Egy csepp tisztánlátás - Harmadik rész - Ekei Zenji beszámolója
„Hallottuk, hogy a rettenetes emberi veszteség és szenvedés mellett az amúgy is összetört túlélők általános tragédiája, hogy vadonatúj házaik vesztek oda, amelyekre még évekig fizethetik a jelzálogkölcsönt." - Shodo Harada Roshi második útitársának, Ekei Zenjinek írása.
Ekei Zenji
BESZÁMOLÓ SENDAIBÓL
2011. március 28 – április 1.
Március 28-án este a roshi, Domyo és Ekei a gyorsvonattal Kyotóba mentek, és azután egy éjszakai buszra szálltak, amely a Miyagi prefektúrában található Sendai felé indult. Abban a prefektúrában, amelyet talán legkomolyabban sújtott a március 11-i földrengés és a szökőár. Előzőleg Raine és a többiek megsütötték a kenyereket a Sogenjiben, Mazakosan, Kumitomisan és Chisan elkészítették és becsomagolták az élelmiszert, a vizet és a többi útravalót nekünk és a katasztrófaövezetben lévőknek, mindent a hátizsákokba tettünk. Kyotóban, amíg a buszra vártunk, Yamaguchiék csatlakoztak hozzánk, átadtak egy nagy dobozt, tele thermo kézmelegítővel, meg egy kis szusival töltött bentóval az útra. Kilenc csomag jutott hármunkra, és egy tizenkét órás buszút várt ránk Sendai-ig. A busz másnap reggel ért be a városközpontba a magas és elegáns irodaépületek közötti, megtisztított úton, csendes forgalomban. Reggeli napsütés a tiszta égen, semmi nyoma valamiféle katasztrófának.
Amíg vártuk a Zennoji templom papját, odajött hozzánk egy fiatalember, megkérdezte, hova akarunk menni, és közben egy minibuszra mutogatott, amelyen a helyi egyetem logója volt, önkéntes segélyszolgálatot ajánlva. A roshi megköszönte a diáknak, de mondta, hogy jönnek értünk. Nem sokkal ezután megérkezett Zennoji és a fia, bepakoltunk mindent a kisteherautóba, és kifelé indultunk a belvárosból. A roshi megjegyzésére, hogy a nagy épületeken nem látszik nyoma a földrengésnek, a pap így válaszolt: “ki tudja, hogy néznek ki belülről.” Nem lehetett üzemanyagot kapni, és az egész út folyamán autókat láttunk hosszú sorokban várakozni a benzinkutaknál, többségük még csak nyitva sem volt. Nem volt gáz sem főzésre, sem fűtésre a házakban és a templomban, ahol a következő két napra és éjszakára elszállásoltak minket, de elmesélték, hogy időközben megtanulták, hogy lehet kerozinnal jó rizst főzni.
Az első igazi földrengéskárt akkor láttuk, amikor a gyorsvasúti híd felé mentünk, ahol a villanyoszlopok kidőltek. Hallottuk, hogy a jelenlegi körülmények között eltart egy darabig, amíg helyreállítják. Magunk mögött hagyva a gyorsvasút síneit a városnak egy olyan részén hajtottunk át, amelyet elért a szökőár hulláma. A főutat már megtisztították, de mindkét oldala tele volt autóroncsokkal, felborult kocsikkal, némelyikük kerítésre felakadva, motorháztetővel az égnek állva. Nagy szállítótartályok és kamionok borították az út mentét, szétrombolt benzinkút maradványai. A hullám többnyire az épületek első emeletét pusztította el, átláttunk a házakon, és bármerre néztünk, mindenfelé lomok voltak szétszóródva, hűtőtől, kanapétól kezdve játékautomatákon, fára felakadt ruhákon át egészen egy magányos játékmackóig, amelyet valaki apró gesztusként kitámasztott. Egy bezárt üzlet oldalsó falán láttuk a csíkot, amelyet a víz hagyott. Nem sokkal volt másfél méterrel a padlószint felett, de a hullám becsapódása elég erős volt ahhoz, hogy ekkora összevisszaság keletkezzen. Ez azonban még a legenyhébb dolgokhoz tartozott, amit aznap láttunk. Az egész hely magától értetődően nyomasztó és többé-kevésbé elhagyatott volt. Bár reggel nyolc és kilenc között járt az idő, kicsi volt a forgalom. Néhány katonai jármű haladt el mellettünk, ahogy tovább hajtottunk. Útközben láttunk néhány kisboltot, amelyek zárva voltak ugyan, de az oldalajtóknál emberek álltak sorba, valószínűleg vízért és élelemért. Nem sokkal ezután elértük a város egyik lakónegyedét, amely magasabb helyen állt, ezért nem sújtotta a szökőár, de a földrengéses károk így is meglátszottak. Sok háznak a tetejét zsinórral lekötözött, kék műanyag ponyvával fedték be, az épületeket homokzsákokkal erősítettek meg, hogy megelőzzék a károkat.
Amikor megérkeztünk a Zenoji templomba, először a hondóba mentünk, hogy szutrázzunk, tiszteletünket tegyük, és a papokkal együtt végezzük a leborulásokat, aztán kicsomagoltunk, átadtuk, amit hoztunk, majd együtt megreggeliztünk, noriba tekert rizsgolyókat és miso porlevest. Mivel a városban nem lehetett zöldséget kapni, szívesen osztottuk meg vendéglátóinkkal Sogenjiből hozott zöldséges ételünket. Ők elmondták, hogy a rizset, amelyet ettünk, már villannyal főzték, mert két nappal azelőtt újra bevezették az áramot.
Reggeli után, hogy ne vesztegessük az időt, a thermo kézmelegítőket, a kenyeret, az édességeket és a többi ételt, amit magunkkal hoztunk, külön szatyrokba osztottuk, és elindultunk, hogy megnézzük a város körül elszórtan fekvő rinzai zen templomokat. Egy kivételével legtöbbjük nem szenvedett súlyos károkat, néhányukban azonban még mindig voltak otthontalanná vált emberek elszállásolva, akik hálásak voltak az ellátásért. A roshi mindenütt pénzt is osztott szét.
Utunk átvezetett a legsúlyosabban érintett, a tengerhez közeli vidéken is. Mivel néhány utat már járható tettek, egy kicsit bementünk erre a területre. Egy korábbi lakónegyedben több száz méteren át, amerre csak láttunk, minden teljesen elpusztult. A legtöbb ház egyszerűen arrébb sodródott, csak a csupasz alapjuk maradt meg törmelékkel borítva és körülvéve. Rengeteg autó hevert összetörve szanaszét, mint a gyűrött papírdarabok, némelyik a félig kidőlt villanyoszlopokon lógott. Egy betört tetejű kocsi kábelekbe tekeredve feküdt a többi szemét között. Néhány ház teljesen máshol kötött ki, mint ahol épült, egy volt tavacska kellős közepén, egy csatornatetőn, vagy felakadva a fák között. Elmentünk egy építmény mellett, amely valaha a vasútállomás volt. A vasúti kocsik több száz méterre a sínektől házakba csapódva, az állomás előtti teret eltorlaszolta több tengerparti óriásfenyő, amelyeket gyökerestől tépett a toronyhullám.
Átbotorkálva a rommezőn egy kármentő ember segítségével végre megtaláltuk az utat a megrongálódott templomhoz. A templom és a tengerparti rész között volt még, szerencsére, egy pár domb, amelyek felfogták a legnagyobb csapást, de az áradat így is elérte az új épületet és majdnem teljesen lerombolta az első emeletet. A helyreállítási munkálatok már folytak. A minket fogadó fiatal szerzetes elmesélte, hogy ő még a kyotói Daitokuji szodóban gyakorol, és a kolostorból kapott engedélyt, hogy idejöjjön és segítsen a munkában.
Ahogy benéztünk az ajtón át az első emeletre, megint ott volt a falon a csík, körülbelül két méterrel a padlószint felett, addig ért a víz. A házi szentélyben még mindig ott függött a nagy tekercs Mumon Roshi “Mu” kalligráfiájával, és a csík egyenesen a kép felső részén ütött át – az üzenet azonban világosan ott állt. Miután felajánlottuk segítségünket, és egy kicsit elbeszélgettünk, újra kocsiba szálltunk, és folytattuk utunkat.
Az út a dombok felé kanyarodott, és megint az egyik legsúlyosabban érintett területre értünk, amelyet részben még síkságnak tűnő víz és sár borított. Egy kis halom lejtőjéről láthattuk egy másik szekta lerombolódott templomának maradványait. A hondó nagy, nehéz teteje teljes egészében a dombon túlra sodródott, és több száz méterrel arrébb, egy csatornában feküdt. A katonák körbejártak, és még mindig a talajt ütögették. Hallottuk, hogy az ottani pap, sajnos, oly sok emberrel együtt meghalt.
Lassan elhagytuk a térséget, de még mindig láttunk néhány szürrealista képet, egy üres házat a tengerparti út mellett, tetején egy halászhajóval. Minél inkább távolodtunk, annál kevesebb kár vett minket körül.
A következő úti célunk aznap reggel a Matsushima melletti Zuiganji templom volt. Zuiganji elég közel van a tengerhez, de az öbölbeli számos kis sziget hatékony védelmet nyújtott neki, így csak kevés árvíz jutott el az előkertekig, és megrongálta néhány turistabolt bejáratát. 13 évvel ezelőtt a néhai Hirano roshi, később Zuiganji abbéja megengedte nekem, hogy egy darabig a zendóban üldögéljek, aztán kijelölte utam Sogenjibe. Ma hálás voltam, hogy visszatérhettem ide, és a roshival, Domyoval és Zenojival együtt imáinkkal tisztelegtünk oltáránál.
A Zuiganjiban ebédeltünk, és útban visszafelé megnéztünk még egy utolsó templomot. A szerencsétlenség első napja óta ötszáz embernek adott már otthont, és még mindig kilencvenen laktak ott. A gyerekek fogócskáztak és vidáman játszottak. Nekik adtuk a magunkkal hozott édességeket, és ők boldogok voltak, egy kisfiú fülig érő szájjal mutatta az ajándékát. Üde, ártatlan és gondtalan élet. Akárhova mentünk, az emberek mind nagyon örültek, hogy ott voltunk, és hálásak voltak az utánpótlásért.
Visszatérve Zennojihoz lepihentünk egy kicsit. Délután volt egy enyhe földrengés, körülbelül hármas erősségű, azután este egy nagyobb, 6,5-ös. Zenoji behozta az esti újságokat, amelyek arról szóltak, hogy Miyagi prefektúrában 11.600 ember hunyt el és még 10.000 tűnt el, feltehetőleg az óceánba fulladtak, amikor a hullám visszahúzta őket, mindnek örökre nyoma veszett. A cunami 20 méter magasra csapott, néhány helyen még harmincra is, és 4 kilométerre nyúlt be a partokon. Azokután, amit aznap láttunk, ez hihetően hangzott. Az újság címlapján ott volt egy vadonatúj családi háznak a képe – még csak be sem költöztek –, amelyet a földrengés letaszított egy domb lejtőjén és teljes mértékben lakhatatlanná vált. Hallottuk, hogy a rettenetes emberi veszteség és szenvedés mellett az amúgy is összetört túlélők általános tragédiája, hogy vadonatúj házaik vesztek oda, amelyekre még évekig fizethetik a jelzálogkölcsönt.
Délután volt időnk egy kicsit körbenézni a Zennoji templom körül, amelyhez egy nagy szőlős tartozik a domboldalon. Sok sírkő kifordult, a kőlámpák leestek és károk keletkeztek a hondó falában is, összeségében véve azonban nem volt olyan rossz a helyzet. A hondó előtt egyik oldalt áll a nagy harang, és Zennoji elmondta, hogy a földrengés alatt magától kongatott. Az épület második emeletén van egy terem a hagyományos emléklapokkal (Ihai), mindegyiken egy-egy elhunyt neve. Az 1.300 táblát egy üveges szekrényben őrizték a fal mellett, és ezek most mind felborulva, egymásra hányva feküdtek. Következő reggel, március 30-án, korán felkeltünk, elmondtuk a verset a szutrával együtt az áldozatokért, amelyet már a katasztrófa első napja óta mondunk a Sogenjiben, elvégeztük a mindennapos takarítást a mi részünkben, a hondóban és a kert egyes részeiben, és reggeli után elkezdtük rendberakni az emléklapocskákat. Óvatosan, egyesével kellett kiemelni és leporolni őket, majd meghatározott sorrendben visszatenni a vitrinbe. Két segítőnkkel együtt, vagyis hatan dolgozva rajta csaknem a felét sikerült visszaraknunk a nap végére.
A következő, esős napon, 31-én korán reggel felszálltunk a Tokióba induló buszra. Ott Shogen várt ránk. Rövid beszélgetés után a roshi a gyorsvasúttal Okayamába ment, hogy még időben elérje a Shukushint, Domyo és én pedig megvártuk az éjszakai buszt. Tokióban minden bolt zárva volt este 6 után az áramszünet miatt. Másnap reggel visszatértünk a Sogenjibe, ahol a cseresznyefák a tónál éppen teljes virágba borultak.
Ekei Zenji
Sogenji, 2011. április 3.
(Fordította: Sisilla Magdolna. Technikai munkatárs: Szaladják István és Hudy Árpád. Szerkesztette: Weiner Sennyey Tibor)
Kapcsolódók:
Tea és zen - egy íz.
Helyszín: Műcsarnok.
Időpont: 2011. május 23. hétfő 15.00-22.00.
