Irodalmi Jelen

Páros játék A-val - ONAGY ZOLTÁN regénye (2.)

2011. július. 11. - 11:45

"Nem cifrázod túl egy beteg ember baját? Úgy néz ki, mintha örülnél. Kell ez? Mi van, ha mára gyógyult családapa ez a rétsági fiú? Nem nyúlsz túl gátlástalanul a közvetlen környezet tegnapjához? Én már régen nem emlékszem semmi hasonlóra. Töröltem az emlékezetből, mint mindent, ami eredetileg sem esett jól. Te meg, ha jól látom, gonoszkodsz és élvezed."

ONAGY ZOLTÁN

PÁROS JÁTÉK A-VAL

regény, második rész

A rétsági aberrált

Az aberrált nem hülye. Nincs húskinövése. Nem hord lila körszakállt. Meccsre indulva otthon hagyja Mancit, a szeretett kecskelányt, nem öltözteti a kedves csapat színeibe, szarvaira nem húz egyensapkát. Nem dönget üvöltözve utcákon és a tereken, hogy: Aberrált vagyok, emberek, üssetek agyon, legyetek szívesek!
Nem visel fegyvert, nem rendőr, nem katona, nem ukrán strici, nem kéményseprőnek álcázott orosz KGB-ügynök. Az aberráltat szemre képtelenség felismerni, amikor buszra száll, amikor vásárlás közben szemmel tartja a tájat.
Tapasztalt szakember is csak ágyban, párnák között riad rá, mire bukkant, mit talált. Aberrált nemre, fajra, fajtára, késztetésre, specialitásra nézve számtalan. Normálisnak mondható szokásokkal utána se lehet gondolni, ez mennyi mindent jelent a hagyományosan elfogadott népszokásokon túl.
Ismeretes ugyan ártatlannak nevezhető aberrációs rendellenességek, családi, történelmi, kulturális beidegződéseknek köszönhetően, de a közösséggel szembemenetelő aberrált soha nem ártatlan a többség szemében. Nem képes ártatlan lenni.
Rétsági történet, talán rég elnyelte a feledés és megbocsátás mélységes kútja: döglenek a tyúkok. Ez az, döglenek nyomorultul, hiába minden óvintézkedés, már kikötve a kutya a tyúkudvarra, már elhelyezve csapda görénynek, menyétkének, de semmi eredmény. Ráadásul titokzatos módon pusztulnak: a tyúk nyaka nincs megmarva, vére nincs kiszívva, széttépve sincs, ahogyan éhes menyét, kölykeit tápláló görény ragadozná ki a baromfiudvarból.
Hetek múltán alulfejlett kamaszt csípnek el. Hajnalonként feketében, maszkban, akár a vezérkommandós, meglátogatja az előzőleg gondosan feltérképezett kutyamentes baromfiudvarokat, tojózza a szerencsétleneket. Jércét, kopasznyakút, szomorú, inas öreglányt, fazékba készülő rosszkedvűt. Mindegy neki. Odáig van a tyúkokért. Lebeszélhetetlen. Sima, akadálytalan tyúkvalag az álma. Egy tyúkvalag nem pofozkodik, nem ellenkezik, nem szól vissza, nem akar moziba menni, nem mászkál idegen fiúkkal a Laktanya-erdőben, nem árulja el bátyjának, a kakasnak, milyen terveket sző a fiú a bugyogójával kapcsolatban, a báty nem rúgja szét a seggét hirtelen haragjában, plusz tyúklépésnyi előnynek számolható az is, hogy egy engedékeny és szófukar tyúk nem dicsekszik barátnőinek két végtelen énekóra közti szünetben. A tyúknak nincs énekórája.
A tyúk kodál, kárál – boldog. Szárnyát rázza, ha élvez.¹

Allé 1. (rózsa)

Életviteltől, vadászmentalitástól függetlenül, akaratlan történnek az események, felidézésüktől évekig hülyének érzi magát a férfi. Beleborzong. Néz: brr, atyavilág, én voltam, én lettem volna ez, ennyi kockázattal lehettem én? Nem hiszi.
Áll a kisváros vasútállomása előtt a romos járdán, fölötte öreg, koronája felét vesztett akác árnyéka. Izzad a kánikulában. Nézi az utcatáblát: Rózsa. Nézi a keskeny, be-behorpadt, aszfalttal foltozott makadámút másik partján az előkertekkel díszített sátortetős házsort: rózsa rózsa hátán. Rózsalugas, rózsafa, rózsafüzér, a kerítéséken végig buja, vörös tölcsérű rózsalonc, mintha egyenruha. Pislog, mint az ezerszer megforgatott, átalakított helytörténeti vicc alanya, például a rátóti tót ember az erdőben a létrával, keresztben, ahogy áthatol a sűrején. Pirul, erőlteti, másra gondoljon. Ez persze nem könnyű, mert ha az eset tárgyi emlékeztetője a szobaablak, az karókhoz kötözött rózsabokorsor, körben gondosan kapált, puha ágyások, kockás ing, akkor naponta láthatsz emlékeztetőt, felidézve a rosszul végződött éjszakát.
De ez az a kisváros, az az utca, szemben az a ház, mögötte az a vasútállomás. A hetvenes évek sátortetői eltűntek ugyan, átfazonírozták, de az utca ugyanaz.
Valami tűzlila, filozófiával és ezotériával buggyantott boros est. A férfi a szemét forgatja. Búgó-alt allegóriákban fogalmaz, fejre állított szimbólumokat használ, szép óvatosan eltolja a valóságot irracionálba. Előad. Az alkoholközeli előadás rosszul viseli a rációt. Minden megtehető, minden elérhető, a sárkány feje vágható. Ha van neki. Csendes fiatal nő üldögél a társaság szélén, érdekes, gondolja, többnyire a társaságok szélén horgásztam, a közepében soha, halk, csilingelő nő, ábrándos tekintettel okosakat mond. Talán kezdő költőnő, tán magyar + történelem szak.
Meg kell hát nézni. Meg van hát nézve. A kisterem ürültével még pohárka bor. Térdek érintőre állítva, finoman igazítva össze. Apránként leszakad a helyi kultúrahad, a lilák. Térdek még pontosabban összeigazítva. Őszen, rozzantan tápászkodik az első világháború Párizsban elveszett amerikai nemzedéke. Ernest Hemingway, a főbölény, az alkoholista Fitzgerald gyönyörű Zelfájával, Ezra Pound, Sherwood Anderson. Az amerikaiak. Hálás táj, sétatér, nagy, levegős séta fér mögé. Azután elmegy az utolsó vonat. Rémüldözik a hóesésben. Kiderül, a nő férje katona, pedig biztosan örömmel vendégül látna, ha otthon volna. Most ez. Még ez is. Ha otthon volna a férj, az jó volna. Késő van, észrevétlen megközelíthető a lakás. Nem fogja a kezét, minek. Jeleket látsz. Biztató. Nem gyereklány. Asszony, ami más tészta. Nem próbálkozik, mint a lány: megkívánnak-e, jó volna, ha megkívánnának, de megrémül, elrebben, ha igen.²
Be vékonyka fény alatt. Be a hitvesi ágyba, a száj bikavér ízű, a haj füstös.
Csak lassan. A férfi nem akar elaludni a hajnali járatig. Megy, nyúzza türelmesen, félkönyéken, két könyéken, mikor hogyan adja magát a az óhajtott pozitúra. Elégedetten a testtel, a meleggel, az ágynemű illatával. Szép vagy élet!
Ekkor vágja be a férj a kaput. A férfinak a magas, földszinti ablak, odalent a szorosan egymás mellé telepített rózsabokrok a karókkal. Választhat: rózsa vagy karó. Ablak, mezítláb, pucéran. Kapaszkodik az ablakfába, nem akarja elengedni. Néz lefelé. Röhög magán, hogy ugrania kell.
Egy hülye francia természetfilm menekülő majommal, szitáló hó, sejtelmes téli fények, egy hülye lóg a magasföldszintről, aki rojtosra beszélte a száját, most ugrik, a hosszan kezelt mezőt más kaszálja le. A katona férj, akinek egyébként is gondosan kezelt mező jár. Ugrik. A rózsafán az utána repülő flaneling, zokni, kistáska.³

Allé 2. (Vaskapu)

Akkorára nőtt a hó egyetlen délután, hogy nem oldható meg a szénlopás talicskával, ketten, két ember négy keze szükséges. A két fiú, öcs és báty. A báty a szervező, az öcs a csikó, ő töri majd a havat a saroglya orrán. Az előző napokban talicskáztak, tragacsoztak az éjszakában. Az amúgy szalma és trágyaszállításra használatos szerkezetre a két legkönnyebb malterosládát kötözte a báty, azzal járta az utat oda és vissza a vasútállomásra. A szénnel. Hó nem volt tegnap éjszaka, követhető nyomot nem hagyott a tragacs. Az öcs a kisebb kapacitású, szélesebb nyomtávú furikkal. Persze a furik is megdurrantható. A két láda, a két ládába pakolt lopott szén alatt, és a homokban elsüllyedő kerék miatt éppen megszakadt az első körben. A második kanyarban borjúkötelet erősít a két karra, hogy a súly ne törje el a derekát. Három-három forduló fér bele a kilences vonattól az utolsó, fél egykor érkezőig, amikor a vasutas ébred, kapcsolja a világítást, a kék fényű higanygőz lámpák átfestik a sötét állomást, kibaktat a szolgálati helységből. Nincs szén a Tüzépen, a fa gyorsan fogy, a múlt héten már a tartalék ölfát kezdték fűrészelni, onnan kell előteremteni a tüzelőt, ahol van. A vasúton harmadik napja áll egy kétajtós bolgár szenes vagon, mert a határőr állomásoknak talál a Párt szenet valami módon. Amíg itt áll, addig kell feltölteni a fásszínt, addig kell hozni, amíg lehet.
Este hétkor még mindig zuhog a hó, nyolckor a nagyfiú utoljára eltolja, ahol lehet, söpri a havat a járdáról a baromfiudvar felé, leágazva az pottyantós budihoz, a favágató tuskónál fejezi be a fásszín bejárata előtt, hogy reggelre ne legyen fél méter. Kilenckor még mindig zuhog. Nagy, lassan ereszkedő pelyhekben, látja a rövid időre felkapcsolt udvari lámpa fényében. Sötét van, néma csend, indulnak. A tömör hóhullás letompít minden lehető zajt. De ilyenkor már nincs zaj. Néha a malacka röfög halkan, amikor makkal álmodik.
Kötött sapka, vastag, síbakancsra hajtogatott kötött zokni, kötött sál, kötött kesztyű, amit gondosan zsebre raknak, amint az állomásra érkeznek. De most még félút, éppen elhaladnak Anna-M. szülei háza előtt, Anna-m. ablaka világos. A nagyfiú öccse karjára dobja a zsákokat, abban szállítják majd a szenet, a saroglyát a kerítéshez dönti, felkapaszkodik. Margitkára kíváncsi. Anna-M-re kíváncsi.
Összebújva ül az asztalnál közös széken Margitka és Anna-M, olvasnak, csak a fejük látszik a durva lópokrócból. Nem néznek hátra. A nagyfiú lelép a saroglyáról, elsimítja a havat, hogy a két fogó nyoma ne maradjon, indulnak a vasútra.
Tanner Ilonka ‘41. júliusában nem bírja tovább. Kiakad. Elkeseredett sorokban ecseteli szörnyű életét minden esetben, ha lenyomja a kilincset, kihajol az ablakon, látja szuszogva érkezni költői kedvesét, felfelé az előhegyi ösvény meredekén, de amit lát nem a szívmelengető valóság, csak illúzió. Ilyenkor kétségbeesett levelet ír franciatanárnő kedvesének, íme: Franciskám, Édesem, én, egy átkozott kor áldozata, azt mondom, minden szenvedésnek vannak határai, szabott határok nélkül a szenvedés nem élhető túl, én most határtalanúl, kibírhatatlanúl, mondhatatlanúl szenvedek. (1 nap szün.)
Én Édes Franciskám! Nem bírom a hullaszagot, nem a halál közelét. Átjár a dögvész, a kór ártó szele. Ez a test másra találtatott ki, tele kielégítetlen vágyakkal, rémálmokkal. Szédelgek, ha Reád gondolok. Megszédít egy-egy közös óránk felidézése, közben még jó képet is vágjak a hatodrendű házvezetőnő cselédszerepéhez, a nyomuló hullarablókhoz, akik írnak majd a halottról, Előhegyről, látványról, Duna fölött lengő páráról, méltóságos Dómról, rólam, milyen végtelen türelemmel ápolom a beteg nagyembert, akit közelít a Kaszás, az Irodalom Óriását, akinek halálával pótolhatatlan veszteség éri a Magyar Irodalmat.
Franciskám, Édeske⁴, ha tudnád, micsoda szemforgatás, prüdéria, mennyi hazugság az irodalom. Ha ez irodalom, kár érte. Jönnek, ülnek egész nap, elkérik a füzet rájuk vonatkozó lapját, de nem adom, látom, lesik, mit csenhetnének el utolsó emléknek, souvenir. Ha meghal, nincs több esztergomi kirándulás. Még szerencse, akad köztük úr. Ritka, de akad. Tudod, mi keserít el, Édes? Meg se írhatom a keselyűket. (Azt sem, hogy a nagy ember öt éve a kezem se fogta meg, tíz éve csak vagyunk.) Eltaposnának. Emlékezz, mit műveltek szegény Szendrey Júliával. Itt minden hazug, csinált, hamis, ál, csaló, betegesen szélhámos. Franci!
Pénteken, ahogyan megbeszéltük! Az Élet vagy! A Virág! Most, ma, leírhatatlanul. Csókol: T. Sophie.
Mozgalmas idő lépdel Vaskapu zöld faházába, Dunát néző zsalugáteres ablaka mögé. Szalmazsákjára, daróc lepedőjére. A tüzeket óvó, rejtő hegyi szélbe. Gyengédség kölletik 1941. július elején. Gyengédség mindig kölletik, de itt még a nyomuló kor is.⁵

Ábrándos leán

Az ábránd, az ábrándozás, nem tartozik szervesen a szorosan vett Játékokba. Miért? Mert az ábránd az élet megrontója, festett egekbe néz.
Mert az ábránd lánya délibáb, fia fellegjáró. Az ábránd elkerüli a földi térképeket, nem veszi tudomásul, ha lépnie kell, remekül él választott nedves-párás világában.
Az ábránd apja szabadsághős, sértetlenül érkezik haza a kinti vad világból. Anyukája szépségkirálynő, szakácsművész, nagymama és barátnő egy füst alatt.
Ha nőnemű ábránd: kedvese Dávid forma, hangja balalajkadal, szavai szonettek. Gazdagság, a pénz maga, kocsimárka, szobaszám nem kerül képbe.
Alul fehér paripa, ezüstpatkó csattog a felé vezető, illatozó liliomfákkal szegett erdei úton. Dávidjának nincs lábszaga, nem böfög ebéd után, nincsenek különleges szexuális óhajai.
Az ábránd nem hozza vissza a való világba akkor sem, ha diszkó után három balalajkahangú, habosfarkú fiú lenyomja kajakra. Az ábránd átfűzi a képbe nem illő dolgokat.
Az ábránd, ha fiú, költő szeretne lenni, szédítő magasságokban szárnyalva, hősként halva valami fényes eszme csataterén, mint Petőfi, szárszói síneken, meg nem értetten, mint JA, de nem áll tőle távol a vadplebejus Villon repedt lantja sem. (Tűzoltó s katona kimarad.)
A napok telnek, az ábránd felnő. A lila világ nyelve egyre szűkebb és alkalmatlanabb a belakott, érzékszervekkel követhető élettérhez fordításához, de rajta ragad, mint a téli bunda a beteg kutyán. Marad, mint volt.
Ő az, aki nem talál párra. Ha igen, jól néz ki, akire rátalál. Megkeseríti, szétbombázza meg nem talált helyével.
Ő mereng korlátnak dőlve a Duna fölött a roncs Mária Valerin, ő néz ki a fejéből szürke könnyfátyolon át, mintha hercegkisasszony volna idegen, mocskos árokparton. És ő az, akire soha semmiben nem számíthatsz, morogja a férfi. Más kínja nem az övé. Nem is érti, mi köze lehet hozzá.⁶

Húsz sorban

1966-tól 1990. dec. 27-ig: Anna-M. ábrázolja Gazsit.
Anna-M. ábrázolja Gáspárt.
Anna-M. ábrázolja Istvánt.
Anna-M. közben ábrázolja Gazsi-Gáspárt.
Anna-M. ábrázolja Ferencet
Anna-M. ábrázolja Józsefet.
Anna-M. ismét ábrázolja Istvánt.
Anna-M. egy kiabáló, számon kérő pofonokkal és rúgásokkal végigdekorált éjszakán ábrázolja Gáspárt.
Anna-M. emelkedő farokilag ábrázolja Istvánt. Anna-M. karikagyűrűvel a farkán ábrázolja Istvánt (Freud papa).
Anna-M. egy párás, forró délutánon sírva ábrázolja Gáspárt.
Anna-M. ábrázolja Gáspárt, Katalint, Diófácskát azután véget vet az ügynek.
Anna-M. ábrázolja Istvánt, a férjet (válik-e?).
Anna-M. nem létező kis-Anna-Máriákat ábrázol.
Anna-M. csecsemőfej-kiállítást ábrázol.
Anna-M. egyedül, lobogó hajjal, szigorú, elfeketült szemmel, szigorúan fehér papíron, szigorú, fekete szénnel, fájdalmas távolságtartással.
Anna-M. ábrázolja Zsoltot, a grafikust, festőt, mókamestert, színészt, zenészt, életművészt, az ábrázolásról lerí, reméli, itt végre véget vet az ábrázolásnak.
Anna-M. Kisancsát ábrázolja.
Anna-M. Kisancsákat ábrázol.
Anna-M. Gáspárt ábrázolja válása közben.
Anna-M. Anna-M-et ábrázolja, aki kiállít éppen, aki sürög, aki boldog. A falakon Gáspár, István, Diófácska, Ferenc, Zsolt, a nem létező Kisancsa, feketében. Anna-M. néz a falról.
Anna-M. sír. A férfi hátat fordít, Anna-M. mosolyog az utolsó pillanat előtti pillanatig, de a legutolsóban szája sírásra görbül. A férfi hirtelen visszafordul. A nő a képen újra mosolyog.
Láthatóan derű, láthatóan élet, láthatóan folyamatos, szerkesztett és szerkesztetlen, véletlenszerű és előre fontolt élet, ha meg is ríkatja őt alkalmanként. Ha meg is riasztja a várható következmény, a várható holnap, a várható este.⁷