Irodalmi Jelen

Verstörténés 2011.07.11 - JÓNÁS TAMÁS: Rokontalan

2011. július. 11. - 21:22

Van a tenyeremben, bőr alatt, tükör.
A másik tenyeremben homályos üveg.
Az arcom önmagának előre köszön,
s pislog szemek nélkül a kikapart üreg.

JÓNÁS TAMÁS

ROKONTALAN

MINDENNAPI VERSGYAKORLATOK

A pompát keresem, a régi újat.
A gondtalan gondos gondolkodást.
S mint fájdalmas hangja a hangolt húrnak,
nem bírok rajtad kívül senki mást.

A véletlenben rád találok újra.
Szabálytalan útjaim célja vagy.
S mint harcos, aki győzelmeit unja,
már mással leszek tőled boldogabb.

Új szem csillog szememben, távolabbi.
Új melleken időzik tenyerem.
És nem akarok halni már, s haladni.

Már nem végzetes szó a szerelem.
Egyszerű, mint kút, kötél, fa, illem.
Már köd van bennem. S nem mozdulok innen.

ROKONTALAN

Csak egy dologtól lankad félelmem: a széptől.
Kényelmetlen lélek tapossa testemet.
Zuhanok a holdhoz, holnaphoz. A légkör
ritkul, mint szerelmes szívben a rettenet.
Az ég felettem rózsa. A föld alattam kis kert.
Lehull lassan minden szirom, s elrohad.
Hazudik, ha rólam beszél, aki ismert.
Nem találom arcomon a rokonaimat.

BELEBÚJNI A TAVALYI NADRÁGBA

A rejtett összefüggésektől ódzkodom.
A nyíltan vállalt dadogást fogom.
Lehet-e könyvet eldugni a polcokon?
Hasznos-e álmodónak a pofon?
No, mindez, ismétlem, nem érdekes.
Apám, ha hallgat, annak súlya van csak.
Rossz kattanás: mert ez sem lényeges.
A téma, forma, tartalom arany csat.
De mit díszít? Hány szemnek érdekes?
Az ágy szélén ülök. Süket a lámpa.
Fogalmakba ragasztom kételyem.
A szívem örökké nyitott, penészes csárda.
A fájdalmam luxus vagy kék selyem.

A GYŐZTES NÉPNEK

Ahogy a kezed fog. Szemed, ahogy nevet.
Öregség beléd mar, vagy csak a képzelet.
Ahogy a testté forrt léleknek mélyében
találtam egy követ fekete kendőben,
azzal a bánattal jutottam el hozzád.
Megállok. Maradok. Új világ. Új ország.
Kívánlak? Nem tudom. Inkább csak szagollak,
ujjakkal tépem le leragadt szárnytollad.
A föld a sok kis követ nem nézi, nem tudja.
De ha hull, vakon is, alva is elkapja.
Lángoló arcomat seb. Füstöl a tenyered.
Örökké. Nyár van. De hullongó levelek.

KÖLTÉSZET TANONCOKNAK

A jóbarátok karmai kinőttek.
Szakadnak esők, ruhák és családok.
Rossz lelkiismerettel férfiak a nőknek
adják az ólomkatonás országot.
Az élet beszél, fájdalom a nyelve.
Csak sóhajokat hallhat, aki néma.
A zümmögő halál kényelme, rendje
a Semmit dobja nyereménynek néha.
A lelkesedés pumpája hiába
szuszog, az öröm labdája kipukkant.
A rossz melót mégis tovább csinálja
a teremtő. Köhög. Síkságon kurjant.
Vígasság volt. Emberek a morzsák.
Félreértett kis vers a valóság.

NEM TEMPLOMI IMA

Van a tenyeremben, bőr alatt, tükör.
A másik tenyeremben homályos üveg.
Az arcom önmagának előre köszön,
s pislog szemek nélkül a kikapart üreg.
Vivát, Magyarország! Horizont a szívben:
látszik, pedig nincsen. Látványos nihil.
Rám nevet a kurva, tudja, soha nincsen
díszes ruhák alatt családi idill.
Rózsák vannak. Hangjuk elnyomja az illat.
Tüskés szél csókolja lábszárát, fejét.
Két széle van minden folyónak és hídnak.
Álló hitem tekintget félve szerteszét.
Hova lett a célja, mi ez a bódulat?
Nyálcsorgató kutyák vizeletszagát
issza élvezettel a szolga tódulat.
S konyakot nyakalnak a kiszolgált anyák.
Kupakos csalódás feszíti üvegét,
panasz hangol széllé rajongásokat.
Okos zászlót lenget, végleg hülye két
pénzérmét: az Istent, s hallomásokat.
Könyörülj meg, Jézus, mindenen, mi talmi.
Óvd a bűnösöket újaktól, Napisten.
Két szemöldök között kéne áthidalni
mindent, aminek még jelentése sincsen.
Mózes, vidd tengerbe elgyengült hadad!
Napóleon, óvd meg koszlott szárnyaid!
Percről-percre lesz a fertőzött vadabb.
Lehet Kánaán? S ha lehet, mért ne itt?
De hogy saját kínról is szóljon az ének:
vegyél vissza mindent, cseng, de fél a rím:
tudja ördög, miért, csak azt látják szépnek.
Áldd meg, jó királyom, ellenségeim!