcom
fakó ragyogás
a feltámadás
mindig túlexponál
*
"megfordulék azért,
hogy lássam a szót,
mely vélem beszéle..."
(Jel.1.12)
ott volt körülöttem
mindenhol,
mégis meg kellett
fordulnom,
hogy lássam
a múlandóra
feltámadt szót
*
mióta írom
az elmebeteg nő naplóját
az írás hangja
falkaparás
ki vakolja be
anyám méhfalát
mikor már behajthatatlan
kintlevőség arcom
s kihajthatatlan bentlevőség
minden démonom
*
az ágy horizontja
alá bukó fényben
az elhasznált test
árnyékát látta meg
egy hold-
ölbe hajló
bódult napraforgót
*
ébredéskor
az álomfoszlányokban
van egy táj,
hol az anyag nem
szégyennel impregnált,
s végre istent talál
az online magány,
az imádság
*
az éjszaka csendjének
novemberben is
dzsungelhangja van,
felriaszt minden
dérszakállú herceg
küldte levél,
testem hőtérképén
légies határok,
senki földje lesz
az egész
*
fekvőgipszben a táj
lassan forr össze
a magány
az angyalban
mennyi örvénylés
a láng belsejében
mily sötét
*
a testet öltés elmarad,
a varratok mégis sajognak
per secundam gyógyul
az örökkévalóság
a csontvelőben elhervadt
pipacsmező a láng
beljebb nem juthat halál
csak a fogantatás nélküli
feltámadás
*
ma találkozom
régi tükörképemmel.
húsz éve nem engem néz.
az arcon, mi vár rá,
halottak ideje:
földtani kor.
az idő járomcsontba
nem fogható.
*
tüdőmben elporladt
fióka az ég
a fák lombja
gubbasztó szárnyverés
ágról szakadt madarak
visznek felfelé
*
káin-füstben
keresi isten
legyilkolt
ábel-arcom
*
isten visszanézi álmait
egy tükör szilánkjában
a homály gyújtópontja
arcomba dörzsöli
az első felsírás
ráncait
*
kiáltani
s közben nem
megtörni
a csendet
lavina-árnya van
minden hópehelynek
*
jégvirágdzsungel
növi be az eget
húsos levelű
pálmák téli kertben
a születés trópusán
egész testemmel
érzem a hideget
*
gyertyacsonkon
serceg a sötét
kihűlt barlang
az ég
nem ölt testet
a gondolat
elvarratlan szál marad
a felejtés felkent szavaira
ezer ádvent
viaszhegye olvad
*
ahogy
áttűnt kékje
csak túlpartja
volt a vérnek
*
karácsonyfadísz
a magasság
mikor összeroppan
nincs kristályhasadás
csak hirtelen nincs ég
mit megmássz
a feltámadás elől a követ
próbálod elgördíteni
de a sír már üres
nélküled is
veled is
