Van kalitom, bülbül madaram,
gömbüvegem, rabszolga halam,
lelkemen ékszer: hús, amiben
függök a létben kényszeresen.

 

 

 

 

RÓNAI-BALÁZS ZOLTÁN

ANZIX. KÁRTYÁK.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

stroboszkóp anzix

 

A 6-os villamos belében,
elvegyülve a többi közt,
a Móricz Zsigmond-körtéren át állva,
utazom, nyí alattam a pálya.

Odakinn gyorsívű bokák
sziszegő özöne szökell,
kakofóniát szublimál
a gépek csürhéivel.

Jössz köztük,
bokádon lánc ragyog,
villan előre, csillan
hátra, pupillám puska,

kilőlek, nem vagy,
buksz be a népbe,
eltűntél, ahogy
nem voltál itt azelőtt sem.

Na de mindegy, én magam is
úgy élek-halok itt,
mint a stroboszkóplámpa fénye,
annyi köröttem a lélek,
a lélek, a lélek.

 

 

van kalitom...

 

Van kalitom, bülbül madaram,
gömbüvegem, rabszolga halam,
lelkemen ékszer: hús, amiben
függök a létben kényszeresen.

Nem vagyok új, vagy a lényem ilyen,
zsíros a karfa a vén fotelen,
ritkul az ájer, szénszaga van,
télszag a szén szaga, téli arany.

Földre szivárog, a rácsaimat
ékiti éppen az alkonyi nap.
Két karalábé méla szemem,
senki se jönne mulatni velem.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

1. hajnali anzix

 

Máshol nőnek gregoriánok, nem itt.
Részeg a kilincsorrú szent, (jawohl!),
„kurvák, a nemzetet ki menti meg?!” –
Kemény hadnagy az asztalra hajol –
„gyerekek én még egy sört kivánok”.

 

 

2. hajnali anzix

 

A vipera koccan, nem sziszeg,
a füstben terjed, ami terjed.
A hang, a fény és aki hugyozni ment,
de mindjárt jön, rugdal és örül,
vagy búvalbaszott, hogy nem nézi senki
ultrahangon, a magzatgőzben, itt
az apaméhben, ahol a holnap
ismeretlen képtelenség.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

'95-ös anzix

 

Elázott papírként szakadt a szív.
Térdig értek a valóságnak a házak,
és iszonytatóan magas volt az ég.
Forró grafitba radírral, durván
belehúzva állt, bénán
a veszteség.
Sohasem volt még olyan szép,
soha.
„mindegy”, mondta és gurult,
koszlott plüssállat, a szó elém.
Azt hittem, hirtelen
távoli lesz, idegen, de
ott állt egy méterre és bennem.
Úgy szakadt a szív,
mint az elázott papír,
kis szőrei lélegeztettek,
a fájás kopoltyúi.
Minden részletre emlékszem,
az aszfalt fél négyzetméterét
fel tudnám mondani, ahol
nem guggolt mellém
semmiféle Isten.
 

 

A versekhez Födő Gábor rajzait társítottuk