ÖRÖK ÚTITÁRSAK - A SZÖKEVÉNY PETŐFI
Hajlamosak vagyunk szökni hagyni a verseinket. Verseinket, novelláinkat, regényeinket - gyakorta még a szerzőinket is. A mi Petőfink is folyvást szökésben van; legalább is a látszat szerint. Paradox helyzet: senkit nem idézünk többször, senkit nem állítottunk ennyire masszív talapzatra. De billeg rajta szegény, mert a másik felét elfelejtettük az alakjához hozzáilleszteni. Nagy szöktető a feledés, rafinált fosztogató! - sokáig fel se fogjuk, mi hiányzik a rezervából. A Cipruslombok... és a Felhők költője, az Úti levelek és A hóhér kötele írója biztosan. A szökevény Petőfi. (M.E.)
PETŐFI SÁNDOR
CIPRUSLOMBOK ETELKE SÍRJÁRÓL
"Etelka kedves édes
testvérem hajából
és a virág
halotti koszorújából"
MIT NEM TETTEM VOLNA ÉRTED...
Mit nem tettem volna érted,
Szép kis szőke gyermekem!
De szerelmem bemutatni
Megtiltotta végzetem.
Az egész, mit életemben
Érted tennem lehetett,
Annyi, hogy a koporsóba
Én tevém be tetemed.
HA ÉBREN MEG NEM LÁTOGATSZ...
Ha ébren meg nem látogatsz,
Jőj hozzám álmaimban,
Jőj hozzám, meghalt életem!
Sok mondanivalóm van.
Hisz egymással mi ekkorig
Oly keveset beszéltünk;
Csak egy-két gyorsan illanó
Tekintet volt beszédünk.
Tudod, ha hozzátok menék,
Te mindig úgy futottál;
De más szobából titkosan
Rám gyakran pillantottál.
S öröm volt, látnom téged ott
Félig nyílt ajtó mellett,
Mikéntha láttam volna az
Egészen megnyilt mennyet.
Ha távozám: az ablakból
Tekintettél utánam;
Vélted, hogy észre nem veszem?
Oh, én mindent jól láttam.
De láttam temetésed is...
Csak ezt ne láttam volna!
Az a gödör, mely sírod lett,
Az lett szivemnek pokla.
Egyszerre lelkemet ezer
Mennykő csapása érte...
Ekkor hullott alá a föld
Koporsód födelére.
Ott vagy te most, szent angyalom!
Eljősz-e hozzám vajjon?
Mindenkor tárva lesz karom,
Ha jősz, hogy átkaroljon.
Csak érintsen lehellete
Közelgő szellemednek:
A mennybe föl, vagy sírba le,
Mindenhová követlek!
TE VOLTÁL EGYETLEN VIRÁGOM...
Te voltál egyetlen virágom;
Hervadt vagy: puszta életem.
Te voltál fényes napvilágom;
Lementél: éj van körülem.
Te voltál képzeményim szárnya;
Megtörve vagy: nem szállhatok.
Te voltál vérem forrósága;
Meghűltél: oh, majd megfagyok.
ÉN VAGYOK ITT...
Én vagyok itt, emésztő gyönyöröm!
Én, sírhalmodnak hű zarándoka;
Kérdezni jöttem, hogy mit álmodál
A föld alatt az első éjszaka?
Oh én nagyon borzasztót álmodám:
A földet a nap űzé, kergeté,
Kétségbeesve vágtatott a föld
A mélybe le s a csillagok fölé;
Utána a nap fáradatlanúl...
A végtelent keresztülnyargalák,
És végre elkezdett rohanni az
Egész rendvesztett, megbomlott világ.
És e zavarban egyre kergeté
A földet a nap, s vad haragja közt,
Hogy kergeté hiába, megragadt
Szilaj kezével egy nagy üstököst,
S rádobta... épen szívemen talált.
Képzelhető, mint fájt e seb nekem;
De úgy mégsem fájt, mint az, amit vert
Bennem halálod, legszebb örömem!
TERMÉSZET! MÉG TE IS GÚNYOLÓDOL?
Természet! még te is gúnyolódol?...
Amióta őt eltemetők:
Tél havának kellő közepette
Olyan tavasziak az idők.
Semmi jég a síma Dunavízen,
Semmi hó a Szentgellérthegyen...
Csak hogy testem és lelkem szemében
Mentül sértőbb ellentét legyen.
Mért nem keltek bőszült háborúra?
Mit alusztok? lusta elemek!
Éjszak vésze, te prédát üző sas,
Szárnyaid mért nem süvítenek?
Mért nem hajtod a felhőt az égen?
Mint vadász a sebzett madarat;
Hadd hullatná szét hópillangóit,
Mint ama madár a tollakat.
Ezt szeretném, kedvem ebben telnék,
Ugy láthatni a természetet,
Mint szivem van, mely szép Perzsiából
Vad Szibériává vetkezett. -
Oh de hátha e meleg verőfény
A természetnek nem gúnyja? nem!
Sőt részvéte: csak azért nincsen tél,
Hogy ne fázzék ott kinn kedvesem.
LÁTTAM KÉT HOSSZU NAP...
Láttam két hosszu nap
Hideg tetemidet,
A szótlan ajakat,
A becsukott szemet;
Csókoltam homlokod
Letarlott édenét,
- Ez első csókom volt,
S te ezt sem érezéd! -
Csókoltam, rombadőlt
Oltárom, homlokod;
És e csókban hideg
Lelkem reáfagyott;
Csókoltam szemfedőd,
E dönthetlen határt,
Min túl nem léphetek,
Mely mennyemből kizárt.
Láttam koporsódnál
A fáklyák lángjait,
És a gyászszekeret,
Mely temetőbe vitt;
Ott voltam magam is,
Hallám, amint a hant
Az ásók éliről
Tompán reád zuhant...
Mindent, mindent tudok!
És mégsem hihetem;
Mindez nem álom-e?
Kétkedve kérdezem.
És hozzátok megyek,
S tekintek szerteszét:
Nem látom-e szemed
Tündökletes egét?
Nem látom, mindenütt
Hiába keresem,
És hazatérek, és
Sírok keservesen.
HA ÉLETÉBEN...
Ha életében nem szerettem volna
A szőke fürtök kedves gyermekét:
Övé leendett életem, szerelmem,
Midőn halotti ágyon feküvék.
Mi szép, mi szép volt a halotti ágyon!
Mint hajnalban ha fényes hattyu száll,
Mint tiszta hó a téli rózsaszálon:
Lengett fölötte a fehér halál.
A HÓ, A HOLT FÖLD TÉLI SZEMFEDŐJE
A hó, a holt föld téli szemfedője,
Az éjen át
A temetőre
Leszállt.
A nap
Hideg sugára
Néz komoran
Le a halottak puszta országára.
Nem enged a hó a nagy temetőben,
Csak egyedűl
Etelke sírja
Körűl;
De itt
Sem a napfénytől,
Hanem szemem,
Síró szememnek szakadó könnyétől.
MIDŐN NAGYON BÁNT...
Midőn nagyon bánt a vad fájdalom,
A várost, a világot elhagyom,
S oda megyek ki, hol az emberek
Napestig mélyen alva fekszenek,
De ha az óra éj felére jár,
S felhők közt búsong sárga holdsugár:
A szendergőknek álma megszakad,
S elhagyják mély, sötét tanyájokat,
S fehér ruhában járnak tétova,
Mig hajnalt hirdet a kakas szava.
Idemegyek, a temetőbe, én
Fájdalmaimnak vészes éjjelén,
S ha itten, drága sírhalmom felett
Könyűimnek forrása megered,
És a könyűkhöz sóhajom vegyűl:
Fájdalmam lassacskán lecsendesűl.
*
Akkor leszek ám még majd csendesen,
Ha melléd fekszem, édes kedvesem!
Pest, 1845. január-február
"A szőke fürtök kedves gyermekét két költő: férjem és Petőfi Sándor emelték koporsójába, hogy az örökkévalóságban szépek, édesek legyenek álmai.
Hófehér könnyű csipkeruhában feküdt a ravatalon; gazdag szőke haja kétoldalt lefésülve, fényes hullámokban folyta végig csaknem egész magasságát; homloka felett a jázmin- és mirtuszból fonott koszorú, s imára kulcsolt kis fehér kezeiben az üde bokréta, mint bájoló alvó menyasszonyt, úgy tüntetik őt fel. (...)
Petőfi ott zokogott a nyílt koporsó mellett, kétség és remény között leste férjem oldalán, ha vajon a nyájas, a szellemet sugárzó szempár kék ege megnyílik-e még egyszer a tudós tanárok élesztéseire? (...)
Január hó 7-én halt meg, és 10-én volt a temetése..."
Székács József konfirmálta, s ő tartá kedves tanítványa felett a megindító végtiszteletet, a remek, szép gyászbeszédet is...
A koporsót két oldalán fekete magyar ruhába öltözött fáklyások, fiatal, reményteljes magyar írók kísérték, s a koporsó után gyalog, födetlen fővel férjem, egyik oldalán Pali bátyám, a másikon Petőfi Sándor volt a legközelebbi kísérő. (...)
A temetés után mintegy tizennégy napra Petőfi hozzánk költözék.
A szoba, melyet előbb anyám osztott meg Etelkével, a kedves teremtés elhunyta után lakatlanná vált. (...) Alig vette észre Petőfi Etelke szobája lakatlanságát, nem nyughaték, míg férjemmel észre nem vétette, mi boldog volna, ha e szobába költözhetnék, régi lakását különben is éppen elhagyandó volt. Férjem örömmel engedte át a szobát rendelkezésére, természetesen csak barátságból, s Petőfi, amint ezt megérté, egy huszonnégy óra alatt már be is költözék oda. Itt készültek Etelke halhatatlanítására ama költemények, melyek később egy füzetben megjelentek, s azon időben oly nagy hatásúak lőnek. Előttem fekszik a költő kéziratában a füzet, számomra írta le Petőfi, s én megőrzém azt gyermekeim és unokáim számára ereklyeképpen. Amit éjjelenként írt, jókor reggel rendesen beküldé hozzám, így gyűlt össze lassanként a harminchat költemény teli könnyharmattal Etelke sírjáról.
Úgy járt-kelt egyébiránt Petőfi Etelke szobájából ki és be, mint az alvajáró, majd kiűzte őt szilaj fájdalma az alig hantolt sír mellé, majd ismét visszahajtotta a szobába, hol a kedves angyal lakott, élt és kilehelte ártatlan lelkét."
Vachott Sándorné: Petőfi Sándor és Etelka
FELHŐK
Távozol hát ifjuságom?
Oh bízvást távozhatol,
Nem siratlak. Búcsúm tőled:
Keserű, hideg mosoly.
Nem valánk mi jóbarátok.
Úr voltál te, én kutyád;
Korbácsoltál, uszítottál
Egyre tüskén-bokron át.
Néha dobtál irgalomból
Száraz csontokat nekem;
S akkor büszkébb voltam, semhogy
Alamizsnád elvegyem.
Távozzál hát, ifjuságom,
S halld hozzád végszavamat:
Vidd magaddal emléked, vagy
Vidd magaddal átkomat!
Annyit sem ér az élet,
Mint egy eltört fazék, mit a konyhából
Kidobtak, s melynek oldaláról
Vén koldús nyalja a rászáradt ételt!
*
Szállnak reményink, e szép madarak...
Midőn legjobban szállanak,
S szíják a mennyei tiszta léget,
Hol már sas sem tanyáz;
Jön a való, e zord vadász,
S lelövöldözi őket.
*
Hajamnak egy fürtjét levágom,
Melynek most minden szála szög;
S ha majd elmúlik ifjuságom,
Ha majd megőszülök:
A falra függesztem tükör helyett
E barna fürtöt: így csalom meg szememet,
Hitetve, hogy még fiatal vagyok...
De vajon nem árul-e el
A szív ütése, mely
Majd mindig halkabban dobog?
A bánat? egy nagy óceán.
S az öröm?
Az óceán kis gyöngye. Talán,
Mire fölhozom, össze is töröm.
*
Az ember ugyan hova lesz?...
Sokrates,
Ki a mérget megitta,
S hóhéra, ki a mérget neki adta,
Egy helyre mentek mind a ketten?
Oh lehetetlen!
És hátha... hátha...
Mért nem láthatni a másvilágba!
*
Elmém ezen sokat gondolkodik:
Ha valaha
A világrendszer fölbomlana,
S mint most az eső és hó esik,
Esnének akkor csillagok,
S folynának a csillagpatakok!
Ha a sírban megszáradt szíveket
Mind egy halomra hordanák
S meggyújtanák,
Ki mondja meg:
Hány színű lenne majd e láng?
*
Emlékezet!
Te összetört hajónk egy deszkaszála,
Mit a hullám s a szél viszálya
A tengerpartra vet... - -
*
Nem sűlyed az emberiség!
Ilyen gonosz vala rég,
Ilyen gonosz már kezdet óta...
Hisz különben nem kellett vóna
Százféle mesét,
Eget, isteneket,
Pokolt és ördögöket
Gondolni ki, hogy zaboláztassék.
*
Szeretője-e vajon a testnek a lélek?
S mint szeretőkhöz illik, együtt enyésznek?
Vagy a lélek a testnek csak barátja?
S ugy tesz, mint rendesen a barát:
Elhordja magát,
Midőn amazt pusztulni látja?
Mulandóság a királyok királya.
Ez a világ az ő nagy palotája.
Sétál föl és le benne,
S nincs hely, hová ne menne,
S hová lelép, amire hág,
Minden pusztúl... körűle fekszenek
Szétszórva: eltört koronák,
Hervadt virágok, megrepedt szivek.
*
Hideg ellen a tél a folyókat jéggel,
A földet hóval leplezé el.
Csupán némely embernek
Kell öltözetlenűl bujdosnia...
Tehát a természetnek
Az ember a legmostohább fia?
*
Kereszt jutalma a fáradságoknak,
Mindenfelé keresztet osztogatnak.
Aranykeresztet tűznek a fejedelmek
Jobbágyaik mellére; a földmivesnek
Oszt a természet búzakereszteket...
Fakereszt illet, megváltók, titeket!
Fejemben éj van, éjek éjjele,
S ez éj kisértetekkel van tele;
Agyamban egymást szűlik a gondolatok,
S egymást tépik szét, mint vadállatok.
Lázzal verő szivemnek vére forr,
Mint boszorkány üstjében a bűvös viz.
Gyúlt képzeletem mint meteor
Fut át a világon és magával visz,
Laktársam a kétségbeesés,
Szomszédom a megőrülés.
Szalkszentmárton, 1846. március 10. előtt
A ciklusrészletek forrása:
Petőfi Sándor Összes Költeményei, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1966, 239-267, továbbá 386-417. oldal
Szakirodalmi források:
A magyar irodalom története, 3. kötet, 760-762. old
Alkotói portrék a magyar irodalomból - Petőfi Sándor
Villanyspenót - 1844: Petőfi Sándor kötetei
További olvasmányok a korszakból:
Úti levelek Kerényi Frigyeshez, 1847
A Cipruslombok... és a Felhők illusztrációiként Orlai Petrich Soma korabeli rajzaiból és a költő kézírásából (1840-1847) válogattunk részleteket
