Egy csepp tisztánlátás - Negyedik rész - Domyo beszámolója
Miután elhagytuk Sendait, az volt az érzésem, hogy roppant keveset tettünk ahhoz képest, amire az ottaniaknak szükségük van, hogy talpra álljanak a katasztrófa után. Mélyebben belegondolva azonban nem az a lényeg, hogy mennyit teszünk, hanem az, hogy karmikus kapcsolataink szerint cselekedjünk. A legértékesebb dolognak az emberekkel való kapcsolatteremtést kell tekintenünk. - Shodo Harada Roshi harmadik útitársának, Domyo szerzetes naplója.
Domyo
Napló
2011.04.05
Amikor Kunitomi megkérdezett, hogy el akarok-e menni a roshival és Ekeivel a sendai-i templomba, azt válaszoltam, persze, hogy akarok. És azt hiszem, a Sogenjiben a mostani körülmények között mindenki habozás nélkül igent mondott volna. A roshi elmondta, hogy milyen kapcsolat van Yamada Munon roshi és Zennoji, annak a templomnak a papja között, ahova utazunk. A pap éveken át adományokat nyújtott Sogenjinek, samugit és rizst küldött nekünk más egyebek mellett. A katasztrófa miatt most mi megyünk, hogy segítsünk ennek a templomnak és a hozzá közel álló embereknek. De az indulásunk előtti megbeszélésen még se a roshi, se Chisan, senki sem tudta pontosan, milyen segítséget nyújthatnánk ott. Emiatt egy kicsit aggódtam. Engem az Enso Házban képeztek ki, a gyógyíthatatlan betegek hospice házában. Segíteni az embereknek, mikor haldokolnak, az egy dolog, de azokon segíteni, akik túlélték a a földrengést és a cunamit, valami egészen más!
Tudtuk, hogy Sendaiban nem lesz friss élelmiszer, ezért Masako, a roshi testvére a szomszédok segítségével megfőzött az útra és a teljes két napra, amíg ott leszünk. Ezen felül vittünk élelmiszert a sendai-iaknak is. Amikor befejeztük a pakolást, hármunk között nyolc teli zsákot, főleg ételeket osztottunk el.
Március 28-án kora este indultunk Sogenjiből, gyorsvasúttal utaztunk Kyotóba. Ott találkoztunk Yamaguchival és a feleségével. Átadtak egy dobozt tele kézmelegítővel a sendai-i rászorulóknak, nekünk pedig sushit az útra. Kyotóból az éjszakai busszal mentünk Sendaiba.
Az aggódó családtagok, rokonok illetve barátok óva intettek minket a Sogenjiben a katasztrófa, különösen a megsérült fukushimai atomerőmű okozta sugárveszély miatt. A média tálalása tovább fokozta a félelemet és aggodalomat.
Ezek után furcsa volt megérkezni Sendaiba 29-én reggel, és látni, hogy semmi sem utal arra, hogy az ottani emberek egy szörnyűséges földrengésen és cunamin mentek át. A buszpályaudvar messze volt az óceántól, de aztán, ahogy folytattuk utunkat, a kataszrófa következményei egyre inkább láthatóvá váltak.
Zennoji és fia, Shin Mei szívélyesen mosolyogva üdvözölt minket. Kocsival jöttek. Szerencséjükre volt még üzemanyaguk. A templom felé az úton kilométeres autósorokat láttunk a benzinkutaknál várakozni. Kettéttört villanyoszlopokat is láttunk a vasúti sínek mellett.
Megérkezve a Zennoji templomba reggelivel kínáltak minket. A roshi és Zennoji megtervezték a napot. Késő délelőttre hagytuk a magunkkal hozott élelmiszerek és ellátmány kiosztását a Sendai körüli szükségterületeken.
Az óceánhoz közeledve láttuk csak és értettük meg igazán, milyen iszonyatos volt a cunami. Nem részletezem a szemünk elé táruló káoszt. Más filmen vagy videón, és megint más saját szemünkkel látni, átérezni és megtapasztalni azt a tényt, hogy az embereknek itt a semmiből kell újra kezdeniük. Utazásunk a cunami után két héttel történt. Kétségtelen volt, hogy az érintettek mással sem foglalkoznak, csak a katasztrófával, hihetetlen szorgalommal takarítottak és javítottak mindent, ami megmaradt. Autónk szeméthegyeken, romos házak között haladt át. Megérkeztünk egy katasztrófasújtotta, újonnan épült templomhoz. Egy fiatal szerzetes volt ott, aki még csak gyakorló a Daitokujiben. Különengedéllyel hagyta el a kolostort, hogy takaríthassa a templompot, amely megsérült és sár borította. Az egyik templomfalon láttuk Momun Roshi egyik kalligráfiáját. A cunami vízjele kettévágta. Adtunk a szerzetesnek egy táska ellátmányt, amelyet mély hálával vett át.
Megnéztünk egy templomot, ahol a hadsereg élelmiszer-elosztó központot állított fel. Több száz gyerek lakott itt, akiket a cunami tett otthontalanná. Néhányan új lakóhelyükön játszottak. Örültek az almáspitének, amit Ekeitől kaptak.
A Zuiganji kolostorban ebédeltünk, ahol Ekei korábban már többször is járt, amikor a Sogenjibe ment gyakorolni. Nagyon örültek a főtt zöldségnek, amit magunkkal vittünk, mivel friss ételhez nem jutottak. Csak tészta, levespor, száraz élelmiszer és rizs volt az eledelük. Olajkályhán főztek, nem volt gáz. A kolostornak van egy múzeuma, az ebéd utáni szünetben Zennoji és Shin Mei elvitt minket oda. Miután megnéztünk még néhány nevezetességet, visszamentünk a Zennojibe vacsorázni és pihenni.
A roshi a számítógépen dokumentálta a nap eseményeit. Este volt egy földrengés, nem az egyetlen ottlétünk alatt, de a leghosszabb, minden remegett körülöttünk. Shin Mei megnézte, rendben vagyunk-e. Széles mosoly ült az arcán, és megtudtuk tőle, hogy ezek a rengések számukra már megszokottak. Másnap, 30-án fél hatkor keltünk. A roshi, Ekei és én elmondtuk a chokánkat, nem a hondóban, mert az túl veszélyes lett volna, hanem a templom egy másik termében. Elvégeztük a napi takarítást is. A roshi velünk együtt porszívózott a hondóban, sepert odakint és a sírkertben.
Reggeli után segítettünk a “danká”-knak a “hihai” táblácskák tisztításában, amelyek leestek a polcról és összekeveredtek. Körülbelül 1.300 emléklap borult le. Ötünknek egy álló napba telt, hogy a munka felével végezzünk.
Később megjött a gáz, így megint volt meleg víz. Este Zennoji felajánlotta, hogy elvisz minket a fürdőbe, amely mindhármunknak nagyon tetszett.
Április 1-jén, esős reggelen hagytuk el a Zennoji templomot. A hagyományos búcsúzkodási kép után Zennoji és a fia kivitt minket a buszpályaudvarra. Felszálltunk a tokiói járatra.
Tokióban nem volt könnyű megtalálni, honnan indul az okayamai busz. A roshinak sokat kellett kérdezősködnie. Mi izzadva cipeltük a csomagokat. A pályaudvaron találkoztunk Shogennel. Legnagyobb megkönnyebbülésünkre előhúzott a táskájából három melegvizes törölközőt, amelyet nekünk készített elő. A nő figyelmessége nagyon meglepett, tágra nyílt szemekkel néztem a roshira. Ő csak nevetett és azt mondta: “Ez itt … Japán!”
A roshi elbúcsúzott Ekeitől és tőlem, mert hamarabb kellett visszatérnie Okayamába, hogy egy rendkívüli reggeli szertartáson vegyen részt a Sogenjiben. Ekei és én öt órával később, az éjszakai busszal jöttünk el. Bár az utazás kimerítő volt, semmiség ahhoz képest, amit a földrengést és cunamit átélt embereknek kellett kibírniuk.
Miután elhagytuk Sendait, az volt az érzésem, hogy roppant keveset tettünk ahhoz képest, amire az ottaniaknak szükségük van, hogy talpra álljanak a katasztrófa után. Mélyebben belegondolva azonban nem az a lényeg, hogy mennyit teszünk, hanem az, hogy karmikus kapcsolataink szerint cselekedjünk. A legértékesebb dolognak az emberekkel való kapcsolatteremtést kell tekintenünk.
(Fordította: Sisilla Magdolna. Technikai munkatárs: Szaladják István és Hudy Árpád. Szerkesztette: Weiner Sennyey Tibor)
Kapcsolódók:
Egy csepp tisztánlátás - Harmadik rész - Ekei Zenji beszámolója
Tea és zen - egy íz.
Helyszín: Műcsarnok.
Időpont: 2011. május 23. hétfő 15.00-22.00.
