Örök útitársak – CSALOG ZSOLT – Menetrend (novella) – A vasember (szociográfia, részlet)

Szerdán d.e. érkezett a távirat, mely szerint Jakab János honvédet, aki fegyveresen elhagyta őrhelyét és a sátoraljaújhelyi gyalogsági laktanya területét, majd harmadnap Pálháza határában elfogták, a m. kir. hadbíróság golyó általi halálra ítélte, az ítélet végrehajtása május 26-án reggel 6h-kor lesz a sátoraljaújhelyi gyalogsági laktanyában, legközelebbi hozzátartozói jelen lehetnek.
Körülbelül így.

(Menetrend)

CSALOG ZSOLT

KORLÁTOK, SZABÁLYOK – REND?

"Csalog Zsolt 1935. november 30.-án született Szekszárdon, Csalogovics néven. Apja rövidítette le nevüket, mert a neves régész túl szlávosnak találta azt. Csalog elmondása szerint a család ősei között találunk szerbeket, horvátokat, szlávokat, olaszokat, lengyeleket, az anyai ágon többségében németeket, természetesen néhány magyart is, valamint egy albán hegyi rablót, akinek személyéről amerikai tartózkodása során bizonyosodhatott meg. Édesanyja énekesnőnek készült, végül a család maximális kiszolgálásában találta meg az útját. Az egy életen át tartó zene iránti szeretet is a gyermekkorra vezethető vissza. A család a kisvárosi középosztály krémjéhez tartozott, és Csalog gyermekként nem érezte jól magát ebben a közegben. Zavarták az ezzel járó korlátok, ugyanakkor szabálytisztelő volt és betartotta azokat. A háború, és az azt követő évek nyitották ki számára a világot. Baranyába költöztek, téglagyári és fűrésztelepi munkások között élt, idős emberek tanították a természet rendjére. Ettől kezdve szabálytisztelete már csak az értelmes szabályok tekintetében érvényesült." - Kutas Zsuzsa

MENETREND

Bevezetés

Szerdán d.e. érkezett a távirat, mely szerint Jakab János honvédet, aki fegyveresen elhagyta őrhelyét és a sátoraljaújhelyi gyalogsági laktanya területét, majd harmadnap Pálháza határában elfogták, a m. kir. hadbíróság golyó általi halálra ítélte, az ítélet végrehajtása május 26-án reggel 6h-kor lesz a sátoraljaújhelyi gyalogsági laktanyában, legközelebbi hozzátartozói jelen lehetnek.
Körülbelül így.

Tárgyalás

Szerda május 25-e volt, eszerint másnap reggelig kellett Fábiánsebestyénről Sátoraljaújhelyig jutniuk. Az állomásfőnököt kérték, hogy segítsen. Az állomásfőnök egyből reménytelennek ítélte a dolgot, id. Jakabné kérlelésének engedve azonban mégis beleásta magát a menetrendkönyvbe.

No. Hát elindultak 12:42-kor a szentesivel. Szentesen 13:15-kor kapnak csatlakozást Szolnokra, 17:55-kor Szolnokon vannak. Onnan viszont csak 20:20-kor tudnak továbbjutni Hatvan felé – fújhatjuk, ez nem megy. Vagy ha Szolnokról Pest felé indulnak, nem Hatvannak – de nem, így sem megy, nem érik el az utolsó miskolci vonatot, éjszakázhatnak a Keletiben. Próbáljuk fordítva. Ahhoz, hogy időben ott legyenek, 4:10-kor már mindenhogyan Miskolcon kell lenniük. Tehát még este vagy éjjel Miskolcig el kell jutni. Hát szóval ezt mondtam, nem megy sehogy sem, mert ha viszont Kiskunfélegyházának mennek, akkor is – hát 22:05-kor megy az utolsó miskolci vonat a Keletiből, hát azt Félegyházának sem tudják elérni, mert Szentesen megint csak várni kell, Félegyházán 14 perccel korábban kimegy a szegedi sebes, ami még időben lenne. Csabának nem is nézem, mert – no, pillanat, pillanat, Békéscsaba. Békéscsaba, Békéscsaba, százhúszas – nem. Szóval nem. Akkor érkeznek Szolnokra, mint ha Szentesnek indulnának, és ugyanott vagyunk, ahol voltunk. Hát hiába. A menetrend, az, kérem… Megálljunk azért, még egyet megnézhetünk: Debrecennek. Ha egy csöpp szerencséjük van, és Szolnokon elérik a 18:00-as gyorsot, akkor 19:56-kor Debrecenben vannak. Onnan még 21:40-kor kapnak egy személyt Nyíregyházára – na és aztán? Akkor mi van? Ott kész megint. Ott újra bedugultunk. Azazhogy – mi van ha… ha… ha… Hiszen onnan már nem kell maguknak Miskolcig bumlizni, elég, ha Mezőzomborban átszállnak reggel a sárospatakira – hát ez óriási. No, ez a megoldás, kérném. Ugye, ugye, csak szólni kell, és megy ez! Szóval. Nyíregyházán várni kell 22:46-tól 3:05-ig, nem baj? Akkor tudnak indulni Mezőzombor felé a miskolcival, Mezőzomboron vannak 4:02-kor, onnan már gyerekjáték, átszállnak 4:16-kor, 5:28-kor kiszállnak Sátoraljaújhelyen, és kész. Na.

A valóságban alig volt bonyolultabb az út. Szolnokon azt hitték, lekésték a csatlakozást, de a debreceni is késett, még csak utánuk jött be. Nyíregyházán éjszakára bezárták a várótermet, mert takarítottak, de jól elüldögéltek egy padon, meleg májusi éjszaka volt. Mikor beértek Újhelyre – késés nélkül –, nehezen találták a laktanyát, megijedtek, mert valaki azt mondta, hogy húú, az legalább háromnegyed óra járás. De aztán kilépve 20 perc sem kellett. A bejáratnál sem akadékoskodtak, minden olajozottan ment: id. Jakab János, édesapa; id. Jakab Jánosné, édesanya; ifj. Jakab Jánosné, feleség; Jakab Aranka, testvér – jó, rendben, mehet.
    Úgy, hogy mikor felvezették őket egy első emeleti folyosóra és leültek a hátsó udvarra néző ablakban az odakészített lócára, 5óra 58 perc volt.
 

Befejezés

A vasúti menetrend mindig is képtelenül bonyolult, majdnem reménytelen tészta volt. Máig persze rengeteget javult már a helyzet. Mióta Szentes és Hatvan vagy Szentes és Budapest között közvetlen vonatok is járnak, számottevően csökkent a menetidő Fábiánsebestyén – Sátoraljaújhely viszonylatban is, és sokat egyszerűsödött a kombináció. Vagy más példát említve, még pregnánsabbat: 2:10-kor indul a Keletiből közvetlen személy Sátoraljaújhelyre, ez 7:38-kor már Újhelyen van. E járat szerelvényén vasúti büfé is üzemel.

Vége

Forrás: Csalog Zsolt: Temető ősszel, Szépirodalmi Könyvkiabó, 1977.

A VASEMBER
(részletek)

Állok a satupad mellett, dolgozok.
Már tizenhét éve ebbe a gyárba, tizennyolcadik éve.
Nem nyóc órát naponta, hanem tizenkettőt - mer munka, az rengeteg van nálunk, ember meg nincs. Dolgozok tizenkét órát, hozzá a mosakodás, átöltözés, ez-az - majd tizenhárom órát itt töltök naponta. Legtöbbször még vasárnap is. De nem panaszkodok érte - dupla nyereség! Egy az, hogy keresek. Mer sokat keresek: ötezren felül keresek, de sokszor megvan a hat is. Munkás vagyok - hát egy munkásnál ez soknak számít.
A másik meg: így legalább nem vagyok egyedül otthon.

(...)

Tizenhét éve vagyok az üzemnél - mondjuk, tizenhat és fél éve, mer közbe volt egy megszakításom, amikor lenn voltam falun -, hát jó ideje ismerem már, mint a tenyeremet. Nemcsak a munkámat, hanem az embereket is - legalább ezer embert ismerek itt a gyárba. Ugye, itt telik el az életem nagyobbik fele, ha az alvást nem számítom, majdnem az egész életem, hát akit embert csak ismerek, azt leginkább innen ismerem, mer másfelé alig járhatok. De olyan nagyon nem barátkozok itt se senkivel. "Szerbusz", "szerbusz", "hogy vagy" - kész, ha este kilépek a gyárkapun, már nem nagyon érdekel egyik se. Úgyhogy én piálni is egymagam szoktam, egyedül iszok leginkább.
     Vagy esetleg hármasba megyünk, két haverral. Két sráccal a csoportomból - azokkal elég sokat vagyok, mindig összeesz a fene bennünket pedig hát azok sincsenek olyan túl közel hozzám. Az egyik, a Pali, nős, van két gyereke; hát olyan nagyon sokat ő nem ér rá csavarogni velem, meg azután, ugye, a feleségeknél én vagyok a fekete bárány - szóval, olyan nagyon nem is erőltethetem én ezt a barátkozást, mer akkor rögtön kész a balhé. A másik, a Karesz - hát azt nem szeretem, azt egyenesen utálom. Mer rongy ember! Szar potyaleső! Hát csak egy esetet mondok. Elmegyünk együtt inni; én elköltök ötszáz forintot; a Pali elkölt háromszázat; a Karesz meg elkölt harmincat. A végin, mikor nekem már elfogyott mindenem, mondom neki: - Adjál már egy húszast, hazamegyék taxival! - mer neki van még. Másnap megadom neki a húszasát. És elfogadja! Na. Hát ilyen fej. Szóval, utálom, és meg is mondom neki a szemibe - nem zavarja. Csak röhög! Utálom, mindig veszekszek vele - aztán a vége megin az, hogy megyünk együtt inni.
     Na, egy azér van itt a műhelybe, akit nagyon szeretek. Vele többször dolgozunk is együtt, meg, szóval, nagyon jól vagyunk vele - az nekem barátom, a Laci. Mer az segít is, ha baj van; akár a lelkem, akár a zsebem beteg, ő segít, mer ha van egy százasa, akkor az kettőnké. Úgy kerültünk össze, hogy közös a sorsunk: ő is elvált - szóval, van közös téma. De ővele én mindenről tudok beszélni, képesek vagyunk egy álló napig dumálni! Volt már eset, hogy reggel fél négytől este hatig nyomtuk a szöveget! Elkezdjük egy filmmel, aztán - mikor lefekszek, visszagondolok: miről is beszélgettünk? Hát jó isten! volt abba krimi, bableves, színház, nők, szakma, könyvek, festők, kutyák, horgászás, minden! Szóval: a barátom. Hát ilyenre vágyok én! Ilyen kellene nekem NŐBE! De az meg nincsen. Jó, akkor viszont iszunk! Ővele lehet azt is, akár egész éjszakára eltűnhetünk - őt se keresi senki, engem se; nem vagyunk idegesek; hogy otthon sír a gyerek, vagy beteg a feleség!
     A többi aztán nem érdekes, más énnekem nem is kell az egész gyárból. Mer van nekem barátom, annyi, mint a szemét! Amikor pénzem van. Akkor jönnek! Mer akkor aztán folyik a korpa cudarul! De amikor elfogyott már, akkor nem kérdezi meg egy se, hogy ettem-e már! Ha nincs pénzem, nincs barátom. Akkor csak a Laci van.
     Mondják rám, hogy izgága vagyok. Szóval, csakugyan: ideges vagyok, hamar fölkapom a vizet - de aztán hamar el is hallgatok. És utána meg én sínylem meg, mer lelki beteg leszek, hogy megbántottam valakit!
     Én keresztény vagyok. Most már nem úgy, mint régen, gyerekfejjel; mer nem azt érzem már bűnnek, amit annak tanultam, hogy az Istent megbántani, paráználkodni, egyebek - hanem ha embert bántok, ha valakit megbántok: Ha összeveszek vele, ha azt mondom neki: "te hülye", "te szemétláda" - ezt érzem bűnnek. Beleesek, elég sokszor, mer indulatos vagyok, nekimegyek a másiknak - de félóráig nem tart, mer utána már bánom, furdal a lelkiismeret érte. Hát én ezt most megbántottam, megsértettem! Minek tettem?! Hát nem szabad!
     Gyűlölni meg nem is tudok. Gyűlölöm a gyűlöletet! Hát az egy rossz érzés! NEKEM rossz! Hát úgy nem lehet élni, hogy valakit gyűlölök! Hát én abba belepusztulnék! - Na, ezér utálom a Kareszt is. Mer gyűlölteti magát! Én meg gyűlölöm a gyűlöletet!
     Tizenhét éve vagyok ebbe az üzembe, hát ismerem jól. Ami munka itt előfordul, az nekem már a kisujjamba van. Szóval, olyan nagy fejtörés már nem kell nekem ehhez - állok a satupad mellett, csinálom, közbe meg gondolkozok a magam dolgán. Az életemről. Hogy hogyan volt, meg hogyan kellett volna vinni, hogy jobb legyen, meg ezután hogyan kéne: Meg a feleségemről gondolkozok - legtöbbször őróla.
     Mer nős voltam, volt feleségem, nyolc évig. Nyolc évig éltünk együtt, nagyon szerettük egymást. Aztán nyolc év után - mint egy rossz filmbe. Reggel azt mondta, elmegy orvoshoz, mer meg van fázva. Elment. Többet nem láttam.
     Láttam egyszer egy filmet, ott volt ilyen. Hogy pirosba állt a kocsi az utcán, nagy dugó, várni kell, egyszer azt mondja a férj: - Pillanat - aszondja -, kiugrok, veszek gyufát! - kilépett - többet nem jött vissza. Nahát, ugyanígy! Éjjel még együtt aludtunk, átöleltük egymást, a feje itt a vállamon; reggel indulnék munkába, mondja, hogy ő elmegy ma orvoshoz, mer lázas, taknyos, influenzás. Háromnegyed tizenkettőkor még fölhívtam a munkahelyén:
     - Na - mondom -, hogy vagy? Voltál esztékába? Nem, még nem volt, mer nagy forgalom volt - fodrászüzletbe dolgozott -, nem akarta otthagyni, majd inkább a délutáni rendelésre megy, aszondja. Úgyhogy csak fél hét körül jön haza.
     - Jó - mondom -, de siess azér! - Jó - aszondja -, sietek!
     Többet nem láttam. Hát ki érti ezt?
     Hát nekem ez egy olyan pont volt az életembe, hogy - hát szóval, ez tönkretett. Földhöz vágott! Két éve már. Még egyszer láttam azután a feleségemet, öt hónapra rá, a tárgyaláson. Aztán azóta se. Itt maradtam egyedül, kifosztva.
     Állok a gépnél, dolgozok. Közbe meg gondolkozok - lehet, belefér. Van min gondolkozni, mer tele vagyok emlékekkel. Pedig öreg nem vagyok még - de tele vagyok. Olyan vagyok: én minden emléket elteszek. Egész gyerekkoromtól, minden vackot - például minden levél, amit életembe kaptam, megvan! Tizenhárom éves korom óta! Levelek, meg minden szar cetli, még mozijegyek is! Van már vagy félmázsányi ilyen emlékem otthon, és akkor, ha eszembe jut, előveszem, átnyálazom, olvasom - és minden jön elő. Pedig kívülről tudom már az egészet! Úgyhogy tulajdonképp két példányba van meg minden emlékem, egyszer papíron, három nagy dobozba - egyszer meg a fejembe. Amikor itt dolgozok, akkor meg azt nyálazom át, ami a fejembe van.

(...)

ÜLÖK ITTHON. Vettem ezt a két fotelt - hazajövök, beülök az egyikbe. Ha megunom, átülök a másikba. Azt is megunom - visszaülök ebbe.
     Itt ez a kis lakás - lakásnak nevezem, mer, mondjuk, másnak még ilyen sincsen. Hát vannak, akik feleséggel-gyerekkel albérletbe laknak! Nekem meg egymagamnak itt ez a szoba-konyha - hát még ha pince is, azér csak lakás. Gáz, villany, a víz is benn van, közös vécé van hozzá, de én használom csak egyedül - lakás, na. Valahogy be is rendeztem, egy év alatt, apródonkint összeszedtem, ami van benn, ótépével is leterheltem magamat - mindegy, na. Itt lakok.
     Amikor gyerekkoromba nem volt mit enni, meg üres kenyérrel mentem az iskolába, szégyelltem magamat. Meg mikor a bicikliket őriztem a kocsma előtt - hát szégyen volt. Mer hiába voltam büszke az egyik fejemmel, hogy én most pénzt keresek - a másik fejemmel meg szégyelltem magam a nyomorúságomér. Pedig nem éreztem én azt koldulásnak, hát nem ingyen kaptam azt a pénzt - de mégis. Hát hiába, a nyomor szégyen! Nem mindenki érti ezt, mer nem mindenki próbálta. A feleségem se értette, mer ő nem tudta, mi az: éhesnek lenni! Egyes gyerek volt, a párnát is a segge alá rakták, nem küzdött meg soha semmiér! Én igen. Megismertem a nyomort, meg megtanultam szégyellni magam érte. Meg most is próbálgatom még ezt a szégyent. Mer mikor arra gondolok, hogy más ezerkilencszáz forintból neveli a gyerekit, és rendesen járatja, én meg ötezerrel, hatezerrel lakok ebbe a pincébe - hát ez már tényleg szégyen. Mer mikor elmegyek a nővéremhez, és kérek tőle egy százast, ő nem mondja, hogy "szégyelld magad", még az arca se rezdül - csak éppenséggel én is szoktam tükörbe nézni. Ha máskor nem, mikor fésülködök! Itt a baj! Hogy nem vakul meg a tükör!
     Mer azért szeretnék én is úgy élni, hogy a televízió ne egy hordón legyen. Hát ez egy hordó - öt forintért vettem -, egy hordó, csak a papír eltakarja. Jól keresek! Csak már kicsináltam az életemet. Most már csak a pia van, avval meg nem fér össze, hogy rendesen éljek, ahogyan a többi ember.
     Egyedül vagyok. Ha hazajövök munkából, és nem megyek el inni, hanyatt fekszek az ágyon, és nézem a plafont. Órákig nézem. Van, hogy éjszakás vagyok, reggel jövök meg - hanyatt vágom magam, és hat óra hosszát nézem a plafont. Már tiszta repedezett a plafon! Annyit nézem! Nézem, gondolkozok. Vagy fekszek, nem alszok, ég a villany, és nézek a villanykörtébe. Lehet, hogy azér rossz a szemem is, ezér kell a szemüveg. Már gyerekkoromba is csináltam ezt, már apám is mindig rámszólt. Fekszek nyitott szemmel, nézek a fénybe, nem alszok, de mégse hallom, ha szólnak hozzám.
     - Figyelj! Hozzád beszélek! Nem hallod, hogy szóltam?!
     Nem hallom. Gondolkozok.
     Pedig nekem nagyon kevés a napnak a huszonnégy órája. Tizenkét órát dolgozok, ami marad a napból, azt meg kell fogni, hogy ne szaladjon el. Keveset alszok, négy-öt órát jógáztam valamikor, megtanultam, hogyan lehet mélyen aludni. Öt órát, ha alszok, de olyan mélyen, hogy orrba lehet vágni, alszok tovább. Mer kell az idő: mosni kell magamra, főzni - mer más nem fog enni adni, ha én nem adok, hideg koszton meg nem tudok létezni -, vezetni kell ezt a háztartást; újságot kell olvasni, televíziót kell nézni, néha moziba kell menni, mer igényem van rá, érdekel, néha színházba is, könyvet kell olvasni, szórakozni kell, lányokat keresni - meg még ezenkívül piálni is kell.
     Nem KELL - csak piálok. Semmit se KELL! Csak csinálom, ha már kijött a szög a falból.
     Ahogy fekszek ezen az ágyon, a párna alatt mindig ott van egy kés. Épp rálátok az ajtóra - különben nyitva van mindig -, megtanultam, hogy pillanat alatt ki tudjam kapni a kést, és dobni az ajtónak. Már tisztára szétverettem az ajtót, csupa forgács - de pontosan be van gyakorolva, ha valaki nyitja az ajtót, már kapja is! Nem megy mellé egyszer se, mind szépen beleáll!
     Csak úgy, passzióból csinálom. Szóval, nem az, hogy az életemet féltem! Mer azt nem féltem, meg nem becsülöm semmire. Szóval, én nem az a hapsi vagyok, aki a járda szélin jár, nehogy a fejire essen a tégla! Nem reszketek én az életemér! Meg nem vigyázok rá, hogy jaj, meg ne fázzak, nehogy beteg legyek - abszolút nem érdekel. Meg nem is becsülöm az olyan embert, aki így félti a rongyos életit! Hogy, mondjuk, vezetek - mer van jogosítványom -, és ott ül mellettem, és nem bírja nézni, mer a frász töri, hogy most nekimegyünk, most fölfordulunk - gyűlölöm az ilyet! Hát hárommilliárd ember él a Földön, mi vagyok én annyi közt? Egy kis porszem. Mire tartogassam magam? Mikor még túl sokan is vagyunk! Ötször nyúltam hozzá a saját magam életéhez. Jó, pancser munka volt, nem sikerült, bele kell nyugodni: itt maradtam. De félteni már nem fogom az életemet! Régen se féltettem, de a mostanit meg pláne nem féltem. Meghalok? Legalább nem gondolkozok tovább!

(...)

Van úgy néha az ember, hogy egyedül akar lenni; nem jó, hogyha szólnak hozzám, rossz, hogy van valaki a közelembe. De általába inkább az a baj, hogy nincsen senki. A munkába egész nap emberekkel vagyok - sokszor nem is jó, zavar, utálom - akkor kijövök, hazajövök - itthon meg mi van? Semmi. Csak ülök, egyik fotelból a másikba - ha három fotelom lenne, a hármat váltogatnám. Ülök - mit csináljak? Beszéljek a falnak? Mint a hülyegyerekek a Hárshegyen? Már az egy ünnep, ha valaki rám nyitja az ajtót! Előfordult, hogy egy munkatársam berúgott, és nem mert hazamenni. - Gyere - mondom neki -, aludj nálam! - Jött, itt aludt. Már az is jólesett! Hogy mégis van itt valaki, alszik, de hallom a szuszogását, átfordul a másik oldalára, él.
     Egyedül lenni, egyedül élni - az nagyon rossz. Pokol! Hát ezér iszok! Nem bírom itthon - állok fel, megyek a kocsmába! Hát egyszerű ez: TÁRSRA van szükségem! Hát mindenkinek társra van szüksége! És mindenkinek van társa, valakije, akivel együtt van, anyja vagy felesége, szeretője, mindegy, csak egy ember legyen mellette, TÁRS! Hát egyszerű ez! Amilyen egyszerű én magam is vagyok! Mer egyszerű ember vagyok: csak BOLDOG akarok lenni, semmi más! Mindig csak erre az egyre vágytam! Már mikor megismerkedtem a feleségemmel, meg már azelőtt is, mindig, mióta a szememet kinyitottam! Egy kis nyugodt életet szeretnék, azt, hogy szépen dolgozzak, legyen egy feleségem; várjon haza, amikor hazamegyek a munkából, egy tányér levest elém tegyen, meg odajöjjön a gyerekem, és azt mondja nekem, hogy "édesapa"! Hát csak ennyit!

(...)

Igyunk.

Nem jó élet ez így, nem jó. Én is tudom, hogy nem jó, de elfelejtkezni se tudnék róla, mer mindig a tudomásomra hozzák, hogy nem jól élek. Hát tudom, jó, én is tudom! Hogy ez egy lejtő, amin én vagyok.

Mondják erre, hogy a lejtőn is meg lehet állni. Meg bizony! Az alján. Ott igen. Egyetlen ember van, aki meg tudna állítani a közepén is, vagy hát, ahol most vagyok. A feleségem. A volt feleségem. Aki már tudom, hogy nem állít meg. Úgyhogy - akkor hagyom. Hadd guruljon!
 

Forrás: Mozgó Világ, 1977/3, június
 

Csalog Zsolt írásaihoz (a közlés sorrendjében) Kőrösi Viktóra, Horváth Csilla és Bajkó Dániel objektjeit társítottuk.