Félálomban újra az a kép jelent meg előtte, ami a templomkertben: a rózsaszínű mező az imádkozó Jézussal. Ő is ott sétált ezen a mezőn, a fű nem sértette fel a talpát, s a levegő pontosan olyan volt, mint a templomkertben. Ott ült az anyja is, virágzott az akác, az öreg Jakab egy teleszkópba bámult, a teleszkópban pedig azt látta, hogy ő az apjával sétál, lepkét fognak, mellettük bárányok legelésznek, a három alvó cigány fölött turbékolnak a vadgalambok, az alvó nőnek még feljebb fújja a szél a szoknyáját.

 

 

BALÁZS JÓZSEF

A TORCELLÓI KRISZTUS

1. rész

"Élni és várni"

 

 

 

 

 

 

„Üdvösebb egy pillanatig látni a Nap
sugarait, mint az öröklét a túlvilágon,
mint a halotti birodalom fejedelmének lenni.”

(Óegyiptomi szoborfelirat)

 

„Napszámban szívesebben túrnám
másnak a földjét,
Egy nyomorultét is, kire nem szállt
gazdag örökség,
Mint hogy az összes erőtlen holt
fejedelme maradjak.”

(Homérosz: Odüsszeia)

 

Még az úton eszébe jutott, hogy írnia kellett volna, mielőtt elindul. Most, hogy hazaért, s a kocsijával befordult a kapujuk előtti hídra, és nem látott senkit, már haragudott is magára: „Az öregek kint lehetnek valamerre a mezőn, kimehettek a szőlőbe...”
   Hiába dudált, az udvaron nem mozdult senki. A fenyőfák az ablakuk előtt, mint mesebeli óriások, némán bámulták. Kiszállt a kocsiból, közelebb lépett a kapuhoz, és a frissen gereblyézett homokon állt meg egy pillanatra a szeme. Tudta, hogy reggel tehette rendbe az apja az udvart, aztán mehettek ki a mezőre az anyjával. Csak akkor indulnak el otthonról, ha mindent elvégeznek: az állatok elé bőven löknek eledelt, a vályúkat, a földbe süllyesztett csorba edényeket színültig töltik vízzel, az udvart elseprik és felgereblyézik. Aztán aprólékosan, nagy gonddal becsuknak mindent: a házat, a kiskaput, a pinceajtót, a kertkaput. Maga előtt látja az apját és az anyját, ahogyan ilyenkor megfordulnak, visszanéznek a házra, a tekintetükkel elégedetten végigsimítják a nagy udvart, amelynek éppen a közepéig húzódik már a ház árnyéka.
   Gondolkodott, hogy menjen-e tovább a faluba, vagy kérdezze meg inkább a szomszédokat, hol találja a szüleit. Egy pillanatra balra kapta a fejét – apjáék szomszédja ott könyökölt a léckerítésen és őt nézte. Furcsállotta, hogy csak most vette észre, de az öreg Jakab annyira alacsony, hogy a kerítés fölött éppen csak kirajzolódik a homloka. Összetalálkozott a tekintetük, az öreg Jakab már oda is szólt neki:
   – Apádék kimentek a szőlőbe...
   Nehezen vette a levegőt, a hangja rekedtes volt, bizonytalanul emelte fel a karját, s a kocsi mellől is nagyon jól látszott, hogy remegnek az ujjai, ahogy átfogja maga előtt a bekátrányozott lécet.
   A ház előtt, a mélyen kiásott árok alján suhantak a fecskék, laposan, szinte a mályvák hegyét borzolva kerülték ki a kocsit, aztán eltűntek, kis idő múlva viszszatértek, majd egyre gyorsabban távolodtak; meggondolták magukat, és már nem fordultak vissza.
   Végigszaladt az árkon, megállt az öreg előtt. A kerítés fölött kezet fogtak. Az öreg keze puha volt és erőtlen. Összezsugorodott a tenyere, az ujjai elvékonyodtak. Az arcára szabálytalanul ültek ki a csontok, a homlokán májfoltok, a szája kissé félreállt. Fábián Kristóf nemigen tudta, hogy most mit csináljon, mit mondjon, az előbbi könnyedsége után – szinte szökdelve futott végig az árkon – mintha fejbeütötték volna. Indulni akart vissza a kocsihoz.
   – Anyádék kimentek a szőlőbe... Én pedig itt állok... Azt mondták az orvosok, hogy csak itt álljak... Vagy üljek az udvaron. A fa alatt...
   Még mondani akart valamit, Fábián várt.
   – Azt mondták... és én itt állok lesbe. Egy hónapja nem mentem ki az udvarról. Csak azért imádkozom, szánjon már meg az Isten... Nem szeretném már megérni az őszt. Azt mondtam a múlt évben, hogy nem fogok kimenni a télből, osztán mégis, itt vagyok... Ki érti ezt?
   Az öreg Jakab mondta volna még tovább a magáért, hogy milyen is a kerítés mellett álldogálva a kora nyári utca, s hogy napról napra erősebben érzi, kisutytyant már belőle a lélek, nem is tudja, honnan az az erő benne, amitől lefeküdni, felkelni és bámulni tud – egyébként is, annyi érthetetlen dolog történik körülötte az utóbbi időben...
   Fábián megdörzsölte az állát, lassú mozdulatokkal megigazította a haját, közben bólogatott és hátrált az öreg Jakab elől. „Értek én mindent”, árulta el az arca, „csak most nem akarok a részletekbe belemerülni”. De az öreg is megbánta már, hogy ennyit beszélt, a homlokához emelte a görbe ujjait, a tenyere eltakarta a szemét, a keze remegett, s Fábián Kristóf úgy látta, sír... Aztán mégsem: újra megmarkolta a léckerítést, és hangosan mondta:
   – Csak az a baj, hogy száraz a határ, nem esik az eső... Anyádék is azért kapálnak, hogy pótolják az esőt.
   A fecskék ott cikkantak el a lába mellett. „Újra visszatértek ide”, gondolta Fábián, s már ott állt a kocsija mellett.
   Beült, gyorsan hátratolatott, s aztán, ahogy ráfordult az útra, amerről az imént jött, nem tudta megállni, hogy oda ne pillantson a léckerítésre. Az öreg Jakabnak csillogott a szeme, ahogyan a felgyorsuló kocsit követte. Mögötte, az udvar közepén, egy félig kiszáradt diófa magasodott.
   „Biztosan azért nem vágták ki, hogy tudjon az öreg hova ülni, legyen árnyék”, gondolta Fábián. Már jól elhagyta a falut, az országútról lefordult egy széles szekérútra. Lassan ment: az öreg Jakabbal való találkozás belopta a félelmet az agyába, elbizonytalanodott, attól tartott, hogy nekimegy a homokutat szegélyező fasornak. Pedig a vénember semmi rosszat nem tett vele.
   Csak ott állt a léckerítés mellett.
   Lehetséges, hogy még mindig az utat bámulja.
   Meg kellett volna hallgatnia.
   Egyébként az öreg – bármennyire is kerülgette és nem mondta ki – bizonyára fél a haláltól.
   Megállt. Kiszállt a kocsiból, leült a fasor alá. A szőlőből, ahol most a szülei kapáltak, varjak repültek a falu felé. „Elhúznak az öreg Jakab háza felett is, elérik majd a Krasznát és a réten leszállnak”, nézett utánuk.
   „Éppen most kellett az öreg Jakabbal találkoznom”, jelent meg előtte újra a szomszéd képe. „Hazajön az ember, elég egy arc, egy mozdulat, egy tekintet, ami tudósít a szánalmasan, a védtelenül, de valahogyan mégis meghitt gyengédséggel vagy talán rendkívüli erőfeszítéssel palástolt kétségbeesésről, a megszelídített kétségbeesésről; íme, itt vagyok, meg fogok halni. Túléltem a telet, itt a nyár, mondogatta az öreg, és úgy várja a halált, mint egy vendéget, egy látogatót, aki kinyitja majd a kiskaput, attól függ, hogy merről jön majd, a kert felől vagy az utca felől. Most már bármikor jöhet, átnyújtja majd a kezét a kerítésen, aztán gyerünk. Az öreg Jakab rányomja a fejét a párnájára, valószínűleg megérzi majd azt is, hogy ott áll mellette a vendége, ad még valamicske haladékot, pár percet, esetleg egy éjszakát; igen, apjáék szomszédjának van ideje előre elgondolni és előre látni a jövőt. A diófa alól elmegy a kerítésig, aztán vissza. A világból naponta újabb és újabb réteg válik le, eltűnik előle a semmibe, egyre kisebbedik a kör, az idő múlása csendesen, feltűnés nélkül vezeti át a másvilágra...”

 

 

 

 

 

 

Visszaült a kocsiba, és most vette csak észre, hogy kétoldalt virágzik az akác: a virágillat hullámokban tódult be a kocsiablakon, elindult, egyetlen pillanat alatt jobb kedve támadt és egy dalt kezdett dúdolni:
   „Londonban hejh, van számos utca
   és minden utcán van sarok...”
   Elmúlt a szánalom, az együttérzés okozta félelem, hiszen segíteni nem tudna, sem az öreg Jakabon, sem máson, ha így találkozna velük. És így látná maga előtt a sorsukat...
   Aztán azon nevetett, hogy Londonról énekel, holott hamarosan Olaszországba utazik.
   Most is azért jött haza, hogy ezt elmondja itthon. Ha már külföldre utazik, előtte legalább elbúcsúzik. Az apjáék is azért segítettek neki megvenni a kocsit, hogy sűrűbben járjon haza.
   A mezőn senkit sem látott, s ahogy közeledett a szőlőhöz, lassított. Megfogadta magában, hogy ezentúl többet fog hazajárni. Hogy kimegy a szőlőbe kapálni, permetezni s a diót lopkodó varjakat megdobálni, hogy repüljenek vissza a Kraszna mellé a legelőre... „Befészkelem magam a csendbe, építek valamit apámmal, aztán elvonulok ide... Nem fogok borotválkozni, madártojást eszem és sárgarépát. Úgyis mindenki azt mondja rólam, még az a tyúkeszű Betti is – Betti, micsoda neve van, úristen –, hogy hajlamos vagyok a remeteéletre...”

*

A benzinkút mellől indult, mindig innen indul, s nemcsak azért, mert itt tankol, hanem mert itt szokott állni a kocsija. A lakása ablakából a kopár fákkal körülvett sárga kutakat látja, a sárga overallban dolgozó kútkezelőket, a szűk kis utcába éjjel-nappal beforduló kocsikat. A szobája ablakából minden kocsi egyformának látszik, akár a várakozó vezetők az ablak mellett.
   Bettihez indult, megbeszélték, hogy találkoznak a munkahelyén, az N.-i presszóban. Kivesz egy nap szabadságot és együtt mennek a szüleihez. Az utat jól ismerte már a lányhoz; kikövezett szűk utcákon, sok buszmegálló előtt húzott el, hónapok óta figyelte ezeket a megállókat, az úttestet bámuló várakozókat, egyszer már az is megfordult a fejében, hogy megszámolja a buszmegállókat, de nem volt hozzá türelme, egyébként is az út jellegtelensége mindig felbosszantotta. Az egyhangú bérházak közé egy templom is beékelődött, de hetekig járt a lányhoz, amíg észrevette, hogy az a szürke épület, amelynek magasan vannak az ablakai, s amely egyébként is közel esik már a presszóhoz, templom.
   A presszó teraszán várta Betti.
   Gyorsan beszállt mellé, s amíg átmentek a hídon, elmondta, hogy kapott egy két hónapos szerződést, táncolhat újra, de Fábián Kristóf nem tulajdonított ennek jelentőséget. Annyiszor hallotta már ezt, hogy nem is válaszolt rá. Kevesebb lesz a pénz, mint a presszóban, magyarázta a lány, de mégis azt csinálom, amit szeretek, és azt is megígérték, hogy hosszabb szerződést is kaphatok...
   – Marhaság – válaszolta Fábián. – Szánalomra méltó marhaság...
   – Miért? Te mondod, hogy csináljak valami értelmes dolgot, ezt hajtogatod – védekezett a lány.
   – Táncolhatsz egy lokálban – jegyezte meg a férfi.
   Kis szünet után újra a lány kezdte:
   – De ez komoly, most az egyszer tényleg komoly... Itt van a szerződés a táskámban – és már nyúlt is érte.
   A férfi leintette.
   – Rendben van, akkor én most kiszállok – határozta el magát Betti.
   Fábián nem vett róla tudomást.
   – Állj meg, azonnal állj meg! – a lány hisztérikusan kiabálni kezdett.
   Fábián megállt. A kiabálásból megértette, hogy ez a szerződés most nem álmodozás, valóban kaphatott valamit, nemcsak ígéretet.
   – Tényleg kaptál szerződést? – fordult Bettihez a férfi.
   – Igen, és most nem akarok veled menni, elég volt – de az ülésről nem mozdult el.
   – Kérlek, ahogy gondolod – válaszolt közönyösen Fábián.
   – Egész éjjel nem aludtunk, anyám ott ült a szobámban, hol veszekedtünk, hol a fejemet simogatta...
   – Ha arról beszéltetek, hogy miért nem veszlek el feleségül, akkor inkább aludhattatok volna – keményedett meg a férfi. – Magamnak is sok vagyok, nem tudok még valakit a nyakamba venni...
   – Gondoltam, hogy örülni fogsz a szerződésnek, idővel még egy színházhoz is bekerülhetnék... – mondta ki utolsó érvét Betti.
   Fábián nem válaszolt. Ebben a pillanatban döntötte el, egyedül fog utazni, egyedül, természetesen, a szülei úgyse várják őket, nem tudnak róla, hogy ma egyszerűen csak megjelennek náluk. És ha egyedül megy, minden másképpen jelenik meg előtte. Olyan lesz a hazaérkezése, mint egy álom, mintha nem is vele történne meg: a világ a múlt és a jelen színeivel együtt sodorja magával; a köd a Szamosnál mintha öröktől fogva befátyolozná az erdőt; megpillantja az embereket a határban és megismeri őket, arra gondol, „hát persze, úgy járok-kelek a városban is, mintha az ő arcukat látnám, és nem a buszmegállók magányos várakozóit...”
   – Menj a francba! – lépett ki a kocsiból a lány, és elindult a városszéli házak felé.
   „Hihetetlen”, tűnődött Fábián, „hogy nem néz vissza, elmegy kétszáz métert is, és nem fordul meg.”
Abban biztos volt, ha visszajön otthonról, Bettit a presszóban találja.

 

 

 

 

 

 

Ahogy a szőlőjükhöz ért, megállította a motort. Az anyját látta meg először. Az anyja összecsapta a kezét, kiáltott az apjának is, futott volna hozzá. Mindketten beleállították a homokba a kapát, ragyogott az arcuk: hirtelenjében nem is tudták, hogy mit csináljanak. Elindultak volna a kocsihoz, amire büszkébbek voltak, mint a fiuk, de a szőlősorok visszatartották őket; „pár sor az egész, megkapáljuk, ne kelljen még egyszer kijönni miatta... Utána megyünk csak haza.”
   Már ott állt az apja mellett, amikor az anyja a kapával a kocsi felé mutatott.
   – Még a télen voltál itthon, most meg már itt a nyár lassan a nyakunkon... Azért van az a kocsi, hogy gyere vele...
   Fábián Kristóf bólintott, majd gyorsan félmeztelenre vetkőzött, elvette az anyjától a kapát és beállt a sorba. Az apja nevette is, hogy milyen jól áll a kezében a kapa, s így alig telt el pár perc, olyan volt a hangulat, mintha napok óta itthon lenne.
   Amikor befejezték a munkát, a kapákat, a kis karos kosarat meg a kannát betette a kocsi csomagtartójába, anyját hátra, az apját maga mellé ültette az első ülésre.
   Megfordult a szőlőjük előtt.
   Az anyja arra kérte, hogy először ne haza menjenek, hanem a temetőútra.
   – Ott fekszik a fa alatt Kászoni Béla, menjünk érte... Vigyük már haza. Amióta meghalt a felesége, odavettük magunkhoz. Aztán minden reggel kijön a temető elé...
   Megállította a kocsit, hátrafordult. Nem hitte el, amit az anyja mondott.
   – Mit csodálkozol? Kászoni Béla velünk lakik... A hátsó szobába, odavettük...
   – Kászoni Bélát? Akinek a tanyája volt...
   – Nincs már annak semmije. Rongyokban jár, jó, ha napjában egyszer evett... Így neki is jó. Nincs egyedül. Anyád mos, főz rá...
   Ezt már az apja mondta.
   Fábián Kristóf rákönyökölt a kormányra, elmosolyodott.
   – Mit csodálkozol – újra az anyja szólal meg –, nem törődött vele senki, ő pedig csak velünk érzi jól magát.
   Elmentek a temetőútra. Kászoni Béla ott feküdt a fasorban, háttal a temetőnek, a kalapját a homlokára húzta.
   Fábián Kristóf az apjával együtt lépett oda hozzá. Kászoni Béla felriadt, nehezen emelkedett fel, érthetetlenül motyogott valamit, majd megismerte a fiút és az apját.
   – Azon gondolkodtam, hogyan kéne világgá menni – mondta Kászoni Béla.
   – Álmában gondolta? – kérdezte az öreg Fábián.
   – Nem, egyáltalán nem – válaszolta Kászoni Béla. – Teljesen ébren voltam...
   – Tessék velünk jönni – mondta Fábián Kristóf, és segített a földön ülő férfin, a hóna alá nyúlt, hogy könnyebben felállhasson.
   Kászoni Béla télikabátjában, széttaposott magas szárú cipőjében egy pillanatra megtántorodott.
   – Mégiscsak aludt maga – jegyezte meg az öreg Fábián.
   Kászoni Béla a hátsó ülésre ült, pontosan Fábián Kristóf mögé.
   – Jó ez a kocsi? Hajt be a temetőbe – szólalt meg halkan.
   – Dehogy hajt... Jó, hogy nem az égbe mán!... – csattant közbe Fábián Kristóf anyjának hangja.
   Kászoni Béla csendben maradt, összébb húzta magán a télikabátot.
   Talán meg is ijedhetett, amikor felébresztettük, gondolta Fábián Kristóf. „Öreg már a volt földbirtokos, nyolcvanon is túl lehet...”
   – Béla bácsi hány éves? – kérdezte.
   – Ne szólíts engem Bélának! Utálatos név. Egy volt földbirtokos, akit Bélának hívnak... Világéletemben minden illett hozzám, még ezt a rongyot is megszoktam, ami rajtam van, de a nevem... Egy kutyának jobb nevet adnak. Nagyon buta ember volt az apám... Ma már a cigányt se hívják Bélának...
   – Hogy is hívták a papát?
   – Az én apámat? – nézett előre Kászoni Béla. – Az én apámat Vendelnek hívták, éspedig Kászoni Vendelnek... Egyetemet végzett ember volt, mint te... Kassára járt egyetemre. Hanem most – szólt Fábián Kristófra –, itt állj meg!
   Az út itt egy hatalmas gyümölcsös előtt kanyarodott a falu felé. Kászoni Béla a gyümölcsöst nézte, aztán megbökte a fiatal Fábián vállát.
   – Na látod, ez az enyém volt... A legnagyobb gyümölcsös volt...
   – Nagy ez most is, meg szép... – szólt közbe az asszony. – Régen volt, elvették, nem kell azt siratni – tette hozzá.
   – De bámulni lehet – suttogta Kászoni Béla.
   – Bámulni, bámulni... A nyavalyát... Dolgozni kell. Egy ilyen nagy gyümölcsösben mit tudna egyedül csinálni? – az asszony kicsit türelmetlenül intette le az öreget.
   Fábián Kristóf megsajnálta az öreget: megfordult, látta, hogy több hetes szakállát simogatja. A vállát összébb húzta, mintha fázna. A mellén keresztbe fonta a kezét, kicsit méltóságteljesen mozgatta a karját. Ezekben a rongyokban szánalmas volt a mozdulat.
   Fábián Kristóf csak most gondolta végig, hogy Kászoni Béla már így él vagy harminc éve. „Ha még nincs is harminc, akkor is... Harminc éve csak ritkuló levegőben élni... Ez aztán az egyedüllét. Mintha egy idegen bolygóra került volna, vagy egy lakatlan szigetre. Az én egyetlen szobámban élni a lépcsőházban, oázis az öreg életéhez képest.”
   Újra csak Kászoni Bélát nézte. A volt földbirtokos fokozatosan húzódott öszszébb, talán megérzett valamit a férfi gondolataiból. Talán a szánalmat érezte meg: azt, hogy egy kicsit nevetséges is itt a kocsiban, a más kocsijában, az öreg Fábián fia mögött, akiről, ha nem ismerte volna gyerekkora óta, nem is hinné el, hogy errefelé látta meg a napvilágot, aki annyira más, mint azok, akik ebben a faluban élnek, vagy ebből a faluból származtak. Talán nem is azért, mert ez a fiú úgy öltözködik, mint ahogy bárhol a világ városaiban öltözködnek, hanem mert van ebben a fiatalemberben valami, ami miatt Kászoni Béla egyszerre tartott is tőle, meg vonzódott is hozzá. Bizonyos volt benne, hogy Fábián Kristóf megérti az ő sorsát, egyszersmind belelát az életébe is, jelentéktelen dolgoknak is tud fontosságot tulajdonítani, olyasmit vehet észre az ő életéből, amit még ő maga is szégyell, holott ezek a szégyenletes apróságok alakítják az életét már igen régen. Ez a fiatalember, aki rengeteget tanult, azt hírelik róla, meg azt, hogy a legjobb iskolákba járt, az öreg Fábiánnak és feleségének a fia, akik annak idején igencsak örültek, ha harmados földet kaphattak nála. Vagy itt a gyümölcsösben – igaz, most már csak almát termesztenek itt, de régebben rengeteg szilvája volt – szedhettek egy kis szilvát. De akárhogyan is töprengett Kászoni Béla, itt, a gyümölcsös végében, ahogy lopva, félve a fiú arcába nézett, megérezte, hogy sem most, sem régebben, de ismerve a körülményeket, a jövőben sem lesz senki a környezetében, aki jobban megértené őt, az ő helyzetét, az ő életének a különleges történelmét, mint ez a kockás zakós harmincéves fiatalember.
   Fábián Kristófot is most kezdte csak igazán érdekelni a volt földbirtokos. „Persze, hogy egyedül van. De az a nyavalyás magányosság nem morzsolta öszsze, meg az a sok rúgás, amit méltán kaphatott. Egy ideig persze rettenetes lehetett neki... De aztán? Egy ember, egyedül, mire juthat? Ennyire egyedül, enynyire csupaszon kitéve a szélnek, az esőnek, az elmúlásnak, a közönynek. Ha kiment az udvar végébe, számíthatott rá, hogy nem köszönnek neki. Persze, hogy nem köszöntek neki, hiszen pár éve még ő rugdosta őket.”
   Mindenki emlegette a faluban, Kászoni Béla úgy tárgyalt a parasztokkal, hogy beállt az ablakba, s ha valamit kértek tőle, csak az udvarról szólhattak hozzá.
   „De hát miért nem lett öngyilkos? De tényleg... Ezt kéne megtudnom tőle. Mért nem lett öngyilkos? Itt maradt a faluban, hogy aztán, mint egy madárijesztő, rongyokban pusztuljon el. Mi tarthatta benne a lelket?”
   Fábián Kristóf elfordult Kászoni Bélától, s mielőtt elindította volna a kocsit, megkérdezte:
   – Béla bácsi járt külföldön? Úgy értem, régebben...
   – Persze, hogy jártam. A bátyám ott halt meg, külföldön, én meg elmentem hozzá... – válaszolt az öreg. – Assisiben. Elment zarándoklatra. Megfázott, utánamentem, de már nem tudtam rajta segíteni. Pap akart lenni. Ott is temettem el, Assisiben...
   – Hát akkor... ez, ez... – Fábián Kristóf nem találta a szavakat.
   – De voltam én Rómában, meg Velencében is, aztán meg...
   – És még hol? – kérdezte gyorsan a fiú.
   – Régen volt... Gondold csak el, ötven éve, hatvan éve. Ennyi idő után mire emlékszik az ember? Meg hát, ha már kérdezted, megmondhatom neked, érdemes nekem valamire is emlékezni? Ez, kérlek szépen, nekem óriási luxus... Én már az emlékezés helyett a jövőmhöz szoktatom magam. És nem kell hozzá messzelátó... Mindennap egyre jobban látom, már azt is mondhatom, hogy a legjobb barátom. Néha már megbeszélem vele az ügyes-bajos dolgaimat is, bár az nincs sok. Legfeljebb az időjárás, rosszak már a csontjaim, csak ezért... A legtöbbet az időjárástól szenvedek. Nevetséges dolog, nem igaz? Végigélem lassan ezt a századot, ugyanúgy, mint az egyik ősöm, a temetőben még láthatod a sírkövét is, gránitból csinálták. 1810-ben született, aztán majdnem kilencven évig élt. Én ugyanazt csinálom, csak száz évvel később... sokszor gondolok rá, hogy vajon az élete végén neki is csak az időjárás jutott-e?
   Kászoni Béla olyan rekedten kezdett el nevetni, hogy Fábiánné is úgy nézett rá, mint egy félbolondra. Az öreg Fábián megfordult az ülésen, a kezében megállt a cigaretta. Erről az oldaláról még nem ismerte a volt földbirtokost, valószínűleg ilyen hosszasan sem hallotta még beszélni.
   – És mi az a jövő... amihez magát szoktatja? – kérdezte Fábián Kristóf.
   Kászoni Bélát köhögőroham kezdte szorongatni. Már-már azt hitték, hogy megfullad. Fábiánné kigombolta vastag kabátját a mellén.
   – Na látod, ilyenkor már üzeneteket kapok – válaszolt az előtte ülő fiatalembernek. – A halál küldi a morzejeleket. A jövőt kérdezted, hát ez az...
   – Hagyd békén, mit kérdezgeted! Látod, hogy bolond már szegény, össze-vissza beszél – Fábiánné meglökte a fia vállát. „Induljunk haza, eltelik a nap, és ezt az öregembert hallgatjuk.”
   Fábián Kristóf gyorsan gázt adott, még végigfutott a tekintete a gyümölcsösön, a fák szép sorban maradtak el a kocsi mögött. Aztán a kis visszapillantó tükörben az öreget fürkészte. Csak a szemét látni, a keskeny homlokát. Aztán meg mintha imára kulcsolná a kezét, akár egy kisgyerek, úgy bámulja az elsuhanó akácfasort.
   Amíg hazaértek, már nem szólalt meg senki. Kászoni Bélát is kimeríthette az iménti sok beszéd, talán meg kis bánta, hogy annyi mindent zsodrált össze ennek a fiúnak. Túlságosan is kiadhatta magát, olyan titkokat mondott el, amit még senkinek sem a faluban.
   – Béla bácsi a hátsó traktusban lakik, ott, ahol valamikor a nagyapád – mondta még az udvaron a mama.
   – Majd veszünk már neki valami ruhafélét. Ha neked is van valamid, küldd el, összetákoljuk neki, így mégsem mehet emberek közé.
   – És mi lett Béla bácsi házával? – kérdezte halkan az anyjától.
   Kászoni Béla már elhagyta őket, elindult az udvaron a hátsó kis szoba felé.
   – Most üres, de a nevünkre íratja – szólt közbe az öreg Fábián.
   – A nevünkre? Minek az, nem lehet már abban lakni – állt meg az ajtóban a fiú.
   – De löknek még azért pénzt. A kert, a sok gyümölcsfa meg aztán bőven megfizet nekünk... – magyarázta az öreg Fábián.
   – Meg a jóisten is megfizet – tette hozzá az asszony.
   – Arra gondoltunk, hogy a te nevedre íratjuk – jegyezte meg tétovázva a férfi. – Van arra törvény, hogy lehet neked egy üdülőd. Hát az lesz majd az üdülőd... – bizonygatta egyre.
   – De hát, hogy gondolják? Mit szólnak hozzá az emberek? – Fábián Kristóf úgy fogadta a hírt, hogy nem akarta elhinni. Hogy viccelnek csak vele.
   Aztán az apjára nézett, és már tudta, hogy a hallgatásával megbántotta. A dolog világos volt előtte: a szülei megkaparintották Kászoni Béla portáját. Persze már nem volt akkora, mint a háború előtt, a nagy kertből telkeket hasítottak ki, új házak épültek rajta, de a régi nagy porta magja mégiscsak megmaradt. És ott most már az apja meg az anyja az úr. Ők rendelkeznek a kerttel, az udvarral, tervezgetnek vele. Alighanem életük megkoronázását jelentette, amikor magukhoz vették Kászoni Bélát. Ők így gondolják. Az anyja felkapta a fejét, a fia tétovázása, az apja hallgatása megkeményítette a hangját.
   – Mi még bírunk dolgozni... Neked meg elég csak megnézni, körülnézni. Nem kell ott neked semmit se csinálni, amíg mi a két karunkat mozgatni tudjuk... Na! Min jár az eszed? – csattant fel a fia felé fordulva.
   Fábián Kristóf jobbnak látta, ha most úgy tesz, mintha nem tulajdonítana akkora jelentőséget a dolognak, elnevette magát. Végtére is a szülei a javát akarják. Megszerezték maguknak a falu leghíresebb portáját. Roskadozó falakat, öreg gyümölcsfákat, a bokros, elhanyagolt kertet...
   – Na jó, amíg édesanyám készít valami ennivalót, elmegyek és megnézem... Viszem magammal az öreget is, Béla bácsit...
   – Vigyed – enyhült meg az anyja. – Ültesd be a kocsiba, aztán vigyed.
   Fábián Kristóf hátrament Kászoni Béláért. Az öreg ott ült az ágya szélén, a rongyait levetette, lerakta maga mellé, a kezét most is összekulcsolva tartotta. A szoba rongyszőnyegét bámulta, amikor belépett a fiú.
   – Jöjjön velem, meg szeretném nézni a házát! Jöjjön velem Béla bácsi is.
   Az öreg a rongyaiért nyúlt, a férfi pedig megállt az ajtóban, a hátát az ajtófélfának támasztva.
   – Gyújtsa meg a villanyt! – biztatta az öreget.
   Az öreg legyintett a kezével, majd felemelte az ágyról a télikabátját. Lassan felállt, a kabátot a vállára lökte, majd meggondolta magát és belebújtatta a karját. Aztán begombolta, valahonnan az ágy alól egy keskeny övet halászott elő és átkötötte vele a derekát.
   Fábián úgy érezte, az öreg azért veszi magára a rossz télikabátot, mert azt hiszi, hogy ezzel eltakarhatja koszos, szakadt rongyait.
   Kászoni Béla kilépett az udvarra, Fábián Kristóftól pár lépésre megállt, az árnyékára bámult, majd vissza a fiatalemberre.
   – Nem szeretem nézni az árnyékomat – mondta.
   Fábián nem válaszolt, ellépett az ajtótól és megállt az öreg árnyékánál.
   – Ne lépj rá! – szólt rá az öreg. – Az árnyék nem tud védekezni.
   A fiatalember kikerülte a sötét foltot, aztán hol a földre, hol a vénemberre nézett... Kászoni Béla elnevette magát, lépett egyet előre, aztán vissza.
   – Maradjon egy pillanatig, lerajzolom az árnyékát!
   Fábián az udvar végébe szaladt, a kerítés tövéből egy arasznyi kis deszkadarabot kapott fel, és már futott is vissza az öreghez.
   Míg a körvonalakat meghúzta, az öreg mozdulatlanul állt, amikor végzett vele, hátralépett.
   – Hát ennyi volna az ember – jegyezte meg. – Egy görbe vonal, hehe!
   Fábián Kristóf az idétlen kis rajzot bámulta.
   – Egy görbe vonal... Még Dél-Amerikában is csak ennyi – mondta az öreg.
   – Csak ennyi? – rebbent meg Fábián Kristóf arca.
   – Hát persze – Kászoni sokára válaszolt, észrevette, hogy a fiút érdekli a megjegyzése. – Látod, hazajöttél a városból, aztán még te is hallhatsz új felfedezést – mondta keserűen mosolyogva. – Gyere anyádékhoz minél sűrűbben, hogy minél többször lerajzolhass... Én is lerajzolhatom a tiédet. Azokban a nyavalyás városokban még igazi árnyékok sincsenek, micsoda dolog az, hogy csak a forró betonon láthatod az árnyékodat! Az árnyék igazi helye a friss föld, a nedves, hűvös föld, ott érzi magát a legjobban, neki se mindegy ám, azt szereti, ha foglalkoznak vele, ha látják, ahogy nagyobbodik, ahogy kisebbedik, ahogy terebélyesedik... És az embernek is.
   – Miről beszél? – kapta fel a fejét Fábián Kristóf.
   – Nem is tudom... – gondolkodott el Kászoni. – Titkos, láthatatlan szövetség köti öszsze a világot, azt gondolom, hogy az ember árnyéka és a friss föld között ilyen...
   – Azt mondja? – nézte az öreget Fábián.
   – Nehogy azt hidd, nem vagyok bolond, dehogyis! Sokszor vagyok egyedül, figyelem a föld egy pontját magam előtt, ott áll előttem az árnyékom is, és ilyenkor olyan erős bennem az érzés; az összetartozásé, mintha külön szelleme lenne a földnek, talán... az egyetlen pillanat, amikor jól érzem magam... hát igen.
   Fábiánné állt meg mellettük.
   – Na, menjetek már, mire vártok? – biztatta a fiát. – Este lesz, mire visszajösztök.
   Már átöltözött: pettyes kötényét tette maga elé, a fejét zöld kendővel kötötte át.
   Fábián most látta csak, hogy az anyjából még mindig mennyire sugárzik az erő, az akarat: „amit akart, azt mindig elérte. Igaz, mindig csak olyasmit akart, amit elérhetett...”
   Beültek a kocsiba, az anyja megvárta, amíg elindulnak, csak aztán sietett a hátsó udvarra, hogy fogjon valami aprójószágot a fiának, amit majd vacsorára elkészíthet.

 

 

 

 

 

 

A volt földbirtokos kerítését már elhordták, vagy megette az idő. A sűrű orgonabokrok szolgáltak kerítésül, a kapu pedig az udvar felé a földre dőlt. Fábián lenyúlt a korhadó deszkakapuért, de aztán visszalökte.

   – Hány éves ez a kapu? – kérdezte az öreget.
   – Nem is tudom... Nagyon régen csinálta egy naményi ács.
   Bementek az udvarra. Imitt-amott még kerítésmaradékok jelezték a néhai udvar beosztását: a hatalmas kiskertet, a hátsó udvart, azon túl a veteményest...
   – Nem ilyen volt ez régen... Semmi más nem volt az udvaron, csak virág meg fák meg bokrok, úgy gondoztuk, hogy a csodájára jártak.
   Fábián Kristóf odament a kúthoz, belenézett, a rövid, pár méteres lánc végén csak egy rozsdás drót lógott.
   – Tele van ez a kút döggel – szólalt meg mögötte Kászoni Béla.
   Fábián Kristóf körbejárta az udvart. Az öreg azonban nem mozdult a kút mellől. A fiatalember néha ránézett, és nem tudott mit mondani. Sem sajnálni nem tudta, sem közömbös nem tudott lenni. Emlékezett a gyermekkorára: amikor elbiciklizett Kászoni Béla udvara előtt, mindenféle titkot sejtett a kapun túl. Még az a kép is előtte volt, amikor az udvar közepén egy fehér festékkel lemázolt széken, háttal az útnak ült a volt földbirtokos. A széket a mályvával borított udvar közepére tette, a napra, sohasem értette, hogy miért a napra ül és miért nem az árnyékba.
   A házat lakattal zárták be: az ajtóról lepattogzott a festék, az ablakokon rég kifakult a kék csomagolópapír.
   „Semmi különös”, gondolta Fábián Kristóf, „olyan, mint egy elhagyott ház, tele van ilyenekkel a falu...”
   Elindult a kert felé – Kászoni Béla csak most mozdult el a kút mellől.
   – Várjál! – szólt a fiatalember után.
   A fiú megállt.
   – Azt hallottam, hogy értesz a madarakhoz, meg a növényekhez... Itt a kertben, a diófa mögött van egy nagy körtefa, azon meg már évek óta egy madár fészkel... este szokott énekelni, késő este. Itt a fán... De nem tudom, hogy miféle lehet...
   – Én nem értek a madarakhoz – válaszolt halkan. – Növényekkel foglalkozom ugyan, de nem úgy, hogy a határt vagy az erdőt járom... Kísérleteket végzünk...
   Kászoni Béla nem figyelt a fiúra, elindult a körtefa felé és tovább magyarázott:
   – Arra gondoltam először, hogy halálmadár lehet, de aztán rájöttem, hogy nem az. Mert akkor jött volna utánam apádékhoz... Érted? De nem jött utánam. Apádék kertjébe csak vércse vagy sárgarigó merészkedik a homokról... Meg sok vadgalamb... Amióta nálatok alszom, ezzel a madárral szoktam álmodni. A múltkor is erre ébredtem: a sárga madár énekelt, aztán beszélt hozzám... Akkor gyorsan felkeltem és eljöttem ide... Itt mindenütt nagy köd volt. Mentem a körtefához, de a madár éppen elrepült. Jött is utánam az apád, itt talált meg a fa alatt. Itt ültem a földön...
   Elérték a körtefát. A fiú az ágakat nézte, de semmit sem látott.
   – Itt nincs – mondta az öregnek, és már indult is vissza az udvarra.
   Kászoni Béla sietett utána, megérezte, hogy a fiatalember egyszerre rosszkedvű lett.
   – A kertet nem nézed meg? Apádék már kapálták... Lesz itt minden, még dinnyét is vetettek, hiába mondtam nekik, hogy azt ellopják... Apád azt mondta, hogy ő majd elkeríti a kertet is, meg elöl az utcafrontot is...
   – Jöjjön, menjünk haza! Egy buldózer kellene ide, aztán az egész házat, az udvart, mindent beledolgozni a földbe! – vágta Fábián az öreg szemébe.
   – Miért, mi baj van? Apád még fiatalember, anyád is bírja még a munkát... A tied lesz, üdülőt csinálnak neked...
   – De hát minek? Van nekünk házunk, oda is ritkán jövök...
   Fábián elbizonytalanodott: úgy látta, hogy az öreg azt szeretné, ha ez itt tényleg az ő üdülője lenne.
   Az öreg árnyéka a kút széléig ért. Fábián már indulni akart haza, amikor váratlanul megszólalt Kászoni.
   – Nem mennél fel a padlásra?
   – Minek? – fordult meg Fábián.
   – Van nálam a padláson egy festmény... A nagyanyámról készült. Neked adom...
   „Ezt nem lehet visszautasítani... Felmegyek a padlásra, megnézem.”
   Ha most nem nézett volna az öreg szemébe, valószínűleg visszautasította volna. De Kászoni Béla tekintete megfontolásra késztette. Eddig – bármennyire is elgondolkodtatta az öreg sorsa – mégiscsak úgy érezte, hogy semmi köze sincs hozzá. Előre tudta, mire beül a kocsiba, kihúz a faluból, vissza a munkahelyére, vagy amikorra otthon a sötét szobájában kinyitja az ablakot és a benzinkút előtti kocsisorra bámul, majd gyorsan becsukja a szobája ajtaját és elindul a szűk kis utcán a presszóba, hogy megkeresse Bettit, akkorra már rég kihullott emlékezetéből az öreg... Legalább egy órát kell itthon eltöltenie ahhoz, hogy most is, mint más alkalmakkor, megfogalmazza magának: hazajövetelét olyan megrázkódtatások kísérik, amelyek egyszerre jelenvalóak, létezőek, de amelyeknek már fel kellett volna szívódniuk az időben, bele kellett volna simulniuk az elmúlt dolgokat megidéző emlékekbe, és amelyeknek már rég el kellett volna pusztulniuk. De aztán mégis, ha itthon volt, ha megismerte az utcájukat, megállt a házuk előtt, meglátta az anyját, valamerről az udvar sarkából szerszámmal, kosárral, seprűvel a kezében előlépett az apja, s látta a kerítésen túl a szomszédot, az öreg Jakabot, amint ott ült a csupasz udvar közepén, a diófa alatt, és bámulta a homokszínű földet, akkor ez volt az egyetlen és kizárólagos valóság. Távolabb, a régi Kristin-ház felől rikácsoltak a pulykák; a kert alá is elhordott a szeme, a fasorokban csak most szállt fel a köd, ismerős férfiak lépegettek a fasor mellett, pár lépésre a rothadó szagú víztől, amelyben kurtán felbrekegtek a békák. Aztán újra a ház előtt magasodó fenyőfákra nézett, a napfényben megcsillant az út pora, az apja közelebb jött a kapuhoz, letette a földre a kosarát, belelökte a szerszámot, várta, hogy lépjen már beljebb, mozduljon már meg. Az anyja is közeledett, csodálkozott, elmosolyodott, a járása megkönnyebbedett, összecsapta a tenyerét, aztán megállt az apja mellett, úgy álltak ott és várták, mintha egy vándorfényképész elé álltak volna. És ahányszor hazajött, mindig ugyanezek a képek követték egymást, ugyanaz a köd a kert alatt, az apja és az anyja a kapuban egymás mellett, akár egy régi, megfakult fényképen, és ilyenkor ez az itthoni valóság volt az egyetlen, amely számított, amely – legalábbis, amíg nem hagyta el a falut – az egyetlen és kizárólagos valóság volt.

 

 

 

 

 

 

Fábián a szomszéd házfalat figyelte: omlott arról is a vakolat, az eresz is foghíjasan meredt az udvarra.
   – Ott ki lakik? – kérdezte az öreget.
   – Nem ismerem... A tanyáról költöztek ide.
   Fábián a ház végéhez ment, a létrát kereste.
   – Az ólban van a létra – intett a fejével Kászoni Béla.
   Óvatosan ment fel a padlásra. Már rálépett a létrára, amikor zakóját lelökte a földre. Minden létrafoknál várt egy kicsit, hiszen várható volt, hogy bármelyik derékba törik.
   – Egy volt földbirtokos hogy közlekedhet egy ilyen tákolmányon!
   – Nem voltam én olyan nagy birtokos... Egy tanya meg gyümölcsös... Hanem kétszer akkora volt a házunk, csak elhordták, elvitték a téglát, a gerendát, mindent...
   – Biztos, hogy szükség volt rá – szólt vissza már a felső fokról a férfi.
   – Biztosan... Én is így gondolom... Nekik nem volt házuk, nekem meg volt...
   Fábián megállt, oldalra kapta a fejét, meg volt róla győződve, hogy az öreg őszinte. Úgy mondta, olyan hangsúllyal, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
   Aztán a padláson megtalálta a festményt.
   Már ki akart lépni vele a létrára, amikor még egy keret nélküli, a szélénél felrepedezett és felkunkorodott, nagyobb képeslapot vett észre, a padlásajtó mellé volt felszögezve. Hirtelen nem tudta eldönteni, hogy valóban csak képeslapot vagy egy kisebb festményt erősítettek-e a deszkára egyetlen szöggel. A kis rozsdás szöget könnyen kihúzta a deszkából, a képről leverte a port. Lenézett a padlásról.
   A létránál ott állt Kászoni Béla, szorította a földhöz, hogyha majd rálép, nehogy megcsússzon a vége.
   Az udvaron, az úttól egészen a kertig – erre a képre Fábián úgy emlékezett, mintha még tegnap látta volna – buxusok sorakoztak, a buxusok között tamariszkusz, szimmetrikus elrendezésben külön-külön lugas a piros és a fehér rózsáknak, fehér, oltott orgonabokrok a kapu két oldalán, a ház előtt két aranyalmafa, alattuk pedig keskeny ágy, itt aludt Kászoni Béla tavasztól őszig.
   Kászoni észrevette, hogy Fábián kezében nemcsak a nagyanyjáról készült festmény himbálódzik, de egy másik, kisebb kép is.
   Először a nagyobbik festményt nézték meg. Parasztképű, széles ajkú idős aszszonyt ábrázolt, hajfonatai leérhettek a derekáig.
   – Öreg volt már a nagymama, amikor lefestették – jegyezte meg Fábián.
   – Neked adom. Legalább valahol megmarad, a padláson megenné az idő.
   – Inkább felakasztjuk nálunk, a maga szobájában. Az ágya fölé. Nem baj, ha éri a levegő.
   Az öreg nézte a képet, a fiú szívesen odaadta volna, hogy vegye a kezébe, közelről vizsgálja meg, de Kászoni nem akarta kézbe venni sem ezt, sem a másikat. A kisebb képet először maga felé fordította, aztán lassan az öreg felé. Már kérdezni akarta, hogy honnan való a kép, merthogy kit ábrázol, azt megállapíthatta maga is.
   – Torcellóból való – mondta az öreg. – A torcellói Krisztus.
   – Maga hozta?
   Az öreg bólintott.
   – Dobd el – motyogta.
   Aztán újra és újra elismételte:
   – Dobd el! Dobd el!
   A férfi nem értett semmit. A képen ugyanolyan Jézust látott, mint amilyeneket a falusi templomokban itt a környéken. Hosszú haja leomlik a vállára, az arca sovány, a szemei nagyok, s bár azt hinné az ember, hogy a sokasággal néz szembe, de mégsem, a végtelen világ értelmét magában keresi, valamerre a homloka alatt, ott, ahol egyetlen ponttá zsugorodik össze mindaz, amit az ember – akár az Isten fia is – a megnyugvásról, a létezés végső eseményeiről tud.
   A méltóság és a bölcsesség arca, a dolgok alakulását, kimenetelét ismerő arc – alighanem ez illik leginkább az emberhez. S ha a képen magát az Istent is látja most, mert hiszen Jézus maga a megtestesült Isten, Fábián Kristóf számára világos volt, hogy mégiscsak embert lát. Azt az embert, akihez hasonlónak saját magunkat szeretnénk látni, akit csak álmainkban tudunk felidézni, s akitől úgy lehet félni és akit úgy lehet szeretni, mint magunkat vagy a többi embert. Ennek így kell lennie, hiszen mit kezdhetnénk az Isten világával, ha nem hasonlítana az emberéhez.
   – Dobd el! – mondta még egyszer az öreg.
   Fábián ránézett a képre. Eszébe jutott, hogy az öreg említette neki, járt Assisiben. Akkor az is lehet, hogy Torcellóban is.
   Egyre jobban kezdte érdekelni az öreg.
   A volt földbirtokos arcán a két mély vágás valahonnan a halántéka felől indult, és lent, az állánál halt el, egy hajtincs a homlokára, egy pedig oldalra lógott, de a legtöbb hajszála összecsomósodva emelkedett fel a homloka fölött. Olyan volt így az öreg, mint a próféták azokon a festményeken, amelyeket művészettörténeti könyvekben láthatott. Fábián azt is megérezte, hogy az öreg róla is gondolkodhatott már, s itt, a létra mellett állva el is határozta, megkérdezi, nem tartja-e aljasnak, hogy idejött, abba a házba, arra az udvarra, ahol ő az életét töltötte, ahol az udvaron még ott látja az apja és a nagyapja lába nyomát is.
   Fábián tudta, hogy most, éppen ebben a pillanatban arcátlanul és meggondolatlanul belépett Kászoni világába, s az öreg bizonyára tisztában van ezzel, de úgy viselkedik, hogy most nincs joga felrónia viselkedését senkinek, még az apjának, az anyjának sem. Még az is megfordult benne, hogy ki is halhatott Kászoniból az ellenkezés képessége, a világot most már úgy fogadja el, ahogyan kialakítják körülötte.
   És a torcellói Jézus képét nem akarja a kezébe venni.
   Talán ez az első pillanat, hogy fellázadt valami ellen.
   – Egy puccs kellene – kezdte bátortalanul Kászoni Béla.
   Fábián érezte, hogy az öreg valami fontosat akar mondani.
   – Egy olyan puccs kellene, amiről csak mi tudnánk... Csak ketten, esetleg hárman... Ismered Bacskó Bandit, a tanyán? Bolondnak tartják, pedig mindnyájunknál okosabb...
   Fábián intett, hogy ismeri Bacskó Bandit.
   A padlásajtó nyitva maradt, egy picit megmozgatta a szellő, olyan hangot adott, mint egy százéves varjú rekedt károgása. Kis szünet után újra meg-megmozdult a szürkére aszalódott deszkaajtó, aprókat károgva.
   – Egy ilyen Jézus kellene – mutat az öreg a képre. – Csak egy jelképes puccs, persze, csak egy jelképes puccs, olyan, amilyet egy Jézus-féle ember megtehetne. És megölnék. Ez eddig világos... S ahogyan Jézus halála után, úgy most is, semmi nem történne... Semmi. Szentté avatnák ugyan a halála után, lehetséges, hogy mindenki imádná a földön, de ahogyan régebben, úgy most sem jönne el a végítélet...
   Fábián nem hagyta, hogy folytassa az öreg.
   – Miért kellene ehhez egy puccs?
   – Úgy számítom, akkor színt vallana az Isten is... Megmutatná magát, valahogyan jelt adna... Régebben azt hittem, hogy itt vannak körülöttem az Isten jelei, a fák, a virágok, a születés és a halál örökös körforgása, az emberek és az állatok tekintete, a szél, az eső, a sötétség és a világosság, hogy amikor az emberek köszöntik egymást, akár az Isten képmásai tisztelegnének... De hát nem, ez nem így van... Sokkal egyszerűbb ez... Csak próbálkozás az egész, kóborlás az élet egyik formájából a másikba, s közben az élők kizárólag az élőkből élnek... És én sem voltam kivétel, persze, hogy nem... Ezért kellene egy olyan puccs, amelyben Jézus lenne a főszereplő, talán számítana valamit, talán rájönnének az emberek, hogy miképpen élnek. Talán Jézusnak, de még egy ál-Jézusnak is sikerülne megváltoztatni az embereket: keressétek azt az értelmet, amely nélkül nincs halhatatlanság, amely nélkül a halál is csak egy a világ számos közömbös eseménye közül... Mert – és itt Kászoni Béla nevetésben tört ki – egyszer csak meghal az ember, és másnap ugyanúgy áramlik a friss levegő a Kraszna felől, mint annak előtte, kárognak a varjúk, a fecskék elrepülnek Afrikába a meleg tengerekhez, mi pedig – felfoghatatlan oktalansággal – már minderről semmit sem tudunk... Mert itt például nálunk agyagos a föld, agyagos íze van a gyümölcsöknek a temetőben, kóstoltam már az epret, a diót, még a virágok szaga is agyagos...
   – Maga is fél a haláltól? – kérdezte Fábián, és az öreg Jakabra, a szomszédjukra gondolt.
   Kászoni nem válaszolt.
   Ellépett a létrától, elindult az udvar közepére.
   Fábián követte.
   – Ezt a napot vakon is megtalálnám... Látod? Ott a házunk kéménye és mindig ott megy le a nap. Mintha a kéménybe zuhanna. Ez gyermekkorom óta így van... – az öreg halkan beszélt, elharapta a szavak végét. – A nap nem mozdult semerre sem... Tízéves lehettem, amikor még csak három kőház volt a faluban, a többi vályog és agyag, és olyan alacsony házak, hogy a fejeddel elérted az ereszt... Ekkoriban jelentek meg a békák. Elárasztották a falut, a házakat. Ha meghalt egy ember, üresen maradt a ház egyetlen éjszakára, a házat elfoglalták a fehér békák. Engem is ijesztgetett a kocsisunk felesége, hogy nálunk is beugrálnak majd... Én meg azt mondtam neki, hogy a nap bebújik a kéménybe és elűzi a békákat. A fényességnél nincs nagyobb erő. És akkor bementem a konyhába, a kéménylyuknál a sötétség megsűrűsödött, azt gondoltam, hogy a nap eltévedt a kéményben...
   A nap valóban a ház mögött ereszkedett le, az esőtől, fagytól szétmart kémény pedig, ahogyan a nap sugarai megtörtek az oldalán, olyan volt, mint egy világítóoszlop. Mintha láthatatlan kezek feldíszítették volna piros és bordó vibráló lámpákkal az oldalát, a tetején pedig félkörben világított a lemenő nap.
   Kászoni Béla letérdelt a fűre, majd négykézlábra ereszkedett, és a magasra nőtt gyepet bámulta.
   – Hogy félek-e a haláltól, azt kérdezted? Látod, ezt nem tudom, erre nem tudok válaszolni. Egyszer így gondolom, egyszer meg úgy, a napok meg követik egymást, és a pillanat egyre közeledik... Azért mégiscsak az lenne a jó, ha nem félne az ember...
   Csendben felállt a földről és elindult az utca felé.
   – Már várnak apádék – mondta.
   Mire hazaérkeztek, már készen volt a vacsora. Fábián szülei azt szerették volna, ha a fiuk Kászoni portájáról beszél. Amit neki szántak. De ő csak az anyja főztjét dicsérte. Aztán az apjához fordult.
   – Az nem lehet, hogy az öreg ilyen rongyokban járjon. Adja csak rá a maga ruháját, aztán majd küldök én is. És az öreg ezentúl majd itt egyen magukkal...
   – Azt a ruhát is én adtam rá, amit most hord – védekezett az apja. – Még az sem volt neki. Miből lett volna?
   Aztán Fábián Kristóf kiment a kocsijához, körbejárta, belerugdosott a gumikba, belenézett a motorba. Az apja ott állt mellette, érezte, hogy a fia menni akar.
   – Az öreg portáját rendbe hozom... Jól jártunk a kerttel, két disznót kinevelek belőle, legalább kettőt...
   – Ahogy gondolja – válaszolt a fia.
   Az idős Fábián mellett ott állt a felesége.
   – Muszáj visszamennem. Csak azért jöttem, mert nemsokára Olaszországba megyek. Ha írnának, akkor tudjanak róla...
   – Hova? – nézett rá az anyja.
   – Olaszországba. Velencébe. Rómába... Oda, ahol a pápa lakik.
   – Mi már nem fogjuk sohasem látni a pápát, de azért az Isten éltesse – mondta az anyja. – Pénzed van? Adunk – nézett a férjére, aztán a fiára.
   – Inkább én hozok maguknak ajándékot...
   Az anyja közbevágott.
   – Csak drága dolgokat ne hozzál fiam, mert itthon, a munkába nem tudjuk úgysem felvenni, akkor meg ne költsd a drága pénzt...
   Közben a hátsó udvar felől Kászoni Béla közeledett feléjük.
   Kezében ott volt a festmény.
   – Hát akkor nem viszed el? Neked adom...
   – Mi a csuda az a kezében? – nézett rá az asszony. – Még megijedtem attól az öregasszonytól...
   – A nagyanyám volt – válaszolt az öreg.
   Az idős Fábián cigarettázott, s amint ellökte a csikket a földre, elvette az öreg kezéből a festményt. Hosszan, tudálékosan mustrálgatta.
   Fábián Kristóf most már egyre gyorsabban akart menni. Arra gondolt, hogy még eléri Bettit is a presszóban.
   – A szentképet is elviheted, ott van a szobámban – jegyezte meg Kászoni Béla. – Torcellót a Szent Márk térről két óra alatt eléritek...
   Fábiánnak sem a festmény, sem a torcellói Jézus nem kellett. Azt azért megjegyezte, hogy Velencében a Szent Márk tértől Torcelló két órára van...
   – Legközelebb, ha jövök, lefényképezem magának azt a madarat a kertjében, aztán megtudom, hogy miféle madár...
   – Az jó lesz – mondta az öreg halkan.
   Aztán megfordult, bement a szobájába. Fábián Kristóf figyelte, ahogyan bezárta maga után az ajtót.
   Elbúcsúzott az anyjától, az apjától, beszállt a kocsiba, az udvaron megfordult, majd a ház bejáratánál újra megállt.
   Visszanézett és látta, hogy a hátsó szoba bejárata előtt, ott, ahol lerajzolta Kászoni Béla árnyékának körvonalait, már nem látszik semmi. Az anyja felgereblyézte az udvart.
   Az öreghez már nem ment vissza elbúcsúzni. Maga előtt látta, ahogy belépett a szobájába, levette a télikabátját, letette maga mellé az ágyra, majd összekulcsolta az ujjait és a falat bámulta a sötét szobában. Az ablakkeretre erősítette a szentképet, az ablakon át beszóródó fénytől megvilágosodott a merev Jézus-fej, a vallásalapító hosszúkás nagy szemei úgy bámulták a szoba sötét falát, mint a régi szentélyekben az istenek, s elkezdődött a szobában Kászoni Béla külön misztériuma.
   De hát hol vannak már azok a fényességgel kísért pompázatos misztériumok, amelynek során az ember úgy érezte, hogy eljuthat az istenekhez, hogy melléjük állhat a szentélyekben, hogy a belső megvilágosodással feltárult előtte minden titok, és sem a halála, sem a halála utáni élet nem merült el az ismeretlenségbe? Ilyesféle nagy átváltozást szeretett volna elérni Kászoni Béla is, s bár Fábián tudta, az öregember többször megpróbálkozhatott már vele, ezt a tudást, a titkok felpattintásának a képességét semmilyen misztériummal nem szerezte meg. Lehetséges, az öreg azt is tudja, hogy soha, senki sem szerzett ilyesféle tudást, hisz még egy órája sincs, ezt magyarázta a kertjében is.
   Fábián Kristóf oldalra tekintett: az apja és az anyja ott állt a kocsi mellett. Rájuk mosolygott; az anyja talán sírt is egy kicsit, de vissza is mosolygott rá. Mozdulatlanul várták, hogy elinduljon. A kaput már kinyitotta az apja.
   Kellemes nyugalom szállta meg. Mindig is ilyen pillanatokra vágyott. A világot tökéletesen rendben lévőnek találta. Ez lenne talán az igazi átalakulás, nem a Kászoni-féle misztérium. A zűrzavar, a bizonytalanság, a félelem acsarkodása után a késő délután csendje burkolja be: még mindig ott állnak a szülei a kocsi mellett, az anyja egy kissé előbbre, közelebb hozzá, az apja a ház fala mellett; némák, talán ők is ugyanazt érzik, mint ő. Tudják, hogy most el fog menni, de nemsokára visszajön, aztán, ugyanúgy, mint most, kinyitják majd a nagykaput, hogy elmehessen, s ő látja a visszapillantó tükörben a még mindig mozdulatlan két embert az udvaron.
   Lassan indult el, aztán a nagykapu előtt megállt. Már-már arra gondolt, hogy mégis itt marad.
A szülei nem mozdultak. Ő pedig gázt adott és kifordult az útra.

 

 

 

 

 

 

 

2.

A templomkertben akkor is nyárias volt az idő. A hatalmas tölgyek felől hűvös és simogató levegő áramlott ide. A tölgyek alatt bokáig ért a fű, a kerítésnél két méterre is megnőttek a sárga, vékony szárú rózsák. A templom falánál öszszeakaszkodott bokrok feketéllettek.
   A tölgyek koronáján sohasem jutott át a nap.
   Valamikor a templom körül volt a temető. Talán a halottak csontja táplálja ennyira a fákat: Fábián Kristófnak úgy tűnt – talán még tízéves sem volt, amikor először elgondolkodott rajta –, hogy a tölgyek már évezredek óta élnek, de még elérhetik a következő évezredet is. A régi temető változtathatta meg a föld szagát: édeskés illata volt a fűnek, a fák leveleinek, eső után pedig olyan volt ez a kert, mintha független lenne a falutól – a templomkert ösvénye mellett megduzzadtak a bokrok, a madarak elnémultak, s aki átment a fák alatt, érezhette a természet felfrissülésének ünnepélyességét.
   A hívek ezen az ösvényen mentek haza, a magasról lehajló faágak alatt Isten tanításán gondolkodtak, a keresztre feszített Jézus példáján okultak: az ő emberi világuknál minden más világ erősebb és hatalmasabb. A hűvös méltóságával rájuk nehezedő templomkert még inkább elmélyítette félelmüket. A pap is erről beszélt: „Féljetek emberek, a földön mindenütt emberek sírása és jajgatása hallatszik, a halál mindig ott éri el az embert, ahol arra senki se számít, ezzel is kimutatván, hogy a leghatalmasabb ő maga, a teremtő Isten.”
   A pap ökölbe szorította a kezét, többször rávágott a szószékre. Meg-megakadt a lélegzete, elfulladt az imáknál, az oltárnál pedig remegett kezében a bor, s alig tudta a hívek szájába csúsztatni az ostyát. Ha előtte egyetlen pillanattal is elkéstek a ministránsok a csengetéssel – Fábián Kristóf ott állt jobb oldalon, a pap mögött, a legfontosabb ministráló poszton –, a pap megfordult, s úgy nézett rájuk, mintha jóvátehetetlen bűnt követtek volna el. Ilyenkor aztán a sekrestyében, a mise után meghúzogatta a hajukat, de előfordult az is, hogy elfelejtette a csengetés körüli késést, és savanyú cukorkát kaptak.
   Az ünneplőbe öltözött férfiak, a fekete keszkenőkbe burkolt asszonyok áhítattal énekeltek az isteni szeretetről, de akkor emelkedett meg leginkább a hangjuk, ha Jézus feltámadását élhették át:

   Feltámadt Krisztus e napon,
   Alleluja, hála légyen az Istennek

   Aztán megszólalt a harang is: a sokadalom előregörnyedve vetette a keresztet, s bár Fábián Kristóf háttal térdelt a híveknek, csak a térdek koppanását hallotta a padokban, a felnőttek áhítatos csendje és azonosulása arról győzte meg, hogy ha ennyire félnek és ennyire szolgálják a láthatatlan Istent, akkor az bizonyára látszik is. Ott van valahol a templomkertben, a bokrok között, a tölgyek kérge alatt, esetleg a toronyban, amelyet majdnem elért a tölgy koronája.
   Hajnalban keltette az anyja.
   – Menj el édes fiacskám, én nem tudok menni, rengeteg a dolgom. Menj el a templomba, hátha megsegít az Isten, és hazajön apád a hadifogságból, segíts rajtam...
   Az anyja megmosdatta, majd egy szelet zsíros kenyeret adott a kezébe.
   Elindult ministrálni.
   Egyedül volt, a kora reggeli misére nem jött el senki. A pap egyedül imádkozott, majd a sekrestyében azt mondta Fábián Kristófnak:
   – Megijesztették az embereket, nem jönnek templomba, de az Isten mindent tud és mindent lát...
   – Igen – válaszolta Kristóf. – Az Isten mindent tud és mindent lát – és ezen a reggelen biztos volt benne, éppen akkor, amikor senki se jött el a reggeli misére.
   Kiment a sekrestyéből, megállt a templomkertben. Kivette a zsebéből a savanyú cukorkát, a barna csomagolópapírban a kicsike rózsaszínű cukorszemek mintha éltek volna, úgy mozdultak meg. Félve nyúlt az első szemért, beosztotta magának, hogy egész délelőtt tudjon mit szopogatni. Mielőtt a szájába vette volna, megsimogatta.
   Leült a tölgyfa tövébe. Kétszeresen is boldog volt: ott lapult a cukorka a zsebében, és segített az anyján is. Ha a sok munkája miatt nem tudott eljönni, ő itt volt, imádkozott helyette is. Igaz, hogy nem hangosan, bár a pap mindig biztatta, hogy „hangosan, Fábián fiam, hangosan...”
   Az apjáról csak annyit tudott, hogy „hadifogságba tette az ellenség”. Így beszélt róla az öreg Jakab, a szomszéd. És az öreg azt is mondta, hogy nem tudni, mikor engedik haza. „Mert hogy az első háborúban egy magyar átlagban hat évig volt hadifogságban, ezt én pontosan kiszámítottam, a postástól megszereztem az adatokat, így tehát ebben a háborúban sem lehet jobbra számítani... Hat év... Ennyire..."
   Az anyja csak hallgatta, amit az öreg Jakab magyarázott, főtt krumplit eszegetve és fejét vakargatva a tornácon. Az öreg a kezét nem tudta kiegyenesíteni, „sok földet összeturkált már vele”, egyébként is „majd kisimul a föld alatt”, emelte fel a hangját.
   „Egyébiránt az Isten majd elrendezi, hogy egyenes legyen mindnyájunk keze.”
   Fábiánné ott ült a tornácon az öreg mellett, kinyújtotta a lábát és úgy nézett maga elé. Aztán a fiára bámult, majd a kert felé, mintha várná a férjét a fogságból.
   Kristóf tudta ezt: le is ment a kert alá, hátha meglátja az apját, ahogy hazafelé tart a kert alatt, a szekérúton. De nem látott senkit. A vadgalambok búgtak, a harkály kopogtatta a korhadt fák nyílásait, a sárgarigó hangja néha elért hozzá a Kászoni-féle tanyáról. Visszament a tornáchoz, az öreg Jakab okoskodását hallgatta. „Nem olyan nagy igazságtalanság az, ha görbék az ujjaim, az igazságtalanság mégiscsak a hadifogság... Mert hogy a szegény embert viszik oda. De hát nem vak az Isten, látnia kéne, hogy kiket visznek oda, helyénvaló lenne, ha megakadályozná. Az Istennek ne csak a halál felett legyen uralma, helyénvaló lenne, ha ilyenkor is megmutatná magát.”
   Az öreg Jakabnak ízlett Fábiánné főtt krumplija. Úgy gondolta, ha már másképpen nem tud segíteni az asszonyon, legalább szóval tartja, arról beszél, ami az asszonyt is foglalkoztatja.
   Fábiánné meg csak azt ismételgette: „Tudom, hogy él.” És tovább nézte az udvart.
   Darazsak repkedtek a tornácon, a trágyadomb felől fekete és kék bogarak húztak át az udvaron. Ilyen kék bogarakat Kristóf a Kraszna fölött is látott már, hangtalanul repültek és kikerülték a vízparton álldogálókat, míg a fekete bogarak itt az udvaron minduntalan nekicsapódtak az ember arcának, bambán ütköztek meg az emberi világgal, mintha dühösek lettek volna rá.
   Az öreg Jakab csak folytatta: „Én az első háborúban az Isonzónál voltam, a tarackos ágyút kezeltem, de még teleszkópom is volt, és nem akarja nekem senki elhinni, hogy a teleszkópban néztem a taljánt, és ennek köszönhettem, hogy nem estem hadifogságba.” Mi az a teleszkóp? – kérdezte többször is Kristóf. „Ha én állok a hegy előtt, nem látok a hegyen túlra. A teleszkóppal meg látok... Hát ez az...” Az én apámnak nem volt teleszkópja? – kérdezte a kisfiú. „Ezt mi nem tudhatjuk”, válaszolt az öreg. Lehet, hogy ellopták tőle, találta meg a megoldást Kristóf, de erre már az öreg Jakab nem tudott mit válaszolni.
   A templomkertben már a második szem cukrot csúsztatta a szájába, egy kicsit el is álmosodott. Mégis korán keltette fel az anyja. Az útról se hallatszott zaj, néha ugyan elsuhant egy madár a feje felett, szárnyuk megérintette a tölgy leveleit, de a csendet és a reggel erősödő világosságát semmi sem törte meg. A tölgyfa ágai közé befurakodó fény egymást elfedő foltokat rajzolt, a kerítésnél rázuhant az éles fehérség a vékony szárú rózsákra. A templomkert hirtelen azt a rózsaszínű festményt juttatta eszébe, amelyet a templom bejárata fölé akasztott ki a pap: a kép Isten országát, a paradicsomot ábrázolta; távol, a ködös messzeségben állatok legelésztek békésen, angyalok repdestek a felhők alatt, s a képen, egészen elöl Jézus imádkozott. Így festett a földöntúli békesség, amelyet élő ember soha el nem érhet, kizárólag csak a halála után. Erről beszélt a pap is az első hittanórán. Íme tehát a paradicsom. A képen azonban egyetlen élő ember sem látszik, az öreg Jakab sincs rajta és az anyja sem, ahogyan ül a tornácon és a kert felé bámul, várja az apját. Leginkább mégis az apja hiányzik, egy teleszkóppal kellene figyelnie, hogy ott van-e a hegyen túl az ellenség, mert csak így menekülhet meg a hadifogságból.
   A tölgyfa tövében ült.
   Innen pontosan látta a kerítésre tekeredett mezei rózsákat, fehérek voltak, kicsik, s némelyik mintha az ő szeme láttára nyílt volna ki.
   Legalább annyira boldog volt, mint a képen imádkozó Jézus. Most biztos volt abban, hogy ott lehet a közelében Isten, gyönyörködik benne, s ő is – bár nem látja – szereti őt.
   A templom falához ment: benézett a bokrok közé.
   A fal tövében három cigány feküdt. Aludtak. Két férfi között hatalmas termetű nő, a mellére szorította a kezét, mintha védené valamitől. Az egyik férfi szorosan a nő hátához tapadt, a másik kissé távolabb horkolt. Az asszonynak felcsúszott a szoknyája, hosszú, vastag combjain megakadt a szeme. Sokáig figyelte őket, mert olyan mélyen aludtak, hogy nem vették észre. A fejüktől nem messze egy békát látott meg, sárga volt, gyorsan eltűnt a bokorban.
   Visszament a tölgyfához, aztán tovább lépett, és a kerítésre felfutott mezei rózsáknál megállt. Az ünnepélyes pillanatot megerősítette az alvó cigányok jelenléte. Újra a tölgy koronájára tekintett, biztos volt benne, hogy az Isten ott lehet valahol, s tudja róla azt is, hogy hisz benne. Úgy gondolta, hogy a világban, bizonyára nagyon messze, léteznek olyan emberek, akik fénylenek. Az Isten is ilyen lehet, valamilyen fényesség, amely azonban mindenütt jelen van, csak az embernek hinnie kell benne, és akkor maga is megtalálja.
   Behunyta a szemét és az anyját látta maga előtt, a tornácon ül, néz a kertek alá, várja az apját...
   Futásnak eredt a keskeny ösvényen: csak az volt a fontos, hogy minél előbb hazaérjen.
   Nem az úton ment, a házak előtt, hanem a kertek alatt. Lehúzta a cipőjét, a vállára akasztotta és úgy futott. Egyszer még el is kiáltotta magát: „Édesanyám!”, de ez csak egy önkéntelen kiáltás volt, tudta, hogy úgysem hallja meg az anyja, hogy is hallhatná meg, hiszen az ő kertjük még nagyon messze van, legalább két kilométerre. De, hogy a kertek alatt megy, megrövidíti az utat.
   Fácánok ugrottak fel előtte, máskor utánuk futott volna, most nem törődött velük.
   Tehénszekér jött vele szemben, megkérdezték tőle: „hova futsz te fiú, megzavartak?”, de ő nem válaszolt, futott tovább, a savanyú cukrot szorongatta a kezében, már rég kivette a zsebéből, nehogy elhagyja. Szorította a cukorkát, érezte, hogy mindjárt olvadni fog, de mégis, így érezte biztonságban.
   Elérte a kertjüket. Az anyja a szilvafák alatt ásott. Nem vette észre a fiát.
   Már alig kapkodta a levegőt, már a lábai is elnehezedtek, de ahogy meglátta az anyját, mégiscsak összeszedte magát. „Édesanyám, édesanyám”, ismételgette, de az anyja csak nem hallotta meg.
   – Édesanyám, reggelre hazajön édesapám – állt meg zihálva az anyja előtt.
   Fábiánné kiegyenesedett, rámeredt a fiára, aztán az ásót a fának támasztotta, közelebb lépett hozzá.
   Akkoriban virágzott az akác is: a kertek alja olyan volt, mint a mesebeli tájak, az akác fehérsége, mint kihúzott hatalmas csillogó vitorlák, az ég aljáig vezette a szemet.
   A gyerek nézte az anyját, még mindig az előbbi pillanatok bódultságában elismételte:
   – Holnap reggelre hazajön édesapám...
   Egy vadgalamb szállt arra a fára, amelyhez az anyja az ásóját támasztotta. Az anyja is észrevette a madarat, felpillantott a fára.
   – Hazajön, tudom... – ismételte a kisfiú.
   – Honnan tudod? – ocsúdott fel az anyja.
   Nem tudott mit válaszolni, hazudni sem, erre a kérdésre nem készült fel, csak arra gondolt, hogy az anyja örülni fog és nem kérdez semmit.
   – Nem jön az... Még onnan senki sem jött a faluba... Évekbe is beletelhet, amíg hazajön... – nyúlt Fábiánné az ásóért.
   De csak nem hagyta nyugodni a dolog.
   – Honnan szedted? Nem tán a madaraktól? – nézett fel a fára. A szája sarkában ott bujkált a megbocsátó mosoly.
   Kristóf vett egy mély lélegzetet, odament az anyjához, belekapaszkodott a kötényébe, és átölelte. Így maradt sokáig, az anyja engedte, hogy a kisfia feje belefúródjon az ölébe.
   – Hallod, jön a vonat – mondta a kisfiú.
   Messze, a Kászoni-féle tanya alatt tényleg fütyült egy mozdony, visszhangzott tőle a határ, de aztán újra csak a néma kertek alja, a mozdulatlan határ vette körül őket.
   Éjjel nem tudott aludni. Ott könyökölt a kis ablak előtt, elhúzta a függönyt, várta, hogy megjelenik valaki, egy alak, egy férfi: az apja, mert csak ő jöhet ide. Az anyja felriadt a dunyha alatt, látta a kis ingben könyöklő fiát, felkelt, betakarta, majd eloltotta a lámpát.
   Félálomban újra az a kép jelent meg előtte, ami a templomkertben: a rózsaszínű mező az imádkozó Jézussal. Ő is ott sétált ezen a mezőn, a fű nem sértette fel a talpát, s a levegő pontosan olyan volt, mint a templomkertben. Ott ült az anyja is, virágzott az akác, az öreg Jakab egy teleszkópba bámult, a teleszkópban pedig azt látta, hogy ő az apjával sétál, lepkét fognak, mellettük bárányok legelésznek, a három alvó cigány fölött turbékolnak a vadgalambok, az alvó nőnek még feljebb fújja a szél a szoknyáját. Aztán beborítja az árnyék a cigányokat is, csak egy zöld béka szeme világít, gondolkodó, moccanatlan békafej, nézi a horkoló cigányokat. Végül eltűnik az is, eltűnik a mező is, egyedül csak az apja közeledik, nagyokat lép, hazafelé tart, már befordult a kertjükbe.

 

 

 

 

 

 

Éjfél elmúlt már, amikor Fábián András megjelent a kertek alatt.

   Telihold volt.
   Fábián nem sietett. Megállt a gyümölcsfáknál, apránként szemügyre vette a kertet, az udvaron ledobta a válláról a katonakabátját, a kerítésre terítette és kinézett a néma utcára.
   A disznóólban malacokat látott, kettőt is, a tyúkólban kakas kukorékolt.
   Bement a fészerbe, villát vett elő, odament a malacokhoz, hogy kihányja a ganét és hogy friss szalmát tegyen alájuk. Csendben dolgozott, de az állatok felriadtak, nem értették az éjszakai mozgást.
   Az öreg Jakab állt meg a disznóól mellett.
   – Hát te meg? – nézett Fábián Andrásra.
   Kezet fogtak.
   – Jól van az asszony, mindenki – motyogta az öreg.
   Fábián András megállt, bólintott.
   – Nem akarod felkelteni őket? – kérdezte a szomszédja.
   – Most a legédesebb az álmuk, de mindjárt, rögtön, rögtön megverem az ablakot – Fábián nem tudta eldönteni, hogy mit is csináljon, hova tegye a villát.
   – Az a fontos, hogy itt vagy, maradj még – mondta az öreg. – Honnan jössz?
   – Franciaországból, amerikai fogságból...
   A szomszéd bólintott, most már mindent tudott.
   Fábián nyúlt a zsebébe, cigarettát vett ki.
   – Gyújtson rá, egy amerikai adta – kínálta meg az öreget. – Feketék vigyáztak ránk, négerek... Ezt elszívom, aztán szólok nekik – mutatott a házra.
   – A fiad már ekkora – mutatta az öreg. – Meg aztán krumpli van, kenyér van, zsír is van, szóval mi kell még a mi fajtánknak?
   Fábián András levette a kerítésről a katonakabátját és bólintott.
   Fábián Kristóf arra ébredt, hogy a feje mellett ott van valami. Egy nagy tábla barna csokoládé. Kézbe vette, nézegette, s tudta: ilyen csokoládé nincs Magyarországon. Ezt csakis az apja hozhatta.
   Kiugrott az ágyból.
   Az apja már a konyhaasztalnál ült, borotválkozott, az anyja elment tejért. Odabújt az apjához, nem szólt semmit, kibontotta a csokoládét. Letört egy darabot, nyújtotta az apjának, de az nem fogadta el. Fábián András megölelte a fiát, majd letette maga mellé a székre.
   – Azt mondta anyád, tudtad, hogy jövök... Honnan?
   Csak mozgolódott a széken. Mezítláb volt, a talpa hozzáért az apja térdéhez, és az érintéstől meleg futott végig rajta, rátette a talpát az apja combjára és nevetett.
   Így borotválkozott meg Fábián András.
   Később kikönyökölt a kapuba, nézte az utcát.
   Kristóf is ott állt mellette.
   Kis idő múlva az öreg Jakab háza előtt meglátta a közeledő Kis Daninét. Az ő apjával együtt vonult be katonának a férje.
   Az asszony megállt Fábián előtt.
   – Az uram mikor jön? – kérdezte.
   Megjelent az öreg Jakab is.
   Fábián András eldobta a cigarettáját.
   – Nem tudok semmit – mondta bizonytalanul. – Csak rövid ideig voltunk együtt.
   – Hazudsz! – mérte végig az asszony.
   Fábián Kristóf kilépett az útra. Pár liba totyogott el mellette, tavalyról megmaradt tojólibák, közeledtek hozzá, sziszegtek, de ő gyorsan az öreg Jakab mellé lépett, védelmet keresve, nehogy észrevegye az apja, fél a sziszegő libáktól. A szomszéd a fejére tette a kezét – könnyű volt ez a kéz, mintha tollpihe szállt volna a hajára. Az öreg Kisnét csitítgatta.
   Kristóf felgyűrt ingujjban a kerítésre könyöklő férfiakat látott, kalapok alól kipislogó szemeket, de senki sem jött az ő kapujukhoz.
   Egyedül Kristin Máté állt az út közepére. Annak a Kristin Kálmánnak volt a fia, aki kirabolta Amerikában a vonatot. Kristin Máté sohasem szemben állt meg, ha valakivel beszélgetett, hanem kicsit oldalvást, megállás nélkül mozgatta a fejét, mintha egy külön szerkezet lett volna a nyakába építve, amely a fejét tartotta és jobbra-balra kilendítette. A beszélgetésekbe úgy kapcsolódott be, hogy apjára terelje a szót, aki Amerikában, a nyugati parton rabolta ki a vonatot. Bár néhányan kételkedtek ebben, mégis el kellett hinniük, mert a néhai Kristin Kálmán házat és földet vett, mihelyst hazajött Amerikából. Új tyúkólat is épített, amelynek az oldalára felrakta az amerikai címert, s mivel Amerikában rákapott az újságolvasásra, a címer alá egy padot állított és ott olvasott. Addig nem ment ki a mezőre, amíg az újságot meg nem kapta és ki nem olvasta az utolsó betűig. A fia is olvasta az újságot, a megfakult címer alá ült ő is, igaz, ami a vonatrablást illette, abban nem tudott versenyezni az apjával. Ehelyett a disznóölő kést dobálta a címer fölé, pontosan és kegyetlenül repült ki a kezéből a kés. Ezt a tudományát persze leginkább akkor kamatoztatta, amikor tyúkot kellett megölnie. Ilyenkor szétterpesztette a lábait, a disznóölő kést a válla fölé emelte, várta, amíg a tyúk közel kerül hozzá, belevágta a kést, majd megfogta a vergődő állatot, s csak utána vágta el a nyakát.
   Kristin Máté inge kilógott a nadrágjából, zsebre dugta a kezét, oldalvást nézett Fábiánék kapuja felé. Kristóf egyedül csak úgy mert elmenni a Kristin-ház előtt, hogy kiment az út közepére. Félt, hogy ha csak véletlenül is, eltalálják a disznóölő késsel. Ugyanígy félt Perényi Oskó háza előtt is. A kertben a gondozatlan sűrű bokrokban baglyok és más madarak képében kísértetek gubbasztanak. Elképzelte, amint ezek az állatok – az öreg Jakab mesélte – emberalakot öltenek, s elindulnak a mezőre, hogy a keresztutaknál más kísértetördögökkel együtt viháncoljanak, és az éjszakában az arra vetődő embereket megijesszék. Ezért – mondotta neki sokszor a szomszéd – éjszakánként kerüld a keresztutakat, nehogy a hosszú farkú ördögök beléd csípjenek, hazáig zargalásszanak.
   Fábián Kristóf egyetlen dologban volt biztos: Kristin Máté a nagy fekete nyelű disznóölő késsel biztosan nem félne még az ördögöktől sem.
   A háború utáni évekről – mint ahogyan régebben is a nagy háborúk után lehetett – Fábián Kristóf csak a rongyos magányosság képeit őrizhette meg. A padlásokon egyedül gubbasztó macskák tekintete is olyan volt, mint az embereké. Felzavarták őket a padlásra, mert belenyaltak a tejbe vagy a kifőtt ételbe; s amikor belé rúgtak, bizonyosan tudta az állat is, hogy vétkes, de valahol, a mákszemnyi tudata mélyén sehogyan sem tudott a világgal megbékülni. S mert tehetetlen volt, a padlás zugaiban belenyávogott a sötétségbe.
   A sziszegő tojólibák eltűntek a nedvességtől barnálló út végén, a kapura könyöklők pedig kimerészkedtek az útra. Pár lépést tettek csak meg, hogy jobban lássák az asszonyt és Fábián Andrást.

  

 

 

 

 

 

– Tudom, hogy együtt voltatok... Az Isten rogyassza rátok az eget!... Ha nem mondod meg az igazat, világgá megyek... – kiáltotta kétségbeesetten Kis Daniné.
   Úgy nézett az öreg Jakabra is, mintha neki is tudnia kéne, mi van a férjével. Egyébként az öreg már többször hallotta, hogy Kisné világgá akar menni.
   Most tényleg elindult.
   Még pár ház, és ott az út vége. Aztán már csak a határ szélesedik ki, majd – szinte az ég alatt – kanyarodik a Kraszna töltése.
   – Mit akar? – tárta szét a karját Fábián András és az asszony után nézett.
   – Világgá megy... Elindul, osztán vagy visszajön, vagy nem... Ha estig nem jön...
   Fábián András kilépett az útra.
   – ...akkor már nemigen jön... Beleöli magát a vízbe... Te, gyere gyorsan, itt a határban a kút, a csordás kútja, beleugrik, amilyen bolond!... – magyarázta az öreg Jakab.
   Fábián Kristóf futott elöl, utána az öreg Jakab, majd Fábián András, aki közben rágyújtott, hátranézett, látta, hogy többen jönnek utánuk, férfiak, asszonyok, gyerekek, ott szalad a felesége is.
   Kis Daniné már ott állt a csordakútnál. Az öreg Jakab kiáltott neki:
   – Várjál Rozi, itt vagyunk, várjál!...
   Kisné leengedte a kútostort, nehezen felállt a betongyűrűre – alacsony kis kút volt, egy méter magas, ha lehetett a földből kiálló gyűrű –, a kútostort fogva, hol előbbre, hol hátrább dőlt.
   – Ne jöjjenek közelebb! Ha közelebb jönnek, én beleugrok...
   Megálltak.
   A kút mellett már térdig ért a búzatábla. Körül pipacsok hajladoztak, a sűrű dudvában alig látszott a szarkaláb.
   – Fábián András! – kiáltotta el magát az asszony. – Mondd meg, esküdj meg, hogy igazat fogsz mondani...! Azt beszélik rólam, hogy megbolondultam. Ne hidd el senkinek, az igazságot akarom tudni. Igaz, hogy meghalt?
   Fábián szívta a cigarettáját. Közelebb akart lépni, de Kisné megállította:
   – Nem jöhetsz közelebb... míg meg nem mondod az igazságot.
   – Beleugrik – mondta az öreg Jakab.
   Már ott álltak Fábián András mögött a többiek is: az egész utca. Fábián felesége kicsit közelebb jött, de csak a férje mögött állt meg ő is.
   – Szállj le a kútról – kérlelte Kisnét az öreg Jakab.
   – Nem! Nem szállok le! Sosem szállok le! Kivárom itt az estét, amíg meg nem mondod az igazságot! Itt leszek reggelig, itt leszek örökké – zokogta az asszony. – Írt nekem az uram levelet, mindent tudok...
   Fábián András ezalatt egészen közel jutott már a kúthoz. Míg az asszony sírva kiabált, egyszerre csak ott termett mellette. Már egy lépés, már kézzel elérheti. Már meg is fogta volna, amikor az asszony ellökte a kezét, közben alig tudta visszanyerni egyensúlyát, a kútostor le-föl járt a kezében.
   – Te élsz, azt látom... Te hazajöttél... A vak is látja, te már itthon sütteted a hasad... de mi van az urammal? – sikoltozta.
   Fábián gyorsan felmérte, hogyha az asszony nem bírná magát tartani, talán el tudná kapni.
   – Meghalt. Két hónapja meghalt – mondta halkan anélkül, hogy levette volna a szemét Kisnéről, akit egy pillanat alatt körülvettek az asszonyok, szinte leemelték az alacsony kútkáváról. A kútostor emelkedni kezdett, aztán megállt.
   – Átkozott legyen Magyarország! – üvöltötte Kisné, az asszonyok kezében vergődve. – Átkozott legyen, a békák prédája legyen, hogy soha, senki se emlékezzen rá, soha senki se tudjon róla, süllyedjen el, égesse el az Isten tüzes mennykővel!... Még hírmagja se maradjon, a hamuját meg hordja el a szél!... Átkozott ország legyen, és ha van Isten, meghallgat engem...
   Fábián András mereven maga elé bámulva, égő szemmel mormolta, bár alig figyeltek rá:
   – Soha senkinek nem beszélek a háborúról... Soha senkinek! Még a családomnak se, senkinek... Nem akarom, hogy tudjanak róla, nem akarom, hogy bármit is tudjanak róla... Azt szeretném, ha mindenki elfelejtené, ha én is elfelejteném... Fogadalmat tettünk a hadifogságban, ami velünk történt, nem tudhatja meg senki élő ember fia!

*

   – Még mindig itt vagy? – állt meg mellette az anyja.
   Fábiánné a májusi ájtatosságra igyekezett: már beharangoztak, a tölgyfák levelei megszűrték a harangszót, s ahogy utolsót kondult még a harang, kiüresedett, száraz csend ereszkedett a sötétséggel együtt a templomkertre.
   Fábián Kristóf felvette a zakóját, úgy érezte, meg kellene magyaráznia, miért maradt itt, mért nem ment tovább, miért akart innen is többször visszafordulni. Elindulni sem tudott. A templomkert mellett ott állt a harangozó háza. Nem volt otthon senki, bement az udvarra, vizet hozott a kútból, a favödörben meglátta magát, oldalt már kicsurgott a víz belőle. Látta, hogy nem használja már senki a kutat. Ivott pár kortyot, vizes lett a keze, visszaengedte a vödröt a kútba és a vizes kezét végighúzta az arcán.
   Beült a kocsiba, lefordult az útról. Megállt a templomkert mellett és elhatározta, most már nemsokára visszaindul a városba.
   Itt találta meg az anyja. Kiszállt a kocsiból. Az anyja megigazította a zakója nyakát, közben halkan kérlelte.
   – Ne menj vissza... Itthon is mindened meglesz... Lakhatsz az öreg Kászoni házában, ha nem akarsz velünk lenni...
   Itt megállt az anyja, a legfontosabb érvét akarta elmondani. Ismerte a fiát, tudta, hogy ezzel végleg eldönti: a fia hazaköltözik.
   – Az apád miatt... Őmiatta kellene itthon maradnod... Csak rövid időre, pár hónapra, fél évre...
   – Miért mondja ezt? És miért csak ennyi időre? – nézett az anyjára.
   Az anyja nem válaszolt. Nézte a megdőlt templomkerítés mellett a fia kocsiját, majd elindult a templom bejárata felé.
   – Gyere velem májusi ájtatosságra – szólt vissza.
   – Rendben van, elmegyek... De mi van az apámmal?
   – Láthattad, hogy jól van... Még bírja a munkát is, nincs semmi... – válaszolt az anyja.
   Aztán újra csak megállt. Már megbánta, hogy az apjáról beszélt a fiának, hogy olyasmire utalt, amit még ő sem tud biztosan.
   – Már én is gondoltam rá, meg kellene próbálni... – mondta ki bizonytalanul Fábián Kristóf. – Meg kellene próbálni, itthon... Keresnék valami munkahelyet, vagy egyszerűen csak magukkal dolgoznék... A szőlőben, a kertben... Aztán majd kialakulna...
   – Holnap már küldünk is egy teherautót a holmidért – nyugodott meg az anyja.
   Fábián Kristóf gyorsan válaszolt:
   – Nem... Nem, azt mégsem... A legszükségesebb holmit hozom én a kocsival, aztán meg majd kialakul...
   Fábián Kristóf ismerte magát: ebben a pillanatban már legszívesebben itthon lenne, de ha visszamegy a munkahelyére, ha ott marad nála a szobájában Betti, ha befejezi a kísérleteit a munkahelyén és újat kezdhet, akkor már a városból nem tud kimozdulni.
   – Ahogy gondolod – mondta csendesen az anyja, és elindult a templomba.
   Fábián beült a kocsijába, visszafordult az útra, gyorsított. Bekapcsolta a lámpákat és felhúzta az ablakot: mire az esti hűvös levegőtől elzárta magát, már kijutott a faluból.

 

 

 

 

 

 

 

3.

Mire visszaért a városba, éjfél is elmúlt már, Betti ugyanúgy, mint eddig bármikor, amióta ismeri – és mintha a ma reggeli veszekedésüknek nyoma sem maradt volna benne –, nem az anyjához ment, hanem hozzá.
   Kitakarította a kis szobát, a bejárat mellett, az egy méterszer egy méteres konyhát, elmosta a tányérokat, feltörölte a követ, a konyha melletti kis fülkében lezuhanyozott, aztán odament az ablakhoz és – már lefekvéshez készülődve – bámulta az utcát, a ház előtti benzinkút életét; várta Fábiánt.
   A szobába két heverőt szorítottak be, az egyiket az ablak elé állították keresztbe, ezen ült, nyugtatta a lábát. A presszóban is csak a lábát féltette. Minden munkát elvállalt, de azt azért napjában többször elmondta: csak azért fogja otthagyni a presszót, mert a „lábaim úgysem bírják sokáig”. Igaz, a sokszori emlegetéssel fel is hívta magára a figyelmet, „nézzétek, ez az én lábam, ilyen gyönyörű lába itt senkinek sincs...”
   Fábián lakása a félemeletről nyílt. Először albérletben lakott a földszinten egy idős asszonynál. Később megtudta, hogy a félemeleti kis szoba eladó, a szüleitől kapott pénzt, gyorsan megvette.
   Berendezkedett, itt élt, lassan egy éve már. Amióta megismerte az eszpresszóban Bettit és felhívta magához, mindennap feljött hozzá, bevásárolt, takarított, és úgy berendezkedett, mintha ez lenne az otthona.

*

   – Azt hittem, hogy táncolsz – ült a heverőre a férfi.
   – Nem... nem – ásított a lány, s már nem emlékezett, vagy talán nem akart emlékezni a reggeli veszekedésükre.
   Levetette a hálóingét, az ablak alá, a heverőre dobta. Felült az ágyban, átfogta a férfi nyakát.
   Minden este ismétlődő szertartás: ledobja a hálóingét az ablak alatti heverőre, átfogja a férfi nyakát, odacsúszik hozzá, lábával átkulcsolja a derekát, majd, mert Fábián ettől még nem mozdul meg, lassan kigombolja az ingét. Egymás lélegzetét is hallják, olyan csendben vetkőzteti le. A nyelve már a nyakánál siklik, aztán a száját keresi; de most mintha nem érezné a másikban az erősödő forróságot.
   Fábián Kristóf felállt a heverőről.
   Betti magára húzta a takarót, hátat fordított Fábiánnak, a tenyerével ráütött a falra.
   – Menjek el? – kérdezte.
   Fábián elgondolkodva legyintett.
   – Holnap elintézem a szabadságomat. Minden napot kiveszek, rengeteg dolgom van.
   – Ezt miért nem mondtad eddig?
   Fábián nem válaszolt.
   Pontosan ő sem tudta, hogy hányadán is áll magával. Az otthoni események, mert úgy gondolta, hogy igazán nagy és jelentős események résztvevője volt, s amelyekre nem számított, mindaz, amit eddig a szokásos hazautazásainak a hasonlósága, előre kiszámítható és előre átélhető egyhangúsága elfedett előle, most egyetlen délután, pár óra alatt – akár egy váratlan robbanássorozat – ott sistergett előtte. Talán a szomszédnak nem kellett volna kijönnie a kapuba, nem kellett volna olyan sokáig szembe nézni vele...
   – Valami baj van? – kérdezte Betti.
   – Nem tudom – válaszolt.
   Fábián felvette az ingét, a nadrágját gyors mozdulatokkal magára rántotta, felhúzta a cipőjét. Gyors öltözködése azt sejtette, hogy most azonnal indulni akar valahová.
   Aztán mégis megállt a szoba közepén, majd visszaült a heverő szélére.
   – Csak nem akarsz talán visszautazni? – kérdezte Betti.
   – Hová? – ébredt fel Fábián a kábultságából.
   – Haza... Anyádékhoz... – mondta bizonytalanul.
   Fábián felállt a heverőről, a kis konyhába lépett, ivott egy pohár vizet, majd visszament a lányhoz.
   – Azt mondod? – nézte. – Lehet, hogy igazad van. Most azonnal vissza kellene mennem – tette hozzá.
   De mégsem mozdult.
   – A fridzsiderben találsz konyakot – mondta még mindig a fal felé fordulva Betti.
   Fábián az ablakhoz lépett, nem hallotta a lányt, bár csak karnyújtásnyira állt meg Betti fejétől.
   A lány érezte a hallgatását, azt is sejtette, hogy most csendben kellene maradnia. Közös a némaságuk és várakozásuk, közös a dermedtségük, közös a csodára várásuk, közös az elégedetlenségük, amelynek csak találgatják, keresgélik az okát, s ha már úgy érzik, hogy megtalálták, akkor megrettennek a roppant, s szégyellnivalóan egyszerű magyarázattól, amelyet megfogalmazhatnának saját maguknak, de a következő pillanatban már nem tartják elegendőnek. Betti találkozásuk első percétől érezte, hogy Fábiánnak kizárólag segítségre van szüksége. Azt pontosan nem tudta, hogy milyen természetű segítségre, s hogy az azzal egyenlő-e csupán, hogy mellette éljen, hogy rendet tartson, hogy enni adjon neki, hogy éppen olyan italokkal lássa el a presszóból, amilyeneket megkíván, hogy meghallgassa, ha úgy érzi, erre szüksége van, hogy csendben maradjon (de mégis és kizárólag mellette), ha csendben kell maradnia, mint éppen most is. Ha eszébe is jutott néha, hogy mennyire egyoldalú ez a viszony, és éppen emiatt mennyire kiszolgáltatott ő, mégsem lázadt fel. Nem próbált változtatni. Még így is, vagy talán éppen emiatt a férfi világa volt az egyetlen, amelybe – saját lehetőségeit többször is számba véve – kapaszkodhatott, s amely egyre inkább erősítette nosztalgiáját: be fog rendezkedni ebben a világban, hiszen a megvalósításához érzett magában elég ösztönt, képességet, sajátos alkalmasságot, bátorságot, az egyoldalúság és a megaláztatás naponkénti túlélésére pedig elegendő lelkierőt.
   Lassan megfordult a heverőn; szeretett volna valamit mondani, az iménti megalázó pillanatokat valahogyan feloldani, meg nem történtté tenni, hogy aztán – mert jól ismerte már a férfit – kezdődjön minden elölről. A takarót átdobják a másik heverőre, a lábát lustán, megadóan szétnyitja és megemeli, a férfi derekára kapcsolja, behunyja a szemét, s aztán úgy múlnak el a percek, hogy semmire sem emlékszik, talán csak a férfi ujjaira, a tenyerére, ahogyan rátapasztja a szájára, mert attól fél, hogy a lépcsőházban meghallják a sikolyait, az emberek szeretkezésük zajára megállnak az ajtóban, hogy hallgatózzanak.

*

Fábián csak nem mozdult az ablak mellől. Betti kereste a tekintetét, mondani akart valamit. Hirtelen szánta rá magát, úgy döntött, jobb, ha minél hamarabb elmondja neki...
   A férfi megfordult, az ablakon át az utca halványan derengett, kóbor fényszilánkok világították be a benzinkút körüli magas házakat.
   – Hazudtam neked reggel – kezdte Betti. – Hazudtam, mert semmilyen szerződést nem ajánlottak, nem is próbálkoztam vele... Szégyellem magam, nem szoktam hazudni... Nem tudom megmagyarázni. Az lehetett az oka, hogy annyit gondolok rá, annyit álmodom róla. Táncolok valamelyik színházban, bárhol... Reggel is álmodhattam, még akkor is, amikor beültem melléd... Nevetséges, nem igaz? Már teljesen beleéltem magam, beleéltem abba, amit csak elképzeltem. Ez igen, erre már nyugodtan mondhatnád, hogy innen már nincs visszaút, ez már a világ vége... Sajnálom... És azért mondom el, mert számíthatsz rá, hogy ezentúl hazudni fogok máskor is. Hazudni fogok, de nem tehetek róla... Így leszel kénytelen velem élni... de legalább tiszta lesz a lelkiismeretem, én megmondtam... ilyen vagyok. Talán egyszer kigyógyulok belőle.
   Betti halkan, mintha magának mondaná, úgy beszélt, Fábián nem mozdult az ablak mellől.

*

Felült az ágyban, ujjait végighúzta a homlokán, majd megigazította a haját is. Komoly arccal figyelte, ahogyan a férfi lassan megfordult, mind a két kezét rányomta a falra, egy araszról meredt a virágcsokrot ábrázoló csendéletre. Betti akasztotta oda még az első napokban, amikor megismerte. „Otthonról hoztam, ott porosodott a szekrény tetején, nekem nagyon tetszik, ide teszem a heverővel szemben, hogy mindig láthassam” – mondta, aztán felszegezte a falra. Ilyen virágcsokrokat képeslapon látott Fábián Kristóf, lehetséges, hogy arról is másolta le egy alkalmi piktor. Három fehér és három piros rózsa, ennyit hozott a lány magával, s ebből nem tudott arra következtetni, vajon hogyan nézhet ki otthon a szobája.
   Betti többször hívta, de ő eddig még nem ment el. Inkább minden nap megvárta a munkahelyén, együtt jöttek haza. Reggel hol a lány, hol Kristóf indult először dolgozni.

*

   – Feküdj le – biztatta Betti, aztán hátranyúlt a hálóingéért és felvette. – Készítek valami ennivalót – lépett le az ágyról, a vállára dobta a fürdőköpenyét, a konyhát a szobától elválasztó kartonfüggönyt elhúzta. Fábián hallotta, hogy az asztalfiókból kivette a kést és az asztalra, egy tálcára tette, közben tányérokat emelt le a polcról és a falra szerelt egész kicsi fridzsiderből szedte ki a papírba csomagolt felvágottat.
   A férfi visszafordította a fejét, a falnak támasztott karjai fölött nézte a lányt, aki az ennivaló rakosgatásával volt elfoglalva. A férfi nem láthatta magát, tágra nyitott szemét, a valahol, az ösztönei legmélyéről elinduló megbocsátást, amitől megremegett, majd lassan mosolyra húzódott az ajka. Levette a lábáról a lány gondoskodása. Betti újra és újra végighúzta ujjait a homlokán, nem szerette, ha a haja a szemébe hull, bár rövid hajat hordott. Ilyen frizurájú úszónőket látott a televízióban. Szőke rövid haj, formás, finoman hajló, téglalap alakú homlok és élénk, a világ összes jelenségét észrevevő szem. Ennyi lenne tehát ez a lány...
   Bár mindig arra törekedett, hogy jól megértse Fábián furcsa viselkedésének az okát, szűkszavúságát, hallgatásait, amikor látta, hogy képtelen rá, akkor belekarolt, megszorította a kezét, megsimogatta a hátát, ránézett, a férfi elé állt, hogy jelezze, „Itt vagyok, nem történhet semmi, és még jobban vigyáznék rád, ha tudnám, hogy mi a veszedelem oka”. Nem érezte, mi lehet az a titokzatos hatalom, amely arra kényszeríti, hogy a városban kóboroljon vagy órákig bámuljon az ablakban, aztán kiüljön a lépcsőházba, s bár nem igazi dohányos, egyik cigarettát szívja a másik után.
   – Nem mondtál semmit, reggel még valami szerződést emlegettél, táncolni fogsz... – szólalt meg a férfi.
   – Szerződés, szerződés – dúdolta a lány, miközben tálcára tette az ennivalóval rakott tányért, lépett kettőt, elhúzta a kartonfüggönyt, aztán a dohányzóasztalra csúsztatta a tálcát.
   – Ülj le és egyél – mondta jókedvűen.

*

A benzinkútnál sétált: esteledett, siettek a emberek, egyhangú erőszakossággal gyorsultak fel a kocsik. Az utcák, a házak között kis alagutat keresett a szeme, hogy minél messzebb elláthasson. Meg szerette volna ismerni szűkebb világának a messzeségbe nyúló képeit, azokat, amelyeket innen láthat csak a benzinkutak mellől, s amelyeket máskor is megkereshet a szemével, ha lejön az utcára. És a benzinkút mellett ácsorog majd, nemcsak eső után, amikor a kutak piros és sárga színe erősebben fénylik, hanem máskor is, a hosszú délutánokon, amikor nem tud mit kezdeni az idejével.
   Behúzódott a fal mellé. Eleredt az eső. A benzinkút mintha egy nagyobb fényforrást alkotna az elszürkülő időben, a munkások lassabban dolgoznak, az autók is mintha elcsendesednének, messziről harangszót hoz a szél, „biztosan a presszó melletti templomban harangoznak”. A felhők lassan elvonulnak, és így olyan a kis utca, mintha sohasem látta volna, mintha valamilyen távoli földrészről ereszkedtek volna le az emberek, a kocsik és az utca egyetlen kiszáradt fája.
   Abbamaradt az eső, és a csend felerősítette saját létezésének tudatát, a friss levegő fullasztotta, a fel-felderengő fényességben az utca különleges lebegése vonzotta és megrendítette. Idegen volt számára a látvány, és mégis, most talán éppen azzal került közelebb hozzá, hogy megmutatta: az idő lobbant egyet, mint egy hirtelen feltörő vulkán, felszikrázott az ég. Aztán hirtelen felgyorsult az idő is, hogy utolérje önmagát. A vulkán nem működik, csak por és hamu sötétíti el az eget, majd lassan visszanyeri minden a régi alakját. Az elmúló idő talán mosolyog ezen a kis ártatlan tréfán, egyébként mintha semmi sem történt volna. A benzinkútnál dolgoznak tovább, kigyúlnak az úton a lámpák; beesteledett. A megfoghatatlan, de mindenhol jelenlévő borzongató közömbösséget érzi. Lázadna ellene, de nem tudja, hogyan, együtt kell élnie vele, mint ahogy másoknak is. Az őseinek és azoknak is, akik már rég meghaltak, és akik még születni fognak.

*

   – Úgy állsz itt, mintha kiüldöztek volna a világból – állt meg mellette Betti.
   Fábián Kristóf nem válaszolt. A lány hozzábújt, a férfi fehér ballonja puha és hideg volt. Nem mozdult meg ő sem, ott álltak a fal mellett, előttük fokozatosan néptelenedett el az utca, a benzinkútnál nem állt már egyetlen kocsi sem.
   – Olyan egyszerű minden, láthatod – kezdte a lány. – Ma is figyeltem a munkahelyemen az embereket. Kitűnő formában vannak, nem számolják a napokat, hiszen egyik jön a másik után. Ők meg boldogan isszák a kávéjukat, eszik a tortát és viccelődnek. Számukra természetes minden. És igazuk van, ennyiből áll az élet...
   – Ennyiből... – hagyta rá Fábián.
   Visszazuhant abba a valóságba, amelyben egyébként is élt, s amelynek állandósulása iránt nosztalgiát érzett. Vajon visszatérhetne-e úgy önmagához, hogy már ne kísértsék a régi istenek elrévedő tekintete, tudata mélyén a múló idő rögzült képei, melyek a legváratlanabb pillanatokban élednek fel, mintha mai és régebbi énje eggyé olvadna, megsokszorozódna, s mintha egyszerre élne a legrégibb múltban és a legtávolabbi jövőben.
   – Menjünk fel – intett a lakás felé a lány.
   Átsiettek az úton, a kapuban találkoztak a rájuk várakozó Mikó Péterrel – Fábián munkatársával – és a feleségével.
   Fábián lakásába már nem mentek fel, „még rengeteg dolgunk van, sietünk", hárították el az invitálást. Gyorsan megbeszélték, pontosan mikor indulnak Olaszországba, mit visznek magukkal, nagyjából egyeztették az útitervet is.
   – Menjünk vonattal. Kicsit kényelmetlen lesz, de mi azt választottuk – hadarta Mikó. – Nem mehetünk négyen egy kocsival a csomagok miatt. Kényelmetlen lenne.
   A felesége maga elé nézett, belekarolt a férjébe, nyugtalan volt, minél gyorsabban menni akart.
   – Elintézzük nektek is a vonatjegyet, minden oké lesz – hadart tovább Mikó.
   – Mi van a kocsitokkal? – kérdezte Betti a házaspárt.
   – Eladtuk, akadt egy kitűnő lehetőségünk, eladtuk... Jó áron, még most jó áron – válaszolt a férfi.
   Hamar elbúcsúztak.
   Fábián sokáig nézett utánuk. Tudta, hogy Mikónak mindene volt a kocsi, nem értette, hogy miért adták el. Lappangó tétovaságot, zavart érzett a viselkedésükben is.
   – Mi van ezekkel? – nézett utánuk Betti is. – Ez aztán a váratlan fordulat, zötykölődhetünk a koszos vonaton – méltatlankodott.

*

A szobában Fábián egyszerre megváltozott: alighogy beléptek az ajtón, ledobta a ballonkabátját és a zakóját, átfogta Betti derekát, ráültette a konyhában a kis asztalra.
   Felhúzta a derekáig a szoknyáját, ujjait végighúzta a lány kemény combján, Betti azonban ellökte magától.
   – Hagyjál – mondta.
   Leugrott a konyhaasztalról, megigazította a szoknyáját, aztán odament a csaphoz, vizet engedett és megmosta az arcát.
   Betti nem fordult vissza, vizes ujjait végighúzta a homlokán, megigazította a haját, lesimította a blúzát, aztán összefonta a mellén a kezét és megfordult.
   – Akkor most elmegyek – mondta.
   – Értem – válaszolta Fábián.
   „Hát persze”, gondolta, „előbb-utóbb úgyis elment volna...”

 

 

 

 

 

 

Amikor először jött fel hozzá és ott maradt éjszakára, már akkor elhatározta, hogy elhívja még egyszer, kétszer, aztán nem megy érte többet, nem hívja fel telefonon, s ha ő keresné, letagadtatja magát. Az első éjszakán éppenséggel azt sem sajnálta volna, ha a lány reggel elmegy, s aztán mindketten elfelejtik, hogy valaha is találkoztak és eltöltöttek együtt egy éjszakát. Úgy gondolta, Bettinek is jobb így, meg neki is. Bár sohasem kérdezte, de egy-egy elejtett megjegyzéséből tudta, hogy nem ő volt Betti életében az egyetlen férfi, akivel zárás után elment.
   De a lány nem hagyta ott, s Fábián minden este várta a presszóban. Együtt mentek haza, együtt vacsoráztak. A lány mindig csak a terveiről beszélt, hogy úgyis abbahagyja a kávéhordást, úgy elfelejti a presszót, mintha sohasem dolgozott volna ott. Táncolni fog. „Évekig jártam a legjobb balettiskolába, csak azért küldtek el, mert széles volt a csípőm. Ez volt az ürügy, mert senki sem segített... De mondd csak, tényleg széles az én csípőm?” Fábián minden alkalommal azt válaszolta, amit a lány szeretett volna: „dehogyis”, rázta meg a fejét. Aztán benyúlt Betti blúza alá – szerette a blúzait. Mindig arra biztatta a lányt, hogy világos blúzokat vegyen, világosakat, de nem átlátszóakat. Hogy miért éppen a világos blúzokat szerette, nem tudta volna megmondani. Átkarolta Betti derekát, a lány kiegyenesedett, behúzta a hasát, hagyta, hogy Fábián a csípőjét megszorítsa, közelebb húzza magához, majd tárgyilagosan megállapította „majdnem átéred a fél karoddal”.

*

Betti holmija egy nagyobb és egy kisebb sportszatyorban elfért. Fábián nem marasztalta, bár szerette volna tudni, hogy miért éppen most akar elmenni, miért nem jutott eszébe egy hónappal ezelőtt vagy egy hónap múlva?
   – Táncolni fogsz? – kérdezte.
   Betti odalépett az ablakhoz, a benzinkútnál egyetlen fényforrás világított. A háztetőket nézte, a televízióantennákat kereste. Az előző nap délelőtt, amikor Fábián kocsijából kiszállt a városszélen, egy darabig ismeretlen utcákon sétálgatott, aztán, mert úgyis szabad volt és nem tudott hova menni, visszajött Fábián lakásába. Az ablakhoz állt, a benzinkút fölött az antennákat bámulta, végignézte, hogy a legmagasabbon két varjú széttépett egy verebet. Majd megpihentek a fekete állatok, elégedetten gubbasztottak egymás mellett, aztán egyszer csak a levegőbe emelkedtek, leírtak egy kört az antennaerdő fölött és eltűntek.
   – Tegnap délelőtt két varjú megevett egy verebet – mondta Betti.
   Fábián is odament az ablakhoz, nem látott semmit, a sötétség rátapadt az ablaküvegre.
   – Itt voltam – mondta Betti. – És akkor, míg a varjakat néztem, eldöntöttem, hogy itthagylak...
   – Csak ennyi? – kérdezte a férfi.
   – Ennyi – mondta a lány és várt.
   Fábián megijedt „mégsem megy el, kitalál valamit, itt marad éjszakára, aztán kezdődik minden elölről...”
   Ma szeretett volna egyedül maradni. Amíg a faluból visszaért a városba, elképzelte, hogy egész este egyedül lesz, elegendő ideje marad majd arra, hogy gondolkozzék. Ismerte magát, már hazaindulása előtt tudta, amit most is: talán a megmagyarázhatatlan lustasága, talán a megnevezhetetlen erőktől származó tétovasága lehet az oka, úgy érezte, nem változik semmi az életében. Az apja és az anyja már ott halnak meg, ahol születtek, a faluban, ő maga pedig itt éli az életét, egyelőre legalábbis, ebben a kis szűk utcában, szemben a benzinkúttal, többnyire legyőzhetetlen távolságok s az évek alattomos idegenségében; abban az erősödő felismerésben, hogy jó lenne minél hamarabb kereket oldani innen. Rég elfeledett együgyűségek gyönyörűsége kelt életre benne, hogy utána még keserűbb legyen; majd csak a csendet kereste, amelyben a múló idő kellemes, könynyed suhanással becsaphatja: talán a következő nap, a következő reggel vagy este meghozza a megoldást. Addig csak várni kell, aludni még egyet, aztán még egyet, és helyreáll a világ megszokott rendje, elfoglalhatja benne ő is a helyét – egy időre. Egy ideig, talán, ameddig az öreg Jakab, a szomszéd, akinek a halálfélelemtől már megbicsaklott a nyaka, az arca pedig az ólálkodó vég közelségéről árulkodik. Valószínűleg ilyen egyszerű az egész; ülni az udvaron a kiszáradó fa alatt, várni a halált, miként a szomszéd, hogy megérkezzék egy reggel vagy egy délután, de leginkább hajnaltájt, jól emlékszik a hajnalban meghalt parasztokra, hiszen az utolsó kenetet az ő ministrálásával adta fel a pap. Bizonyosan ilyen egyszerű az egész, még egy tekintet az ablakon át az útra, a szoba falára, egy emberre, aki ott ül az ágy mellett vagy ott bóbiskol az asztalnál, s aztán a megiszaposodott csendben elsötétül a világ, amit a száraz, égető fuldoklás egyetlen kocsonyás ponttá zsugorít, ennyit érez csak, a föld, a fehérre vált fák távolodnak, elsuhan minden, ami megfogható és érzékelhető. Az öreg Jakab is azt érzi majd, amit mások, amit Fábián érezne hasonló helyzetben, ahogyan elképzeli a lehetséges változatot, a bizonyosan bekövetkező változatot: felkiált majd, fel szeretne kiáltani, segítséget kérne, bizonyosan, persze, segítséget kérne...
   Nincs más lehetőség? Valami egészen más, eddig soha nem ismert lehetőség?, hiszen újra és újra felfedez, kitalál valamit az ember, hátha most is ez történne, felemelkedne, eltávolodni, eltűnni, ismeretlen, ember nem látta tájakra...

*

Most elmegy hát Betti.
   Nem szól semmit, nem mond egyetlen szót sem, nehogy belekapaszkodhasson a lány a szavaiba, újabb és újabb kifogásokat találjon, amik ellen védekeznie kelljen. Félt, hogy lefekszenek, szeretkeznek, a hazug gyöngédség kábulatában meggyőződnek arról, hogy nem tudnak egymás nélkül élni. Mindig csak utólag érzi, hogy becsapta magát, s biztos abban, hogy Betti ugyanezt gondolja. Jobb, ha most megállítja a dolgot, egyetlen szót sem szól, a földre bámul, kíméletlen lesz, bármit is mond Betti, nem fog válaszolni.
   – Azért Olaszországba még elmegyek veled – mondta hirtelen a lány. – Azt már nem tudjuk visszacsinálni – tette hozzá. – Szerencsére nem csak ketten leszünk, valahogy kibírjuk...
   „Az igaz”, gondolta Fábián, „Olaszországba utazhatunk, persze, ott még együtt leszünk, mégsem mehetünk külön-külön, ez igaz, a fenébe is, előbb is gondolhattam volna rá...”
   – Örülsz, hogy elmegyek – bólogatott Betti, mosolyt erőltetve az arcára. – Úgy érzem én is, mintha véletlenül kerültem volna ide... Mintha sosem ismertelek volna... De tényleg... – közelebb lépett Fábiánhoz. – Egyébként segíteni szerettem volna neked... Még azt sem tudom, hogy miben, de ahogyan gondolod...
   Fábián már attól félt, hogy Betti újra elmondja majd szokásos mondókáját, hogy nem egymáshoz valók, „egy kutatóintézeti tudós” – ezen a tudóson nevetett leginkább Fábián. Otthon is valamiféle tudósnak tartják azok, akik ismerik, pedig ha tudnák, hogy egyszerű hivatali munkát végez – jószerivel még azt sem – egy laboratóriumban, ahol legalább tízen ülnek egy szobában és feljegyzéseket készítenek, kis cédulára adatokat írnak, néhanapján elolvasnak egy-egy könyvet, beszámolnak róla, aztán elfelejtik az egészet. Pár kollégája a vezetőnek dolgozik, de Fábián észrevette, hogy senki sem kötelezte rá őket, önszántukból vállalták. Ha abbahagynák, tulajdonképpen észre sem vennék. Majd jövőre folytatják, állapítanák meg, s menne minden tovább, mint azelőtt...
   Ha a munkahelyét emlegették, Fábián csak legyintett, annak idején úgy gondolta, ha már elvégezte az egyetemet és felajánlották neki ezt az állást, el kell vállalnia, egyébként állás nélkül marad. Aztán, ahogy múltak az évek, érdeklődése úgy zsugorodott, ma már hetek is eltelnek anélkül, hogy tudná, hogyan alakul majd a jövője. Már nem is foglalkoztatja a kérdés, hiszen az egyik nap számára ugyanolyan, mint a másik, s ha néha-néha eszébe is jut – mint most is, hazautazása előtt –, hogy talán mozdulnia kellene valamerre, esetleg otthon szerezni valami munkát, nyomban megijed, mint egy kisfiú, hiszen nagyon jól tudja, az új helyzetben, az új környezetben is hasonlóan érezné magát, mint éppen most, Bettivel szemben állva, késő éjszaka a lakásában.

*

Betti lehajolt a két sportszatyorért, a fejét kicsit jobbra biccentette, mintha távoli, elhaló hosszú csengetést hallgatna, mintha most jutna éppen az eszébe valami, amitől egyszerre megnyugszik, boldog lesz, megvilágosodik számára is, hogy kapcsolatuk mennyire értelmetlen, s hogy ennyire nyilvánvalóan értelmetlen, furcsa, áttetsző, valószínűtlen ragyogást kap minden, a pillanat is, kettőjük pillanata, legalábbis Betti úgy látja: homályosan bár, de érzi, ilyen lehetett a szabadság pillanata, a majdnem tökéletes szabadságé, amelyet a kétségbeesést követő még megmaradt, de minduntalan újjászülető erők teremtenek meg.
   Fábián anélkül, hogy megszólalt volna, végigsimította a lány vállát, majd visszahúzta a kezét. Betti még mindig ugyanúgy állt, mint az imént. Fábián megérezte megváltozott viselkedését. Némán áll előtte, a két táskát nem engedte el, pedig a férfi már a csípőjére tapasztotta a tenyerét, megsimította a combját is, újra és újra.
   Betti ellökte magától.
   – Gyönyörű vagy – lihegte a férfi, és őszintén így is gondolta.
   Betti nevetett. Fenségesen, győzelme tudatában, majd kis elnéző mosolylyal indult ki a szobából, az ajtó mellett még eloltotta a nagy villanyt. A kis lámpa ott égett a falon, az ablak mellett. Fábián megfordult és eszébe jutott, hogy ezt a kis falilámpát is a lány vette, még a megismerkedésüket követő első héten.
   Odament az ajtóhoz, hallotta a lány távolodó lépteit, majd becsukta az ajtót.
   Visszament az ablakhoz, leült a heverőre, a kis falilámpát leoltotta, majd újra felkattintotta a kapcsolót. Az ablak alatt egy autó fékezett. Biztosan egy taxi, gondolta. Hallotta az ajtó csapódását is, aztán az autó hangja egyetlen pillanat alatt beleveszett az éjszakába.

*

Elhatározta, hogy meghívja magához Kászoni Bélát. Meghívja a városba, hacsak egyetlen napig maradna is itt, csak egyetlen egy napig beszélgethetnének az életről, bizonyosan többet tudna meg róla, bár észrevette, hogy a férfi nem beszél a múltról, különösképpen magától nem kezd beszélni róla. Mindig csak azt mondja el, ami most, éppen most fontos számára, amit ma tervez, s aminek a helyénvaló voltáról meg van győződve.
   Az arca... Milyen is az arca? Az igazi az, amellyel megbámulja a gyümölcsösét? Amellyel Assisiről beszél vagy Velencéről, a torcellói katedrálisról, ahonnan elhozta Jézus Krisztus képét?
   És vajon az-e az igazi arca, amellyel lehúzgálja magáról a gönceit, apjáék hátsó szobájában nem gyújtja fel a villanyt, a keskeny kis ablakon kibámul az udvarra, békákról álmodik, Jézussal és ál-Jézussal, puccsot akar szervezni...?

*

A mályvák beborították a hosszú árkot.
   A járda mellett, az árokparton kis ösvény húzódott. Ide ültek ki ráérő idejükben az emberek, hogy elszívjanak egy cigarettát és a nyári munkákról beszélgessenek.
   Fábián a templomtoronyban ült a szeplős Kristin fiúval, a Krasznát nézték, a beregszászi hegyek felé bámultak, s azon törték a fejüket, hogyan lehetne a templomkert tölgyfáin kiszedni a vadgalamb fészkét.
   Aztán meglátták az árokparton Kászoni Bélát. Ott ült a mályvákon: mellette a „hátizsákja”, a barna zsák szájához és a két sarkához egy madzagot tekert. Szétmállott fekete magas szárú cipőben, foltos csizmanadrágban, kabátban ült: a kabátja alatt nem volt semmi, lehordott ingéből kapcát tépett magának, cipője szárán lelógott a koszos rongy.
   Ez akkoriban volt, amikor megparancsolták Kászoni Bélának, hogy menjen el a faluból. „Még összeesküvésre vetemedne, ezért jobb, ha számára ismeretlen helyre távozik. Ott ártalmatlan lesz...”
   Kászoni el is tűnt pár napra, aztán csak a falu határában, a tanyán látták. Elbújt a télről megmaradt csutkakúpokban, a magányos házak hátsó udvaraiban, a szénaboglyákban.
   Ma mert újra visszajönni a faluba. Éppen a templommal szemben, az árokparton ült le, összekuporodott, mintha attól félne, keresik és megtalálják.
   Fábián Kristóf és Kristin Máté fia lerohant a templomtoronyból. A Kristin fiú lyukas kulcsot vett elő, volt neki kettő is. Most a nagyobbat szorongatta a kezében, várta, hogy Fábián a gyufáját megtalálja valamelyik zsebében, a sok madzag, kavics, összegyűrt papír, drótdarab, bicska között. Aztán a gyufaszálak végét egyenként lekaparták a lyukas kulcsba, majd egy szeget illesztettek bele. A szeg és a kulcs végére madzagot kötöttek.
   Észrevétlenül lopóztak Kászoni mögé.
   Leültek a járdára. Kászoni semmit sem vett észre. Fábián Kristóf meglóbálta a kulcsba illesztett szöget és a járda széléhez ütötte.
   Akkorát szólt, mintha egy puskából lőttek volna.
   Kászoni összerándult, befordult az árok közepébe, nem mert a járda felé nézni, azt hitte, hogy valaki rálőtt, mind a két kezét az arcára szorította, sírt.
   – Ne bántsanak! – hajtogatta.
   Aztán – mintegy védekezésként – a mellére szorította a hátizsákká átalakított zsákot, térden csúszva elindult az árokban. Minél messzebb, minél távolabb, el kellene menekülni, csak ez járt a fejében, hogy el kellene menekülni.
   A két fiú biztatta egymást, „kapard már a mérget”, nevetett önfeledten a Kristin fiú, és Fábián Kristóf minden gyufaszálról, amit a zsebében talált, a kulcsba nyomkodta a foszfort.
   Kászoni után mentek, ott ült már az árok végén, mivel nem látott senkit, azt hitte, hogy csak képzelődött az imént. Nem is lőttek, senki sem lőtt rá, hiszen kihalt a falu, sehol egyetlen egy ember. Nyugodtan üldögélhet tovább, nyugodtan várakozhat, s aztán, ha összeszedi minden bátorságát, s ha senki sem figyel rá, hazamegy a feleségéhez.
   Ekkor durrantott még egyet a Kristin fiú. A járdáról beugrottak a nyitva maradt kisajtón a kapu mögé, nehogy észrevegye Kászoni, hogy ők ijesztgetik.
   Kászoni felugrott, kiszaladt az út közepére, majd vissza az árokba, a meredek parton megbicsaklott a lába, elvágódott:
   – Na, mit akartok? – nyögte.
   A fejét befúrta a mályvák közé, a félelemtől mintha epileptikus roham gyötörné, habzott a szája széle, aztán nagy nehezen feltápászkodott. Kiment az út szélére, görnyedten indult előre, menekült, csak ki a faluból, csak el innen, itt meg akarják ölni, bizonyosan azt szeretné mindenki.
   A szemközti házból egy sovány parasztember, Szabó János sietett az utcára, Kászoni után indult.
   – Kászoni úr, Kászoni úr! Várjon! Csak a pulya ijesztgette. Várjon!
   Ahogyan Kászoni Béla meghallotta, hogy valaki a nevét kiáltja, igyekezett szaporábban lépkedni. Egyre nehezebben vette a levegőt. Úgy számított, hogy ha kiér a faluból, csak békén hagyják. Csak addig legyen ereje, csak addig legyen ereje! Még egy kilométert kell kibírnia, csak egy kilométert... A határban elbújhat. Valahogyan csak lerázza az üldözőket, eljut a tanyáig, ott megtalálja Bacskó Bandit, akit bolondnak tartanak, pedig nem igaz, mennyire nem igaz! Kiváló rejtekhelyet csinált neki a padláson...
   Csak Bacskó Bandihoz tudjon eljutni.
   A sovány parasztember azonban nem tágított.
   – Kászoni úr, várjon, én vagyok, Szabó János, várjon! Csak a pulya ijesztgette! Nincsenek itt fináncok... az ávósok. Egy sincs, mostanában nem járnak ide...
   De Kászoni nem hallott semmit. Elfogyott minden ereje, elvágódott az út szélén. Lassan feltérdelt, megfordult, felemelte mind a két kezét, mintha megadná magát.
   – Visszajöttem a faluba, bűnös vagyok, csináljanak velem, amit akarnak, csak a feleségem, csak a feleségem hagyják békén, ő nem tehet semmiről! Ő mindig mondta, hogy adjuk el a birtokot. Én felajánlottam a gyümölcsösömet is, odaadtam a téeszcsének, aláírtam kérem, mindent aláírtam, a gyümölcsös, a tanya, mindent odaadtam... Én a régi világban sem bántottam senkit...
   Szabó János megállt a térdelő Kászoni előtt.
   – Jöjjön, ebédeljen meg. Főzött az asszony, jut magának is! Kap egy kis kenyeret is, meg zsírt is... A beszolgáltatás miatt nekünk sincs sok, egy-egy kanál zsír jut magának is...
   – És a katonák nem bántanak? – kérdezte Kászoni.
   – Az ávósok? Nem bántják már magát... Dolgozni már nem tud, elvinni ezért nincs értelme, békén hagyják...
   Szabó János után elindult Kászoni is, félvállon vitte a zsákot, bámulta a kihalt délelőtti falut.

*

A templomtorony előtt, ahol az árokban ült Kászoni, megálltak. Szabó János nem értette, miért állt meg Kászoni.
   – Szép udvar – mondta Kászoni.
   Az árokpartról az iskolaigazgató udvarára láttak. A két magas és keskeny ablak előtt virágzott a cseresznyefa, a lassú légáramlat meglibbentette a fehér, nagy mintás függönyöket, hullámzó végük majdnem elérte a cseresznyefa ágát.
   Fábián Kristóf a Kristin fiúval a deszkapalánk mellett állt meg. A kerítés résein át olyan volt a meglibbenő, a napfényben világító függöny, mintha önálló, külön életet élne, mintha saját lelke és akarata lenne. Szüntelenül változó formában emelkedett feljebb és feljebb, majd egy pillanatra megállt a levegőben, aztán, hogy a légáramlat elakadt valahol, lezuhant az ablak előtti falra, egyetlen rándulással.
   Az ablak mögött valaki zongorázott. Kászoni a deszkapalánknak nyomta a vállát, rojtos kabátujjával megtörölte a homlokát, az arcát. A pillanatnyi boldogság elkábította, mégsem üldözték, mégsem akarják megölni, Szabó János is érte jött, meghívta ebédelni, itt van mellette, csak arra vár, hogy induljanak már el, a nap a szemébe süt, a cseresznyefa alatt a pirosra festett padnak megroggyant az egyik lába, biztosan a nyirkos árnyék korhasztotta el, régi pad, jól emlékszik az ilyen padokra, két ember kényelmesen elfért rajta mindig, még a könyöküket is kitámaszthatták, ezek lehettek a legkényelmesebb padok, amiket az emberiség kitalált, árnyékba való padok, persze nem gyümölcsfák, inkább aranyalmafa vagy szomorúfűzfa alá. Kászoninál állt az udvar közepén egy fűzfa, a Túr partjáról hozatta még a háború előtt, arra már nem emlékezett, hogy melyik évben, de bizonyosan a Túr partjáról, és nem a Szamos vagy a Kraszna mellől. Jól ismerte a határt, a környéket, a legjobb fűzfások a Túr mellett sorakoztak. Amikor eldöntötte, hogy a ház elé szomorúfűzfát ültet, napszámost hívatott, s gyeptéglát is hozatott a Túr mellől. De hát mindez olyan régen volt már, mintha nem is vele történt volna meg...
   – Pam, parapam, pam parapam – dünnyögte a zongora hangját követve halkan.
   Aztán nevetett.
   Szabó János semmit sem értett.
   – Adtam én neked harmados földet? – kérdezte Kászoni.
   – Adott – felelte Szabó János.
   – Jó földet adtam? – erősködött Kászoni.
   – Jót – bólintott Szabó János.
   – Jót?
   – A káposzta is megtermett rajta – bizonygatta lelkesedés nélkül Szabó János.
   Nem beszéltek tovább. A Kristin fiú és Fábián Kristóf is ott álltak már Kászoni mellett. Hallották a beszélgetést.
   – Hát akkor menjünk Kászoni úr, mégis jobb, ha nem látnak itt bennünket az úton – indult meg Szabó János.
   Az iskolaigazgató házából fiatal lány lépett ki az udvarra, fürdőnadrágban, kezében egy kisebb kannával.
   – Edit – szólította meg a Kristin fiú –, játszd el nekünk az esti szerenádot...
   – Most nem, most apu zongorázik – válaszolt a lány, aztán elindult a kútra. A két fiú szótlanul nézte, amint elfordult a templom előtt a kút felé.
   – Mi az az esti szerenád? – kérdezte Fábián Kristóf.
   – Egy dal, semmi – vonta meg a vállát a Kristin fiú.
   Leültek az árokba, a mályvákra, hogy megvárják Editet, az iskolaigazgató lányát, míg visszajön a kútról.

 

 

 

 

 

 

Korán ébresztette az anyja.
   Az óriási pléhlavórba ültette, s mert langyosnak találta a vizet, leemelte a tűzhelyről a fazekat és meleg vizet löttyintett a mosdótálba.
   Aztán vászontörülközőt tekert rá, először megnyomogatta vele a vizes hátát, hogy a törülköző érdességét elvegye, majd szárazra törölte. Ezalatt kint az apja a biciklipumpa tömlőjét javította meg, cérnával tekerte körbe az elszakadt részt, majd mind a két gumit, az elsőt és a hátsót is keményre fújta, alaposan megnézte mindenütt: nem tág-e a lánc, jól fog-e a fék, s nem szól-e a csengő rekedten.
   Elégedetten járta körül az udvaron a szilvafának támasztott biciklit. Kristóf, míg az anyja öltöztette, az apja minden mozdulatát figyelte. Amióta néhány hónapja hazatért Fábián András, a fia mindig körülötte lábatlankodott. Kezdte már megszokni a mozdulatait, azt a külön világot, amely egyszerre volt ismeretlen, fenségesen rejtelmes, de mégis átélhető, és mindig, a nap minden percében és örökkön örökké látható, hiszen ott mozgott előtte, érezte az apja ruhájának, bőrének a szagát, bámulta, ahogy átjött az udvaron, megnyújtott, hatalmas léptekkel járt, zöld kalapot viselt, azt vették meg először a naményi vásárban, „elég volt már a fekete kalapból, hordjál most már más színűt, a zöld illik hozzád”, mondta a felesége, s Fábián András hallgatott rá, megvette a zöld kalapot, a hosszában csíkos fekete ünneplőt s a fekete magas szárú cipőt.
   Most azt vette fel, az ünneplő ruháját, a zöld kalapot és az egész cipőt: alul a nadrágja szárát biztosítótűvel fogta össze, nehogy a lánc elkapja, ha felül a biciklire.
   – Megyünk a spartakiádra... De előtte csinálunk egy kerülőt, elbiciklizünk Panyolára – mondta az apja, amikor várakozón megállt előtte. Az anyja még most is fésülgette a haját, igazgatta a ruháját, s elmagyarázta, hogy előre, a vázra ülteti majd az apja, és egész vasárnap – mert hiszen éppen vasárnap reggel ébresztette ilyen korán az anyja –, reggeltől estig biciklizni fognak.
   – Ma még templomba sem kell jönnötök – nevetett az asszony.
   – Mit csinálunk Panyolán? – érdeklődött.
   – Fenyőfát vesztek, olyan kicsiket, mint amilyen te vagy – válaszolt az anyja.
   Amióta felkelt, a szoba ablakán át, valamerről a templom felől, de az is lehet, hogy a másik vagy a harmadik faluból, talán éppen Panyola felől, de az is lehet, hogy a hegyek alól, Máramaros vagy Beregszász felől, valamilyen összefüggő, ismeretlen dallam áramlott felé, a reggeli misék harangszava sem tudta elnyomni. Fábián Kristóf arra gondolt, hogy talán nem is emberektől származik ez a hang, olyan messziről érkezett keskeny udvarukra, és ilyen zenét a faluban még sohasem hallott, csak citerát és tangóharmonikát, amit egyébként a szomszéd, az öreg Jakab kőműves zongorának nevezett – ezt jól meg is jegyezte magának. Arról a dallamról, amit most hall, s ami betölti az egész falut, nem tudja megítélni, milyen embertől származhat. A kora reggeli köd az egyre erősödő zenére oszlik fel, megvilágosodik a kertek alja, vonatkattogást hall, énekszót, és látja, hogy az öreg Jakab a kapujukra könyököl.
   – Viszik a veres zászlót, meg a piros-fehér-zöldet, még a bicikli küllőjébe is betűzi az emberfia, hallottak már ilyet... – méltatlankodott az öreg, legyintett, kíváncsi volt, vajon Fábián András felpántlikázza-e a biciklijét?
   – Neked nincs semmilyen zászlód? – kérdezte Fábián Andrást.
   – Nincs. De a bicikli sem az enyém, a bátyám adta kölcsön, csak most vasárnapra – válaszolt Fábián.
   – Jó bicikli, vastag vázas bicikli, jó német bicikli – állapította meg az öreg.
   – Az – hagyta helyben Fábián, és a fiát felültette előre a vázra.
   Fábiánné is ott állt, megsimogatta, megtapogatta a fiát, jól elhelyezkedett-e a vázon.
   – Jó szorosan fogjad a kormányt – szorította meg a fia vállát, simította meg a haját.
   – Jól húzza a rezesbanda, jó, hogy a Kraszna nem futott még ki a medréből... – jegyezte meg a szomszéd.
   – Jól bírják szusszal – tódította Fábián.
   Már kihúztak a faluból, amikor három-négy felpántlikázott bicikli érte utol őket, a küllők között elszakadt krepp-papír, húzták maguk után az úton. Szótlanul kerekeztek Fábián András mellett, nemigen siettek. Egy-egy biciklin ketten-hárman ültek, nehezen hajtottak, s bár Fábián András nem sietett, egyenletes tempóban mégis ő vezette a menetet.
   Aztán hamarosan letért az útról Panyola felé. Keskeny kis földútra fordultak, rázkódott a kerékpár, Fábián Kristóf ráhajolt a kormányra, hogy minél kisebb súllyal nehezedjen a vázra.
   – Felveszlek a hátamra vagy a nyakamba – ajánlotta fel az apja, de a fia nem válaszolt, boldogan ült ő így is. Tudta, hogy egész nap együtt lesz az apjával, egész nap mellette lehet. Most meg repül vele a bicikli, közelednek a Szamoshoz, komppal mennek át majd a túlsó partra, ahol újra felül majd a biciklire. Ott lesz a kormányon az apja keze, szorítja-fogja a kormányt, ő pedig az első kereket figyeli; egyenesen megy, ha egy kicsit is megzöttyen a rossz út miatt, az apja azonnal visszakapja a kerékpárt az út szélére. Most sem lassít, az útszéli füvön megcsúszik a kerék, de semmi baj, a lendület viszi őket tovább. Surrog a gumi, közeledik a Szamos, mindjárt elérik a kompot. Az apja majd segít neki leszállni a vázról, mert elzsibbadt a lába, de ezt a világért sem mondaná meg – majd kiáll belőle a zsibbadás, a kompon kiegyenesíti a lábát.
   – Nem zsibbadt el a lábad? – nézett rá az apja, de ő most se válaszolt semmit. Egymás után maradtak el a lucernaföldek, a kaszálók, az út kiszélesedett, a rét szélén felemelkedett a nap, s a kompon ott várakozott egy öregember. Hasonlított a szomszédhoz, az öreg Jakabhoz. Szemben ült a nappal, a szemére húzta a kalapját, majd megfordult, látta a közeledő Fábiánékat, de csak várt, még nem mozdul meg, majd akkor, ha odaérnek.
   A kompig hallatszott a rezesbanda muzsikája, de a víz itt jobban elnyelte a hangot, mint a falu házai, s a reggeli színek játékában a vízparti fák, a nyárfák, a fűzfák és a jegenyék lombja váratlanul meg-megrezzent, a réten felkúszott a felhőkig egy pacsirta. Fábián András leszállt a bicikliről, visszafordult a rét felé, megkereste a szemével a kábultan éneklő, egyetlen ponttá zsugorodott pacsirtát, közben kisfiát, vállát megszorítva, lesegítette a bicikli vázáról.
   – Mi járatban? – üdvözölte őket a révész.
   – Panyolára megyünk – válaszolt Fábián.
   – Kis fenyőfákat veszünk – szólt közbe Kristóf.
   A révész ezt talán már nem is hallotta, elvette a pénzt, majd ugyanúgy, mint az imént, leült a komp szélére, belenézett a napba és várakozott.
   Hamar Panyolára értek, megvették a csemetéket, Fábián András felkötözte őket a csomagtartóra. A komp visszahozta őket, aztán abba az irányba tartottak, ahonnan a zajos éneklés, a rezesbanda ütemes puffogása egyre erősebben hallatszott.
   – Ilyet még úgysem láttál – állt meg a futballpálya mellett Fábián András.
   – Mi ez? – kérdezte a fia.
   – Spartakiád – válaszolt az apja.
   – Az mi? – makacskodott a gyerek.
   – Amit látsz – adta meg a kellő magyarázatot Fábián.
   A futballpálya végénél egy színpad állt: népviseletbe öltözött lányok és fiúk táncoltak és énekeltek, a pálya szélénél, a frissen salakozott futópályán klottnadrágos férfiak futkároztak, bent a gyepen pedig diszkoszt és súlyt dobáltak. Egy ötvenéves ősz hajú férfi – Fábián megismerte, ő volt a régi világban az úthengeres – odament hozzá, s megkérte, hogy lépjen csak közelebb nyugodtan, próbálja meg, dobjon ő is súlyt a többiekkel, erős férfi, jól el tudja hajítani, fiatalember még, meg úgysem a kor számít.
   Fábián sokáig várt, nem értette, mit akar a másik, aztán a ruhájára mutatott.
   – Ünneplőben vagyok – tért ki a hívás elől.
   – Ledobod a kabátodat, a súly meg úgysem piszkít, úgy dobod, ahogyan akarod, olyan technikával, ez a verseny olyan, érted, mi így találtuk ki... Ezt mi találtuk ki...
   Fábián lefektette a földre a biciklit, megfogta a kisfia kezét, odament a pálya közepére, levetette a kabátját, felhajtotta az ingujját. A kabátot a fia ölébe tette, aztán megfogta a súlygolyót, nézegette, forgatta, simogatta. A többiek várták, hogy dobja csak. A feje fölé emelte, s úgy hajította el, mintha egy kődarabot dobna, de a súly egészen közel esett le előtte a földre.
   – Elsőnek nem is rossz – biztatta az úthengeres.
   Fábián felvette a kabátját.
   – Majd a fiam, tíz év múlva nagyobbat dob, mint ti összesen – mosolyodott el, amikor fiatalokból álló hosszú menet fordult a pályára. Csináltak egy kis kört, indulókat énekeltek, utána megálltak az alacsony színpad előtt.
   – Nem fogunk látni semmit – mutatott Fábián bosszúsan a színpad felé –, pedig a tánc miatt jöttem. Mert táncolni fognak...
   – Felmászom a fára – intett a színpad mögé a kisfiú.
   Fábián jól megnézte magának a színpad mögötti fasort, aztán megmutatta a fiának, melyik fára mászhat fel. Mialatt Kristóf felért, az úthengeres megint odalépett mellé.
   – Na, mit szólsz hozzá? Ilyen itt még sohasem volt, mindenki eljött, aki járni tud...
   – Ez igaz – bólintott Fábián.
   Már ott álltak a fasor alatt.
   – Te, figyelj csak ide! Nem vállalnál valami funkciót? Alig van ember, terád meg hallgatnának, ott a kultúrban vagy másutt...
   – Én nem vállalok semmit – rázta a fejét Fábián. – Nem értek a politikához...
   – Nem erről van szó – erősködött az úthengeres. – Csak szórakozás, érted? Egy kis szórakozás, semmi más... kitelne az idődből...
   – Micsoda? – lepődött meg Fábián.
   S hogy az úthengeres nem válaszolt, megindult belőle a szó:
   – Szegény ember vagyok... Úgyszólván semmim sincs... Azt hittem, hazajövök a hadifogságból, aztán lesz valami, de hát semmi nincs, két hold föld, a kert, vehetem a nyakamba a fél világot, hogy megkeressem a kenyeremet. Éppen csak hogy nem éhezünk...
   – Nana, nana... – vágott közbe az úthengeres. – Azért ez nem egészen van így! Te is csak panaszkodsz, aztán lehet, hogy ott a sok hús a padláson, meg a sok zsír...
   – Minek hazudnék én magának? – tárta szét a karját Fábián.
   – Mert nem látod át kellőképpen a helyzetet... Azért is akarom, hogy tanulj egy kicsit, nyisd ki a szemed, lássál, ne csak magadra gondolj, másra is... Te a mi emberünk vagy...
   – Nagy a szegénység, én csak ezt látom – ingatta a fejét Fábián. – És én semmihez sem értek, csak dolgozni tudok. Semmi máshoz...
   – Azt ne mondd, hogy szegényebb vagy, mint régen! – fordult vele szembe az úthengeres.
   – Szegény vagyok, ennyi nem elég? – csattant fel Fábián.
   – Nono, nono... – fenyegette meg finoman az úthengeres. – Nono, ne túlozzunk...
   – Miért hazudnék én magának? – húzta össze a szemét Fábián.
   – Én csak azt mondtam, ne túlozzunk... És komolyan mondtam... – harapta el a szót az úthengeres.
   Fábián odament a fal alá, felnézett a fiára, aki nem a színpadot bámulta, hanem a beszélgetőket. Minden szót hallott.
   Az úthengeres csak nem hagyta annyiban.
   – A szegénységről meg ne nagyon beszélj... Érthető, amit mondtam...? Érthető? – nézett egyenesen Fábián szemébe, aztán elindult vissza a futballpályára, ahol a spartakiád versenyei folytatódtak. Egyre többen jöttek, hangoskodtak, kiváltképpen az úthengerest követelték vissza.
   Az már a futópályáról a gyepre lépett, amikor az egyenesen feléje tartó Fábián Andrást pillantotta meg maga mögött.
   – Mit fenyeget maga engem? – kapta el az indulat Fábiánt. – Miért hazudnék én magának?
   Az úthengeres megijedt, igyekezett elvegyülni a többiek között.
   – Álljon meg, miért nem áll meg? Tisztázzuk azt a dolgot, mondja meg, de a kutyaúristenit, miért fenyegetett? – kiabálta utána Fábián.
   – Emberek, segítsetek, meg akar ölni! Ott a kés a kezében, meg akar ölni! – futott az úthengeres lélekszakadva a súlylökők felé.
   Aztán megállt.
   Fábián eltette a kését, de nem állt meg, közelebb lépett a fehér inges, klottnadrágos súlylökőhöz.
   Többen – védve az úthengerest – elé álltak. Fábián újra a kése után nyúlt, de aztán meggondolta magát. Csupasz kézzel rontott az úthengeresnek. Elkapta a torkát, de közben hárman is nekiugrottak, hogy leteperjék.
   Az úthengerest alig tudták kiszabadítani a keze közül.
   A klottnadrágosok semmit sem értettek az egészből.
   Fábián nagyot fújt, visszament a fasorba, kereste a fán a fiát. Nem találta.
   Valaki megfogta a combját, Kristóf állt mellette.
   – Kerestem a biciklipumpát, de nem találtam – súgta a fiú. – Odaadtam volna, hogy azzal...
   Fábián megfogta a bicikli kormányát, megkerülte a színpadot. Lassan elsétált a futballpálya mellett, aztán nehézkesen feltolta a biciklit a Kraszna töltésére, felültette a fiát a vázra, meglökte magát, átdobta a lábát az ülésen. Lassan, bizonytalanul elindultak a keskeny ösvényen.
   Már közeledtek a faluhoz, amikor Fábián meggondolta magát, leszállt a bicikliről, a fiát lesegítette a vázról. A földre fektette a kerékpárt, és leült ő is a magas fűbe.
   A fia lejjebb csúszott a töltésoldalon, leült és visszanézett az apjára:
   – Édesapám...
   Az apja hátradőlt, a töltésoldalra könyökölt, nem figyelt a fiára. A megszégyenítés, a megalázás fojtogatta. A klottnadrágosok úgy védték az úthengerest, mintha a vezérüket védelmezték volna, s alighanem hasonlóan érezhetett ott mindenki. Megzavarta az ünnepet, pedig mennyi szép felvonulás, mennyi ének, mennyi tánc szórakoztatta az embereket: ünnepelt a nép. Most már mindegy. Az úthengeres bizonyosan nem hagyja annyiban a dolgot, „igaz”, gondolta Fábián, „velem nemigen találkozik többet, a két hold földet, amit kaptam, vissza nem vehetik, aztán meg most már feles földet is vállalhatok, felesbe kapálhatok, télen meg elmegyek valamerre, valamilyen gyárba, valamerre csak találok munkát, olyan nincs, hogy ne legyen munka, az úthengeres meg nem jöhet utánam... Meg minek is jönne... Megéltem a régi világban is a két kezem után, meg fogok most is... Mindegy, hogy gróf vagy az úthengeres az úr, csak engem hagyjanak békén... És ne mondják az ember szemébe, hogy hazudik... Én hazudok? Ha egy olcsvai ember, régi jó emberem, nem ad egy kanna olajat, még ennünk sem volna mit... A homokon annyi tengeri termett, hogy egy szekérrel hazahozhattuk a két holdról... És én hazudok az úthengeresnek, a szemembe mondja...”
   A fenyőfacsemetéket nézte, de most nekik se tudott örülni: pedig már maga előtt látta, hogy milyen nagyra nőnek majd a háza előtt. Ott, az ablak előtt, az utcára néző kis kertben fogja elültetni. Télen megfagy a hó az ágaikon. Karácsonykor kinéz majd a zúzmarás fákra, a hosszú estéken ott őrködnek majd némán. Mindig is ezt szerette volna. Egy olyan otthont, amelynek minden kis zugát ők ketten, az asszonnyal teremtenék meg, s az emberek azt mondanák, igen, az ott az ő háza, a Fábián Andrásé...
   Az idegenség – mert kilátástalannak látta a helyzetét – nemcsak a jövő képében, de most is ott persegett benne. Délután volt már, sok-sok felhő árnyéka vonult át a réten, a Kraszna észrevétlenül mosta a szakadékos, vakító sárga partot, a tövises, sűrű bokrokból madarak rebbentek ki. Csak most figyelt fel a fiára. Ott ült előtte, nem mozdult, nem szólt semmit. Nézte a gyerek tarkóját, nézte, milyen felnőttesen bámul ő is maga elé, a térdén összekulcsolja a kezét. Csak a fél arcát látja, kicsike, kerek, húsos arc, a homloka... a homlokán viszont meg-megrebben a bőr, kézfejével óvatosan megtörli a szemét, közben egy picit a derekán felhúzódik a kabát. Fábián lopva könnyező fiát nézte és nem szólt, hirtelen féktelen boldogságot érzett, megmagyarázhatatlan és váratlan könnyűséget. A vasárnap délután csendje olyan volt, mint régen, mint gyermekkorában a tanyán, a Szamos mentén a legelőkön. Az emberi világ úgysem képes megmagyarázni, mitől buggyan fel ilyen hirtelen a jóság, a szeretet, az ember egyszerre csak úgy érzi, hogy a világ pontosan úgy helyénvaló, ahogyan van, és bizonyosan öröktől fogva tökéletes...

*

   – Legalább a fiadra gondolnál! Megátkozlak, hogy még a sírodban se leled a helyed! – Fábiánné minden ízében remegett. – Mit csináltál te, meg akartad ölni Jeszenákot! Csak magadra gondolsz! Ő lesz itt a vezető. A fiadra gondolj, ne csak magadra, megöltél volna egy ilyen nagy embert? – ugrott a férjéhez, meglökte a vállát, aztán elfordult, leült a töltésre és tehetetlenül sírt. – Kést fogtál rá, azzal szaladtak hozzám, azt mondja mindenki, éppen te, akit senki meg nem védett soha! Azt hiszed, hogy valaki is melléd állna? Egyedül vagy, mint az ujjad! Senkire sem számíthatsz. Kit érdekel egy olyan ember, mint te... Éppen most, amikor olyan szegények vagyunk, elég a magunk baja. Van egy kis házunk, másnak még az sincs... Húzzuk meg magunkat... – nézett kétségbeesetten a férjére, aztán újra rátámadt.
   – Soha többet nem veheted elő a kést! – kendőjével megtörölte az arcát, a szeme alját. – Elvisznek, aztán elölről, hátulról úgy megvernek, mint Kristin Mátét, és senki sem tudja, hogy ki volt. Ő sem tudja, bekötötték a szemét...
   – Jól van, ne sírj. Én nem vétettem nekik. Engem nem bánthatnak. Nincs rá semmi okuk – csitította Fábián.
   – De Kristin Mátét megverték, mert az apja a földjét Amerikában kereste. Ez a baj. Minket is megverhetnek... Megkérdezik, hogy miből vettük a kis házat, meg a kertet, mindenki tudja, hogy miből vettük... hogy Németországban dolgoztunk egy évig, abból vettük a házat.
   – Ha emiatt bántódásunk lesz, akkor én...
   – Add ide a kést, add ide! Gyere kisfiam, gyere gyorsan, segíts anyádnak, vegyük el a kést, még megöl valakit! Gyere már fiam, segíts! Magánál hordja a kést, a vesztünket okozza...! Segíts már, kisfiam, nem bírok vele egyedül, tehetetlen vagyok! Azt akarja, hogy egyedül maradjunk, ha megtalálják nála, elviszik... Mi lesz velünk? Mit fogunk csinálni? – viaskodott az asszony jajgatva a férjével.
   Nem tudta elvenni tőle a kést.
   A fia ott állt előtte, figyelte a magába roskadtan zokogó anyját, aki kibontotta a kendőjét, majd lecsúsztatta a vállára.
   Lassan betakarta vele az arcát, megtörölte a szemét.
   Megnyugodott.
   – Idegenek járkálnak a faluban. Figyelnek, érdeklődnek... – sóhajtotta még, és mikor látta, hogy a fia ott ül már lent a töltésen, odakiáltott neki: – Na gyere, ne sírjál, gyere, nincs semmi baj!
   Kristóf felállt, megkerülte a szüleit, a biciklit felállította, odatolta az apja elé.
   – Én megyek előre – mondta lehajtott fejjel, s futásnak eredt a töltésen.
   Messze járt már, amikor visszanézett: az apja tolta a biciklit, az anyja pedig ott ment mellette: újra levette a fejkendőjét, kibontotta a haját. Úgy lépkedtek egymás mellett, mintha idegenek lennének. Kristóf sokáig nézte őket. Az anyja egy kicsit lemaradt, a falujuk felé bámult, meglobogtatta a szél a haját. Szólhatott valamit, az apja megállt, levette a kalapját, az ujjaival végigszántotta a haját. A kalapot kimért, nehéz mozdulattal tette vissza a fejére, az anyja is igazított még rajta. Aztán újra egymás mellett jöttek, a bicikli kormánya megcsillant a nap fényében, a fehér fénysugarak elérték az anyját is. „Semmi baj, kibékültek”, gondolta Kristóf, s a két közeledő ember látványa megmagyarázhatatlan fájdalommal töltötte el. Érezte, hogy apja és anyja mögött ott várakozik, ott emelkedik, ott magasodik valami más, ismeretlen erő is, védekezni csak ideig-óráig lehet ellene, s hogy ő maga kívül esik mindezen, mert nem segíthet. Ez a vasárnap délután is milyen jól kezdődött, a legboldogabb napja lehetett volna, amióta az apja hazajött a hadifogságból. És most jönnek utána a szülei, elhallgatott kétségbeesésük elér hozzá, megérinti őt is. Gyors, szabálytalan lépteik hangjától eltűnik az a ragyogás, amit az előbb keltett benne látványuk. Nemsokára utolérik, pedig most már nincs kedve hazamenni, inkább a folyóparton tekeregne még egy kicsit. A fahídról dobálná a sárgöröngyöket a vízbe, valamerre találna szedret is. Odakiáltott hát gyorsan nekik, hogy nemsokára megy ő is haza, csak tesz egy kis kitérőt, lemegy a hídhoz, a délutáni litániára hazaér.
   – Nem lesz délutáni litánia! – anyja hangját már csak messziről hallotta.

*

A Kraszna fahídja a faluból kivezető földút végén épült. Kristóf nem látott senkit, „biztosan a spartakiádon vannak”, gondolta, mert ilyenkor már jócskán szoktak fürödni, néhányan pecázgatnak is, de most senki sem jött le a vízre.
   Átment a keskeny fahídon, a rét szélén megállt. Teljesen egyedül maradt, sehol sem látni senkit. Az apjáék már elhaladtak a földúton, igaz, még utánuk szaladhatna. Most mégis itt áll, még valaki megijeszthetné, a bokrok között ember is megbújhatott... Gyorsan továbbfutott, hogy ne a bokrok között álljon. Ha meglátna valakit a fahíd felé közeledni, akkor ő is elindul majd vissza a faluba.
   Megfordult. A Kraszna meredek fala fölött füstöt látott meg, vékony kis csíkban kanyarodott a víz fölé, aztán eloszlott, de embert nem látott sehol.
   Még mindig kerülve a bokrokat, de a tűzhöz jobban közelítve, oldalazva lépegetett.
   Ősz hajú, rongyos öregember hátát pillantotta meg, gyorsan továbblépett, hogy az arcát is kivehesse.
   Kászoni Béla ült egy fűcsomón, élesztgette a tüzet.
   Fábián Kristóf odament hozzá, köszönt neki. Az öreg tudomásul vette, hogy ott van, de nem szólt, csak nagy sokára.
   – Kérsz? – kapart ki a tűzből pár szem sült krumplit.
   – Nagyon meleg... – húzta fel a vállát a fiú.
   – Idei – mutatott Kászoni a krumplira. – Elcsorgatták az úton, lepotyogott a szekérről... Új krumpli... veres krumpli... Jól megnőtt, ha ebből kettőt megeszik az ember, elég egy ebédre, he, ne, mit szólsz hozzá? – kettőt odalökött a fiú elé.
   Kristóf leguggolt és figyelte az öreget. Kászoni addig nyúlkált a kabátja bélésébe, amíg az összegyűrt újságpapírban meg nem találta a sót. Mutatta a fiúnak, hogy vehet belőle, ha enni akar.
   – Sütöttem már halat is, de a krumplit jobban szeretem – mondta az öreg.
   – Én is szeretem a krumplit – bólintott rá a fiú.
   – Idehallatszott, hogy kiabáltál anyádnak. Elmarad a litánia, ezt mondta anyád, ha jól értettem – kezdte megint az öreg. – Jársz templomba?
   – Ministrálni szoktam – válaszolt a fiú.
   – Úgy... – morogta Kászoni.
   Kis szünet után szólalt meg újra.
   – Amikor annyi idős voltam, mint te most, én is hittem Istenben... – a főtt krumplit ott tartotta a kezében és figyelte a fiút. – Az ember élete sokszor annyira felfoghatatlan, annyi minden magyarázat nélkül marad... Mert itt van a világ, nézz körül, ez a mi világunk, fák, állatok, víz, emberek, a házak. Egész nap hallottam a kiabálást a spartakiádról. Arra pedig, egészen messze, Beregszász alatt, elindult egy hatalmas fekete felhő. Elért a Tiszáig, egyszer csak nagyot dörrent az ég. A felhőn átsütött a nap, s innen a bokrokból elindultak a madarak a rét felé, nem kellett félniük az égszakadástól... Hát így élünk: az egyik pillanatban a világ mintha az ördög műve lenne, a másikban pedig mintha az Istené... Sok mindent nem ért az ember. Talán árulás, talán csalás teremtményei vagyunk. Valaki belénk oltotta, hogy hinni kell ebben is, meg abban is, aztán a hit csak önmagáért való lett, az ember pedig újra és újra csak áldozat... És meghal anélkül, hogy ennek az okáról valamit is megtudna...
   Fábián Kristóf megérezte, hogy az öreg inkább magának beszél most, hangosan gondolkodik. Az is lehetséges, hogy nincs senki, akivel beszélgethetne. Ő ugyan nemigen értette meg a gondolatait. Talán csak az utolsó mondatot, amelyben Kászoni a halált említette. Csak ehhez tudott hozzászólni:
   – A halál után is van élet... – mondta, amit annyiszor hallott a paptól, a temetéseken, a vasárnap délelőtti prédikációkban.
   – Ha a földnek – dobbantott egyet lábával az öreg – van lelke, akkor bizonyosan, meg ha a fáknak, akkor igen... Ettél már a temetőben gyümölcsöt? Finom íze van, agyagos a talaj... kimehetnénk egyszer együtt... – halkította le a hangját.
   – Mit lehetne tenni? – nézett rá kerek szemekkel a fiú. Hiszen úgy látszik, Kászoni szerint nincs élet a halál után.
   – Élni és várni – volt a rövid válasz.
   – És akkor ne higgyek Istenben? – kérdezte elkomolyodva a fiú.
   – De igen... Feltétlenül... Keveset tudunk, de azok sem fognak erről többet tudni, akik utánunk élnek majd... lehetséges, hogy nem is érdekli őket... Ha elfelejtik az evangéliumot, ha nem... – bólogatott. – A természet elrejtett dolgait kutathatja az ember, Isten bölcsessége kikutathatatlan; az ahhoz vezető út az istenfélelem... Hát ez az... Hinni kell Istenben, éppen a félelem vezet el, de nem az istenekhez, hanem a saját magunk létezésének a megértéséhez... Így gondolom... Én nem is akarom megérteni az Istent, csak magamat, csak ennyit... Ha meghalok, akkor miért kellett élnem? Érted? Csak ennyit... S ha ezt bizonyosan tudnám, akkor én lennék a legokosabb ember a földön – kesernyésen, röviden felnevetett.
   – Én nem félek, én szeretem az Istent – mondta komolyan Kristóf. – Itt van, itt lehet valahol körülöttünk... Lehet, hogy engem már egyszer meg is érintett, lehet, hogy Béla bácsit is...
   – Ez igaz... – mélázott el Kászoni.
   Együtt ették a főtt krumplit. Kászoni elmesélte, hogy nemsokára süthet majd kukoricát is, tejes, korai kukoricát. Hívta, ha van kedve, jöjjön ki hozzá, megkínálja.
   – Lehet, hogy igazad van – bólogatott Kászoni. – Sokat üldögélek itt magamban, néha még itt is alszom – a háta mögé, a bokor alá mutatott, ahova alacsony kunyhófélét eszkábált zöld gallyakból –, sokszor mintha azt súgná a csend, bizonyosan nincs egyedül az ember, én sem. De ez az érzés csak egy-egy pillanatig tart, aztán, mert tudom, hogy úgyis elveszek, szeretném, ha úgy lenne, ahogy a Jelenések könyvében olvashattam, „annak okáért azokban a napokban keresik az emberek a halált, de nem találják meg azt, és kívánnának meghalni, de a halál elmegy előlük...”
   – Kis Dani bátyám elől nem ment el a halál. Édesapám látta is, amikor meghalt – szólt közbe a fiú. – A háborúban pedig nem lehet elfutni a halál elől...
   – Hát ez az... Azt kellene megérteni, hogy miért halnak meg az emberek éppen akkor, amikor nem is számítanak rá. S mi lesz például velem, milyen parancsot ad Krisztus, hogyan fogok meghalni?
   – Krisztus adja a parancsokat? – nézett fel a fiú.
   – Igen... Talán... Ha valaki ad parancsokat, csakis ő lehet... Lehet, hogy más, lehet, hogy egy másik Krisztus, akiről nem is tudjuk, hogy valaha járt a földön, de hogy valakinek lenni kell, az bizonyos...
   Közben zöld gallyakkal letakarta a tüzet, rátaposott, majd újabb lombos ágakat dobott rá, a partszegélyről földet hordott a markában, és rádobta azt is az égő, füstölgő parázsra.
   Megállt a rét szélén: már nem vett tudomást a fiúról, talán nem is emlékezett rá, hogy kivel beszélgetett, és Fábián is álomnak érezte a találkozást. Arra gondolt, hogy talán megsértette Kászonit, esetleg butaságokat beszélt. Igaz, az öreg Jakabbal, a szomszéddal is gyakran beszélget effélékről, Krisztusról is, arról, hogyan feszítik keresztre az embert – magyarázta neki az öreg Jakab – „Krisztus felkiáltott a keresztfán, hogy én Istenem, én istenem, miért hagytál el engemet, mert hiszen fájt neki a szög, fájt neki a kereszten csüngeni, s a fájdalomtól még az Isten sem tudta megváltani. Ezért talán, hogy az Isten fia volt-e ő, vagy valaki más, bizonyosat nem tudni... Amióta ember él a földön, ezt eddig még nem tudták megválaszolni... Az is igaz ugyan, akinek annyi ideig fennmarad a neve, mint Krisztusnak, az csak nem volt mindennapi ember, mint mondjuk az én nagyapám, akire már én sem tudok jól visszaemlékezni. Pedig rendes ember volt, néha úgy szeretném, ha elbeszélgethetnék vele, itt a tornácon, de már csak egy alakot látok. Alacsony, vékony ember volt, mindig csak dolgozott, csak erre emlékszem... Ennyi az ember... Csak egy folt marad belőle a halála után, aztán már az sem... Így azután bele kell nyugodni: lassan elvesztem én is az emlékezetemet, aztán én is meghalok... De hogy mi volt a célja a mindenhatónak az én életemmel vagy a nagyapáméval, azt már nem tudom...”

*

Kászoni a víz szélén állt, a túlsó partot nézte, mintha várná, hogy megjelenjen ott valaki a bokrok között. Aztán alkalmi kunyhójához lépett, bebújt a nyílásán. A földre terített dudva alól előkereste a horgászzsinórját. Kis fadarabra tekerte fel – a zsinór úgy kétméteres lehetett. Fábián Kristóf ott állt mellette, de Kászonit annyira lekötötte a horgászzsinórral való foglalatoskodása, hogy nem vette észre, majdnem elbotlott a körülötte tébláboló fiúban.
   – Béla bácsi, tehát van valaki, aki parancsokat ad? – nézett rá várakozóan a gyerek.
   – Lehetséges... – válaszolt nagy sokára Kászoni.
   – Parancsokat adnak, hogy ki haljon meg, kit kell eltemetni? Jézus is?
   – Azt nem tudom... Lehetséges, hogy ő nem ad parancsokat. Jézus szeretett élni, azt gondolom... Hiába mondták a szentek, hogy neki a meghalás nyereség. Jézus valószínűleg nem így gondolta... Jézus sokkal többet tudott a világról, mint amennyi írásban le van fektetve róla. Talán a halálról is, a félelemről is, az emberi sors értelméről is... Sokszor elképzelem a halálát, mint ahogy te is sokszor elképzeled majd, azt gondolom, hogy ami vele megtörtént, az érvényes miránk is. Rám is. És én tudom, hogyan halt meg ő...
   A fiú elhitte neki, hogy Jézus nem parancsolja meg, hogy kinek kell meghalnia a földön. Lehet, hogy ismeri az örök élet titkát, de az is lehet, hogy csak egy ember volt, egy nagyon bátor ember, aki annyira szerette az embereket, hogy hajlandó volt bármi áron megszabadítani őket a kétségbeeséstől. Még egy hazugság árán is: ne féljetek a haláltól, mert az örök élet várja a megholtakat – de hiszen talán éppen a kétségbeesést, a félelmet is legyűrni tudó hazugság az ember egyetlen menedéke – morfondírozott Kászoni.

 

 

 

 

 

 

 

4.

A kapernaumi katona körbejárta a földre fektetett, frissen ácsolt keresztet, megállt mellette és figyelte a közeledő menetet. Elöl jött a Jézus nevű prédikátor, akit – a századostól hallotta – néhányan, javakorabeli férfiak, az Isten fiának tartanak, olyan embernek, aki még a legbölcsebb emberek gondolatait is ismeri. Ezt mondták róla, meg azt is, hogy ő az az ember, az egyetlen, aki a világ alapítása óta először felfedi majd a sötétség titkait. Amikor bevonult Jeruzsálembe, zöld gallyakat dobáltak az útra, az emberek levetették felsőruháikat, hogy arra léphessen a szamarával. Aztán fellázította a népet. A Kapernaumba való katonát elsősorban az érdekelte, hogy miféle alakja lehet az emberi nemzetnek az az ember, aki Isten fiának mondja magát. Mert lázítani sokan lázítottak már. Amióta fennállnak a városok, amióta fennáll Jeruzsálem, bizonyosan sokan szidták már, mert a kevélyek, az álnokok, a dologtalanok és a megbízhatatlanok fészke. A katona sokszor hallotta másoktól is ezeket, hiszen „a mocskos csőcselék látványa a megszállott, eszelős prédikátoroknak joggal juttatja eszébe a világ végét, de ez a Jézus alighanem más prédikátor lehet, nem olyan, mint akik itt jönnek-mennek, majd elunva, hogy senki sem veszi őket komolyan, elhagyják a várost, vagy beállnak ők is kereskedőnek, iparosnak. Csak nem bolond talán a názáreti?”, gondolta a katona. Mert akkor, ha így van, nem fog vele törődni. Gyorsan felszegezik, aztán itthagyják a kereszteket. Unja már ezt a munkát. Úgyis elviszik őket innen hamarosan. A százados is azt mondta, Galileába vezénylik őket, épp oda, ahová ez a prédikátor való...
   A menet felért a hegyre.
   Két katona megragadta Krisztus karját. Megfordultak vele, a földön heverő kereszt felé húzták.
   – Várjatok! – kiáltotta a kapernaumi katona. – A százados megengedte, hogy beszélhessek vele egy kicsit. Nem sok az egész, néhány pillanat... Engedjétek el! – intett a két katonának. – Addig a többieket intézzétek el! – mutatott a két latorra, akiket Krisztussal kísértek az imént a katonák, és akiket vele együtt megfeszítenek most, ezen a szép kora délután. Sem ő, sem a százados nem értett egyet az időponttal. Hiszen miért kell éppen a legmelegebb időben, amikor mindenki pihen a hűvösben, a vastag falak alatt a városban, amikor az iszonyú meleg átforrósítja az utcaköveket is, kivégezniük embereket, miért nem este vagy kora reggel. Most különösen elgondolkodtatta ez a katonát, miközben az ismeretlen arcú, magát názáretinek nevező prédikátorra nézett.
   A kapernaumi jól megnézte magának a názáretit.
   – Mindketten Galileába valók vagyunk – kezdte a katona. – Én Kapernaumba, te Názáretbe...
   Jézus nem válaszolt.
   – Sokan azt mondják, szép férfi vagy, én inkább elszántnak és okosnak látlak – beszélt tovább a katona. – Bátornak, akár... akár egy feltörekvő fiatal hadvezér...
   Jézus kisimította csapzott haját az arcából, ránézett a katonára, a vállán feljebb húzta koszos, elnyűtt palástját. Ott is hagyta a vállán a kezét.
   A katonának úgy tűnt, mondani akar valamit, megszólal, de a názáreti csak elmosolyodott. Az újabb kínzásra gondolt, mielőtt a keresztre szegeznék, talán éppen ez a katona talált ki valamit, azért ilyen barátságos, hogy azután annál kegyetlenebbül érezze a fájdalmat.
   Sokáig nézték egymást, végre a katona szólalt meg:
   – Az Isten fia vagy?
   Krisztus megfordult; idegen emberszagot érzett. Kíváncsiskodó városiak, sohasem látta őket, az ő hívei pedig vagy megbújtak a bámészkodó tömegben, vagy el sem jöttek. Csak két ismerős asszony állt mögötte. Az egyik – jól emlékszik – elkísérte őt judeai utazására. Valahonnan a tenger mellékéről került Jeruzsálembe, ágyas volt, szerencsét próbálni jött a városba, s őt találta meg. Eljött vele a sivatagba is. A másik pedig egy parasztasszony a szülőföldjéről. Ő viszi majd a hírt a családjának, elmondja Názáretben, hogy is múlt ki a világból.
   – Azt szeretném, ha az Isten fia lennél – bukott ki végül a katonából, ami azóta motoszkált benne, hogy felért a hegyre.
   Jézus nem értette. Hiszen ő többször elmondta, hogy az Isten küldte a megzavarodott emberiség megváltására, és azért, hogy szemükbe mondja az embereknek álnokságukat. Úgy látszik, a katona nem hisz benne.
   – Azt szeretném, ha szabaddá tennél engem – nézte a katona és összeszorította a száját, várta a választ.
   „Ideje lenne már, hogy megszólaljon ez a názáreti. A hangját szeretném hallani, milyen a hangja?”
   Bár tudta, hogy nem követelhet választ, hiszen végül is ő kezdeményezte a beszélgetést, mégis türelmetlenkedett.
   – Hiszek abban, hogy az Isten fia vagy... Hiszek benne, ezért mondjál valamit, kérlek...
   – Mire vagy kíváncsi? – szólalt meg a názáreti.
   A hangjában nem volt semmi különös. Gyorsan ejtette a szavakat, mintha sürgette volna a katonát.
   – Tegyél valami csodát... – A katona reszketett izgalmában. – Mindenféle népek élnek a földön, az emberi gonoszságnak nincs határa. Ha az Isten fia vagy, csak azt mondd meg, mit kellene tenni, mit tudna tenni a világban a sok nép, hogy az élő ne csak az élőből éljen, örökkön örökké. Sokat beszéltem erről a bátyámmal. Ő járt Rómában, Augustus császárnál, és sokat ismer, igen művelt ember...
   – Ebben nem tudok segíteni – rázta meg a fejét Jézus.
   – Csak engem szabadíts fel, csak ennyi, és hiszek abban, hogy Isten fia vagy. Hinnem kell. Most pedig már, hogy megismertelek, beszéltem veled, biztos vagyok benne, hogy az vagy... Sohasem hittem semmiben, de most tudom, hogy az Isten küldött... Megéreztem.
   – Te is Isten fia vagy – válaszolt még mindig élénken és váratlan megalázásra várva Jézus. – Ahány ember él a földön, az mind az Isten alakját vette fel. Mint én is...
   – Hát akkor biztos? – nézett rá elkerekedett szemmel a kapernaumi.
   – Sokszor azt hiszem, hogy tényleg az Isten fia vagyok. Sokszor meg azt, hogy nem, csak egy ember Galileából, mint te is... Ha ezt akartad tudni, hát tudjad...
   – Azt szeretném, azt akarom, hogy az Isten fia legyél... Mint a többiek Jeruzsálemben, hiszek benned...
   – Mondom, én magam sem tudom – mosolyodott el Jézus.
   – De igen, igen... Én tudom, én látom! Persze, hogy az vagy. Nagyon sajnálnám, ha nem lennél az Isten fia. Én hinni akarok benne...
   – Sokszor én is megrettentem: éreztem, hogy hatalmam van másokon, aztán nem tudtam aludni... Miért lehet nekem hatalmam a másik emberen, aki ugyanolyan, mint én? Miért, milyen jogon határozhatom meg az emberek életét? Ilyenkor azt szerettem volna, hogy másoknak is hasonló hatalmuk legyen... – Jézus idegesen szorongatta a vállát. – Többet kellett volna kételkednem. Hallottam egyszer, egy nagy királyról, aki megkérte a lányát, hogy mindennap, legalább egyszer szigorúan parancsoljon neki valamit. Ragaszkodjon hozzá, hogy hajtsa is végre a parancsot, mert ez a nagy király úgy gondolta, meg kell ismernie az alávetettséget is, hiszen hosszú időn át csak parancsolt és parancsolt... És boldogan megcsinálta mindig, amit követelt tőle a lánya... Ezért kellett volna többet kételkednem. Az egyenlőségről... Arról, hogy csak egyféle ideálja lehet az emberi világnak? Sokat tévedtem... És mégis azt hittem, hogy az Isten fia vagyok. És mások is, ők is azt hiszik – mutatott hátra a két asszonyra.
   – Tegyél szabaddá engem – emelte fel a fejét a katona.
   – Nézz rám és nézz körül! E két ember már nemsokára belép a szabadság világába – halkította le a hangját Jézus.
   A másik két halálraítélt keresztjét már felállították, haláltusájukat nevetve és szájtátva bámulta a tömeg.
   – Nagyon sajnálom, hogy nem vagy az Isten fia – suttogta a katona.
   – Nem tudhatjuk, hogy kik vagyunk, mivé leszünk, s az idő múlása mivé teszi az embert... Lehetséges, hogy az Isten megmutatja egyszer az arcát. Lehetséges, hogy mindenkinek észre kellett volna már vennie. Lehetséges, hogy mint engem is, leküldi újra közétek a fiát, hogy kiigazíttassanak az ember dolgai, a test és a lélek céljai...
   – Kiigazítani? – gondolkodott el a katona.
   A beszélgetésnek nemcsak fokozódó bensőségessége, hanem főleg igazsága érte váratlanul, mintha valóban egy másik világ más, idegen és mégis gyorsan megszerethető gondolatait hallaná. Igyekezett jól megérteni a halálra ítélt Jézust, mert a bátyjának még ma be fog számolni. A bátyja is sokat elmélkedik a világ állapotáról, az asztrológia titkos tudományát is ismeri, s nemcsak Rómában járt, de Egyiptomban is, Athénban is, mint a császár titkos megbízottja. Bejárta a birodalom fontos városait és tartományait. Most nagyon jó lenne, ha itt lehetne mellette. Bizonyosan jobban tudna kérdezni, hiszen írástudó ember...
   – Az imént a szabadságról kérdeztél... – hallotta Jézus hangját.
   – Igen – örült meg a katona. – Én hiszek abban, hogy az Isten fia vagy. Mindig is tudtam, hogy egyszer jönni fog valaki. Olyan vagyok én is, mint a többi ember, várok valakire, egy emberre, aki hirdeti a reményt, aki megvilágosítja az eszemet. Egyszerű ember vagyok uram, csak egy katona. Nézz körül, nézd meg a többiek arcát. Tudatlanság és félelem, a halálba való beletörődés és fájdalom kínozza mindegyiket. Szeretnék megérteni a saját sorsukat, szeretnék megérteni a világ alapításának az okát, s azt várják, hogy egyszer csak minden napvilágra kerül, mert nincsenek olyan titkok, amiket egyszer valamilyen istenség, valamilyen erő napvilágra ne hozna. De egyelőre semmi bizonyosat nem tudunk...
   Jézus letekintett a városra. A sziklás domboldalak alján a cédrusok kéksége uralta a látóhatárt. A város még ilyenkor, a délelőtt óráiban is hangos volt, a városok messziről mind egyformák, gondolta. A szürkén csillogó falak mentén emberek mozogtak. A katona, hogy elűzze a legyeket, úgy emelte fel a karját az arcához, mintha ólom húzta volna le. A két keresztre feszített férfi haláltusája lehalkult. A tömeg csendben várta Jézus kivégzését, az emberek nem értették, hogy a katona miért áll olyan hosszan, miért bámulja Jézus a sziklás domboldalt. Csak nem jött talán újabb parancs, hogy elhalasztják a kivégzést, s a fiatal prédikátor visszamehet a városba, eltűnhet a sivatagban? Egyetlen rokonát se látták, senkit. Egyedült állt ott, magányosságát sokan átérezték talán, a katona is azért beszélget vele, hogy segítsen rajta, a halála előtti pillanatok könnyebben múljanak...
   – A szabadságról kérdeztél – emelte fel hangját újra Jézus.
   A katona már látta a közeledő századost. Tudta, hogy csak pillanatok lehetnek hátra, s a názáreti férfit is odaviszik a kereszthez. Nem tudta, minek kellene történnie, mivel érhetné el lelkiismerete megnyugtatását. A forróság fogva tartotta a dombokat. Ilyen meleg, futott át az agyán, csakis a vízözön előtt lehetett, vagy a régi nagy királyok korában. Sokat beszélgetett a bátyjával a régi, ezer évekkel ezelőtti történelemről. Kicsit gőgösen intézték el ezeket a századokat, csak a nagy háborúkra, melegekre és a hidegekre emlékeztek az öregek is. A bátyja a Római Birodalmat – bár sok mindennel nem értett egyet – a legtökéletesebbnek tartotta, amióta ember élhetett a földön. S mivel nemzetségük tagjai több éve nem háborúztak, életüket a véglegesség tudata erősítette meg nap mint nap, s ha meg is jelent néha közelükben egy-egy olyan különc, mint ez a názáreti prédikátor, az emberek meghallgatták, követői is akadtak, aztán maradt minden úgy, ahogyan annak előtte volt.
   Ez a Jézus azonban más – érezte egyre inkább a katona –, mint a többi felforgató, akik a pénzváltók, a gazdagok ellen pusmogtak, többnyire titokban, elbújva az emberek elől...
   – A szabadságról kérdeztél – Jézus hangja visszhangzott a fülében.
   A katona mellett már ott állt a százados. Mögötte két lándzsás katona várta a parancsot.
   – Látod azt ott? – Jézus felemelt ujjával mutatott a már megfeszített két emberre. – Csak ennyi. Közülünk csupán csak ez a két ember szabad. És én is csak akkor válhatok majd szabaddá...
   – Ezt nem értem, uram, ezt sehogyan sem értem – rémült el a katona.
   Hátranézett a századosra. Az is a prédikátort bámulta.
   – Mit ér az élet, ha a halálnak kell örvendezni, uram? A szabadság csak a halállal nyerhető el...? Én azt hittem, hogy az Isten fia most csodát fog tenni és megmutatja mindenkinek, nem fog rajta a gyilkos szerszám, hogy aztán majd mindenki erről beszéljen Jeruzsálemben... – a kapernaumi katona kétségbeesetten nézett körül. A százados bólintott, mire a két fegyveres megragadta a názáretit, hogy a földön heverő kereszthez vezesse.
   Jézus azonban megállt, hangja, tekintete, egész alakja átszellemült.
   – Az idő igazolni fog engem. Számtalanszor fog lenyugodni és újra feltűnni az égen a nap, amíg újra megjelenek az emberek között. Akkor már mindenki tudni fogja, hogy a szabadsághoz csak a halálban juthat el, s akkor lesz majd a legboldogabb az emberiség...!
   – Mióta tudod uram, hogy a szabadság csak a halálban érhető el? – kérdezte a katona.
   – Régen – Jézus hangja rezignáltan csengett.
   A katona szinte kiabált:
   – Miért nem haltál meg akkor azonnal?
   A názáreti elmosolyodott.
   – Őszinte légy, uram – kérlelte a katona.
   – Nem tudom – hajtotta fejét szelíden oldalt Jézus.
   – Régóta tudod, uram? – nézte a kapernaumi minden ízében remegve.
   – Régóta tudom, és mégsem haltam meg. Csak az erőszaknak engedelmeskedem most is.
   A kapernaumi kétségbeesetten kapta meg Jézus vállát:
   – Hát akkor miféle szabadság a tiéd? Mit tudsz róla mondani? Azt nevezed te szabadságnak, hogy kilökik az embert a dombra, kit magasabb, kit alacsonyabb dombra, és otthagyják a testét a férgeknek? A régi egyiptomiak így vélekednek a halálról, uram... nem történik már azzal semmi, uram, akit kilöknek a dombra...
   Jézus keserűen rázta a fejét.
   – Nem tudod, mi a szabadság, nem tudod, mi a halál, nem tudod, miért halnak meg az egymást követő nemzedékek. Nem tudod, nem tudhatod! Az élet, az a pár év, ami megadatik, nem elég arra, hogy megértsed...
   – Hát akkor mire való az élet? Mondd meg uram!... Arra, hogy olyan hóhér legyek, mint most, arra, hogy ezrével öljük az embereket... Mondjál valamit, miért hallgatsz? Mondjál valamit! – kiabálta a katona, és szeméből folytak a könnyek.
   – Élni kell – suttogta Jézus.
   A katona tehetetlenségében lökött rajta egyet, közben eszelősen ordította:
   – A halálod előtt csak ezt tudod mondani?! A halála előtt csak ezt tudja mondani az Isten fia! Ez hát az ő nagy csodája, figyeljetek emberek...!
   – Élni kell – ismételte Jézus.
   – Őszinte légy, uram! – omlott össze a katona. – Ha nincs csoda, ha erre alkalmatlan a mi világunk... akkor elvesztünk, mindnyájan, akik itt vagyunk, a nép... leszármazottaink is... mindenki! Sosem fogjuk megérteni a világ alapításának az okát? Az élő embernek nincs támasza, uram? – könyörögve emelte fel a kezét.
   Aztán, mert nem kapott választ, és látta, hogy nincs segítség, felordított:
   – Kijátsszák az embereket, uram! A te Istened is kijátszott téged!
   – Sajnálom, hogy nem értettél meg – sóhajtotta elfelhősödő szemmel Jézus.
   A kapernaumi katona már nem hallgatta szavait, mert a százados közéjük állt, és intett a fejével, hogy menjen onnan.
   A kapernaumi a keresztfáktól elbukdácsolt a domb széléig, s onnan nézte, ahogy a galileait ráfektetik a keresztre, majd a tömeg feje fölé emelkedik a friss vérpatakokkal csíkozott emberalak. A keresztfán sokkal fiatalabbnak látszott, mint az imént. Látta, hogy sír, hangtalanul, összeszorított szájjal, a fájdalomtól reszket a teste. A kapernaumi katona is sírva fakadt, mind közelebb és közelebb vonszolta magát a kereszthez, zokogva felüvöltött:
   – Mentsük meg, mentsétek meg! Fiatal még, nagyon fiatal!
   A katonák odaugrottak hozzá. Az egyik hátulról befogta a száját. Mozdulni sem bírt. Így álltak egy ideig, míg a százados nem intett, hogy engedjék el. A kapernaumi visszabotorkált oda, ahol az imént állt.
   A domb széléről újra visszakiáltott:
   – Mentsd meg magad, ha Isten fia vagy! Tegyél csodát!
   A százados intett az egyik katonának, hogy döfje át Jézust, minek várjanak tovább, így is elhúzódott már a keresztre feszítés. Az egykedvűen, bambán bámuló arccal, unottan, kedvetlenül, de macskaügyességgel lépett a kereszthez és döfte Jézusba a kését, majd megállt a názáretit kísérő két asszony előtt, akik egymást szorosan átölelve zokogtak. Mohón megvillanó szemmel vetette oda nekik:
   – A ruhája a mienk.
   Lassan eloszlott a tömeg a dombról. A három kereszt előtt ott állt a kapernaumi katona. Sokáig bámulta a fiatal názáretit, aztán lebandukolt a dombról és leült egy kőre.
   Megsimogatta a szikkadt, terméketlen, köves földet. Messze a városban kutyák ugattak, ütemes dobpergés, sípok és dudák éles hangja jutott el hozzá. Lassan beesteledett, a város alatt fáklyafény gyúlt, emberek kolompoltak és kiabáltak. Aztán a kíméletlenül s hirtelen rázuhant csendben tücskök százai szólaltak meg körülötte. Éppen a vidám tücsökzene s a csillagok közelsége juttatta eszébe a prédikátor szavait létezése értelmetlenségéről. A galileai bizonyosan az Isten fia volt, és nem pedig felbujtó, aki a százados szerint ki akarta űzni Jeruzsálemből a gazdagokat, s meg akarta tenni magát királynak. „Jézus a félelmet akarja eloszlatni, a halál boldogságát elhozni a földre...”, továbbgondolni már nem tudta a lehetetlent, végignyúlt a földön, ujjaival belemart egy száraz fűcsomóba.
   A halállal elérhető a szabadság, és mégis élni kell, élni kell, ismételte Jézus. Hogyan lehetne ezt megérteni? Hogyan lehetne ezt elfogadni? A názáretivel való találkozás álommá, a képzelet játékává oldódott benne. Mintha nem is délután, de valamikor nagyon régen történt volna meg vele, a sivatagi hosszú menetelések után, távol a folyóvölgyektől, amikor összefolyt nappal és éjszaka, élet és a halál, amikor az álom összefolyt a valósággal. Végül azzal nyugtatta meg magát, hogy ma is hasonló történhetett meg vele, hiszen, ha felidézi régebbi látomásait és gondolatait, rájön, Jézus csak azt ismételte, csak azt fogalmazta meg, amit ő is érzett már régen. A prédikátor keresztre feszítése előtt is ugyanúgy kereste a halál okának a magyarázatát, mint ahogyan most is, hátha tud valaki válaszolni kínzó kétségeire.
 

(Vége az első résznek)

A kisregény első és eleddig egyetlen megjelenése:
Forrás folyóirat, 2004. március

 

Második, befejező rész

 

A novellához Antonio Vivarini (1440 – 1480) szárnyasoltárának képeit társítottuk