Irodalmi Jelen

VERSTÖRTÉNÉS 2011.06.16 - VASADI PÉTER: T. anya éjszakája

2011. június. 16. - 18:02

Megismertettél a nyomorral.
Mi nem a Jegyesek luxus-
házait építgettük, hanem
a Haldoklókét. Jegyeseid
is haldokolni fognak.
Elvetted tőlem a látványt,
de megadtad a látást.

VASADI PÉTER

T. ANYA ÉJSZAKÁJA

I.
Éjfél után félórával születtem.
De "meg" csak a saját éjemben.
Mennyivel feketébb és sűrűbb
volt ez a legelsőnél.
S hidegebb. Figyelt mereven.
Mintha körülöntöttek
volna betonnal. Csábított
mégis, már-már jóleső, sima,
egyszerű, következetes, szótlan.
Görcsösség nélkül ellenálltam.
Nem rendültem meg. Akkor
hirtelen leülepedett. Mint
sarus lábam körül különös
mentőöv. Nem csapda. Bevallás;
ennyire volt képes - valaki.
S eltűnt. Hitemet nern támadta.
Értettem mélyen a jöttét.
Átjárta testemet ez a tény,
mint forró tea a szomjazót.
Megerősödtem. Soha többé nem
mondom világosságnak a sötétet.
Ez oly kemény bizonyosságom
lett, mint száraz bőröm
alatt beágyazva a csontozatom.
Nem engedem kimosni könnyű
lelkesedéssel ereimből, mit
nem sokkal ezután láttam
egy haldokló szemében: hogy'
tud csillogni a sötétség.
Elmélyedtem ebbe a szembe.
Megláttam benne a halált.
Finoman mozgó hátrálás
volt. Végleges elválás.
Hozzá képest polyva, üresség
minden pompa, uralom. Vonta
magát visszafelé, de nem
hullott szét tőle az élet;
elhomályosodott. Egy perce
volt még a haldoklónak.
Szelíden csókolgatta orráról
a szájára csúszó, öreg
tenyeremet, s mire simításom
borostás állára ért, egyet
még sóhajtott, micsoda szégyen
járt át örömömben, elfásult
jóságomat kettészelte a villám,
ez a leprától félig megrágott
nyomorult adta oda ajándékul
a mennyet, ami már az övé
volt, ha tudnátok, aranypontok
tünedeznek egy mosolyra is
gyönge száj körül, ami nem
csak véres, forradásos
nyiladék, hanem bűzlik is,
mert eleven' rothad a test
s foszladozik, hogy a hálát
ugyanúgy nem foghatjuk föl,
mint Urunk foganását, hogy
a belül fölszakadó köszönet
nem beszél, nem tűri a szót,
csak néz, annyi szem, nyüzsgő
szemek esője, gabalyodása
töri össze a kimondhatatlan
tekintet könyörgését, s alattuk
a barna kezek, rózsaszín
tenyerek tolakodnak egy szelet
kenyérért, s ahogy nyomoruk
beleégett örökre szemembe,
az tett látóvá. Minden erőm
szemembe költözött, azóta
hunyorgok, nem teszek mást,
csak visszanézek, nem irtja
senki, mégis, mint össze-
kunkorodó kukacok, pusztultak
ki közülünk a szavak, s velük
a hazugságnak a hajszálgyökerei
is, mintha a szavak az igazság
szünetei lettek volna, de a
szenvedésben sincs semmi
szünet, s aki azzal áltatja
magát, ha jó akar lenni,
jó is lesz, soha!, soha!, az
lehet jó, aki már jó volt eleve,
vagyis mindenki, ha elhiszi,
mit még akarni se tud,
csak vonszolódik a minden
irányba szétágazó kereszt-
utakon, s akkor egyszerre,
mint az ázsiai hőség, rászakad
a Jó, a Jóság, maga föl se fogja,
át se éli, nem is érti, cipeli
csak maradék létét, mint Ő,
árkot húzva bukásai közt
a sárban, harci saruk fölverte
homokban a fájával, egyedül.
Nyújtottam ezreknek a kásás
kanalat, néztem s láttam az
örök éhség szörnyű hatalmát,
enni adjatok, inni, érintsétek,
akiktől undorodnak az épek;
annyi erejük sincs, hogy
gyűlöljék a világot, csak
nyelnek mohón, visszaköhögve
a hús-nem-látta rizst, levest,
a telhetetlen ujjak beletúrtak
az ételbe, honnan, miből legyen
bennük érv, harag, bizalom,
hogy üssön az öklük, a romos
szájak hogy tudtak volna
vádolni, feleselni, s hol voltak
azok, akikkel kellett volna, ó,
az az áldott sötétség, melyben
megmerítettek nyomorultjaim,
igazi úrnői s urai a világnak.
Mindörökké.

II.
Neked mondom el őket.
Mindig újra fölsorolom
Neked valamennyit.
Életük vagy. Tehát a haláluk.
Még ha nem is tudják,
ki lehetsz. De Te tudod.
Ez ne lenne elég? Ők
néznek engem, én Téged.
Azt mondtad, ezt akarod.
Imádlak, te Fehér a
szerény aranykeretben.
Kenyér-puhaságod elemészt
minden kevély kifogást,
mentegetőzést, halálos
közönyt, bűnt, gyűlöletet.
Megismertettél a nyomorral.
Mi nem a Jegyesek luxus-
házait építgettük, hanem
a Haldoklókét. Jegyeseid
is haldokolni fognak.
Elvetted tőlem a látványt,
de megadtad a látást.
Itattál keserű itallal.
A kérlelhetetlen szeretet
így látja vendégül övéit.
Látom a vergődés kínját,
bukást,széthullást, könnyet,
sebeket, romlást, kétségbe-
esést. Íme, ez a vagyonunk.
Elvetted tőlem a vigaszt.
Jól tetted. Ám akkor érjed
be a hallgatásommal.
Azóta én csak Téged látlak.
Minden egyéb vagy Benned van,
vagy nincs is. Szenvedésük,
a világosságuk Te magad vagy.
Ha nem így volna, nem látnál
engem itt soha többé.
Mindennek a mindenkinek,
mint Neked, eljön az órája.
Csak az irgalmas nem tart
tőle. Én félek.

III.
Mégis Belőled nézek kifelé.
Ezért a hallgatásom még a
szavaimban is olyan,
mintha nem látnálak.
Mintha nem is lennél.
Biztosan nem olyan vagy,
amilyennek az lát, ki
csak azt nézi, milyen vagy.
Te nem valamilyen, Te - Te vagy.
Ezért a hitem is olyan,
mintha nem is hinnék.
Hit-e az Uram, amely nem
kérdez? Vagy csak a lusták
kényelme öltözteti őket
klepetusba? Az én páriáim
férgekkel vannak tele, meg
kérdésekkel. Nézz a szemükbe.
Minek hinnie annak, aki
bír Téged? Mit láthat Benned,
aki nem bír?...Te Öröm vagy.
Nem fontos, mennyire
szeretlek. Fölemésztettél.
Jól tetted. A "mennyire" ostobaság.
Minden lelkesedéstől átfűtött
teológia itt belefullad az
irgalomba. Vagy él, s akkor
benne marad. Nem jó teológia
a nyomor, szétrongyolva a test,
benne a lélek, se az embernek
kiadagolt állati lét; tudod, Uram.
Lassan hajlok előre, görnyedek
lefelé, nem alázatból, hanem mert
nem lehet elég mélyen.
Homlokom padlónak ütődik.
Mintha elaludtam volna.
Dehogyis... Mogyorót babráló
mókushoz hasonlítok.
Ha Téged nézlek, arra gondolok,
van valami nagyobb a szeretetnél.
Te. Ki a boldogokkal
nem tud mit kezdeni.
Folytonosan növekedsz.
Akkora vagy, mint az ember
szenvedése. Valamikor azt
mondtad: Ti adjatok nekik
enni. Most én mondom: Te
adj nekik enni. S esznek
a nyomorultjaim. Nem csak
az életem, az örökéletem vagy.
Nekem, a szűkszavú, ráncos
egérnek. Egyik tenyerembe
önti a világ érmeit, aranyát;
tőlem akarja megvásárolni
lelkiismeretét? Ó, de kevés.
Másik tenyerem a haldoklóké.
...Kibeszéltem magamat.
Nem szóltál közbe.
Ha Te meghallgatsz,
tudom, örülsz, Nagyisten.
...Menj most aludni Te is.
Jó éjt. Uram.