TAR LŐRINC POKOLJÁRÁSA
TAR LŐRINC POKOLJÁRÁSA
Följegyzés arról a látogatásról, amelyet Rátóti Lőrinc úr, Magyarország vitéze és bárója tett Szent Patrik Purgatóriumában Írország szigetén
Memoriale super visitatione Domini Laurencii Ratholdi militis et baronis Ungariae factum de purgatorio sancti Patricii in insula Hiberniae
1411
Miután valamennyi létező kegyes Teremtője — soha semmiben szükséget nem szenvedvén, s véghetetlen jóságát kiárasztani akarván — létrehozta a világmindenséget, hogy végezetül az Ördög cselekvése folytán tévelygésbe távelyedett juhait szenvedéseinek titkai által kimondhatatlan módon visszahívni méltóztassék az igazság útjára: a szentek különféle útjait és lakhelyeit különböző maradandó csodajelekkel ékesítette föl az igazság hitéül, hogy a tudatlanság fátylát az egész világról elűzze. Ezek sorába tartozik az a hely is, amelyet Írország apostola, a csodatevő hitvalló, Szent Patrik Purgatóriumának hívnak, mivel szentsége hatalmával ott méltóztatta ő a csodáit végrehajtani. Ezt a helyet maga az Atya Isten mutatta meg Szent Patriknak, az írek vak hitetlensége miatt, hogy óvakodjanak bűneiknek szolgálni; nehogy amikor eljő a bűnösök gonoszsága miatt haragvó Úr, és rettentő ítélőszékére ül, s amikor föltárul a pokol tátongó kútja, jobbról a démonok megszámlálhatatlan serege, balról a sokféle, súlyosan vádoló vétek, belül a mardosó lelkiismeret, kívül pedig a világ, melyet elborítanak a lángok; nehogy akkor a többi kárhozatra szánt lélek között a nyomorult írekre is ráolvassa az írás: „Jaj nektek stb., kiknek előbb adatott meg, hogy érezzetek, mint hogy higgyetek!”
Panasz a hitetlenekre
Miután ugyanis a kegyes Úr ősatyánk vétkét követően prófétai adománytól s szeretetének olthatatlan tüzétől lángra gyúlva leszállott az Atya palotájába, és emberi testet öltvén részint személyesen kegyeskedett számos alkalommal jeleket mutatni, részint szentjeit, azok útjait és lakhelyeit kívánta maradandó csodákkal fölékesíteni: lehet-e még mentsége még bárki emberfia hitszegő szakadárságának vagy vészt hozó eretnekségének, amiért nem hisz mindabban, amit a mi Urunk Jézus Krisztusról a Szentírás tartalmaz? Mert ha nem hisznek az elhunyt szentek írásainak, legalább máig ható tetteiknek adjanak hitelt, vagy pedig látogassák meg s járják be Európa végső határvidékét, tudniillik Írország szigetét, ahol az előbb említett hely van, s ahonnét Jézus Krisztus erejével éppen Szent Patrik űzte ki egyszer s mindenkorra az összes mérgező állatfajt: ott aztán — ha szilárd a meggyőződésük — bőségesen találhatnak tápot a hitük számára! Ha pedig nem akarná vagy nem tudná e sziget valamennyi részét vagy azok többségét bejárni, akkor illő módon lépjenek be a már említett helyre, ahol is a hitüket tápláló tényeket testileg is érezhetik, szemükkel is láthatják — vagy legalább ne vonják kétségbe korunk hitelt érdemlő személyeinek beszámolóit, különösképp ne a nemes Lőrin úrét, akiről a továbbiakban szó lesz, s aki nem csak ezt a helyet, hanem a világ csaknem minden zugát meglátogatta a legutóbbi időben. Tudomásunk van ugyanis arról, hogy ami időnkben az említett helyet sokan fölkeresték nagy kíváncsisággal, ám a szentség ékességével csak keveseknek sikerült oda be is hatolniok. Ezen kevesek sorába tartozik az említett Lőrinc, aki a nevezetes helyre személyesen is behatolt Anglia felséges királyának, IV. Henriknek az idejében, győzelmes uralomra lépésének tizenkettedik esztendejében, aki a király vitéz fiainak, a néhai angol király, Richard siralmas elhatározása folytán bűnös módon megölt Eduard gloucesteri hercegnek és Tamás chichesteri grófnak a halála után, Merlin jövendölése szerint a szétszóródott nyájat vissza fogja vezetni elhagyott legelőjére.
A vitéz megérkezése Dublin városába. A magyar király levele
Mielőtt azonban vitézünk belépett volna a nagy hírű zarándokhely kapuján, illő vitézi öltözetben, heroldjától s többi szolgájától kísérve, fölkereste Írország fővárosát, Dublint, s ott a Szentháromság templomában áhítatos tisztelettel hódolt ama szent ereklye előtt, amelynek Jézus botja a neve, s amelyről a szent atyákról szóló különböző történetekben azt olvassuk, hogy az Úr Jézus adta át Szent Patriknak, aki azután azzal — számos kegyes cselekedete közepette — Írországból kikergette az összes kártékony állatfajt. Ezt követően ugyanott Lőrinc megmutatta a polgároknak, Magyarország igen keresztényi királyának a levelét, mely jövetelének okát tanúsította, majd háza népével egyetemben a tiszteletre méltó Miklós atyához, Írország akkori prímásához vette útját. Hogy pedig művünk nem koholt szövete még hitelesebbnek bizonyuljon, e levél szövegét az alábbiakban adjuk közre:
„A fejedelmeknek, uralkodóknak, királyoknak, hercegeknek, főpapoknak, őrgrófoknak, grófoknak, várgrófoknak, várnagyoknak, nemeseknek, s az ő tisztartóiknak, valamint a városoknak, községeknek, mezővárosoknak, falvaknak s azok rektorainak, előljáróinak, kormányzóinak, kapitányainak, tisztségviselőinek, vezetőinek, várparancsnokainak, zászlósainak, bíráinak, polgármestereinek, prokonzulainak, konzulainak, soltészeinek, esküdt bíráinak, ügyvédeinek, minden rangú igazgató testületének, valamint adó és vámszedőinek, hídvámosainak és úttőreinek egyetemlegesen és egyenként, barátainak és kedves híveinek, akikhez csak eljut ajelen okirat — Zsigmond, Isten kegyelméből Magyarország, Dalmácia, Horvátország stb. királya, Brandemburg őrgrófja, a Szent Római Birodalom általános helytartója és Csehország kormányzója üdvözletét küldi, s minden javaikban való kívánatos gyarapodásukat óhajtja őfelségével, Borbála fejedelemasszonnyal, nevezett Magyarország, Dalmácia, Horvátország stb. királynéjával, igen szeretett társuralkodónkkal egyetemben.
Nagyságos pásztói Rátóti Lőrinc Úr, étekfogó mester és fősáfár, aki országaink ősi báróinak nemes véréből származott, s gyermekkorától kezdve királyi udvarunkban neveltetett, aki számtalan szerencsés és szerencsétlen esemény közepette mindig hűségesnek és állhatatosnak bizonyult, lelki buzgalmától indíttatva elhatározta, hogy ellátogat Compestellai Szent Jakab szentélyébe, valamint Szent Patrik írországi Purgatóriumába, és lelkének ama gyönyörűséges szándékától vezettetve, hogy vitézi tettekben gyakorolja magát, s azokban gyarapodjék, fel kíván a keresni a földkerekség különböző vidékeit is.
Barátságotokat, testvérségeteket és jóindulatotokat tehát nyomatékosan kérjük, és bizalommal telve arra buzdítjuk, hogy bármikor is érkeznének a nevezett Lőrinc kíséretével együtt területeteknek akár a látóhatárához, akár annak kellős közepébe, őt szívesen és szeretettel fogadjátok, adjatok meg neki minden támogatást, összes javait és jószágát, lovait, edényzetét, ékszereit, arany- és ezüstneműjét s minden nemű felszerelését is beleértve, és hozzátartozó házanépével egyetemben éjjel és nappal engedjetek neki szabad átvonulást, visszatérést és tartózkodást a magatok kerületében, útjain, hídjain, valamint szárazon és vien való joghatógságtok egész területén, teljes biztonsággal, minden nemű vámtól, adótól s egyéb szolgáltatástól mentesen; egyebekben is engedjetek neki tetszése szerint való szabad és akadálytalan járást-kelést, és ha a szükség úgy kívánná, méltóztassatok nevezett Rátóti Lőrinc számára egész kíséretével és minden jószágával egyetemben szabad és biztonságos utat biztosítani, hogy a ti támogatásotok védelme alatt Lőrnic eredményesen valósíthassa meg kítűzött tervét mind a zarándoklás, mind a vitézi tettek gyakorlása tekintetében. Barátságtokat, testvériségteket, támogatásotokat és jóindulatotokat méltóű köszönettel fogjuk viszonozni.
Kelt Szent Györgyről elnevezett várunkban az Úr 1408. esztendejében, január hó 10-én, a 15. indikcióban, uralkodásom 20. évében, királyi felségünk nagyobbik hiteles pecsétje alatt.”
A vitéz megérkezése Írország prímásához és zarándokútja Dublin városába
Amikor a nevezett vitéz megérkezett az említett prímás színe elé, és megmutatta neki a királyi felség eme levelét, továbbá élőszóval is okosan előadta jövetelének okát, a prímás is illő tisztelettel fogadta a vitézt. És amint ez már szokása a zarándokoknak, hasonló levelet eszközölt ki a prímástól is erkölcsei igazolásául, majd útnak indult Dublin városa felé, amely birtokában volt Szent Patrick, Columba és Brigitta oda átszállított ereklyéinek, s néhány napot ott töltött el buzgó imádság és böjt közepette, hogy útja mennél üdvösebb eredménnyel végződjék. Közben az egyik napon, miközben fekhelyén pihent, isteni akarat folytán zarándoklásának jövendő sikeres eseményeit föltárta előtte Szent Patrick, akibe elhatározásának lelki horgonyát vetette.
A vitéz megérkezése a Purgatórium perjeléhez. A perjel buzdítása
Amikor megvirradt, a vitáz fölkelt, boldogan adott hálát a magasságos trónon ülőnek a látomásért, majd hozzáfogott, hogy eljusson az Ulstertől nyugatra lévő úgynevezett Szentek szigetére, ahol az említett perjel tartózkodik a maga perjelségében. Alighogy betekintett, a perjel a prímásnak a vitéz jöveteléről szóló levelébe, nagyon megörült.
Mindazonáltal a perjel sokak pusztulására emlékezett, akik a korábbi időkben úgy hatoltak be a Purgatóriumba, hogy onnét nem tértek többé vissza, s attól félt, hogy a kiváló vitézt is bajba sodorja majd vakmerő bátorsága; ezért gondos intelemben és figyelmeztetésben részesítette őt, mondván:
— Kedves testvérem és barátom, tudja meg nemességed, hogy az én időmben is igen sokan bementek ama helyre, amelynek felkutatására vállalkozol, ám ott a halál szorításába kerültek; mások tisztátalan lelkek háborítása folytán mindörökre meghibbantak; olyanok is voltak, akik testestül-lelkestül eltűntek. Ezért hát szerető testvérségednek az isteni irgalomra való tekintettel jámbot kéréssel azt a tanácsot adom, hogy ha csak nem rendelkezel igen szilárd krisztusi hittel, és igaz töredelemmel meg nem gyóntál, be ne menj a Purgatóriumba!
A vitéz a következő alázatos választ adta neki:
— Tisztelendő atyám az Úrban! Én olyan szilárdan hiszek a Szentháromságban, ahogyan az Anyaszentegyház arra tanít.
A perjel örömmel hallotta a vitáz válaszát, és a következőképp folytatta buzdítását:
— Ha Isten segítségével végig akarod járni ezt a zarándokutat, előbb tizenöt napon át kenyéren és vizen kell élned, s egyéb olyan kegyes cselekedeteket végrehajtanod, amilyeneket a többiek is teljesítenek, akik a szabályoknak megfelelően lépnek be oda. Ennekutána igaz töredelemmel meggyónsz, megáldozol s mindent az előírások szerint végrehajtasz: akkor aztán az Úr akaratából végigjárhatod zarándokutadat.
A vitéz azonban félt teste gyöngeségétől, ezért elhagyta a tizenötnapos böjtöt, nehogy az ételtől és italtól való túlzott megtartóztatás következtében akár lelkierői, akár érzékei elbizonytalanodjanak, és ehelyett mindösze öt napon át tartott böjtöt, Krisztus öt szent sebének a tiszteletére. Miután pedig letelt a böjt, s vitézünk a perjelnek meggyónt, majd megáldozott, amint szükséges volt, a perjel egy kanonokja társaságában, valamint a vitéz csónakba szálltak, és egy mérföldnyit evezve déli irányban hamarosan megérkeztek arra a szigetre, amelyen a már említett Purgatórium található.
A Purgatórium szigetének leírása.
A bejárat
Ezt a szigetet édesvizű folyó veszi körül, amely bővelkedik lazacban, pisztrángban, s minden egyéb halfajtában. A folyó vagy tó ír neve Lotherge, ami latinra lefordítva Stagnum Rubeumot (Vörös-tó) jelent; a név csakugyan rendkívül találó. A sziget hossza százharminc lépés, szélessége pedig nem haladja meg a húsz lépést. Két részre oszlik. A nagyobbiknak, amely északnyugati irányban helyezkedik el, ír nyelven Kernagh a neve, amit latinul Clamoris Insula (Kiáltás szigete) kifejezéssel adhatunk vissza. Ezt a részt számos gyümölcs- és egyéb fa teszi árnyékossá, valamint tűlevelűek, som- és bodzabokrok meg egyéb tövises fafajták, és mindenütt ragadozó madarak — holló, sólyom, ölyv, fülesbagoly és egyéb ragadozó madár — fészkelnek rajta, s töltik be szörnyű rikácsolásukkal. Ahogy ugyanis néhány, Írországról szóló könyv állítja: e szigetet már ősidők óta örök jogon a Sátán és csatlósai birtokának tekintik.
Hogy pedig az ősellenség bukását követően léteznek tisztátalan lelkek a pokolban, a földön és a levegőben, azt a következő vers teszi nyilvánvalóvá:
Elhagyták az eget Lucifer hordái, az első
A pokolra leszállott, földi vidékre a másik,
És a hideg levegőben futkos a harmadik egyre.
Ama területen a sok gonosz között található egy démon, írül Cornu a neve; a szárnyán kívül olyan, mint egy tollaitól megfosztott kócsag, s a tekintetével mindenkit többször is alaposan megvizsgál. Amikor szokott módján olyan hangot ád, mint aki trombitába fúj belé, akkor egy-egy zarándok halálát jelenti azzal. Owain vitéz is látta már őt ugyanott.
A sziget kisebbik része az angyaloknak van szentelve; ennek írül Regles, latinul Regula a neve. Délkeleti irányban harminc lépés a hossza, szélessége pedig öt és fél lépés. Egyébként bővelkedik tölgyfában, tiszafában és egyéb szépséges fafajtákban, amelyek telis-tele vannak édes szavú énekes madarakkal. A sziget eme felének délnyugati részén Szent Patrik tiszteletére emeltek egy kápolnát, amely hosszában négy, széltében pedig harmadfél ölnyi. Ide vezette be a perjel a vitézt, erősen a lelkére kötve és figyelmeztetve, hogy be ne tegye a lábát a Purgatóriumba. Mivel pedig a vitéz elhatározása szilárd volt, a perjel hozzájárult szándékának teljesítéséhez. Azután a vitéz levette ruháit, leoldotta lábbelijét, a perjel pedig ráadott három kanonoki inget meg egy új nadrágot az írországi zarándokok szokása szerint, a vitéz pedig legott térdre vetette magát, és leborult a földre. Ahogy ez megtörtént, a perjel meg a kanonok elénekelték a vitéz fölött a halottak litániáját a temetési szertartással együtt. Amikor e temetési szövegben elérkeztek eddig a reszponzóriumig: „Szabadíts meg, Uram, az örök haláltól ama rettenetes napon, mikor az ég s a föld meg fognak rendülni” — a perjel fölemelte a vitézt a földről és e reszponzórium éneklése közben kivezette őt a kápolnából. Négy lépést tettek északkeleti irányba, s akkor egy kővel falazott és boltozott barlang előtt találták magukat: ez az említett Purgatórium bejárata, mely ama sziget másik, nagyobbik felén van, annak közepén. Amikor a perjel meg a kanonok: „Ama nap a harag napja, baj és nyomorúság napja” — a barlang addig zárva levő ajtaja megnyílott. Ekkor a perjel meghintette a vitézt szenteltvízzel, majd búcsút vett tőle, s ez nyomban belépett a barlangba. Az ajtót a perjel ismét szorosan bezárta, a vitéz pedig bent maradt egymagában. Belépésekor a vitéz kereszttel jelölte meg magát, s hozzá ezt mondta:
— Az Úr őrizze bejövetelemet, és távozásomat mostantól fogva mindörökké! — Majd így fohászkodott: — Uram, Jézus Krisztus, az élő Isten fia, könyörülj rajtam, bűnösön!
Volt pedig a vitéznél egy gyertya, amelyet — lévén a barlang nagyon hosszú — kilenc részre darabolt szét, s csak az egyiket gyújtotta meg. A nyakában ott lógott a Szent Keresztfa négy darabkája Jézus Krisztus tunikájának három foszlányával együtt, ezüstbe és aranyba foglalt berillkőbe zárva, egyéb értékes ereklyék és drágakövek társaságában, valamint egy könyvecske, amely a hét bűnbánati zsoltárt tartalmazta — hiszen egy álló napig, vagy még tovább is ott fog ő tartózkodni! A barlang főbejáratának pedig tizenegy tenyérnyi a hossza, három a szélessége s négy a magassága. A második bejárat, Gebinum felé, nem haladja meg a kilenctenyérnyi hosszúságot, háromtenyérnyi szélességet és négy tenyérnyi magasságot.
A vitéz első látomása a barlangban
Mikor a vitéz odaért a barlang második bejáratához, azon nyomban a földre vetette magát, és a litániával együtt ismételten elmondotta a hét bűnbánati zsoltárt is, mivel Szent Márton napjának mintegy a hatodik órájától — amikor is a Nap és a Skorpió jegyének huszonhetedik fokán állt, a Hold pedig a Mérleg jegyében — egészen a következő nap beesteledtéig ott maradt. Miközben a vitéz így imádkozott, láthatatlanul két gonosz lélek jött oda, és a vitézt a lábánál fogva egymás után háromszor is odarángatták a barlang ajtajához, azt a három inget pedig, amelyeket a vitéz magára öltött, csúnyán összeszabdalták, őt magát pedig mindenfélével ijesztgették. A vitéz azonban nem rémült meg azoktól az ijesztgetésektől; mivel pedig nem ismert biztosabb utat, amely e nagy veszedelemből kivezetné, Jézus Krisztus ölelésébe menekült azáltal, hogy folytonosan szent sebeire gondolt; ezekben mint valami titkos sziklaüregekben haladt azután előre nagy áhítattal, hogy rejtve legyen az ördög támadásai elől, és a szent kereszt jelével erősítette meg magát, miközben áhítatosan így imádkozott:
— Uram, Jézus Krisztus, az élő Isten fia, könyörülj rajtam, bűnösön!
Az ördögök pedig nem tudtak ellenállni sem a szent kereszt jelének, sem az Úr kínszenvedésén elmélkedő szívnek, hanem megszégyenülve elkotródtak.
Ó, dicsőséges kereszt, ó, imádandó kereszt, ó drágalátos fa és csodálatos jel, amellyel ily könnyen legyőzni a démonokat! Ó, bűnös, tekints az ott függő sebeire, a haldokló vérére, a Megváltó árára, a Föltámadó sebhelyeire, a csókra váró, alázattal aláhanyatló fejre, a szeretetre megnyílott szívre, az ölelésre tárt karokkal és a megváltásra szánt egész testre! Gondold meg, mennyit ér mindez! Vésd őket szívedbe, hogy egészen szívedbe szegeződjék az, aki éretted egészen a keresztfára szegeztetett! Ezeken elmélkedj ma, amelyek mindenkor enyhülést és vigasztalást fognak nyújtani néked, és légy meggyőződve arról, hogy ha ezeket alaposan a szívedbe vésed, nem férkőzik be oda semmiféle kísértés!
A vitéz második látomása
A vitéz pedig, megerősítve az Úrban, szüntelenül zsoltározott és imádkozott. Közben igen öreg zarándok képében, hosszú szakállal és lobogó, kócos hajjal egy másik ördög közeledett az ellenkező irányból a vitézhez, kezében égő gyertyával, s — úgy látszott — szüntelenül szerető gyöngédséggel nézett a vitézre. A vitéz megrémült ennek láttán, és a zsoltárok közé még nagyobb áhítattal szúrt be egy-egy imádságot az Úr Jézus Krisztus megtestesüléséről, kínszenvedéséről, föltámadásáról és mennybemeneteléről. Ekkor a démon gonosz irigységgel és irigy rosszindulattal fenyegetve szólította meg a vitézt:
— Te ostoba vitéz! Mivel magam is zarándok vagyok, igencsak szánnom kell ostobaságodat, különösképp mivel látom, hogy tanult ember vagy, és különféle nyelveken is értesz. Főként azért sajnállak, hogy ilyen ízetlen és megengedhetetlen kijelentéseket hallottam tőled Jézusról, akit a legmagasabb fokú méltóság címeivel illettél. Az a Jézus ugyanis, akit kárhozatos módon vak hittel oly sokáig követtél, közönséges népámító volt, s ezért a poklok legmélyén bűnhődik mindörökre. Hagyd el hát, kedvesem, szörnyű tévedésiedet, és Jézust megtagadva kövesd az én tanácsaimat: így semmi kétség, birtokolni fogod az örök életet!
A vitéz az üres hazugságokból megértette, hogy mindez csak ördögi fondorlat, de nem akart neki válaszolni, s vele hosszantartó szócsatába bocsátkozni, hanem le akarván győzni az ősi ellenséget, a szent kereszt jelével magát megerősítvén a már említett imádságot ismételgette:
— Uram, Jézus Krisztus, az élő Isten fia, könyörülj rajtam, bűnösön!
Erre az ördög a szégyentől és a tiszteletlenségtől megalázva leköpte a vitézt és odébbállt.
Ó, imádandó, üdvöt hozó kereszt jele, mely mindig legyőzöd az ördög incselkedését, melynek szélessége a szeretet műveire utal, hossza a végsőkig való kitartásra, felső része a mennyei hitre, a melyre minden vonatkozik, földalatti része, a test valóságos holttá válására stb.
A vitéz harmadik látomása
Amint az irigy ellenség így megszégyenült, ismét másik jött, gyönyörű szép, tündöklő nő formájában; külsejét a vitéz meglehetősen ismerősnek találta. Az asszony ravasznak mutatkozott, és tréfálkozva, mézesmázos beszéddel környékezte meg a vitézt:
— Drága barátom! Emlékezz csak arra, hogy az elmúlt időkben mindenek fölött engemet akartál szolgálni, és mindig az én vágyaimat tüzelted. De soha nem találtunk alkalmas helyet vágyaink hőn áhított kielégítésére, ezért azután a fájdalom különféle tövisei gyötörték szívünk mélyét. Most azonban végre kedvünkre való időt és helyet találtunk vágyaink kielégítésére!
A vitéz azonban nem adott hitelt e fondorlatoknak: szívében megforgatta az isteni kínszenvedés titkát, és bátorságot merítve előző győzelmeiből, a következő szavakkal verte vissza a démont:
— Ó, sátán, az igazság ellensége és a hitetlenség barátja! A te kifürkészhetetlen agyafúrtságod nagyon jól tudja, hogy a zarándokoknak az ő utazásuk folyamán nincsen gondjuk arra, hogy a szeretőikkel mocskolják be magukat. Nem is gondolom, hogy te azonos volnál azzal a nővel, hiszen őt Írországtól még jókora távolságban elhagytam; hanem úgy vélem, te az emberi nemet rászedő ellenség vagy, és az a véleményem, hogy ha a mindenható Istent hívom segítségül hamis vádaskodásaiddal és színleléseiddel nem tudsz megzavarni engem!
E szavak visszavonhatatlanul elűzték az ördögöt, aki nagy szégyenében elkotródott. Ezek után a vitézt betöltötte az öröm az Úrban, aki erejének hatalmával teljesen kioltotta benne a testi vágyak tüzét.
Kedves testvéreim! Amennyire csak telik tőletek, meg kell fékezni a romlandó test kéjvágyát, amelyet az ördög kardjának neveznek, és amely nyolc lélek kivételével az egész világot a víz alá süllyesztette. Milyen nyomatékosan figyelmeztet bennünket Salamon bölcsessége, hogy kerüljük a test gyönyörét: „Lépesméz fakad a szajha ajkán, olajnál simább az ő torka, de az alja keserűbb a büröknél, s éles, mint a kétélű kard. Lábai leereszkednek a halálba, léptei az alvilágba hatolnak.” Valamint: „Milyen rövid, törékeny és múlandó is e test dicsősége! Mondd, te kéjenc, hol vannak a császárok, a királyok, a fejedelmek és a többiek, akik szeretőkkel szeretkeztek? Hol vannak azok ékességei, akik eme ocsmányságot élvezték? Szertefoszlottak, mint az árnyék, elenyésztek, mint az álomkép: e világon csak aranyuk, ékességiek és rothadó tetemeik maradtak, ők pedig örök gyötrelmet szenvednek, ahol férgük soha el nem pusztul, és tüzük ki nem aluszik. Ó, jaj, ilyen homályos, ilyen ernyesztő veremmé ilyen sötét üregekké válik e parányi vigasz! Ily hosszú fogsággá e parányi öröm! Ilyen hosszú szomorúsággá, ilyen hosszú ideig tartó és kínzó lángokká a parányi vidámság, ahol atya nem hallja meg a fiát, sem fiú az atyját, sem testvér a testvérét, sem barát a barátját!”
A vitéz negyedik látomása
Miközben a vitéz szokott imádságaiba merült, egy sudár termetű, egész testében zöld ruhába öltözött férfi jelent meg előtte; vállát vörös lepel borította, és zsidóul köszöntötte:
— Szlam alecha, Lőrinc! (Ami ennyit tesz: „béke veled” vagy „béke neked”.) — Majd megkérdezte a vitéztől:
— Mi végre jöttél? Mit keresel itt?
A vitéz, isteni félelemmel eltelve ezt az okos választ adta neki:
— A mi Urunk, Jézus Krisztusnak és az ő anyjának, a Dicsőséges Szűznek a kegyelmét keresem. De kicsoda vagy te, aki így szólasz, s noha nem ismersz, mégis tulajdonnevemen szólítasz? Álomkép vagy csupán, vagy pedig valódi követe a mi Urunk, Jézus Krisztusnak, akit keresek és kívánok?
Az angyal így szólt hozzá:
— Méltó és igazságos, hogy keresed és kívánod. Van, amit megtalálhatsz már most is, és van, amit még nem. Mihály vagyok, a te pártfogód, akinek a tiszteletére épült a templom a te faludban, amelyben születtél is.
A vitéz azonban nem adott hitelt az angyal szavainak, hanem kétkedve szólt hozzá:
— Inkább hiszem, hogy te bukott angyal vagy, semmint Isten hozzám küldött követe, mivel már gyakran hallottam, hogy a gonosz olykor az Isten képét ölti magára, olykor meg az angyalokét.
Ennek hallatára így felelt az angyal:
— A keresztre feszített Úr Jézus Krisztus nevében, akinek anyja szűz volt a szülés előtt, a szülés alatt és szülés után is, és akiről vallom, hogy valóságos Isten és valóságos ember, mondd meg nekem igazából, mit keresel ezen a helyen!
A vitéz e szavakból megbizonyosodott, hogy nem álomképpel van dolga, hanem valóban az isteni kegyesség megnyilvánulásával. Fölbátorodott hát az Úrban, és a következőképp szólt az angyalhoz:
— A mi Urunk, Jézus Krisztusnak és az ő anyjának, a Dicsőséges Szűznek a kegyelmét keresem. Ha pedig te az én pártfogóm vagy, mondd meg nekem, hogy hívnak!
Az angyal így válaszolt:
— Én vagyok Mihály, az édenkert őre, akit te mindig buzgón tiszteltél, s aki által ide is jöttél. Mondd meg nekem, mit keresel, s mit kívánsz megtudni ezen a helyen!
A vitéz nagy alázattal borult le a földre, és mondotta neki:
— Uram! Atyám! Testvérem! Mindkét emberségem őre! Kérlek, atyám, arra a méltóságra, amely a tiéd, kegyeskedj megmutatni nékem valamennyi elhunyt jótevőm lelkét, akiket már nagyon régtől fogva szeretnék látni, hadd tudjam meg, a pokolban, a purgatóriumban vagy a paradicsomban vannak-e!
Az angyal így válaszolt neki:
— Az Úr meghagyta nekem, hogy mindazt, amit méltó vagy megláthatni az ő kegyelméből, testileg megláthatod ugyan, de nem a maga valóságában. Nos, az Iot, He, Vau nevében, Hakados nevében, Adonai nevében, az Alfa és az Ómega nevében, az Ab, Ben, Ruah Kodes nevében kövess engem!
Ekkor a vitéz követte az angyalt az említett barlang bejáratához, ahol kocka lakú, széles, nagy követ láttak. Az angyal fölemelte azokat, és ekkor egy másik, sötét nyílás tárult fel előttük, amelybe az angyal csigalépcsőn át vezette be a vitézt, egy jó mérföldnyi utat téve meg. A lépcső végére érve a vitéz előtt isten fényesség tárult föl, a felhős égbolt és egy zöldellő síkság, amelynek sem szélét, sem hosszát nem láthatta. Ennek láttán a vitéz újból arra kérte az angyalt, hogy méltóztassék megmutatni neki a hőn óhajtott látomást. Az angyal, eleget akarván tenni a kívánságnak, egy hihetetlenül tüzes völgyet mutatott neki, amelyik hatalmas lángnyelveket bocsátott ki magából. E tűzben megszámlálhatatlan lélek gyötrődött, amelyek élő emberekhez hasonlítottak, a legocsmányabb fogdmegek kínzásai közepette. Közöttük a vitéz fölfedezte valamennyi halottját, férfiakat s nőket egyaránt: szüleit, rokonait, barátait, jótevőit és gyermekeit — egyetlen egynek a kivételével. Amint látta őket, hatalmas részvét támadt benne, és így szólt:
— Miféle tűz ez, uram, és mi a neve? Látom ugyanis, hogy mindaz a lélek, akit látni láttam, egynek a kivételével e tűzben gyötrődik iszonyatos módon.
Az angyal ezt a választ adta neki:
— E tűznek, fiam, Purgatóruim a neve. Ebben tisztul meg az üdvösségre várók lelke; más tisztítóhely pedig nincs. Ám sem engem, sem a tüzet, sem a Purgatóriumot nem a maga valóságában látod, hanem csak úgy, amint az Úr méltónak és igazságosnak találta, hogy megadja azt tenéked.
A vitéz tovább kérdezte az angyalt:
— Uram és atyám! Kik ezek az undorító fogdmegek, akik e szerencsétlen lelkeket kínozzák, és ocsmányul gyötrik?
Az angyal ezt mondta:
— Démonok ezek, akikkel először volt háborúságom a mennyek országában, és akiket fejedelmükkel, Luciferrel együtt letaszítottam a mélybe. Őket azonban nem láthatod a maguk formájában, hanem csak ahogy a felsőbb rendelkezés megadta azt neked.
A vitéz látni kívánta volna szeretett barátja lelkét, melynek látása ez ideig különösképp el volt rejtve előle. Ezért azt kérte az angyaltól, hogy mutassa meg neki az ő lelkét is, továbbá a Poklot meg a Paradicsomot is. Az angyal azonban, korábbi szavainak megfelelően, most is ezt válaszolta:
— Az ő lelkét nem láthatod, mivel az Úr jelenleg megtagadja azt tőled. A Poklot meg a Paradicsomot sem szabad most látnod, mert nem jöttél ide kellő alázattal ahhoz, hogy ilyen látomásban lehessen részed.
Erre a vitéz ijedt tekintettel kérdezte meg tőle:
— Uram! Nem jöttem-é ide töredelmesen meggyónva és olyan hittel fölvértezve, amilyenre az Anyaszentegyház tanít?
Az angyal így felelt:
— Bár töredelmes gyónás után és hittel fölvértezetten jöttél ide, mint mondottad, jelenleg mégsem láthatod meg azokat, mivel nem akartad elhagyni a múlandó világot.
— Helyesen ítéltél, uram! — hagyta helyben a vitéz. Azután tovább faggatta az angyalt:
— Lehetséges-é, hogy akiket itt látok, örök büntetésre legyenek kárhoztatva?
— Nem bűnhődnek — felelt az angyal —, minthogy e helyen nincs reménytelenség, mint a pokolban, ahol viszony teljességgel kialudt a megváltás reménye. Ezek a lelkek időről időre érzik az Isten segítségét.
A vitéz folytatta:
— Ha te is akarod, és az Úr megengedi nekem, tudni szeretném, mi ez a segítség, amelyet említettél.
Az angyal ezt válaszolta:
— Hetenként két alkalommal: vasárnap, amikor az Isten Fia, az Istenember megszületett, másodszor pedig pénteken, amikor az Úr a bűnösökért meghalni méltóztatott, eljövök, hogy megerősítsem őket, és így beszélek hozzájuk: „Hamarosan megkönyörül rajtatok az Isten.” Ekkor egy szívvel-lélekkel ezt kiáltják: „Jézus Krisztus, az élő Isten fia, könyörülj rajtunk! Úgy könyörülj, ahogyan akarsz, s ahogyan tudsz, mivel irgalmad nagyobb a mi gonoszságunknál, bármily nagy is ez! Áldott vagy, ki az Úr nevében eljöttél, hozsanna a magasságban és a földön!”
A vitéz nagyon elámult a hallottakon, és megkérdezte az angyalt:
— Hogyan lehetséges, hogy oly sok szentmise-áldozat, oly sok alamizsnálkodás és oly sok kegyes cselekedet dacára, amit említett halottaimért magam is, mások is bőségesen teljesítünk, mindazoknak a lelkét, akiket az elmúlt húsz esztendőben méltóztatott a világból elszólítani a Megváltó irgalma, itt látom gyötrődni ebben a tűzben?
Az angyal szelíden így válaszolt:
— Ne csodálkozzék bölcsességed e lelkek kínjain, hiszen sokszor olvasta Szent János evangélista Titkos Jelenéseiben: „Mert a cselekedeteik követik őket.”
— És miként lehetne gyorsabban enyhíteni a kínjaikon? — kérdezte a vitéz az angyalt; ez így válaszolt:
— Mindenféle jó cselekedet, de főleg a gyakori misemondás szabadítja meg őket mihamarább a kínjaiktól.
— Ezeket és még sok egyéb titkos dolgot fedett föl és cselekedett akkor az angyal, amelyeket azonban a vitéz nem mondhatott el e mű összeállítójának, hanem az angyal utasítása szerint magának a vitéznek kell majd elmondania; majd így szólt az angyal:
— Kövess, és visszavezetlek a kijárathoz!
Az angyal ment elöl, a vitéz a nyomában, és gyors léptekkel mind a ketten eljutottak a barlangba. Ott a vitéz térdre borult, kezét az ég felé emelte, s úgy adott bőséges hálát a Szentháromságnak, a Fiú anyjának, a Szeplőtelen Szűznek, valamint Szent Mihálynak, Szent Patriknak és a menny valamennyi szent lakójának, amiért az örök Isten az ő kimeríthetetlen teljességéből hozzásegítette őt, hogy épségben megjárja e veszélyes zarándokutat hite megszilárdítása és tetemes gyarapítása végett. Szavait bevégezvén a vitéz meg akarta csókolni az angyal lábát, de ez így szólt:
— Ne érints: nem vagy méltó rá!
Az angyal úgy állt ott, mint egy főpap, és ezt mondotta:
— Segítségünk az Úr nevében van, aki az eget és a földet alkotta. Legyen áldott az Úr neve, az Atyáé, a Fiúé, és a Szentléleké most és mindörökké! — Majd megáldotta a vitéz is e szavakkal:
— A mindenható Úr Isten, az Atya, a Fiú és a Szentlélek áldása szálljon le rád és maradjon rajtad mindenkor. Ámen. — Ezzel eltűnt, és az égbe emelkedett.
Amint megvirradt — körülbelül a nóna utáni harmadik órában, amikor a Nap a Skorpió jegyének huszonnyolcadik fokán állott, a Hold pedig a Mérlegben, az Úr 1411. Esztendejében —, a perjel odament a barlanghoz, kinyitotta annak ajtaját, s a vitéz épségben és vidáman lépett ki rajta. A vitéz láttán nagy öröm fogta el a perjelt az Úrban, a vitézt pedig boldogan és nagy tisztelettel fogadta be házába.
A vitéz megérkezése Dublin városába
Amikor pedig a vitéz befejezte zarándoklását — mikén az a mennyek trónoló Urának tetszett —, visszatért Dublin városába, s itt illő tisztelettel fogadta őt sok-sok tiszteletre méltó és nemes főpap, úr és polgár, akiket nagy öröm töltött el tervének teljesülte miatt. Miközben pedig a vitéz Dublin városában hajóra várakozott, különféle nagyurak, hallván tőle említett zarándokútjának vállalkozásáról, azt kívánták, hogy erről a vállalkozásról készítsenek a számukra egy latin nyelvű följegyzést. Ezt annál is inkább óhajtották, mivel a vitéz a szavait, mint illett is, az említett prímás úr levelével hitelesítette, amelynek szövegét az alábbiakban közöljük.
Írország prímásának a levele
„A hívőknek, akik jelen levelünkről látás vagy hallomás útján tudomást szereznek, összességükben és egyenként, örök üdvösséget kíván az Úrban Miklós, Isten engedelméből Armagh érseke és Írország prímása.
Valamennyiőtöknek jelen iratunkkal hozzuk tudomására, hogy a nemes pásztói Rátóti Lőrinc úr, akit magát Magyarország királynéja étekfogó mesterének és fősáfárának nevezi, a zarándoklattal kapcsolatos minden egyes előírást buzgón és maradéktalanul teljesítve bement Szent Patriknak, a mi egyházmegyénkben lévő Purgatóriumába, s miként szokás, igaz módon vezekelve, valamint az igaz hittel fölvértezetten egy teljes napot töltött el benne, amint azt szavahihető tanúk állításából és Krisztusban szeretett fiunknak a Szent Ágoston-kanonok rendhez tartozó Máté testvérnek ama hely perjelének a hitelesítő leveléből tudjuk. A nevezett perjel levelének a szövegét pedig jelen iratunkba belefoglaljuk; szövege a következő:
Krisztus valamennyi hívének, ki e levelet látás vagy hallás útján ismeri, örök üdvösséget kíván az Úrban, Máté testvér, a clogheri egyház megyében lévő Szent Patrik purgatóriumának a perjele.
Tudjátok meg valamennyien, hogy a nagyságos pásztói Rátóti Lőrinc Magyarország királynéjának étekfogó mestere és fősáfára, meglátogatta a monostorunkat, átadta nekünk, Írország prímásának az armachi érsek úrnak ajánló levelét, majd bűnbánatban, imádságban, s egyéb kegyes cselekedetekben vezekelvén bement Szent Patrik Purgatóriumába; részt vett a Szent Keresztről mondott szentmisén, megtartotta az összes ünnepélyes külsőségeket, amelyek nevezett zarándokút nélkülözhetetlen velejárói — ahogyan korunkban még senki azokat be nem tartotta —, majd néhány ing s egy nadrág kivételével ruhátlanul és étlen-szomjan, körmenet és litániaének keretében lépett be bátran Szent Patrik barlangjába, ott lehetőségeinek mértékében bizonyos idő töltött el, amint értésünkre adta: elviselte a tisztátalan lelkek zaklatásait, isteni kinyilatkoztatásokat látott és hallott ama barlangban, melyben már megfordult Szent Miklós a magyarországi Grissaphan vitéz fia, György, valamint az angliai Eugen Obrian, valamennyien a tisztátalan lelkek gyötréseit és kínzásait viselvén el. A leírtak igazolásául rendes pecsétünket függesztjük levelünkre.
Kelt a Szentek szigetén, az Úr 1411. esztendejében, a Szent Márton napját követő csütörtökön.
Mi pedig a Purgatórium nevezett perjelének a levelét jelen iratunkkal együtt kibocsátjuk, s azt a benne elmondottak nagyobb hiteléül ráfüggesztett pecsétünkkel megerősítjük.
Kelt házunkban, Drumeskinben, az Úr fent nevezett esztendejében, december 27-én, szentelésünk nyolcadik évében.”
Én tehát, Jacubus Yonge császári jegyző Dublin város polgárai és írnokai között a legkisebb a jelen följegyzés Isten előtt méltatlan összeállítója, aki sok-sok napon és éjjelen át írnokként szolgáltam az említett vitézt, miközben ő hajóra várakozott, s aki igen sokszor megbeszéltem vele a leírtak minden részletét az Isten dicséretére, valamint a már említett nagyurak kérésére és a magam lelki gyarapodására: a jelen följegyzést az említett vitéz szükséges közlései alapján, semmi lényegeset el nem hagyva, híven állítottam össze s foglaltam írásba, amint a tudomány legfőbb osztogatója képességet adott nekem reá. Kérek tehát mindenkit, aki valaha is elolvassa jelen följegyzést, hogy fogyatkozásait jószándékkal javítgassa ki, mivelhogy nekem, a följegyzés említett összeállítójának csekély képességeim mentségül szolgálnak, bár jó szándékom nem hiányzott.
E följegyzés összeállítójának kérdése a vitézhez
Miután pedig én, e följegyzés említett összeállítója az összes lejegyzett dolgot egyenként leírtam, arra kértem a mondott vitézt, hogy nemeslelkűségében szíveskedjék föltárni előttem Szent Patrik Purgatóriumába jövetelének fő okait, s ha az elmondott látomásokat testben vagy lélekben látta, méltóztassék ezt saját kezű írásának hitelesítésében nyilvánvalóvá tenni. — Ő egy lapon a következő írással szolgált nekem:
„Én magyarországi Lőrinc vitéz három okból kerestem fel Írországot. Először és főként azért, mert mind az emberek beszámolóiból, mind írásos közlésekből úgy értesültem, hogy akinek kétségei vannak a katolikus hittel kapcsolatosan, s megfelelő módon lép be Szent Patrik írországi Purgatóriumába, ott minden kétségére részleteiben és egészben választ kaphat. Minthogy pedig én szerfölött nagy kétségben voltam a lélek mineműsége felől, hogy voltaképpen mi is légyen az — mert a filozófusok állítása szerint láthatatlan, testtelen és szenvedést nem ismerő dolog —, ezért behatoltam a Purgatórium-helyre, ahol is Isten kegyelméből a nevezett kétségemre megkaptam az igazi választ. A második ok az volt, hogy én elmondtam az én felséges fejedelem uramnak, a magyarok királyának, hogy meglátogatom az említett Purgatórium-helyet; az én uram pedig tiszteletre méltó írást adott nekem őfelségének a pecsétje alatt. A harmadik ok, hogy megtekintsem e csodás dolgokat és Írország szentjeinek a csodáit, az volt, hogy már sokat hallottam ezekről a csodás dolgokról és csodákról, amelyeknek nagy számáról és különféleségéről sok forrásból értesültem. A nevezett Purgatóriumban látott látomásokról pedig azt mondom, amit Szent Pál mondott: »Vajon a test nélkül ragadtattam-e el, nem tudom, csak az Isten tudja.« Mégis valószínűbbnek tartom, hogy a testemmel együtt ragadtattam el, nem pedig a testem nélkül, mivelhogy kilenc gyertyadarabot gyújtottam meg és égettem el, egyiket a másik után, míg ki nem jöttem a Purgatórium barlangjából.”
Isten és a vitéz dicsérete
Mindenekben örökké magasztaltassék a mindenség Teremtője, aki a nemzetes vitézt, Rátóti Lőrincet vitézi övvel, vidám tekintettel, az urak és barátok körében körültekintéssel és mértéktartó beszéddel, dicséretes tettekben való tapasztalatokkal, a héber, görög és latin nyelv ismeretével és sok más különféle tudománnyal és jeles erénnyel ékesítette föl, nekünk pedig alkalmat adott e mű megírására! És magasztaltassék a magasságos Isten kifürkészhetetlen bölcsessége, aki kegyelmével végigkísérte ezt a följegyzést! Adja meg a kegyes olvasónak testük és lelkük egészségét, ki él mindörökkön örökké! Ámen.
Boronkai Iván fordítása
A versbetét Imre Flóra fordítása
Forrás: Tar Lőrinc pokoljárása — Középkori magyar víziók; Szépirodalmi, Bp., 1985; 219-249. o.
Tinódi Lantos Sebestyén
Zsigmond király és császárnak krónikája
(Részlet)
Énekben hallottam, vagy volt, vagy nem volt,
Tar Lőrinc hogy pokolba bément volt,
Egy tüzes nyoszolyát ő látott volt,
Négy szeginél négy tüzes ember áll volt.
Szózatot ott Tar Lőrincnek adának,
Az nyoszolyát tartják Zsigmond királynak,
Érsek, püspek, két paraszturak voltanak,
Az négyember hamis urak voltanak.
Érsek az hamis dézmaért kárhozott,
Kancellárius levél-váltságáért kárhozott,
A két nemes úr dúlásért kárhozott,
Hamis vámszörzésért egyik kárhozott.
Nagy sok csodát Tar Lőrinc látott volt,
Egy tüzes kádferedőt ott látott volt,
Zsigmond császár hogy benne feredett volt
Mária király-leányával ott forgódik volt.
Sok párta nélkül való leányokat,
Szép menyecskéket és szép ruhásokat,
Kiknek Zsigmond megmérte köldekeket,
Hosszaságokat és ő szép tűgyeket.
Ezt császárnak Tar Lőrinc megmondá,
Ezt felelé: lészen arrol nagy gondja,
Mint az ő ágyát pokolból kiiktassa.
És hogy menyországra igazathassa.
Koronának egy kis ágát elrontá,
Tizenhárom várast ő elszakasztá,
Nyolcvanezer forintért zálagosítá,
Budán Szent Zsigmondot avval rakatá.
Belé kazdagságot, papokat szörze,
Jószágot nagy sokat oda engede,
Szent Zsigmondnak ő azt felnevezteté,
Hanemha ágyát avval kivethette.
Az 1370 körül Taron született, a Rátót nemzetség Tari ágából származó Tar Lőrinc Zsigmond király kalandos életű lovagja volt. 1405-1407 között honti és nógrádi ispán, 1407-1409 között pedig pohárnokmester lett, majd 1408-tól királynéi asztalnokmester. A források 1426 után már hallgatnak róla. A sokat utazó Zsigmond király kíséretében nem egyszer járt Nyugaton, 1415-ben elkísérte uralkodóját a konstanzi zsinatra, de már előtte 1409-1411 között megfordult Írországban is. Valószínűleg a Zsigmond környezetében megismert pokoljárásról szóló történetek hatására ekkor látogatta meg Szent Patrik purgatóriumát, azt a kéngőzös barlangot, melyet a középkori zarándokok a pokol bejáratának tekintettek. Az itt szerzett élményeiről és látomásairól beszámolt a dublini királyi jegyző előtt, aki írásba foglalta azokat. De nemcsak a hivatalos beszámoló, hanem a néphagyomány is fenntartotta emlékét: 1520 körül 13 hexameteres sorból álló latin kivonat maradt fenn abból a versből, mely Tar Lőrinc pokoljárását taglalta, majd 1552 körül Tinódi Sebestyén feltehetőleg ugyanezen költeményből bevette Zsigmondról írott krónikájába Tar Lőrinc látomásainak Zsigmondra vonatkozó részeit.
SZK
LOVAGKIRÁLYOK - AZ ANJOU- ÉS ZSIGMOND-KOR MAGYARORSZÁGON (1301-1437)
Tar Lőrinc - A magyar irodalom története
Tar Lőrinc a királyi udvarban nevelkedett, s a királynak a legválságosabb pillanatokban is hűséges lovagja volt, aki kalandos utazás során 1411-ben Írországban meglátogatta "Szent Patrik purgatórimá"-t, melyben 1353-ban már megfordult egy György lovag nevű honfitársa. A híres zarándokhely egy mérges kigőzölgésekkel teli barlang volt, ahol az oda belépők elkábultak, és zavaros látomásaik támadtak. Mivel az a vallásos babona alakult ki, hogy a barlangban tartózkodók a túlvilágon tesznek látogatást, látomásaikat eleve túlvilági élményeknek vélték. Tar Lőrinc is izgalmas kalandok után a pokol és a mennyország ismeretével tért vissza Szent Patrik purgatóriumából, s tapasztalatait jegyzőkönyvbe diktálta, majd hazatérve el is mesélte azokat. E nem mindennapi utazásról latin vers és magyar ének is keletkezett, s ez utóbbinak néhány strófáját – bizonyára átalakítva – Tinódi Sebestyén belefoglalta Zsigmond királyról írt verses krónikájába. Tinódi, tárgyának megfelelően, az éneknek Zsigmondra vonatkozó részleteit mentette meg, Tar Lőrinc ugyanis látott a pokolban "egy tüzes kádferedőt" és benne Zsigmondot, körülötte pedig "Sok párta nélkül való leányokat, Szép menyecskéket és szép ruhásokat, Kiknek Zsigmond megmérte köldekeket, Hosszaságokat és ő szép {98.} tűgyüket." Az ének szerint erről Zsigmondnak is beszámolt, nem csekély ijedelmet okozva neki.
Tar Lőrinc pokoljárása - Magyar Néprajzi Lexikon
Tar Lőrinc pokoljárása a középkori Európa túlvilági látomásköltészetének egyik magyar változata, amely népköltészeti vonatkozásai miatt is figyelmet érdemel. A Rátót nemzetségből származó Lőrinc, Zsigmond király kedvelt embere, tari, pásztói és siroki földbirtokos volt. Világ körüli utazásáról számol be egy 16. sz. eleji latin vers, a Peregrinatio Laurentii Taar, amelyik megemlékezik Tar Lőrinc pokoljárásáról is. Magának a pokoljárásnak a leírása is fennmaradt, amelyet maga a hős diktált le egy dublini királyi jegyzőnek és „Prohemium memoriale super visitatione Domini Laurencii Ratholdi militis et baronis Ungariae factum de purgatorio sancti Patricii in insula hibernie” cím alatt a British Museumból került elő. Ez a következőket mondja el: amint bezárult Lőrinc mögött a Patrik-barlang ajtaja, két gonosz szellem erőszakkal vissza akarja téríteni, de a kereszt jelére elmenekülnek. További két kísértéstől megmenekülve Mihály arkangyal jelenik meg előtte és megmutatja neki a purgatóriumot, ahol az ördögök „számos még életben levő egyének” lelkét sanyargatják, látja megholt ismerőseit és rokonait. Távozóban az angyal tanácsokkal látja el, hogy övéinek lelkét hogyan szabadíthatja ki. A jegyző kérdésére, hogy „corporaliter” tapasztalta-e mindezt, azt válaszolja, hogy „testemen kívül ragadtattam-e (raptus fui), nem tudom, Isten tudja”. Mindenesetre említi, hogy 9 darab gyertyát elégetett és még falatozott is. Mindez 1411-ben történt.
Tar Lőrinc pokoljárását Tinóditól is ismerjük, aki 1552-ben egy régi magyar hegedűsének állítólagos adataira hivatkozva „Zsigmond király és császárnak krónikája” végére illesztette, nyolc versszakban. E szerint Tar Lőrinc bement a pokolba, ahol egy tüzes nyoszolyát látott, négy sarkán négy tüzes ember állt. Szózat tudatta vele, hogy a nyoszolya Zsigmondot várja, a négy ember pedig „hamis urak voltának”. Látta magát Zsigmondot is „tüzes kádferedőben, Mária király-leányával” forgolódni és párta nélküli leányokkal, menyecskékkel foglalatoskodni. Jelentette mindezt a császárnak, aki templomot építtetett, hogy „ágyát a pokolból kiiktassa”. Magának a barlangnak – alapítója Szent Patrik után – az első neves látogatója „Oenus lovag” volt, akinek víziói a 12. sz. vége óta különösen bajor és osztrák területen váltak népszerűvé. Tar Lőrinc előtt ötvennyolc évvel (1353-ban) már járt magyar zarándok a Patrik-barlangban, Krizsafánfi György, Nagy Lajos vitéze. Látogatásáról szintén maradtak fenn feljegyzések, amelyek latinul, de német fordításban is terjedtek. Mindhárom látomásban felfedezhető, hogy egymás közvetlen hatására keletkeztek. A kutatók egyéb, nem a Patrik-barlanggal kapcsolatos hitvilági látomásokkal is összevetették (Szent Péter és Pál jelenései, Szent Gergely Dialógusa, Visio Alberici stb.). Mindezekben közös motívum a világi hatalmasságok bűnhődése, égi kísérő, megbízatások küldése a földre, bűnös uralkodó büntetése tüzes trónnal, tüzes ággyal stb. Csak a magyarok látomásaiban meglévő és hangsúlyos motívumok – Vargyas Lajos kutatásai alapján – hogy mindketten közvetlen élő vagy meghalt hozzátartozóik, ill. saját sorsuk iránt érdeklődnek. Megbízatásaik is személyekhez szólóak, és csak az illetőkkel közölhetők. Vargyas Lajos összevetette az európai középkor alkotásait a szibériai török-mongol népek „pokoljárás költészetével” és ennek eredményeként meghatározta a magyar Tar Lőrinc pokoljárása és az ide vonható néphagyomány kelet és nyugat közötti szinkretikus jellegét.
Irod. Posonyi Erzsébet: A Tar Lőrinc monda és a Szent Patrik purgatóriumi víziók keletkezése (Magyarságtudomány, I., Bp., 1942); Vargyas Lajos: Keleti párhuzamok Tar Lőrinc pokoljárásához (Műveltség és Hagyomány, 1963).
Marosi Ernő - Tar Lőrinc pokolbeli látomásának ikonográfiája Tinódi szerint
„Énekben hallottam, vagy volt, vagy nem volt,” – a mesék megszokott bevezető formulájával jelzett, csökkentett hitelesség-igényhez képest egész láncolata van azoknak a történeti tényeknek, amelyek szinte szétválaszthatatlan szövedékké egyesülnek abban az elbeszélésben, amelyet Tinódi Zsigmond király és császárnak krónikája című krónikás énekéhez csatolt függelékként. Az elbeszélés mindenekelőtt, mint a budavári Szent Zsigmond-prépostság alapítástörténetének háttértörténete jelenik meg; Tinódinál mint a tizenhárom szepesi város elzálogosításának indoka. Eszerint Zsigmond, akit Tar Lőrinc figyelmeztetett a lelki üdvét fenyegető veszélyre, „Ezt felelé: lészen arról nagy gondja, / Mint ő ágyát pokolból kiiktassa, / És hogy mennyországra igazgathassa.” Tehát a szepességi városokért nyert zálogösszegből a budai prépostságot „rakatá”, „Szent Zsigmondnak ő azt felnevezteté, / Hanem ha ágyát avval kivethette.”
A körülmények pompásan egyeznek: Tari Lőrinc úti szándéka a neki kiadott királyi menlevél tanúsága szerint 1408. január 10-én már megvolt, de útra nem kelhetett 1409 tavasza előtt, s szándékát, Szent Patrik írországi purgatóriumának meglátogatását 1411 őszén váltotta valóra. Innen bizonyosan hamar hazatért, mert 1412 elején már a Zsigmond további nemzetközi politikai tevékenységének nyitányát alkotó, Velence elleni hadjárata idején titkos diplomáciai missziót vállalt Velencében.[1] Ugyancsak 1412-re esik a szepesi városok elzálogosítása. Windecke ugyan nem ezt tartotta számon a Szent Zsigmond-kápolna alapítása pénzügyi forrásaként, hanem – az 1424. évhez kapcsolódva – a hatalmaskodása miatt kiostromolt „Salgói” – Szécsényi – Miklós elkobzott vagyonát,[2] a budai Szent György téren folytatott ásatások során nemrég fellelt épületmaradványok alapján azonban a régészeti irodalom is helytállónak tartja az 1410 körüli alapítás s az 1424 táján történt befejezés feltevését.[3]
Bennünket itt nem Tinódi elbeszélésének – minden jel szerint nem lebecsülendő – realitástartalma érdekel, hanem azok a fiktív elemek, amelyeknek ezek a tények mintegy hordozói. A Tar Lőrinc által látott, s intő üzenetként rá bízott látomás nyilvánvalóan középkori – képzeletünk előtt megjelenítve bízvást állíthatjuk: gótikus – stílusú; de kérdés, mikori. Azaz: abból, hogy Tinódi állítólag „énekben hallotta”, régebbi, közel az eseményekkel egykorú irodalmi hagyományra kell-e következtetnünk? Mályusz Elemér kellő óvatossággal kezelte azt a feltevést, hogy Tari Lőrinc írországi zarándoklata, „a lovagi élet” e „szokatlanul bizarr epizódja” a Toldi-mondához hasonlóan, a kifejletlenül maradt „magyar lovagköltészet” töredékei közé tartoznék.[4] „Igaza lehet Mályusz Elemérnek” – mondja Kurcz Ágnes, aki szerint „Tari Lőrinc történetét ... nagy valószínűséggel énekesek terjesztették el a 15. század folyamán, ha Tinódi a lejegyzett látomástól független (helyesebben azt kiegészítő) mondát örökített meg.[5] A probléma rengetegébe még egyenesebb utat vág az újabb régész szerző: „Tinódi Lantos Sebestyén a XVI. században átköltött és így megőrzött egy korábbi éneket”.[6] Ezek szerint kérdés, vajon a magyar irodalmi hagyomány alakulásában általános érvényűnek mondható-e az Anonymustól vett, s az írott irodalmat az íratlan hagyományra visszavezető modell: „a parasztok hamis meséiből vagy a regösök csacsogó énekéből” való felemelkedés a tudós literatúra szintjére. Kurcz Ágnes fent idézett feltevéséhez fűzhető egy további kérdés is: ha „kiegészítő mondával” van dolgunk, mikor, milyen szellemben történt ez a kiegészítés? A kérdést ezúttal nem irodalomtörténészek módjára, a szöveg elemzésével, hanem a képi toposzokat komolyan véve, művészettörténész-módra szeretnénk megközelíteni.[7] Ennek a megközelítésmódnak nehézsége részben tyúk és tojás-probléma, annak eldöntése, mi volt előbb: a művészeti képalkotás-e, vagy az irodalmi. Kérdés továbbá, hogy a költői képalkotás csupán az intuitív felismerés alapján kapcsolatba hozható-e meghatározott ábrázolási típusokkal.
Tinódinál Tar Lőrinc a pokolban kétféle jelenetet lát, amelyeknek morális jelentése éppúgy különbözik, mint időbeli érvénye. Az elsőhöz, a Zsigmond számára még csak előkészített négyszögletes „tüzes nyoszolya” látomásához nehéz lenne ismert képi párhuzamot találni. A leginkább kézenfekvő lenne a nyoszolyát a mai értelemben ágynak felfogni, amelyen fekve várják a császárt azok a kínok, amelyeket csupa államigazgatási bűnnel, az igazságtalansággal érdemelt ki. Ennek a nyoszolyának „Négy szeginél négy tüzes ember állt volt”: „Érsek, püspek, két paraszturak” – azaz praelati et barones.[8] A kontextus alapján, amelyben a rossz tanácsadók csupa törvénysértése jelenik meg (dézsmacsalás, „levél-váltság”, vagyis korrupció, illetve „dúlás”, azaz hatalmaskodás, valamint „hamis vámszörzés”), inkább igazságszolgáltatási jelenetre, valamiféle maiestas-típusú uralkodóábrázolásra lehet gondolnunk, olyanra, amelyben Zsigmondot is gyakran ábrázolták. Maga a trónoló alak a felségpecsétek előoldalainak képeire emlékeztet, a bírótársakkal (egyházi és világi előkelőkkel, a Birodalomban a választófejedelmekkel) kibővítve is sűrűn szerepel a Zsigmond uralkodását tárgyaló és illusztráló krónikákban (Ulrich Richtental, Windecke).[9] Kétséges azonban, vajon megenged-e a nyoszolya szó ilyen, trónként való értelmezést. Legközelebbinek a királyi felségnek a bárok közötti ünnepélyes, bírói megjelenésére vonatkozó francia terminus, a lit de justice tűnnék. De úgy tűnik, hogy a nyoszolya szó is megenged a (szláv etimológiájának megfelelően elsősorban hordozható) ágy, Szent Mihály lova jelentései[10] mellett ilyen értelmezést is, pl. tekintettel az Énekek éneke következetesen (pl. a Mária koronázása ikonográfiájában) trónszékként, -padként ábrázolt lectulus: 3,7 (vagy ferculus: 3,9) Salomonis-ára.
Egyértelműbb, mert közhelyszerűen ismert ábrázolási típusnak felel meg a második, Zsigmond paráznaságára vonatkozó – és az előző fenyegetéssel szemben visszavonhatatlannak tűnő – látomás, a „tüzes kádferedő”: nem nehéz a leírásban felismerni a pokolbeli tüzes katlan képét. Karoling időktől kezdve gyakori, a kínok és büntetések specializálódásának megfelelő epizódja a végítélet-képek pokolbeli jeleneteinek,[11] s a 13. századtól, ha nem is obligát, de mind gyakoribb eleme a gótika monumentális Utolsó ítélet-reliefjeinek (Braine, St-Yved; Reims, északi kereszthajó-homlokzat, Utolsó ítélet-portál; Bourges, jubé: Louvre).[12] E pokolbeli tüzes üstöket rendszerint a társadalom minden rendű és rangú képviselői népesítik be; a bennük szenvedőkben vagy az ördögök által láncra fűzve hozzájuk hajtott kárhozottakban jelvényeik alapján megismerni a császárokat, királyokat, előkelőket, pápákat, püspököket, szerzeteseket. E jelenetek a középkori művészeti a társadalomkritika elemeinek felfedezésére hajlamos történészek kedvencei. Még inkább a közvetlen személyre vonatkoztatás, a megszólítás eszközei. Sauerländer kiváló elemzést szentelt a conques-i Ste-Foy 12. századi (egyébként a tüzes üst epizódját nem tartalmazó) Utolsó ítélet-timpanonjában megnyilvánuló képi retorikának. Ennek eszköze az egyes jelenetek felirataiban gyakran előforduló, az ábrázolásra vonatkozó utalás: „sic” (FURES MENDACES FALSI CUPIDIQUE RAPACES SIC SUNT DAMPNATI CUNCTI SIMUL ET SCELERATI, OMNES PERVERSI SIC SUNT IN TARTARA MERSI). Fontos eszköz továbbá az ismert történetekre, lehetőleg a helyi eseményekre való emlékeztetés is.[13] Ennek felel meg a parázna Zsigmond szerepeltetése is Tinódinál, aki egyebekben is követte az ítélet-képek pokoli szociográfiáját: társadalomképe magába foglalja a praelati et barones képviselőitől kezdve még a „Sok párta nélkül való leányokat, / Szép menyecskéket és szép ruhásokat, / Kiknek Zsigmond megmérte köldekeket,[14] / Hosszúságokat és ő szép tügyeket”. Kritikájának tárgya két, Zsigmond király alakjának hagyományos történelmi megítélésében is domináló bűn: az igazságtalanság és a luxuria.
Kereshetünk érveket a Tinódinál megfogalmazott, s végső soron a lélek halhatatlanságára és túlvilági sorsára vonatkozó csodás tapasztalatok iránti Zsigmond-kori érdeklődés megléte mellett. Erre vonatkozó szövegeket gyűjtött kötetbe az írországi pokoljárókra vonatkozó iratokkal együtt V. Kovács Sándor.[15] Az ezekbe foglalt csodás tapasztalatok – s különösen a Tari Lőrinc vallomását rögzítő írországi jegyzőkönyv – nyilvánvalóan Tinódi forrásai, az Utolsó ítélet pokolbeli jeleneteinek írott forrásai és egyben magyarázatai. A túlvilági büntetésektől való rettegéseknek, a kételyeknek azonban egyéni színezetű lecsapódásai is voltak, az úgynevezett különítélet-képekben. Becsei Vesszős György, akinek lelki üdvéért Zselizen a szentély falára a 14. században teológiai viták középpontjába került „különítélet” képtípusának egy példányát festették,[16] Tari Lőrinc idősebb kortársa volt.[17] 1415-ben, a póniki plébániatemplom diadalívén a 15. század elejének a lélek sorsára, az üdvözülés útjára, a bűnös lélek megváltására s az érte lehetséges közbenjárás módjaira vonatkozó, népszerű és elterjedt képek között a Speculum humanae salvationis nyomán a pokol torkából Máriához megmentésükért folyamodó lelkek jelenete is helyet talált.[18] A Tinódi elbeszélése szerint a Tar Lőrinc hozta túlvilági üzenettől megrendült Zsigmond személyes gondolkodásától sem állt távol sem a végítéletről való meditáció, sem a küldetéstudat eszkatologikus formája. Mindennek közismert művészeti emlékanyaga is van; a legismertebbek határozottan személyes vonásokat őrző heraldikai invenciók. Az egyik az 1417-re datálható, első császári pecsét hátoldalának heraldikai innovációját, a nimbuszos kétfejű sast kísérő körirat, amely – a császári küldetéstudatot messianisztikus színezettel megtöltve – arról szól, hogy „Ezékiel sasát a jegyesnek az égből küldték”.[19] E gondolatkör magyarországi jelenlétére nézve fontos bizonyíték a konstanzi zsinaton Zsigmondhoz csatlakozó és Georg von Hohenlohe esztergomi érseki udvarához tartozó német klerikus, Winand von Steeg, akivel már előbb, 1412-ben, Nürnbergben Tari Lőrincnek is volt alkalma találkozni.[20] A másik a Sárkányrend jelvénye, a legyőzött és megölt apokaliptikus sárkány fölött sugározva lebegő kereszttel. Ennek felirata (O quam misericors est deus iustus et pius) nemcsak az isteni irgalmasságba vetett – s a humana salvatio gondolatkörébe illeszkedő – személyes bizakodásnak ad hangot, de megemlíti azt a két isteni erényt (iustitia és pietas) is, amelyeknek pontosan Zsigmond Tinódinál jellemzett bűnei (iniustitia és luxuria) az ellentétei. A közkeletű jelvényekkel reprezentált küldetéstudatnak visszájára fordítását, a legyőzött apokaliptikus sárkánynak az Antikrisztus jeleként, draco rufusként való értelmezését minden bizonnyal a rendi jelvény inspirálta a Zsigmond ellenes huszita propagandában.[21]
Nem hiányoznak, ha bizonyos mértékig rejtélyesek is, a Zsigmondra és korára való személyes vonatkozások abban a jelenetben sem, amely a leginkább világias-erotikus színezettel módosítja a pokolbéli tüzes katlan motívumát: „Egy tüzes kádferedőt ott látott volt, / Zsigmond császár hogy benne feredett volt, / Mária király leányával ott fordódik volt.” A személyes utalások éppoly kevéssé világosak, mint hátterük. Nyilvánvaló az utalás Zsigmond kicsapongó szokásaira, az uralkodó szexuális szabadosságára, amelyről anekdotáiban Windecke éppoly bőven tudósított, amint pl. a Zsigmond párizsi látogatásáról szóló helyi krónikások is. Az 1420-as években ennek az újszerű, de egyidejűleg IV. Vencel körében is ismeretes, nyilvános uralkodói szégyentelenségnek politikai eseménnyé is váló botrány-esete Borbála királyné házasságtöréséhez fűződik. Ilyesminek azonban nincs nyoma Zsigmond és első felesége viszonyában. Mert a „Mária király leánya” kifejezés csak őrá vonatkozhatik: mivel gyermeke nem lévén, a birtokviszonynak nincs értelme, így marad az a feltevés, hogy (interpunkciós hibával) a szöveg mint „Mária, [t.i. Lajos] király leánya értendő. A „kádban forgolódás”, különösen a következő versszak kontextusában, egyértelműen szexuális érintkezés. Nem idegen a lovagi szokásoktól: a Manesse-kéziratban az öregedő Herr Jacob von Warte részesül három szép leány részéről, egy szép hársfa alatt felállított kádban, harc vagy torna sebeit hordozó testének gyengéd ápolásában. Minden érzékét kiszolgálják: simogatják, illatos virágkoszorút hoznak, arany kehelyben italt hoznak, s a fán pacsirta és kakukk szól.[22] A fürdővíz melegítéséről egy üst alatt a tüzet élesztő szolgáló gondoskodik; ha minden nem lenne ily kellemes, ugyanez történnék a pokolban is. Minden bizonnyal ez a hölgye szolgálatában elfáradt lovagnak kijáró kényeztetés a kiindulópontja a IV. Vencel és Zsófia szerelmi kapcsolatainak titkos emblémájaként előforduló, privát jellegű, de nyilvánosan alkalmazott fürdőslány-szimbolikának.[23] IV. Vencel és felesége összefonódó monogramjainak rokonát Nagy Lajos leányának, Hedvig lengyel királynőnek emlékein is ismerjük. Noha Zsigmond személyes jelvényhasználatában ismerjük a Luxemburgiak „devizái” használatának – például a csomózott kendő esetében –, a fürdős lány motívumának átvételére nem ismerünk vele kapcsolatba hozható esetet.[24] Tar Lőrinc látomásának hátterében aligha a 15. század elejének udvari szerelmi szimbolikája rejlik.
Tinódi versének egész felfogása inkább azzal a miniatúrával hozható kapcsolatba, amely az 1951 óta Prágában őrzött jénai kódexben található (Knihovna Národniho Múzea, IV B 24, fol 78v). A kép szerzeteseket ábrázol a fürdőben, körülöttük készséges fürdőslányok forgolódnak: egyszerre utalva a Manesse-kódex képére és IV. Vencel kódexeinek emblematikus leányfigurájára. Az 1500 körüli vegyes tartalmú kódex egy 1495-ös ősnyomtatványon kívül jórészt utraquista tendenciájú traktátusokat, szatirikus levelet, énekeket tartalmaz. Közöttük a legjelentősebb a Drezadai Mikulás magister által 1414 előtt írt huszita vitairat, a Tabulae Veteris et novi coloris cseh fordítása. A kódex illuminálását Zoroslava Drobná tulajdonította a később a Jagello-udvar vezető illuminátorává vált fiatal Janicek Zmilely z Pisku mesternek és műhelytársainak.[25] A jénai kódex művészettörténeti helyzetének legfontosabb problémája illusztrációinak a huszita hagyományhoz való viszonya. A cseh művészettörténet-írás régi tézisei közé tartozik az a feltevés, hogy a 15. század utolsó harmada táján a cseh utraquizmus könyvillusztrációiban a huszita korszak elpusztult propagandaművészetének vonásai jelentek meg. Eszerint a Krisztus és az Antikrisztus antitéziseiből építkező huszita ábrázolási hagyományt meglehetős gazdaságban képviselik az 1464-es göttingeni kódex tollrajzai, s ez a hagyomány a pompás 1517-es litomericei graduále miniatúráiig terjed.
A huszita antitézisek egyik legfontosabb megfogalmazása, Drezdai Mikuláš 1412-es, az Antikrisztust leleplező traktátusa (Tabule Veteris et novi Coloris)[26] a jénai kódex legfontosabb része. Illusztrációi jelentős részben a göttingeni gyűjteményes kódex típusaira mennek vissza; ezen alapul az a felfogás, hogy forrásuk végső soron a prágai Betlehem-kápolna huszita dekorációja, s általában az antiklerikális és pápaellenes agitációs művészet.[27] A szerzetesek fürdőjének jelenetét nem lehet ezekre a forrásokra visszavezetni. Esetében nem kielégítő az utalás hasonló szellemű, antiklerikális-szatirikus ábrázolásokra (pl. a göttingeni kéziratban: „a plébános úr költözködése”, „a vágyak fája a kolostorkertben”),[28] sem a távoli utalás a Vencel-kéziratok fürdőslányaira.[29] Nyilvánvalóan önálló invencióról van szó, abban a szellemben, ahogyan a reformáció előestéjén újra – s nem csupán a cseh nemzeti tradícióként felfogott huszitizmus értelmében – aktuálissá váltak az antiklerikális és pápaellenes tradíció művészeti formái (v.ö. pl.: Ágnes, a női pápa, Lucifer képeit).[30] A Malá Straná utraquista graduáléjának (1569-1572) marginális dekorációjában (fol. 263r) John Wiclif, Jan Hus és Martin Luther sorozata s attribútumaik (tűzkő, gyertya, fáklya) fejezik ki ezt a fokozatosságot a tradícióban.[31]
A huszita hagyományt a reformáció előestéjén felújító és gazdagító jénai kódex kora lehet Tinódi igen szemléletes Tar Lőrinc-vízióleírásának születési ideje. A képzeletbeli kép művészettörténeti datálása igazolhatja azt a filológiai helyzetet, amelynek kidolgozásában és igazolásában Zemplényi Ferencnek nem kis érdemei vannak.[32]
Lábjegyzet:
[1] A források magyar nyelvre fordított gyűjteménye legutóbb: Tar Lőrinc pokoljárása. Középkori magyar víziók, szerk. és bev. V. KOVÁCS Sándor, Bp., 1985; MÁLYUSZ Elemér, Zsigmond király uralma Magyarországon 1387-1437, Bp., 1984, 94, 266- 269. Tari Lőrinc pohárnokmester életrajzi vázlata, forrásokkal és irodalommal: ENGEL Pál, Művészet Zsigmond király korában 1387-1437, I. Tanulmányok, szerk. BEKE László – MAROSI Ernő – WEHLI Tünde, Bp., 1987, 451-453; v.ö. ENGEL Pál, Magyarország világi archontológiája 1301-1457, Bp., 1996, mutató szerint: II, 241. sk.; különösen I, 496.
[2] Eberhart Windeckes Denkwürdigkeiten zur Geschichte des Zeitalters Kaiser Sigmunds, hrsg Wilhelm ALTMANN, Berlin 1893, CCI, 179. V.ö. ENGEL, I. m., 1996, mutató szerint: II, 221; különösen I, 502.
[3] Ezt fogalmazta meg, a források elemzése alapján KUMOROVITZ L. Bernát, A budai várkápolna és a Szent Zsigmond prépostság történetéhez, Tanulmányok Budapest Múltjából XV, 1963, 109-149. V.ö., A budavári Szent Zsigmond templom és gótikus szobrai, kiállítási katalógus, szerk. BUZÁS Gergely – FELD István, Bp., 1996, 5-6. (BUZÁS G.). – V.ö., MAROSI, Ernő, Centralizujúce tendencie v architektúre Uhorska okolo roku 1400, Pocta Václavovi Menclovi. Zbornik studii k otázkam interpretácie stredoeuropského umenia, zost. Dana Bořutova, Štefan Oriško, Bratislava, 2000, 153. sk.
[4] MÁLYUSZ, I. m., 1984, 266-267.
[5] KURCZ Ágnes, Lovagi kultúra Magyarországon a 13-14. században, Bp., 1988, 242.
[6] BUZÁS Gergely, A budavári Szent Zsigmond templom I. m., 1996, 6.
[7] Nem, mert példásnak és érvényesnek tartjuk az itt ünnepelt szerző elemzését és érvelését: Zemplényi Ferenc, Az európai udvari kultúra és a magyar irodalom, Bp., 1998, 35-45.
[8] V.ö. a paraszt szó ’weltlich’ szótári jelentését: Régi magyar glosszárium. Szótárak, szójegyzékek és glosszák egyesített szótára, szerk. BERRÁR Jolán – KÁROLY Sándor, Bp., 1984, 563. sk., valamint: jobágyúr, Jobbagios wr is, uo. 371.
[9] Ezt az ábrázolási formát csak kivételesen (Tschachtlan berni krónikájában Zsigmond római királlyá választásának képe) tárgyalta a csak az individuális portréábrázolás iránt érdeklődő KÉRY Bertalan, Kaiser Sigismund. Ikonographie, Wien, 1972, 141. sk., miközben egész fejezetet szentelt a pecséteknek: uo. 123. skk. A Richental-kéziratok illusztrációiról lásd: Elisabeth von GLEICHENSTEIN, Ulrich Richental beszámolója a konstanzi zsinatról a ránk maradt kéziratokban, Művészet Zsigmond király korában, I. m., 1987, 130-134; A maiestas-típusú uralkodóportréról és a pecsétek normaadó szerepéről: MAROSI Ernő, Újabb Zsigmond-portrék, Horler Miklós hetvenedik születésnapjára. Tanulmányok, szerk. LŐVEI Pál, Bp., 1993, 133. skk. Lásd még: MAROSI Ernő, A Zsigmond-kor művészettörténetének egy adóssága: Eberhard Windecke illusztrált Zsigmond-életrajza és a középkori képes króniká, Hadtörténelmi Közlemények 111 (1998), 547-560; WEHLI Tünde, Magyarország történelme a középkori krónikaillusztrációk tükrében, Történelem-kép. Szemelvények múlt és művészet kapcsolatából, Kiállításkatalógus, szerk. MIKÓ Árpád, SINKÓ Katalin, Bp., 2000, 303-304 és kat. IV-2. sz., 280. sk.
[10] Régi magyar glosszárium, 1984, 533.
[11] Ld. Hölle címszó: Lexikon der christlichen Ikonographie, hrsg. E. KIRSCHBAUM 2, Rom- Freiburg – Basel – Wien, 1970, Sp. 315 sk.
[12] Willibald SAUERLÄNDER – Max HIRMER, Gotische Skulptur in Frankreich 1140-1270, München, 1970, Abb 71, 239, 294.
[13] Willibald SAUERLÄNDER, Omnes perversi sic sunt in tartara mersi. Skulptur als Bildpredigt. Das Weltgerichtstympanon von Sainte-Foy in Conques, Jahrbuch der Akademie der Wissenschaften in Göttingen, 1979, 33-47, különösen 43-45.
[14] A szexualitás és mérés összefüggésének a közvetlen és trágár magyarázaton kívül meglehetősen körmönfont emblematikus értelmezési lehetőségei is vannak. Cennino Cennini arányelméletének durva (és Ilg kiadásából obszcenitása miatt kipontozott) megjegyzése: „De’avere la natura sua, cioè la verga, a quella misura, ch’è piacere delle femmine”, Cap. LXX, Cennino CENNINI, Il libro dell’arte, ed. Franco BRUNELLO, Vicenza, 1971, 83. Agostino Carracci lascivie-sorozatának egyik lapja (1590-95 körül) meztelen nő ágyéka fölé függőónt bocsátó szatírt ábrázol, Hieronymus Wienx 1578-as, hasonló témájú, moralizáló metszete nyomán: Werner HOFMANN, Zauber der Medusa. Europäische Manierismen, katalógus, Wien, 1987, kat. 44. sz., 257-258.
[15] Tar Lőrinc pokoljárása I. m., 1985.
[16] VÉGH János, Becsei Vesszős György különítélete (Egy ritka ikonográfiai típus magyarországi előfordulása), Eszmetörténeti tanulmányok a magyar középkorról, szerk. SZÉKELY György, Bp., 1984, 373. skk.
[17] Arról, hogy ez a generációs hovatartozás kizárja azonosságát Krizsafán fia Györggyel: ZEMPLÉNYI, I. m., 1998, 36. skk.
[18] Dušan BURAN, Studien zur Wandmalerei um 1400 in der Slowakei. Die Pfarrkirche St. Jakob in Leutschau und die Pfarrkirche St. Franziskus Seraphicus in Poniky, Weimar, 2002, 130. skk, utalással Krizsafán fia György víziójára: I. m., 134.
[19] + AQUILA . EZECHIELIS . SPONSE . MISSA . EST . DE . CELIS . VOLAT . IPSA . SINE . META . QUO . NEC . VATES . NEC . PROPHETA . EVOLAVIT . ALCIUS: MAROSI Ernő, Die Persönlichkeit Sigismund in der Kunst, Sigismund von Luxemburg, Kaiser und König in Mitteleuropa 1387-1437, Beiträge zur Herrschaft Kaiser Sigismunds und der europäischen Geschichte um 1400, hrsg. v. Josef MACEK – Ernő MAROSI – Ferdinand SEIBT, Warnsdorf, 1994, 259-260. V.ö., Ingrid FLOR, Die Krönung Mariae und der „Christus-Adler”. Zur Herrschaftssymbolik spätmittelalterlicher Endzeitprohetie. Die Marienkrönungsminiatur im Buch der Heiligen Dreifaltigkeit des Franziskaners Ulmannus, Uměni XXX (1992), 400. skk.
[20] Az erre vonatkozó feltevéseket regisztrálja ZEMPLÉNYI, I. m., 1998, 40. és uo. 125. jegyz. V.ö. még: MAROSI Ernő, Kép és hasonmás. Művészet és valóság a 14-15. századi Magyarországon, Bp., 1995, 128-129. Különösen fontos a szerző ilyen tárgyú disszertációjának összefoglalása: Agnes GRAF, Winand von Steeg: Adamas colluctancium aquilarum. Ein Aufruf zum Kreuzzug gegen die Hussiten, Uměni XXXX (1992), 344-351. Az 1418-19-ben készült Adamas egyik, a kétfejű sast ábrázoló ábrája (Vat. Pal.lat. 412, fol. 90r, Graf, I. m., 4. kép; a szövegben tévesen, mint 3. referálva) meglepő – és úgy látszik, ismeretlen – adatot tartalmaz a magyarországi egyetemtörténethez. Az egyetemek neveivel borított testű sas jobb szárnyán felül egyebek (Krakkó, Bécs, Prága, Erfurt, Lübeck) között a pécsinek neve (Qui /n/ queeccl /es/ ie /n/ sis) is szerepel.
[21] SZÉKELY György, Luxemburgi Zsigmond, egy közép-európai uralkodó, Művészet Zsigmond király korában, I. m., 1987, Tanulmányok 31.; František ŠMAHEL, Vom apokaliptischen Drachen zum Städtegründer: Sigismund und Tábor, Sigismund von Luxemburg, I. m., 1994, 145.
[22] Heidelberg, Universitätsbibliothek, Cod. palatinus Germanicus 848, fol. 46v: Die Minnesinger in Bildern der Manessischen Handschrift, zweite Folge mit einem Geleitwort von Hans NAUMANN, Insel-Verlag, Leipzig, é.n., 20, magyarázat: 40. Hasonlóan: Codex Manasse. Die Miniaturen der Großen Heidelberger Liederhandschrift, herausgegeben und erläutert von Ingo F. WALTHER unter Mitarbeit von Gisela SIEBERT, Frankfurt a.M., 1988, 41.
[23] Josef KRÁSA, Die Handschriften König Wenzels IV, Prága, 1971, 64. skk. A legújabb összefoglaló áttekintés IV. Vencel kéziratainak allegórikus motívumkincséről: Gerhard SCHMIDT, Kunsthistorischer Kommentar, Die Wenzelsbibel. Vollständige Faksimile-Ausgabe der Codices Vindobonenses 2759-2764 der Österreichischen Nationalbibliothek Wien. Kommentar, Graz, 1998, 150. skk, a fürdős lányról különösen: 153, 162-172, valamint Karel Stejskal adalékai: uo. 173-175. V.ö. még: Josef KRÁSA, Humanistische und reformatorische Gedanken in der höfischen Kunst Wenzels IV, Acta Historiae Artium XIII (1967), 197-204.
[24] KOVÁCS Éva, A Luxemburgi uralkodók rendjei, Művészet Zsigmond király korában, I. m., 1987, Tanulmányok 136. skk. Lásd még: Milada STUDNICKOVÁ-ČERNÁ, Sigismund von Luxemburg und die Hofkunst Karls IV. Ein Beitrag zur Ikonographie Karls IV. und Sigismunds von Luxemburg, Sigismund von Luxemburg, Kaiser und König in Mitteleuropa, I. m., 1994, 271-278.
[25] Monografikus feldolgozása: Zoroslava DROBNÁ, Jenský kodex, Praha, 1970; v.ö. Zoroslava DROBNÁ, Die gotische Zeichnung in Böhmen, Prag, 1956, 56. sk.; Josef KRÁSA, Knižní maliřství, Pozdně gotické umění v Čechách (1471-1526), Praha, 1978, 437; Josef KRÁSA, Knižní malba, Dejiny českého výtvarného umění I/2, Praha, 1984, 609, 610; Karel STEJSKAL, – Petr VOIT, Iluminované rukopisy doby husitské, katalógus, Praha, 1990, kat. 63. sz., 67-68. Monografikus feldolgozása: Zoroslava DROBNÁ, Jenský kodex, Praha, 1970; v.ö., Zoroslava DROBNÁ, Die gotische Zeichnung in Böhmen, Prag, 1956, 56. sk.; Josef KRÁSA, Knižní maliřství, Pozdně gotické umění v Čechách (1471-1526), Praha, 1978, 437; Josef KRÁSA, Knižní malba, Dejiny ceského výtvarného umění I/2, Praha, 1984, 609, 610; Karel STEJSKAL – Petr VOIT, Iluminované rukopisy doby husitské, katalógus, Praha, 1990, kat. 63. sz., 67-68.
[26] Jelentőségéhez lásd: Horst BREDEKAMP, Kunst als Medium sozialer Konflikte. Bilderkämpfe von der Spätantike bis zur Hussitenrevolution, Frankfurt a.M., 1975, 252. skk.
[27] V.ö. összefoglalóan: BREDEKAMP, I. m., 1975, 304. skk.
[28] DROBNÁ, I. m., 1956, 166. és 169. kép.
[29] STEJSKAL, I. m., 1990, 68.
[30] DROBNÁ, I. m., 1956, 168, 182 és 188. kép, BREDEKAMP, I. m., 1975, 324; Abb. 32-33.
[31] Iluminované rukopisy I. m., 1990, kat. 65. sz., 134. kép.
[32] ZEMPLÉNYI, I. m., 1998, 41.
Dézsi Lajos - Tinódi Sebestyén
Tar Lőrinc nevű főúr csakugyan élt Zsigmond korában, a ki vele ment a konstánczi zsinatra is,[203] egy világot látott és sokat utazott nemes, a ki bolyongásait egy emléktáblán is megörökítette, amely emléktábla latin verses szövege fentmaradt a gyöngyösi ferenczrendi kolostor egy XVI. századi kézíratában. E szerint Tar vagy Thari Lőrincz a Rathold nemességből származó főnemes katona volt, a ki bejárta a földkerekségét, hogy tengeren és szárazon eljuthasson a szentek küszöbeihez. Volt Ázsiában, Afrikában, Európában és Indiában, volt a Nóé bárkájánál, a Sinai hegyen és Jeruzsálemben… Az oceanon hajózva megismerte Patrick rejtelmeit.[204]
Ez a Tar Lőrincz valószínűen egy személy azzal a Pászthói Rátholdi Lőrincz királyi főétekfogóval, a kinek számára Zsigmond 1408. jan. 10-én útlevelet állít ki, hogy meglátogassa Szent Jakab sírját Compostellában (Spanyolország) és Szent Patrick purgatoriumát Irországban. E zarándokút leírása kézíratban szintén megvan s ebből látjuk, hogy Pászthói Lőrincz 1411-ben egy napot (nov. 10. vagy 11-ikét) csakugyan Irlandban s Szent Patrick barlangjában töltött.[205] Zarándokhely volt ez, melyhez az a hír és hit csalta a jámbor hívőket, hogy e barlangba leszállva, büneiktől megtisztulnak. Ezért nevezték purgatoriumnak is. Állítólag Isten maga mutatta meg Patricknak vagy Patriciusnak, az irek apostolának (377-459), azzal a biztosítással, hogy a ki abban tölt őszinte bünbánat után egy napot és éjet, bünbocsánatot nyer; a ki keresztülmegy rajta, meglátja a gonoszok szenvedését és a jók boldogságát.[206] A sok zarándok látomása közül különösen hires Oenus (Owayne) lovagé 1153-ból. Magyarországból is többen felkeresték. Ilyen volt Krissaphan comes fia György vitéz, a ki 1353-ban mint huszonnégy éves ifjú mintegy 250 gyilkosság bünétől keresett ott feloldozást. Érdekes, hogy VI. Incze pápának, III. Eduárd angol királynak és anyjának Izabellának, továbbá II. János franczia királynak és másoknak üzenetet is vitt onnan.[207] 1358-ban egy Malatesta Ungarus de Arminio nevű vitéz[208] járt ott. Azután Pászthói Lőrincz következik, a ki kellő előkészület (bűnbocsánat és vezeklés) után csakugyan leszállott oda, viziókat látott, Mihály arkangyallal is beszélt, ez elvezette őt a purgatoriumba, a hol látta, mint sanyargatták még életben lévő embereknek lelkeit is az ördögök, ott voltak szülei, rokonai, barátai és jóltevői, és titkos megbizásai is voltak az angyaltól, melyet csak annak volt szabad elmondani, a kinek szólt. Ezek között lehetne a Zsigmondnak szóló üzenetet keresni. Erről a leszállásról szinte hivatalosnak minősíthető feljegyzés (memoriale) maradt reánk, melyet Yonge Jakab dublini notarius készített.[209] De érdekesebb ennél a Tinódi feljegyzése, mely arról tanuskodik, hogy e zarándoklás híre a nép közé is kiszivárgott s az énekmondó kapva kapott rajta, mint olyan tárgyon, melyen a nép felebbvalói rovására múlathatott.
http://mek.niif.hu/05700/05765/html/02.htm
KÖZÉRDEKŰ KÖZLEMÉNY
No tourists can visit Station Island; it is reserved for pilgrims only and 20,000 still arrive each summer. The sanctity of the place is apparent in the fact that cameras are actually forbidden on the island. Any pilgrim can arrive at any day of the season until August 13, though he or she must be over 14 years old and free from disability. “The nature of the penances excludes anyone under doctor’s care and the very old”, the sign states.
