"FÉNYBEN ELRENDEZETT VÁGY" - A NŐI SZÉPSÉG
Te vagy a szendeség, a hűség:
Oly szép s szelíd vagy mint az angyalok.
Van szellemed, van tiszta szíved
S gazdag szerelmed, mely nekem ragyog.
Te vagy, kit nem tudok leírni.
Reményim, álmaim ígéret-hona!
Te vagy, kit oly soká kerestem.
Hozzád hasonlót nem lelek soha.
(Reviczky Gyula)
NEM Ő VAN OTT
"A fotó annyira valóság akar lenni, hogy nem tud azzá válni."
(Roland Barthes)
Augustinus vitába szállt Zénónnal.Az éleai azt állította, hogy az idő objektíve nem létezik, hiszen a mozgó tárgyak minden pillanatban egy adott helyen vannak, tehát állnak. Az idő ekként az idő metszeteinek mesterségesen és tudatosan szerkesztett egésze, nem pedig önálló létező. Ágoston hitével ez ellentétben volt. S ellentétben a Biblia időfelfogásával is. Ágoston tudta: veszélyes a tudatunkon túl létező időt föltételezni, hiszen belátni, meggondolni, kétségbe vonni csak a tudatunkban létezőt lehet.
Zénón életében, úgy kétezerötszáz esztendeje, még nem játszott szerepet a fotográfia, miként Szent Ágoston életében sem játszhatott. Holott a fénykép, ha meg nem is oldja, kitűnően reprezentálja a problémát. Zénón - tagadásos állításával - azt az elemi vágyat fogalmazza meg, hogy az ember szeretné megállítani, tetten érni, rögzíteni az időt. Márpedig ha az nem folyamatos, hanem metszetszerű, tehát állóképek tudattal mozgatott sorozata, akkor ugyanezen tudattal szét is szedhető.
Augustinus dilemmája pedig, hogy a tudatunkon kívüli időt hogyan "sajátíthatjuk el", ha egyszer a tudat csak a tudotthoz képes viszonyt kialakítani, élő probléma volt, és az is maradt. Ágoston a hitet nevezi meg mint egyetlen lehetséges magatartást: a tudatomon kívül eső valóságot csak úgy fogadhatom el valóságnak, ha hiszek a teremtés mindenre kiterjedő értelmében és mindent mozgató erejében.
Ne hangozzék blaszfémiának, ha mindezt újra visszafordítom a fotográfiára. A fény/képre, ami egyszerre az idő metszete és szublimátuma; nem létezhet olyan fényképen rögzült időmetszet, amelynek ne volna előttje és utánja. És nem létezik fénykép, melynek a konrét anyagszerűség volna a az érzéki valósága.
A fotó: Csipkerózsika, aki tetszhalálában folyvást és rendületlen a királyfi csókjára vár. Olyan öntudatlan, ami tudatért kiált. A tudat kiszabadítja metszet voltából az időt, és beleilleszti a folyamatba. Másfelől: a fotográfia külön-valóság, az esetek döntő többségében a saját tudatomtól függetlenül létező tárgy. Abban, hogy létezőnek fogjam föl és fogadjam el, egyedül a hit segíthet. Hinnem kell magában a természetben, a tudományban, a fizikai és kémiai folyamatok fölismert és alkalmazott törvényszerűségeiben. Ez a fénykép valóságosságába vetett hit. De hinnem kell a kép alkotójában is: hogy nem manipulált az anyaggal és az eljárásokkal annak ellenére sem, hogy én akkor nem voltam ott.
A fénykép-alkotás felidéző és teremtő cselekvés, a fotográfia pedig felidézett, egyszersmind teremtett valóság. Nyelvi-irodalmi alakzatként ezt metaforának mondjuk. Amikor tehát azt állítom, hogy minden fotó metaforikus, azzal egyszersmind két dolgot állítok. Azt is, hogy létezik rajtam kívül eső valóság, és azt is, hogy hiszek a Teremtés értelmében. De azt nem állítom, hogy a rajtam kívül eső valóság azonos azzal, amit a képen látok.
Nem tagadom, hogy hiszek a természet objektivitásában, a folyamatok ellenőrizhető voltában, és nem állítom, hogy nem hiszek a képalkotónak akár a szándékát, akár a szakértelmét illetően. Noha könnyen belátható, hogy a fizikai-kémiai kép még a legprofesszionálisabb kivitelben is pontatlan. Az a metszet, amit a természet segítségével az ember készített, csak a tudatom hézagpótló működése révén válhat akár csak síkká is. Az a nézet pedig, ahonnan az alkotó szubjektum szemlélte a valóságot, csak egy a lehetséges nézőpontok közül. Márpedig ha ez igaz (és a tudatunk szerint igaz), akkor eleve föltételezhető, hogy a fényképész bármely más nézőpontból más képet alkotott volna. Ha valóságot várunk a fotográfiától, arról immár lemondhatunk. Nem a valóság képét kapjuk, de még csak nem is egy bizonyos valóságot, vagy a valóság egyik lehetséges változatát.
Akkor hát mit?
Jelentést kapunk. Egy jelstruktúrát, aminek jelentést tulajdonítunk. Midőn a fotográfus pozíciót választ, beállítja a gépét, a keresőben kivágatot szerkeszt, hosszabban vagy rövidebben exponál, rögzíti vagy megmozdítja a kamerát, sőt már amikor a nyersanyagot kiválasztja, és utóbb, amikor az elkészült fotók közül a legmegfelelőbbet kiemeli, tudatában van annak, hogy nem leképezi, hanem alakítja a valóságot. Létrehoz egy olyan jelrendszert, aminek ő maga jelentést tulajdonít, de amely jelentés szükségképpen módosul a szemlélő, a befogadó tudatában. S bár a fotográfus első szándéka általában nem a metaforateremtés (legkivált nem az első száz esztendőben), az törvényszerű, hogy a befogadó bármelyik képet metaforaként értelmezheti. Hiszen a fotográfiák egyre bővülő sokaságában az egyes képekhez már csak nehezen rendelhetők hozzá saját ismeretek. Az idegen valóságokat a befogadó csupán a saját tudatának tartalmaihoz illesztheti hozzá. Ezért a fotográfiai kép értelmezési mezeje, asszociációs bázisa tágas, hiszen mindig más tudat öleli magához. Legkönnyebben a metaforák szervesülnek, mert azok archaikus valóságokhoz tapadnak. Ekként a fotográfia mint metafora nem a valóság, hanem a létezés metaforája.
Nézzünk meg egy képet, szinte találomra. Ne tudjuk, hogy kinek az édesanyját, apját, férjét, testvérhugát ábrázolja. Ne tudjuk, hogy derék katona volt-e vagy éppenséggel szorgalmas parasztlány, miként azt sem, hogy csupán annak vagy olyannak akart-e látszani. Nem tudjuk, hogy melyik fotográfián ki kicsoda. A kép tehát nem ŐT ábrázolja. Hanem egy emberi lényt, aki számunkra idegen, mégis mi vagyunk, mert bennünk él. Azt a lényt, aki egyszerre őse és örököse a mosolyunknak, a tekintetünknek, az emlékeinkben őrzött arcvonásoknak, gesztusoknak, az ismerős-ismeretlen tárgyaknak és rekvizítumoknak. Valóságosabb Ő a valóságnál, mégis éteri. Mint minden Nagy Metafora. Hiszen - honosítva Will Durant bölcseletről alkotott mondatát - a metafora az összes tapasztalások fényében elrendezett vágy.
Mányoki Endre
Debrecen, 2011. február 19.
A női szépség
A női szépségről kell irnom. Nehéz erről nem verset költeni és az az érzésem, hogy a tárgyról való studium: fontoskodás, a históriai rész pedig egyenesen hivságos. Épp a szépek szépjeinek nem volt történetük; lettek és elmultak, mint a szüz tavalyi hó. A feladat mégis izgat, mivelhogy végeredményében egyetlen, az egyetlen téma minden korok irója számára. Legfeljebb az essay formája, amelyben dolgoznom kell, nem kényelmes nekem. Mert meg kell őriznem nyugodtságomat és nem törhetek ki tört, délszaki szavakban, északi sejtelmes hangokon, a troubadour módjával, a rapszód modorával. De különben is ez énekek éneke (sir hasizim) a bibliában meg van irva. És a mértéktartás szüksége, mintha megalázna. Mi és ki vagyok én, mivé lettem, hogy az asszony szépségét dicsérem és birálom a más számára? Végül is, meghiggadva nyugszom bele, hogy ime: elmélkednem kell az abszolut és nem abszolut asszony külső formáiról. Mert a szépséget, mint klasszikus és abszolut dolgot kikapcsolom a problémából, mivelhogy mindjárt a legelején szigorúan még kell állapitanom az első igazságot: a másik nem szépségének egy tipusa nincs. Millió tipusa van és ez is még korszakok, fajták és évek szerint, oszlik és változik. Ezenfelül még a legtöbb női szépség belülről árad kifelé és kevés köze van a külsőségekhez. Ez pedig a nőiesség - megfoghatatlan, meg nem határozható, egyszerre szent és egyben égető - fluiduma. ...
Szép vagy…
Szép vagy, midőn elgondolkozva állsz,
S mint hattyú meghajtod nyakadat,
Szobor, ha volnál, mondanák reád:
Úgy szült téged egy ihlett pillanat.
Szép vagy, midőn mosolygsz s előtűnik
Piros kis ajkad fehér fogsora:
Ha gyöngyvirágok rózsa kelyhiből
Fakadnának, az volna ily csoda.
Szép vagy, midőn bájid dicséretét
Kiváncsi félénkséggel hallgatod,
S a boldogság szemérmes bibora
Boritja el tündéri alakod.
De legszebb: ha megbántván engemet,
Esdőn könyörgsz, hogy ne vegyem zokon,
S jóság, mosoly, félénk szemérem és
Minden bübáj egyesül arcodon.
Oh bánts meg gyakran, sokszor engemet,
Bár fáj e szív miatta – itt van, itt…
Csak lássam és élvezzem azután
Könyörgésednek csodabájait.
Sok szép leány van a világon
Sok szép leány van a világon;
Sok jó leány szeretni tud hiven.
Van, aki férfit boldogíthat;
De hozzád nem hasonlít senkisem.
Bejárhatom a nagy világot,
Jöhet elém minden szép asszonya;
Jöhetnek a húrik keletről:
Hozzád hasonlót nem lelek soha!
Neked nincs másod itt a földön;
Hívságos nőihez nincsen közöd.
Te vagy a legszebb és a legjobb;
Egyetlen vagy az asszonyok között!
Boldog virág, melyet te tépsz le,
Boldog, amelyben élsz, a kis szoba!
És boldog én, hogy rád találtam…
Hozzád hasonlót nem lelek soha!
Te vagy a szendeség, a hűség:
Oly szép s szelíd vagy mint az angyalok.
Van szellemed, van tiszta szíved
S gazdag szerelmed, mely nekem ragyog.
Te vagy, kit nem tudok leírni.
Reményim, álmaim ígéret-hona!
Te vagy, kit oly soká kerestem.
Hozzád hasonlót nem lelek soha.
Ha víg fiúkkal iddogálok,
S mindenki földicséri kedvesét:
Csak hallgatok, hagyom dicsérni;
Kedves leány van, jó leány elég.
De te mind, mind megszégyeníted!
Édesebb, drágább ajkad mosolya,
Mint mások csókja, ölelése!...
Hozzád hasonlót nem lelek soha!
Ne hagyj el! Ó, mi lesz belőlem,
Ha itt hagyod hű szívem’ özvegyül!
Nem tudok én más nőt szeretni,
Csak tégedet, csak téged egyedül!
Soha, soha se hagylak én e!
Te vagy minden dalom végső sora.
Azt fogom zengni mindörökké:
Hozzád hasonlót nem lelek soha!
Rozamunda
Szemedből mindent megtanultam.
Előttem többé nincs titok.
Higgyétek, hogy megbolondultam:
Azt mondom, én mindent tudok.
Öröklét, elmúlás, istenség
Rejtélyeit mind ismerem.
Mind, mind együtt van, semmi kétség.
Egyetlen szóban: szerelem.
Halljátok hát, jegyezzétek meg:
Az öröklét egy pillanat,
Az, melyet egy pár szép szemfénynek
Üdvözítő kegyelme ad.
Örök időknek minden üdve
E pillanatban benne van.
És hogy ez így van fönn eldöntve,
Bölcsen van az, jóságosan.
Hosszú, unalmas halhatatlanság,
Minek viselnők terhedet?
Ha ez az egy perc, oh boldogság!
Egyszerre mindent kifizet?
Az elmulás, halál? – Csalódás.
Ki szeretett, szeretve volt,
Megőrzi létét egy mosolygás,
Mint csillagot az égi bolt.
E nagy világ egy, de kicsinyben
Külön, mérhetlen millió.
A szerelem, az itt a minden,
A többi csak hozzávaló.
A méret itten nem határoz.
Nap, leányszem, kisebb, nagyobb;
Ott, honnan szerelem sugároz,
Maga a mindenség ragyog.
Oh, én világom üdvössége!
Hát úgye ez mind szép dolog;
De tudod-e hogy mit sem ér e,
Csak ha te is helyben hagyod?
Ha, kinek végtelen hatalmad,
Én szép felségem, édesem,
Kizárólagos szabadalmat
E találmányra adsz nekem?
Kiméld, idő!
E báj, e szépség, istenem!
Most mennyi kínt szerez nekem!
Ez arc, fenséggel oly tele
(Mintha siratnom kellene!)
Ez is csak omló hímpor-e?
Tűnő sugár csak? Lehelet?
Vagy ennél is tünékenyebb?
Hamar, örökre elvesző?
– Esengek: óvd, kíméld idő!
Szeme azt mondja: „Tűz vagyok!”
„Virágzom!” szól az arc s ragyog;
Kis keze, ajka, homloka,
Mint hogyha mind így szólana:
„Örökre ifju maradok!”
A lélek is zeng: „Illatom’
Pazarul, mindig onthatom!”
S uj álmot, illatozva sző…
Esengek: óvd, kiméld idő!
Sokszor, ha látom mint remeg:
Elomlásáért reszketek;
Ha mozdul: fáj; ha jár, ha kél:
Aggódó lelkem félve fél –
Most hull a porba egy levél,
Egy fényes, ragyogó szirom,
Hull és megóvni nem birom,
Mert légi, oszló, eltűnő…
Esengek: óvd, kiméld, idő!
Oh! bár tudom: nem menti meg
Sem sorsa, sem az istenek,
Mert sugár, mely a tiszta ég
Azurján lobban és kiég;
Álom, mely ing-leng nyomtalan,
Alighogy láttuk – vége van,
S virág, ki hozzánk halni jő;
Oh! bár tudom csak ennyi ő:
Esengek: óvd, kiméld idő!
Az asszony
Az egyik: olyan karcsú, mint a nád,
Az arca rózsa, a keze fehér:
Alakja mint a játszó délibáb,
El-eltünik meg újra visszatér,
És rajta vész a szem sokáig,
A szív, a test utána vágyik.
Még álmodban is újra látod
A szépen festett cifraságot.
A másik: érdes, durva, mint a fa:
Megreng alatta a föld, hogyha lép…
Arcába lóg kócos, fakó haja,
A szél kifujta nagy, vörös kezét.
Magára nincsen semmi gondja,
Szétterjedt teste fáradt, lomha.
Körötte forr az élet árja:
Ő meg sem érzi, meg se látja…
Az egyik: hogyha jő a tarka nyár,
Vagy beköszönt a fehér fürtű tél,
A fürdőkre, a mulatságra jár,
A pompának, a ragyogásnak él.
A bú, a gond, ha rája törne:
Belefullasztja a gyönyörbe.
Az élet kéj, arany pohárban:
Az okos mind kiissza bátran…
A másik: szürke hűvös reggelen,
Poros állványok közt mászik, mozog,
Kezén hólyag, szemében könny terem,
Arcát mélyen megszántja a dolog.
Az emberek húzódnak tőle,
Nem ismernek benne a nőre.
Maga se gondol önmagára:
Lebámul egy-egy szép ruhára…
Az egyik: édes, illatos virág,
Szép, szép, de haszna semmi sincs;
A másik: fonnyadt, téli kérges ág,
Ám a gyümölcse hasznos, drága kincs.
Az egyik dísze a világnak,
A másik néma, dolgos állat;
Ez azért van, hogy kéjt fakasszon,
Az téglát hordjon, mosogasson.
A KRINOLIN ÉS PLÉHGALLÉR című régifotó-kiállítást a Debreceni Egytem Aula Galériájában Grégász Miklós és Mihucz Péter fotógyűjteményéből és irodalmi szemelvényeiből Láng Eszter rendezte.
Folytatás: "De a nevünk, az megmarad" - A múltunk katonafotókon
Az íróportrék forrása - Hegedüs Géza: A magyar irodalom arcképcsarnoka
