Családias Atlantisz – Európa mint emlékezet és nosztalgia – Czesław Miłosz, Danilo Kiš és Konrád György Közép-Európája
Hol van hát Közép-Európa? Atlantisznak is a mélyén? A hullámsír leges-legalján? Mintha paradox módon mégis ez lenne az a pont, ahonnan Európa koncepciója leginkább felépíthető, ahol erre a koncepcióra a legnagyobb igény mutatkozik. – Horváth Csaba esszéje a Czesław Miłosz-konferencián
Horváth Csaba
Családias Atlantisz
Európa mint emlékezet és nosztalgia
Czesław Miłosz, Danilo Kiš és Konrád György Közép-Európája
Előadásom címe Miłosz jól ismert esszéje, a Családias Európa címére játszik rá, az Európa szót Atlantiszra cserélve ki. Platón óta Atlantisz az elveszett paradicsom metaforája. Társadalma, általános műveltsége mesés, polgárainak egymáshoz, társadalmukhoz, illetve isteneiken keresztül a végtelenhez való viszonya könyvbe illő. Olyan aranykor, mely csak a múltban létezhet, ám meghatározza a jelent. A jelen úgy viszonyul ehhez a csodálatos múlthoz, megintcsak Platonnal szólva, mint a tűz árnyéka a tűzhöz, a megvalósulás az ideához.
S ez a viszony teremti meg Atlantisz nosztalgiáját. Danilo Kiš szerint „Ha eltekintünk a történelmi és politikai földrajzi reminiszcenciáktól, érdekektől, szövetségektől és helyi antagonizmusoktól , összetűzésektől és háborúskodásoktól, ettől az egész bonyolult történelmi háttértől, amely a nemzetek közötti kölcsönös vonzalomból és ellenszenvből tevődik össze , a közép-európai kultúra, mai szemmel nézve, »Európa utáni nosztalgiának« látszik”.
A nosztalgia pedig az Atlantiszról való beszéd modalitását is meghatározza. Ahogyan Atlantiszt az antik filozófiából ismerjük, Európát is a gondolkodás alkotja meg. S ha Miłosz -sal szólva „Közép-Európa nem földrajzi fogalom”, akkor Európa fogalma elsősorban kulturális egységet feltételez, ezt a földrészt nem fizikai határai, hanem szellemi produktumai rajzolják körül. Aki Európáról beszél, az Európa művészetéről, bölcseletéről, vallásáról beszél. S akkor is ezt teszi, amikor a művészetet, bölcseletet és vallást éppen az európai történelem vagy az európai hétköznapok tapasztalataival ütközteti. Hiszen a valóság, még a történelem is, csak reflexió tárgyaként létezik.
S ez a tapasztalatokkal való egyeztetés felemás párhuzamot nyújt. Atlantisz öntörvényűsége abban is megnyilvánul, hogy maga tehet bukásáról: „De midőn az isteni rész tünedezett bennük, mert gyakran és sok halandó elemmel keveredett, s túlsúlyba került az emberi jelleg, nem tudva már jelen javaikat elviselni, elkorcsosultak, s éles látású ember szemében bizony hitványnak látszottak, hiszen legbecsesebb értékeiket elvesztették. Azok szemében persze, akik képtelenek az igazi, a boldogság felé vezető életet meglátni, épp ekkor tűntek a legszebbnek és a legboldogabbaknak, amikor már telve voltak az igazságtalan kapzsisággal és hatalomvággyal.”
Európa, miként Atlantisz, maga tehet bukásáról. „Mivel az európai szellem meggyűlölte önmagát, önmaga ellen fordult, és kigúnyolta a saját maga által létrehozott intézményeket, talán épp ezzel leplezve fájó szégyenérzetét.” – írja Miłosz A Nyugat agóniájáról.
A címben megjelölt gondolkodók Európáról szólva nemcsak egy már letűnt aranykorról írnak, de Atlantisz bukását is megítélik. Miłosz, például, azt írja: „Európa gyermeke vagyok, ahogy egyik versem címe mondja, de ez keserű, szarkasztikus kijelentés. (…) Kétségkívül két Európa létezik, és úgy esett, hogy nekünk, e másik Európa lakóinak megadatott, hogy alászálljunk e huszadik századi »sötétség mélyébe«”. Ez a megállapítás innen Budapestről, Varsóból, Vilniuszból, Prágából, Pozsonyból, Zágrábból, tehát „innen” történelmileg is igaznak tűnik.
Az Atlantisz-mítosz lényegéhez nemcsak a múlt és a jelen, de az idea és a valóság ütköztetése is hozzátartozik. A két Európa szétválása a történelmi tapasztalaton túl az eszmény és a gyakorlat ellentétéből is ered. S jóllehet Atlantisz maga okozza bukását, ez a bukás az eszménnyé válás előfeltétele.
Európa „elsüllyedése”, azaz második világháború utáni szétszakítottsága az eszménnyé alakulásnak és nosztalgiának is a kiindulópontja. A vizsgált esszéisták írásaikkal a kétszeresen is elveszett földrészt indulnak újra felfedezni.
Aki Európáról gondolkodik, Európa és Közép-Európa viszonyáról is gondolkodik. Közép-Európa ugródeszka Európa definíciója felé és viszont? Közép-Európa státusza bizonytalanabb, ezért még nagyobb gonddal, olykor még görcsösebben akarja kijelölni saját helyét.
1983-ban jelent meg Párizsban Milan Kundera nagy hatású és szenvedélyes politikai esszéje, a „Közép-Európa tragédiája”. Ebben Közép-Európát helyéből kizökkentett régiónak láttatta. Kundera azt kérdezte, mit jelent voltaképpen Európa a románoknak, magyaroknak, cseheknek és lengyeleknek, s úgy válaszolt, hogy Európa nekik nem földrajzi egység, hanem szellemi fogalom, mely szinonim a „Nyugat” szóval. Úgy érezte, hogy Európa középső része, amely történetileg „az antik Rómához és a katolikus egyházhoz kötődött”, bár 1945 után a Kelet zsákmánya lett, de kulturálisan Nyugaton maradt.
Danilo Kiš erre a Kundera-idézetre hivatkozva mondja, hogy „Európának ez a fele, amely földrajzilag a középpontban, kulturális értelemben nyugaton, politikailag pedig Keleten helyezkedik el, mindörökre elveszett.” Miłosz szintén a múltba utalja saját Közép-Európáját: „Milyen igazságtalanság: egy párizsinak nem kell minduntalan a semmiből előhívnia városát. (…) Nekem viszont, ahányszor csak gondolataimban felidézem az utcákat, ahol életem legfontosabb időszakát töltöttem, gyakorlatias műfajt kell kitalálnom, tömörítésekre kényszerülök, mint mindig, amikor az embernek a földrajzi leírástól és az építészettől kezdve a levegő színéig mindent egy mondatba kell sűrítenie.” (Ifjúkorom városa)
Milyen hát Közép-Európa? Danilo Kišsel szólva „Mivel nincsenek világosan megvont határai és nincs középpontja, avagy éppenséggel több középpontja is van, »Közép-Európa« manapság mindinkább Anatol France második könyvének ama Sárkányára hasonlít, amelyhez a szimbolizmust szokták hasonlítani: sokan látták, de senki nem tudta megmondani, hogy néz ki.”
Hol van hát Közép-Európa? Atlantisznak is a mélyén? A hullámsír leges-legalján? Mintha paradox módon mégis ez lenne az a pont, ahonnan Európa koncepciója leginkább felépíthető, ahol erre a koncepcióra a legnagyobb igény mutatkozik. Vajda György Mihály „ebben az Európa utáni nosztalgiában a »virtuális Európába« való legitim betagozódás” igényét ismerte fel, a vágyat, "hogy befogadjon minket vagy magunk fogadjuk be a virtuális Európát, amely mindig is konokul elutasította, hogy tudomásul vegye nyelvünknek, kultúránknak, irodalmunknak még a létezését is.”
De nemcsak Kiš, Miłosz, Konrád, hanem Márai vagy Kundera is folyamatos problémának látták Közép-Európa helyzetét és Európával való viszonyát.
Az Ifjúkorom városában Miłosz Vilniuszt és vidékét így jellemzi: „Egyszóval silányabb Európa, annak is az egyik legsilányabb peremvidéke. Óvatosnak kell azonban lennünk, nehogy minden területre rávetítsük a gazdasági gyengeséget.” S ugyanebben az esszében olvashatjuk azt is: „Nem kell azonban túlozni a provinciális különbségekkel.” (Ifjúkorom városa) Konrád György szerint „Kelet-Közép-Európa – Varsótól Prágán és Budapesten át Belgrádig – a világnak nem kevésbé példaszerű és érdekes ötvözete, mint bármely más régió, földrész, kulturális térség. Nálunk ütközik össze és kavarodik egymásba a nyugati és a keleti kultúra. Együtt látjuk az ipari és az iparosodás előtti civilizációk tárgyait és lelki szokásait.”
Közép-Európa tehát folyamatosan határhelyzetben van, s ez a határhelyzet folyamatos identitás-meghatározásra kényszeríti. Miłosznál olvashatjuk a Kezdve az én Európámmal című esszében: „Róma és Bizánc határán születtem és nevelkedtem. Lehet-e ma – hallom a kérdést – e két régi szimbolikussá vált hatalomra hivatkozni? E felosztás azonban túlélte az évszázadokat, felrajzolta a határvonalat (…) Európa évszázadokon át őrizte ezt a régi felosztást, alávetve az Észak-Dél tengely törvényének.”. Ám ez a határvonal nem feltétlenül a határon innen való lét tudatát mutatja. „A térkép fehér foltjairól jöttem”; „Németországtól keletre pedig ott lehetne az UBI LEONES felirat.” A Kezdve az én Európámmal mondatai nem csupán az amerikai hallgatóságnak szólnak. Miłosz a huszadik század közép-európai polgárának az érzését fogalmazza meg, aki egyszerre vágyik a világ középén lenni, ugyanakkor szorong attól, hogy csak a világvége széle jutott neki. S ez a félelem a megkésettség csalódottságával jár együtt.
Az esszé a Rue Descartes című verssel folytatódik. „Letértem a Szajnához/ Barbár, ki még szorong a világ fővárosától./ Sokan voltunk innen meg onnan: Iasi, Kolozsvár,/ Vilna, Bukarest, Saigon, Marrakech gyermekei” Európa tehát idegenséget, kisebbrendűségi érzést, s ebből a fakadóan olykor a túlzott azonosulást, a meghaladandónak ítélt, a különbözőséget okozó identitásnak a feladását hozza magával. „A kelet-európaiak hamis viszonya a »kulturális központokhoz« a bátortalanságukból fakad: utánoznak, ahelyett, hogy szembehelyezkednének; visszatükröznek, ahelyett, hogy önmagukat nyújtanák.” (A fiatalember és a titkok)
A túlzott azonosulás vágyából fakadó önfeladás a személyiség eszményének a bukásához vezet. Nem véletlen, hogy Miłosz a huszadik századi történelmi katasztrófákért azokat az illuzórikus európai teóriákat teszi felelőssé, amelyeknek Közép-Európa szenvedte el a gyakorlatát: „Az egyetemes eszmék rég elvesztették varázsukat számunkra ott Vilnában, Varsóban vagy Budapesten.”
II. Aki Európáról és benne Közép-Európáról, illetve Közép-Európáról, s vele Közép-Európa fogalmáról gondolkodik, nemcsak értelmezi, hanem meg is konstruálja Európát. Ez a viszony a műalkotás értelmezéséhez hasonlít. Az értelmezésben összekapcsolódik az értelmezett mű és az értelmező, sőt, az értelmezés maga is beépül a műbe. Európát megérteni annyi, mint Európát műalkotásként értelmezni. Miłosz mondja gyerekkorra Vilniuszáról, hogy „A költőnek, aki ilyen világban nőtt fel, elmélkedés útján kell keresnie a valóságot”, Európa kapcsán ez az esztétikai értelmezés-igény mindegyik esszé-íróra igaz.
Európa nem szélességi körök, hegyláncok vagy vizek határolta földrajzi terület, hanem kulturális identitás. Még negatív értelemben is: gondoljunk az egyik legnagyobb európai, a Buenos Aires-i Borges Deutsches Requiem című novellájának náci hősére:
„Két, már csaknem elfelejtett szenvedélynek köszönhetem, hogy bátran, sőt boldogan viseltem el sok áldatlan évemet: a zenének és a metafizikának. Nem sorolhatom fel minden jótevőmet, de kettőnek meg kell említenem a nevét. Brahmsét és Schopenhauerét. Költészettel is foglalkoztam; e nevekhez hadd tegyek hozzá még egy nagy germán nevet: William Shakespeare. Korábban a teológia érdekelt, de ettől a fantasztikus tudománytól (s a keresztény hittől) örökre eltérítettek Schopenhauer világos érvei, Shakespeare és Brahms világának végtelen változatossága. Tudják meg mindazok, akik ámulva, hálától és ellágyulástól remegve állnak meg e boldogok bármely műve előtt, hogy én is megálltam ott, én, az átkozott.”
Európa Goethe világirodalom-fogalmának mintájára, a művészetek és a bölcselet megálmodott, nemzetek és nyelvek fölött magasodó humánus poétikai egységeként létezik. Még akkor is, ha Danilo Kiš szerint „Közép-Európa, kulturológiai szempontból, legfeljebb már csak a hivatkozás a közös európai családfára, melynek keleti leágazásai ugyanannak a gyökérnek a hajtásai, s a középkor, a vallás (a vallások), a reneszánsz, a barokk egyazon nedveiből táplálkoznak; »Közép-Európa« fogalma jelölheti, továbbá azt a legitim kívánságot is, hogy elismertessék tekintet nélkül a különbségekre, vagy éppenséggel miattuk. Mert ezek a különbségek teszik sajátossá, ezek kölcsönöznek neki külön identitást az egyetemes európai entitás keretében.”
Ahogyan az egyes ember személyes identitása a sajátnak vallott történetekből épül fel, úgy az európai identitást a művészet és a bölcselet történetei adják. Az európai eredetmítosz minden esetben Róma és a kereszténység mediterrániumára megy vissza. Ám Közép-Európa esetében a fentieken kívül megjelenik egy negatív identitás is: a ki vagyok én mellett a ki nem vagyok én kérdése.
Ez a negatív identitás elsősorban a Kelettel szemben nyilvánul meg: „Róma és Bizánc határán születtem és nevelkedtem. (…) Az én oldalamon Rómából jött minden: a latin, mint az egyház és az irodalom nyelve, a középkori hitviták, a barokk stílusban épített fehér templomok. (…) A Kelet felőli veszélyeztetettség érzete kétségkívül már korán megjelent bennem.” (Kezdve az én Európámmal) Ugyanakkor az önmeghatározás igénye a Nyugattal szemben is létezik. Már idéztem: „A kelet-európaiak hamis viszonya a »kulturális központokhoz« a bátortalanságukból fakad: utánoznak, ahelyett, hogy szembehelyezkednének; visszatükröznek, ahelyett, hogy önmagukat nyújtanák.” (A fiatalember és a titkok) – mondja Miłosz. S Konrád azt írja: „Nem sokkal tartozunk a Nyugatnak. Arra legalábbis nincsen oka a nyugati közvéleménynek, hogy erkölcsi méltósággal szemére vesse a kelet-európai társadalomnak: behódolt. Emlékszünk Nyugat-Európára a német megszállás alatt. A Nyugat ne tegyen nekünk szemrehányást. De mi magunk tegyünk magunknak! Mert csakugyan behódoltunk. Jobban, mint kellett volna.” S talán a legradikálisabb vélemény Danilo Kištől: „Európáról mint »une communauté des destins«, egy Gemeinschaft, attól tartok, Jalta és Helsinki után már csak múlt vagy régmúlt időben beszélhetünk.”
S nemcsak Közép-Európa különbözik, hanem a közép-európaiak is. Miłosznál összefügg az identitás és a magyarázat: „Bizonyos értelemben tipikus kelet-európainak tekinthetem magamat. Azt hiszem, igaz, hogy e típus differentia specificája a forma – a külső és a belső forma – hiányára vezethető vissza. Erényei: szellemi mohóság, szenvedélyes vitakészség, érzék az irónia iránt, érzelmi frissesség, térbeli, azaz geográfiai gondolkodás; mindez alapvető hibájából fakad: mindvégig kamaszosan éretlen marad, a belső káosz hirtelen dagálya vagy apálya irányítja.” S Konrád mintha kibontaná ezt a kamasz-metaforát: „Ha Nyugatra jövünk – közép-kelet-európaiak –, egymással cinkosabbak, szolidárisabbak vagyunk, mint a nyugatiakkal, vagy a szovjetekkel. Meghallgatjuk, amit mondanak nekünk, de a negyedét sem hisszük el, s egymás között összenevetünk. Rossz fiúk, hitetlenek, zsiványok, vagányok, dörzsöltek, szélhámosok, túlélők – mi a szívünk mélyén szeretjük a destrukciót, a gúnyolódást, bennünket a történelem cinizmusra tanított.” „E rosszabb Európa lakója megtanulja a világot ironikusan szemlélni.”
Kelet-Európa a saját történet keresése Európa elveszett történetén belül. Nem véletlen mindkét írónál a kamasz-metafora: a kamasz saját bizonytalan, kialakulatlan identitása miatt keresi azokat a történeteket, melyekkel egyszerre akar hasonlítani és elkülönülni. Ez a viszony Európa és Közép-Európa viszonyát az apa-fiú, sőt az apai felettes énhez viszonyuló, ahhoz egyszerre hasonuló és attól különbözni is kívánó lázadó kamasz relációjával állítja párhuzamba.
Danilo Kiš egyenesen azt írja: „Talán Közép-Európa írója vagyok, amennyiben ez bármit is jelent. Ha nem borítaná homály származásomat, kérdem, vajon mi okom lett volna, hogy írásra adjam a fejem?”
„Számomra nem kétséges, hogy értelmem a kétkedés minden lehetséges alkotóelemét abba az európai civilizációba sűrítette amelyben felnőttem. Gyerekkoromra esett az első világháború, amely véget vetett egy bizonyos rendnek, némelyek szerint nagyszerű, mások szerint rothadó rendnek, mindenesetre rendnek. Lezajlott az orosz forradalom, és ezzel megkezdődött az összehasonlítások korszaka: itt-ott. Azt is elmondhatom, hogy a tizenkilencedik századi szenvedések, elkedvetlenedések, kiábrándulások, komor próféciák, amelyeket annak előtte háttérbe szorított a megállapított rend, felerősödtek, kikristályosodtak, minden oldalról ostromolták formálódó értelmemet.” (A Nyugat agóniájáról)
III. Európát elrabolták, Atlantiszt elnyelte a tenger. Miłosz, Konrád, Kiš az elsüllyedt Közép-Európából építi meg a saját Európa-mítoszát. Miłosz heroikus hipotézisében – „Abból indulok ki, hogy Közép-Európa létezik” – Közép-Európa létezése már a grammatika szintjén is Európa létezését feltételezi.
Konrád György szerint ez a vidék a nyugati és keleti kultúra találkozása. „A keleti filozófia szerint belefogni sem érdemes. A nyugati szerint a vállalkozást siker koronázza. A kelet-európai szerint meg kell próbálni, de tudni kell, hogy veszteni fogunk.”
Atlantisztól indultunk, s a Sziszifosz mítoszáig jutottunk. Lehet, hogy Sziszifosz közép-európai volt? Az ember megszólítja a világot, s az nem felel? A világot jelentő Európát szólongatják Miłosz, Konrád, Kiš és a többiek, s az nem felel. Konrád mondatában, „A mi történelmi metaforánk a lengyel lovasság támadása a néma tankok ellen”, a némaság metaforája, a válasz hiánya fontos igazán.
Ám Európa nem a válaszban, hanem a kérdésben van. Sosem lesz olyan, amilyennek látni szeretnénk, s valószínűleg nem is volt olyan soha. Miłosz és a többiek olyannak akarják látni Európát, amilyenné Közép-Európának válnia kellene. Camus metaforájánál maradva, úgy tartják fenn Európa képét, ahogyan Sziszifosz viszi fel a hegyre követ, amelyről ő is tudja, hogy vissza fog zuhanni. S nemcsak Atlantisz volt gyönyörű, de Sziszifoszt is boldognak kell elképzelnünk.
