Ugrás a tartalomra

Aliz elköltözött – kettős lezárás – Interjú Tóth Erzsébettel

 

 

 

Tóth Erzsébet költővel hatvanadik születésnapja alkalmából beszélgetett Hanti Krisztina a Könyves Szövetség által szervezett kortárs irodalmi rendezvényen, a Duna Palotában.

 

 

 

 

 

 

 

Aliz elköltözött – kettős lezárás

 

Interjú Tóth Erzsébettel
 

 

"Mostanra megértem, azt gondolom"

T. E.: Még mielőtt belekezdenénk az interjúba, engedd meg, hogy szóljak pár szót. Mélységes szomorúsággal tölt el az, hogy egy ilyen gyönyörű épületben és egy ilyen nívós, jól reklámozott rendezvényen – ahol nemcsak irodalommal, hanem klasszikus zenével is találkozhat a közönség és főleg ingyen – milyen borzasztóan kevesen vagyunk. Sajnos, nem a kultúra idejét éljük. Lépten-nyomon azt hallani, hogy a kultúrával majd úgyis lesz valami, majd megy magától, most a gazdaság az első! De ennek ellenére azt gondolom, hogy kilépni abból a mocsárból, ahová húsz év alatt eljutottunk, kultúra nélkül nem lehetséges! Az nem lehet, hogy nincsenek olyan emberek, akik egy délutánjukat arra szánják, hogy verseket hallgatnak! De tovább megyek: a Duna tévében megszüntették az utolsó kulturális műsort. Az M1-esen az Aranymetszést szintén megszüntették, egyedül a Hír Tv-n él még a Különkiadás, de az új műsorstruktúrában a két órás műsorból tíz perces lett! Tíz perc hetente a kultúrára! A Rádióban még megmaradt néhány színvonalas, tartalmas kulturális műsor. Elképesztő, hogy a munka és a pénzhajszolás mellett nincs elég energiája az embereknek! Nem tudom ezt mire vélni. Amikor hazamegyek, és netalántán verset írok, nem létezik, hogy ne jutna eszembe ez a légüres tér, hogy ne határozná meg a közérzetemet. Csak közönynek és belenyugvásnak tudom definiálni.
 
Beszéljünk olyasmiről, ami pozitívabban hat a közérzetedre. Nem olyan rég születésnapod volt, méghozzá egy kerek évfordulót ünnepeltél, a hatvanadikat. Ebből az alkalomból jelent meg összegyűjtött és új verseidet tartalmazó köteted, Aliz már nem lakik itt címmel a Nap Kiadó gondozásában. A címmel kezdeném. Nekem az elmúlást és a búcsúzást juttatja az eszembe, annál is inkább, mert volt egy korábbi versed, amelyben Aliz szintén megjelent a címben, és ott is az elmúlást idézte. „Elmúlt a nyár, / engem mégsem realizált.” (Aliz panasza) Jól gondolom, hogy ez a cím számvetés, ami egy kerek évfordulónál óhatatlan?
 
T. E.: Persze. De a költő olyan eszement lény, hogy már húszévesen is az elmúlásra gondol. Én is ugyanúgy elkészítettem a magam számvetését harminc-, negyven-, ötvenéves koromban. A mostani versek esetében nem a szomorúság volt bennem erősebb, hiszen egy újabb ciklusba kezdtem. Azt azért hozzá kell tenni, persze, hogy a költő mindig bizonytalansággal van tele azzal kapcsolatban, hogyan fogadják majd a kötetét.
 
A számvetés még inkább erősíti benned a bizonytalanságérzetet, amely fo-lyamatosan jelen volt a verseidben, és azt gondolom, hogy a személyiségedre is jellemző?

T. E.: Mostanra megértem, azt gondolom. A költészetemmel, a versvilágommal összefüggésben van az is, hogy egy életszakaszt zártam le.  Életrajzszerűen lehet olvasni a verseimet, hiszen kevés áttétellel írok, és kiderülhet belőlük, hogy majdnem az egész életemet, a Kádár-rendszer utolsó éveitől kezdve, egy Bosnyák utcai lakásban éltem le, ami egy életforma is volt egyben. Az, hogy elköltöztem, kettős lezárás.

Visszatekintve nem érzed úgy, hogy szerencsétlen megfogalmazás volt az „arctalan nemzedék”, amit Zalán Tibor esszéje nyomán húztak rátok? Hiszen egyikőtök sem maradt arctalan. Sőt, aki fölszólal egy íróta-nácskozáson – rád gondolok –, egyáltalán nem nevezhető arctalannak, inkább arcátlannak vagy bátornak!

T. E.: Kezdetben minden nemzedék arctalan. Mi egy nagyon erősen politikus nemzedék voltunk, Lezsák Sándor vezetésével. Akkor még nem voltunk szétválva népiesekre és urbánusokra, hanem együtt hallgattuk a Kádár rendszer kellős közepén sok-sok éven át minden október 23-án Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című versét az Írószövetségben. A nyolcvanas években ez óriási támadásnak számított a sok hazugság ellenében, ami összegyűlt negyven év alatt. Ez a generáció még fogékony volt a társadalmi kérdések iránt, mi voltunk az első nemzedék, amelyik nyíltan politizálhatott. A rendszerváltás utáni nemzedéknek nem volt rá szüksége, hiszen ott van a Parlament, négyévente elmondhatod a véleményedet a szavazással, csak az a kár, hogy ez nem jött be.

Ezért vannak olyan furcsaságok is, amit az Élet és Irodalomban olvastam egy esszében nemrég, hogy két középnemzedékből való költő politizálni kezdett, politikus verset írnak a hazáról. Milyen érdekes, gondoltam magamban! Aki ezt írta, úgy viselkedik, mint aki nem tud arról, hogy ebben az országban nagyon sok költőnek, szinte folyamatosan, fontos volt a haza! Tehát nem a most említettek kezdték ezt a témát versbe foglalni. Teljesen világos, hogy az ifjú nemzedék kánonjába nem fér bele, és úgy veszik, mintha nem is létezne Csoóri, Döbrentei, Buda Ferenc, Nagy Gáspár, Vári Fábián László, Marsall László – akiknél szinte napi szinten jelen van a közállapotokra való azonnali, magas szintű költői reagálás! Vannak költők, akik nem szégyellik kimondani, hogy ahogyan a világ megjelenik körülöttük, ahogyan élnek, az is a haza fogalmába tartozik. De ez mára elsősorban irodalompolitika, mert, sajnos, kettévált az irodalom.
 

"A nyelv az alapanyagunk – a kor változása is benne van"

Azt nyilatkoztad nemrégiben, hogy a költő „sok mindent nem ért, folyamatosan alapkérdéseket tesz föl”. Azzal folytattad, hogy szerinted „szellemi nyomor van, szubkultúrák élnek egymás mellett és a tagjaik nem járnak egymás romkocsmáiba”. Ez a vélekedés több gondolatot felvet bennem, egyrészt azt, amivel kezdted a beszélgetést a szellemi nyomor kapcsán, másrészt azt, hogy hihetetlenül tájékozott és naprakész vagy. Ez költői sajátosság, kötelessége egy költőnek?

T. E.: Ez egy adottság is, de az a szerencsém, hogy nagyon sokat vagyok fiatalok között, és ettől – remélhetőleg – későn fogok megöregedni. Két hatalmas szubkultúra van, népies és urbánus, csak az elmúlt húsz évben, sajnos, még rosszabbá vált a helyzet, elmérgesedett, és úgy tűnik, hogy nem lehet megoldani egyelőre. Az ember pedig naprakész kell, hogy legyen, mert a saját bőrén érzi azt, ami a világban történik. Ugyanakkor nagyon erős él-ménynek kell lennie, hogy versben megfogalmazódjon, mert nem úgy van az: elhatározom, hogy most verset írok arról, hogy koldusok vannak, és az milyen borzasztó. Átszűröm a világ történéseit a személyiségemen. Mostanában viszont olyan darabosan és keményen jönnek elő belőlem a versek, nem tehetek róla, úgy látszik, minden gondolat más versformát igényel.

Ebből is kiderül, hogy a közéletre érzékenyen és aktívan reagálsz, felelősséget és kötelezettséget érzel a társadalom iránt. Ezenkívül, persze, van még más sajátossága is a költészetednek, többek között az, hogy az irodalmat a legfőbb értéknek tekinted a „romlás” ellenében, azt vallod, hogy küldetése van a  költőnek, hogy felelősség írni, hogy méltóságuk van a  leírt soroknak. Lehet-e még így gondolkodni? Egyfajta szerepként felfogni a szakmát, miközben te magad is tudod, hogy ez nem a költészet ideje. Szóval, mennyire divatos még így gondolkodni?

T. E.: Egyáltalán nem divatos. Elavult gondolatok, az biztos. Sokszor olvasható, leírják a kritikákban is, nehogy már a költő azt higgye, hogy ő magasabb rangú bárkinél is. De én azt gondolom, hogy minél rosszabb a helyzet, annál nagyobb szükség van a lélek-közeli dolgokra, mert nem a téma a lényeges, hanem a megfogalmazás. Ezért a legfontosabb a nyelv a költészetben. A nyelv az alapanyagunk – a kor változása is benne van, ez természetes, de meg kell őriznünk Ady, Petőfi nyelvét – fel kell tudnunk használni, és ez egy csodálatos dolog. Mint ahogy az is, hogy más nyelven olvassák a verseimet, például finn kötetem jelent meg nemrégiben. Szóval azt tartom, hogy aki szépen meg tud fogalmazni egy verset, az igenis kiválasztott. A költő nem többet, hanem mást tud a világról az érzékenysége révén. A legnagyobb baj az, hogy nem jutnak el a könyvek az olvasókhoz.

Azt már tudjuk, hogy ez a fajta kettősség, a bizonytalanságérzet és költészetbe vetett rendíthetetlen, már-már romantikus hit jól megfér egy-más mellett a versekben, de milyen a te személyiséged?

T. E.: Az is ilyen. Azért is van szükségem a versírásra, mert létszükséglet. Máshogy nem tudnám megfelelően elmondani azt, ami történik velem.

 

"Tényleg nem tartozom sehova"

Azt vallod, hogy egyfajta önkívületi állapotban írod a verseidet. A révület, a megírás után primer módon jelennek az élmények, vagy átalakulnak?

T. E.: A legutóbbi ciklusomra mondhatnám leginkább, hogy egy ilyen súgás-diktálás hatására kezdtem el írni, és én magam lepődtem meg a legjobban rajta, amikor újra elolvastam. Megszólalt bennem a vers, de ettől függetlenül iszonyú munka van benne, hogy a sorok passzoljanak egymáshoz, mert egy kettős monológról van szó. Ha találok egy sort, az a fejembe befészkeli magát, és akkor abból írok verset. Általában valamilyen hatásnak kell érnie ahhoz, hogy versbe foglaljam. De soha nem erőltetem.

Szerinted a kritika helyén kezeli a verseidet? Tudjuk, hogy nagyon szépen indultál, mindenki felkapta a fejét, aztán kellett közel tíz évnyi hallgatás, hogy gyökeret eresszél a szakmában. Utána jelentős poétikai változásokon ment keresztül a költészeted, például a nyelv terén egyszerűsödött. Indulá-sodkor a metaforateremtő erődet dicsérték, a képek uralmát a versekben, aztán a látomásszerű képek eltűntek, megjelent viszont az irónia és a humor. Mindenki azt tartja rólad, hogy kívül állsz divaton, nincs pontosan meghatározható helyed. Én viszont azt gondolom, hogy az a legegyedibb, aki igazából nem tartozik sehova.

T. E.: Tényleg nem tartozom sehova. Nem nagyon tudnak elhelyezni, ez az igazság. Amikor indultam, igazán nagyon szép kritikákat kaptam, és a mód, ahogy írtam, no meg a metaforák burjánzása miatt Nagy Lászlóhoz, Csoóri Sándor köréhez soroltak. Az ő hatásuk nyilvánvalóan nagyon erős volt, de pontosan ezért tőlük akartam a legjobban elszakadni, igyekeztem egészen másféle verseket írni. Az úgynevezett népiek egy idő után észrevették, hogy én nem úgy írok, ahogy ők, ők sem tartottak igazán maguk közé való-nak. Ugyanakkor a másik oldal, például Dérczy Péter is írt rólam kritikát, nagyon értően elemezte e verseimet, persze bevallotta, hogy nem ez a vers-eszmény az övé. Annál többet költő nem érhet el, mint hogy azt mondják róla: eredeti hangja van.

Ez talán annak is köszönhető, hogy nagyon erősen összefüggenek nálad az olvasmányélmények és a hétköznapi történetek alapján formálódó versek. Most épp az jut eszembe, hogy az egyikben Marcello Mastroianni tűnik fel a Lumumba utcában, Budapesten.
 
T. E.: Egyszerűen tudomásul vették a hozzáértők, hogy fejlődöm és változom. És hogy új módszereim vannak, egyszóval nagyon sokoldalú íróember vagyok. Ugyanúgy az életem része lett egy film, vagy egy a festmény, ha hatott rám, ez nekem teljesen természetes volt mindig is. Tehát most is bátran vettem fel címnek, hogy Aliz már nem lakik itt, ami egy Scorsese film címe, és nagyon jellemzőnek találtam az egész váltásra és a verseskötetre. Benne van a  múlt, benne van az idő, valaminek a lezárása, Aliz pedig az én költői alteregóimnak az egyike.

 

"Végre elindulhatott egy lap az ÉS ellenében"

Beszéltünk már értéktelenségről, szubkultúrákról, a közönség hiányáról. Mit gondolsz, ahhoz, hogy az olvasókhoz közelebb lehessen hozni a  költészetet, alkalmazkodni kell az alacsonyabb értékekhez? Mondjuk a bulvárhoz stílusban, témában? Meg lehet így fogni az olvasót?

T. E.: Nem, semmiképpen nem lehet. Szokták mondani, hogy nincs az az alacsony szint, ami alá  ne tudnánk menni. Sajnos, ez így van. Lehet a köznyelvet használni, iszonyú tehetség kell hozzá, de az értékekből lejjebb adni semmiképp nem szabad!

Erre inkább a költészet alkalmas, vagy más műfaj, amely nálad is jelen volt? A publicisztikára gondolok, hiszen évekig írtál tárcát különböző napilapokban. Ezekről én azt gondolom, hogy szintén a költészetedből fakadtak, elég erősen költői ihletettségűek voltak.

T. E.: Ez teljesen a társadalmi érzékenységgel függ össze. Van, amit nem lehet leírni versben. Rovatom volt a Magyar Nemzetben, a Magyar Hírlapban. Ezekben aztán tényleg kiadhattam magamból mindent. Azt vettem észre, hogy erősebben és bátrabban írok a közéleti témákról, ha nem versbe kell belegyömöszölni.

Kérted, hogy mindenképpen hozzuk szóba a Nagyítás ügyét. Szóval beszéljünk egy kicsit erről zárásként. Megszületett végre az Élet és Irodalom ellenpontja, aztán, sajnos, mégsem volt életképes. Te hogyan látod ezt a szellemi fiaskót?

T. E.: Igen, végre elindulhatott egy lap az ÉS ellenében, ami a rendszerváltás óta eltelt húsz évben egyetlen lapként működött, és működik mind a mai napig is, így iszonyatos erőfölényben van. Én erről beszélhetek nyugodtan annak ellenére, hogy dolgoztam az ÉS-nél versrovat-vezetőként. Akkor sem tartottam jónak, hogy ez így van. Na, most megjelent a Nagyítás.

Sokan mondták, hogy húsz évvel korábban kellett volna.

T. E.: Pontosan. Egy hetilap igazi szellemi életet alakíthatna ki. Rosszul indult, és megmaradt úgy, aztán egyértelműen a vezetők hibájából teljesen tönkrement, ezért csupán ők a felelősek. És úgy tudom, hogy semmiféle számonkérés nem történt irányukban, közben több mint százmillióval tartoznak a  fél irodalomnak. Ez akkora csalódás, hogy nem tudom megemészteni. Presztízsveszteség az egész konzervatív oldalnak.

Köszönöm a beszélgetést!

Hanti Krisztina

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.