időtlen idők
de szemmel tartod őket
ahogyan az arcodról távozni készülők téged

Faludi Ádám

 

 

 

ZALÁN TIBOR

SANZONETT

 

 

A rossz kis presszó bezárt
csak áll előtte tanácstalan
Az ablakokon nejlon
Vagy lehet hogy még odabent van

ő – s már mindig ott marad
Ó ez nem is a Batthyány tér
Remegés benne Vár(r)om
S reszket ha váratlanul kilép

makogna S nem mondja el
azóta is csak egyre várta
Ülne vele szemközt és
lábához hozzáérne lába

véletlen Vagy bátorság
És mi minden mulasztódott el
Nézné s látja mint akkor
de már soha nem mondhatja el

 

 

 

FALUDI ÁDÁM

STRASSZ

 

 

 

 

 

 

 

 

 

visszakérem tapasztalatlanságomat
a csodálkozás jogát is egyúttal
megmentlek tőlem a kétségek közötti időben

szeretem azokat az embereket
akik még nem csalódtak bennem

 

 

KOROLTÓ
– célin újabb utazása lilliput mélyére –

 

időtlen idők
de szemmel tartod őket
ahogyan az arcodról távozni készülők téged

a mosolyod árnyékában talán
már valami más van
ó egek
mindjárt hatvan leszek
jönnek újra a hatvanas évek
ördögök útkereszteződések
mennyiért vennéd meg a lelkemet
hogy a folytatásban másmilyen legyek

a szomszéd vénember betonoz
te meg mint egy feltámadni készülő rolling stones
vetsz egy pillantást a gépházra
a fűtőelemekre cserélt fohászra
és aztán indítasz

mindig így csináltad
és indult is mindig
most sem veszel a többiről tudomást
téged valahogyan
egészen más érdekelt
más meg erről nem vett tudomást
nem is kell ennél több
utazás az éjszaka mélyére céliránt

 

 

KERESS EGY VÁGÓKÉPEN

 

nem kell sebesség
hogy ott legyek annál a kapunál

(szép öreg kapu jázminbokrok között
most irodaház üvegportál
még látom ahogy elengedem előtte a kezét
annak aki voltál)

nem kapkodom el hogy ideérjek
és belenyúljak az üvegbe
a jázmin helyett

nem is annyira miattad
jó voltál de voltak aztán jobbak rosszabbak
inkább miattam mennék
hogy időben visszarángathassam magamat
meg ne mozdulj maradj ott
és dermessz meg mindent időben az időben

 

 

 

SÓS DÓRA

LEILA

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

papirusz arcát
balzsamozó nő
    a tükörből áttekint
    felszegi állát
felhúzza ajkait: csücsörít
mereszti a szemét     javítja a csálé pillát
dülledő szemei fölül hullik a csillám
    ekkor egy férfikéz odanyúl
oda az összkép
    az arc eltorzul
        a papirusz megfeszül
a csattanásból ájuló szilánkok szerte
    ökölből 
        szerenád annak a férfinak
        akit nem hívott senki
        a nőnek akit Tibinek hívnak
holdtölte után
holdtölte után minden romantikusabb
darabos vér
    szivárog
        ibolyakék
    telivér kantáron
            tangában
            az ablak alatt boában nyerít

 

 

LÉGYSZEM

a légyszem izgágán rendezgeti mozaikjait
lassan felejti el könnyes csíkjait
a mosogatószivacs a viaszos vásznon

a szomszéd szobában halottak vannak látogatóban
nagyanyám arcán megpörkölődött fotópapír
szemeire fekete-fehér alakok feszítve a múltból

a mikor? lebeg az olajos víz tetején
a válasz a tészta közé süllyed
ritkulnak a kanál koccanásai

minden falattal közelebb járunk
a kávéhoz és aztán az etetéshez
a kockacukor kínlódva az oldalára dől

a szívószál hártyája felszántja az ajaksebeket
most is beszél hozzám mondja nagyanyám
fekete fonál feszíti föl a mutatóujját

ijedten a napra tolom a kerekesszék nyikorog
összeakad két nyögés a döccenőnél
a leves a száj szélén csurog

törlök adagolok törlök adagolok
lassan növesztek kitinlencsét
alaktalan mozaikból nem építeni kérdést

 

 

A versekhez Nagy Zopán fotóit társítottuk