Irodalmi Jelen

Páros játék A-val - ONAGY ZOLTÁN regénye (1.)

2011. június. 26. - 23:20

Élt egy lány a derűsen távoli, angyalian légies, gondtalanul debil Palócföldön. Anna-Máriának keresztelte a pap. A férfi Annuská(m)nak, Ancsá(m)nak, Anná(m)nak nevezte, amikor szerette. Egyik napról a másikra, pontosan kilencvenben átköltözött a Csatornán; férjhez, arisztokrata angolhoz adta magát, mondván: Váltsatok rendszert, franc belétek, meg a rendszerváltásotokba, én addig megalapozom maradék százezer évemet.

ONAGY ZOLTÁN

PÁROS JÁTÉK A-VAL

Szolíd, felvezető előszó

Élt egy lány a derűsen távoli, angyalian légies, gondtalanul debil Palócföldön. Anna-Máriának keresztelte a pap. A férfi Annuská(m)nak, Ancsá(m)nak, Anná(m)nak nevezte, amikor szerette. Egyik napról a másikra átköltözött a messzi, ködös Albionba. Pontosan kilencvenben költözött a Csatornán, férjhez, arisztokrata angolhoz adta magát, mondván: Váltsatok rendszert, franc belétek, meg a rendszerváltásotokba, én addig megalapozom maradék százezer évemet.

Anna-M. tizenhat éves korától huszonkét éven át, harmincnyolc éves koráig a férfi kedvese. A szó, kedves, némileg félrevezető. Az is. Kedves is. De minden egyéb, ami ilyen hosszú külső kapcsolatban előfordul. Ellenség, szövetséges, gyámolító asszony, kurva, virágjós, orvosnő, úthenger, hüppögő kislány. Huszonkét párhuzamos évük alatt elfogyaszt három férjet, néhány főnököt és szeretőt, bár a főnököket, szeretőket veszettül tagadja. Itt vagy nekem, nem használok pótszert, mondta gonoszul, amikor nagyot akart a szarka. Régen.
    A férfi – miután a nő ilyen messzire került – a hiánytól felbátorodva napról napra felidézte, megfogalmazta, hogyan történt, amikor ők. Azután a keletnémet Erika írógéppel lemásolt paksamétát elküldte Anna-M-nek, és megkérte, olvassa el, mondjon valamit. Segítsen a távolból a messzire, hűtlenül elkóborolt főhősnő, ahonnan jobb a rálátás, legyen olyan drága, emlékeztet-e a férfi világa az övére. Így emlékszik-e ő is a Kádár-kor utolsó húsz évére. Fél év után talál vissza a kézirat. A lapalji kézi jegyzetek Károlyi Anna-Máriától valók. Gondosan, lapról lapra.
    Én, aki szerkesztem, igazgatom, itt-ott átírom, érthetővé teszem az anyagot (O.Z.) mindkettejüket ismerem. Érdekes látni a kapcsolat belsejét. Különös. Nem hittem, hogy minden élet ennyire rétegzett és bonyolult. Ahol megszakad a szöveg, ott nem tudtam elolvasni. Esetleg nem akartam. Nem került át minden. Mindennek van határa.
    A vezérhang a férfié, ropja, rázza, regisztrál, igyekszik a múlt minden emlékező színét, szintjét fölkenni a placcra. Anna-M. hangja az érzelemé. Ő érez. Haragszik, ellágyul, szentségel, lecsapja – érintett olvasó. Anna-M.-ben egyébiránt semmi extra, semmi különlegesség. A mindenkori Nő. Kedves anyánk. Haragos, függetlenedő húgunk, akiben semmi túlzó, ha igen, akkor se zavaró, nem tűnik fel, mégis igen biztos kézzel kotor a kosárban. Szép szájú, szép mellű, szép kezű, gesztenyebarna nő, aki hagyja magát szeretni, akit lehet szeretni, ha lehet. Amikor nem lehet őt szeretni, mondja, akkor nem lehet őt szeretni, és jönnek a bajok. De közben semmi rafinéria, hazugság.
    Az időbe dühösen és/vagy elérzékenyülten visszatévedő asszony, amikor odavág egy széljegyzetet, haja lebben, később a szitkokat átigazítja. Máskor elsodorja a szöveg, percekig merengve könyököl a kézirat fölött. Talán így történt.
    De igyekezzünk ne túl komolyan venni. Játék. Játék az emlékezettel, a történelemmel, a politikával, a drága A-val. Megtehetjük. Hiszen mára vége a játéknak, vége mindennek.

Onagy Zoltán

Abba

1970 táján, az ősi, ködbe vesző időben két svéd nő megtalálja helyét, szerepét a férfiak (férjeik) mellett. Lerázzák a vokalista jelzőt. Önálló látvány, külön fazon elöl a két némber. A szikrázó szőke északi démon Nóra-járomcsonttal (Ibsen), s a buja, barna, nagytestű tehén. Azok a duzzadt szájak és sötét garatok, mama, a nyugati szexuális forradalom delelőjén. A cél, hogy pénzt is keressenek, de közben ne érezzék magukat kimondottan szarul. Találnak egy lemezt Lycka (Boldogság) címmel és vígan kísérletezgetnek; kutatják a munka szépséges, emberformáló lelkét.
1970 környékén változik az élet a világ orosz tartományaiban a húsz körüli polgár (sz. 1950-54.) számára is.¹
Kinövi a fiatalkori bandázást. Kilép a pejoratív vokalista szerepkörből, amely a következő munkafázisokból áll: szombaton, alkonyi órán, nyolc felajzott bölénylegény addig lépeget körbe-körbe vagy egyenesen, amíg szeretettel teli, szőrösen engedékeny női – ordasan özvegyi és telhetetlen – odúra nem bukkan, s oda különféle bonyodalmak után be nem fészkel. Melegszik, hörög szép sorban egymás után a nyolc szép bölénylegény. Közönséges vokalista soha nincs az első háromban. Úszik, ha megérkezik, úszva rohanja végig a kötelezőnek látszó, erotikusnak, érzékinek aligha nevezhető öt percet. Kiérkezve a megszabott időből, titkos undorral törli le magáról a közeli árnyékban a kaláka lucsogó levét. Közös lónak, kalákának – ahogyan ez a szolid lankákkal koronázott Palócföldön meghatározzák – túros a háta.
    Közönséges vokalista, mint az ABBA-lányok, helykeresésben, tanoncidőben toporog, hangja, gesztusrendszere után jár, ami ugyan együtt születik az ember fiával, de aktivizálható képanyag nélkül helyén ifjúkori frusztráció.
    Újrateremtése nem szül gőgöt, nem képzeli istennek magát, bár az első sikeres akciók után szíve szerint átvenné a vezető bölény szerepét. Szerencséjére soha nem adatik meg. Nem közösségi ember, aki a jóból is, a rosszból is juttat. A bölényparancsnokok rendszerint úgy maradnak. Kukkolók lesznek. Az egészből ez számukra a szép. Kukkolás nélkül érvénytelen a dolog. Jobban jár a kikopott vokalista tehát, ha végleg elfelejti a bandát, ha szólistává képezi magát.
    Ha eredményeit többé nem kívánja megosztani idegennel, elég a néhány gondtalan alapeset.² Szólistaként megtanul ezt-azt. És: nem tanul meg ezt-azt. Tudja, mi mire alkalmatos. Azt nem, milyen kötelező feltételek mellett. Látja és szereti a bánatos őzszemet, a zölddel átszőtt szigorú kéket, a szivárványos, tengerízű szürkét³, de nem tudja, mi van mögötte, hogyan kell belépni a paraván mögé, hogyan kell kipöccinteni a merevítő rigliket, hogy a sötétítő spaletták érintésre nyíljanak. Tudja, mi a jó, de nem, honnan jön, mennyit kell dolgozni, hogy a darab vége megfeleljen a közös elvárásoknak.
    Tudja, a szólista nem teheti meg ugyanazt, nem árulhat ugyanolyan színes vászonról, mint a vokalista, de azt nem, hogyan kell idáig eljutni, közben vokalistának lenni éppen azért jó, mert nem egyedül felelős az előző és a következő lépés miatt.
Megtanul játszani. Megtanulja, a másik is játszani akar. Amelyik igen. Aki nem, az soha nem. Most játsszuk azt: vakok vagyunk! Fekete kendőkkel bekötik egymás szemét, hogy a szag és a vágy, hogy majd ők ketten odakormányozzák a másik mellé a másikat, de: ne less, te piszok, és találkoznak a hatalmas előszobában, a második ügyetlen mozdulat ijesztő robajjal ledönti a díszes ernyőtartót, hogy nevethessenek, hány kampó és hány szúrás egyszerre, azon, te voltál, nem nagypapa görbe ernyőnyele?
    Most játsszuk azt, nincs kezünk.⁴ Most játsszuk azt; most játsszuk azt. Megy a gőzös. Nincs itt gond. Járatlan utakon, ki jársz, nyugi, türelem, mondja, ha valami mégsem sikerül elsőre.
    A 74-es Waterloo idejéig – futtában – megtanulja lerúgni magáról a vágytól elkékült fejű költőt, színészt, az egyéb homoerotikától szikrázó fajtársát. Ebbe a csapdába még néhányszor belesétál. Képtelen a fejükkel gondolkozni. Megsértődik rendesen, ha valakiről, akit ő barátjának, rosszabb esetben cimborájának tekint, fizet, mint a katonatiszt, utóbb kiderül, a seggére pályázik. Közben hónapokon át sunyizott, jött, kavart. Még nőzött is. Falból, a szemét. Nem értette meg, szüzet csalni az erdőbe, szüzet fogni számukra éppen olyan felemelő érzés, mint a heterónak.⁵
    Az ABBA nyomatja szőkén-barnán a következő években, közben szemforgató pártpapokat és papkatonákat, veszett hivatalt, olajos padlót, viaszosvásznas és bádogasztalú kocsmákat, vendégeket és vendéglátókat, elhülyült tanarakat, szapora halottat, vadbarom rendőrt, büdös albérletet, csücsörítő főnénit, kíváncsian motozó lányokat, tolvajlástól kedvetlen irodalmárokat, másnaptól reszkető zseniket, hideg boncasztalokat tanul.
    Lát, ha akar. Lát, ha néz. De nem viszi túlzásba.⁶

AB-bizottság

Az AB-bizottság kezdetben öt komor embert jelent, akik csoportosan képviselik a szocializmus igazságait. Az AB-bizottság mitologikus magasságban lebeg a valóság fölött, de azért már nem a világproletariátus vörös ködéből törvénykező Ratkó Anna.
    Az újjászülető, de korábbi akcióiban rendre pórul járt szerelem idején szitokszóként alkalmazható. Pl.: Vigyázz, a szűzmáriádat, nyakunkon az ÁBé-banda!
Vagy: Megöllek, mielőtt bizottság elé kerülök! Hazudós, illatos szilváját egyszerre több lepedőn pácoltató lány elbukik valamelyiken, de a férfi nem nyomoz, ágyban bolond nyomoz, mondja kelletlenül: Vallasson téged a bizottság!
    Az AB-bizottság tagjai rendszerint húsz-negyven évvel öregebbek a vizsgált nőnél. E bizottságokban örök életre megjegyzendő fazonú, üzemen kívül került nőstények teljesítenek szolgálatot, akik részben kiszuperált, továbblépésre alkalmatlan járási KISZ-titkárok, illetve ezen titkárok titkárnői, besorolva család- és nővédelmi intézményekbe.
    Ők merülnek el a haza és a gyermekvédelem iránti elkötelezettségből, hivatástudattól vezérelve a vizsgált esemény részleteiben, a pornográfia fertelmetes mélységéig: Hogyan történt, ez itten pontosan hogyan történt, hogyan csinálta a férfi? És ők szállnak AB-ülés után összeszorított combbal, ködös tekintettel a helyi járatra, szigorú bizottsági munkájuk valamennyi terhét orcájukon hordozva, őket kerüli hosszan az álom, miután a Hatósági húsboltban vásárolt májból macskájukat vacsorázni kényszerítették: Egyél, te bűzlő kandúr! Zabáljál, az anyád szűzmárjáját!⁷
    Az AB-bizottság: rém. Nem a puszta technika, a hideg váróterem, a vérgőzös szoba modora. Nem a félelmek, az összefüggések. Nem a megfogalmazhatatlan, ahogyan egy idegen csapat turkál, kérdez, követel. Az egész a rém.
    Ha a fiú mókából elsüt egy tréfát, alján a Bizottság, a kés megáll a levegőben, állva marad. Lehet odabújva búsulni, bocsánatot kérni, megbocsátani. Rettegni.

Abélard és Heloise

Abélard a francia fickó neve, (hittudós, költő és nominalista), akinek Isteni igenek és nemek dialektikus felgöngyölítése mellett maradt ideje és ereje, hogy klasszicizálja az ideológiailag tilalmas szerelmet. Egyszerűbben fogalmazva: a jó Abélard felcsinálta a szép Heloise-t.
Pedig igen komoly, megfontolt férfiú: hittudós, költő és nominalista – volna, ha szerelem nem volna. De van, és időről időre agyagba döngöli az amúgy kiváló képességekkel rendelkező hittudóst, költőt és nominalistát együtt a nővel, ha nincs szerencséjük: külön-külön.
A huszadik század közepéről való palócföldi Abélard és Héloise története némiképp más, közben az esetek, repüljön bár el ezer esztendő két konkrét szerelmi tragédia közt, úgy hasonlítanak egymásra, mint az egypetéjű ikrek. A palóc Abélard utolsó évét tölti egy közönséges és nem különösebben megerőltető középiskolában, a palóc Heloise egy évvel jár alatta. A lány arcberendezése, szép termete, gyönyörű szeme lenyűgözi az érettségi előtt járó fiatal férfit. Minden nap látják egymást a kormos, mocskos, 424-es vonszolta sárga-fekete vonaton. Minden nap elvarázsolják egymást a tekintetükkel.
Neveltetésük hagyományos. Mindketten végigjárják a kisdobos-, az úttörő-, ekkor éppen a KISZ-kurzust, de a lánynak nem sikerül olyan erős ideológiai vértezetet magára csatolnia, hogy élvezettel öntse magába a tananyagot, más jellegű tudomány mozgatta a fantáziáját. A palóc Abélard mindent elkövet, hogy valami módon a palóc Heloise közelébe férkőzzön. A délutáni korrepetálás matematikából és a testvértárgyakból, minthogy ugyanaz a tanár tanította mindkettejüket, megfelelő módszernek látszik. Ráveszi a tanárt, hogy a következő szülői értekezleten beszélje rá a szülőket. Így esik, hogy az éveken át bukdácsoló palóc Heloise a délutáni kurzusok és korrepetálás jótékony hatására megtáltosodik a harmadik tanév közepére. Abélard a téli szünetre (plusz kétszer egy hét szénszünet, a hetvenes évek politikai csodafegyvere) szinte beköltözik Heloise kisszobájába kettejük nagy megelégedésére. Mire beköszön a legendásan morc palócföldi tél, az unásig ismételt matematikai törvényszerűségek biflázását felváltja egymás tanulmányozása.

Tart és ezer színben ragyog a bűnös viszony, anélkül hogy bárki is rájönne a rózsaillatú szoba titkára, vagy esetleg feltételezné, hogy a fiatalok fejébe megfordul ilyesféle tiltott élvezet. Egyik januári délelőttön a januárban szokásos hófúvás megfosztja a munkavégzés lehetőségétől az autóbuszsofőr papát, aki hazatéved, amikor nem volna szabad neki, elől, aki munka híján jókedvűen benyit lánya szobájába, a pucér lány karjai közt találja a pucér ifjú korrepetitort, két tiltott élvezet közt édesen szundikálnak. Az öreg őrült haragra gerjed. Azonnal kidobja palóc Abélard-t a házból.⁸
Most vissza Pierre Abélardhoz, aki a nantes-i grófságban lévő Le Pallet-ban születik (nem mellesleg 1079-ben) lovagi családban, ahonnan nyugtalan, szenvedélyes természetét hozza. Lovagi család csak nyughatatlan lehet és szenvedélyes. Egy a professzorával, hittudósával történő összetűzést követően elhagyja Párizst, és iskolát nyit Melunben, majd Corbeilben, 1108-tól a Párizs melletti Szent Genovéva-hegyen, tanul és tanít. Hogy mitől érdekes? Olyannyira tanítja a párizsi Fulbert kanonok unokahúgát, Heloise-t, hogy fiuk születik belőle. A tajtékzó apa zárdába csukja Heloise-t. De mert attól fél továbbra is, hogy a fiatalok szerelme ellen a kolostor falai nem sokat érnek, Abélard továbbra is ördögi kéjtárgyként használja a szegény ártatlan leányt, összefog néhány, a lány szűzi ártatlanságát visszacsinálni tervelő rokonnal, és együttes erővel kiherélik Abélard-t. Így, ilyen profánul, mint a fölös bikát a tenyésztő a huszadik században. A szerelemnek vége. A férfiúi szerelemnek. Igaz, a toll forog, születnek a világbajnok levelek, de a toll szerelem dolgában nem egyéb, mint távpetting.
Soha többé, ami soha többé. Azt tanulta: „ha hozzám beszélsz, nézz a szemembe. A szemedből tudom, ha igazat mondasz.” A szemből kiderül, ha a mesélő bizonyos kutyaszaros szögleteket elhallgat. Úgy tesz, mintha nem volnának. Ezer éve is így történt. És könnyen eljárt a miskároló kezében a herélőkés.
Szégyeneiről nem szívesen mesél, szégyeneit hátratolja, újraszigeteli a hullákat rejtő szekrényt, mert megint bűzlik a fülledt hajnali melegben. Ragyogó hármas-oltár nyit a kezdetek kezdetén, anya-apa-Isten, azt festi színesre, érdekesre, de közben reméli, senki nem kíváncsi, mi rejlik mögötte a bozótosban. Ez van. Látványpékség. Semmi más.⁹