Verstörténés – ZALÁN TIBOR: Elrajzolódások
Lány olvas meztelen könyvet,
s aki nézi, titokban talán
sorok közt vándorol – nyugodt
póz, hozzá fellobbanó magány.
ZALÁN TIBOR
A KÉP ELRAJZOLÓDÁSAI
egy lélek-falon –
Pasztell-kréta, normál méret
Mintha eleve valaki
titkaként készült volna – úgy rejt,
bár közben megmutatja a
sárga ragyogásba vont delejt.
Lány olvas meztelen könyvet,
s aki nézi, titokban talán
sorok közt vándorol – nyugodt
póz, hozzá fellobbanó magány.
Lágy vonalak, szépség-foglyok,
semmibe lebegő rendszer ez...
Mint aki az űrben forgott
s nem vette észre, hogy este lett...
Kapaszkodnék sárga házak
falába, s köztük is védtelen
Tus – ecsettel, sárga papíron
Magát olvassa
sorsába lapoz a lány
a tiltott könyvben
Tus – vékony tollal, merített papíron
Ha lehetne az
időt visszafelé is
forgatni mellé
feküdne s nem mozdulna
még a halálában sem
Olaj – miniatűr
Félkönyéken olvas a lány s a tenger
mossa combját, vágyakozó a hullám,
melly a könyve lapjain át meg átcsap;
nézi magasból a férfi.
Lágy a csípőn játszadozó kék alkony,
égbe oldja parti homok sárgáját,
méz a bőre, illata messze fénylik,
rázza a férfit a sírás.
Ujja tiltott könyvbe merűl a lánynak,
vágyja és taszítja, amit most olvas,
mintha mindez ővele történnék meg…
Háttal a létnek a férfi
Olaj – normál méret
Sötét az ég kint, mintha az isten is
elfordította volna az arcát már,
kilép, rágyújt, kopár teraszról
nézi az árbocok ón-ezüstjét.
Üres november kék hideget lehel,
az asztalon hosszú, lila gyertya ég,
a lángjától groteszk az árnya,
tántorog át a magány szobáján.
Leül, s a képet nézi a túlfalon,
az olvasó lány sárga-meleg terét,
a lágy vörösbe hajló háttért,
s elnyugodott, pihenő két combját.
Akár ha meglesné, ahogy olvas ott,
a meztelen magányba feledkezőt,
kevéske szégyenérzet benne,
s vágy, hogy a képbe belépni tudjon,
a sárga térben álljon a lány fölé,
ügyelve arra, hogy ne zavarja meg
az olvasásban, illatát csak,
ízeit öntse magába önzőn.
Jelen nincs, múlt sincs, és a jövő meddő,
talán a könyvben benne lehet, miért,
ha egy lapját a műnek látná,
egyszer a titkait átlehelné
szájába – édes szája ha szólna még;
a villanyhoz nyúl, durva a mozdulat,
a hold sem látja már, hogy elzuhant.
Nincs hova, nincs kire… más halál ez
EMLÉKSZEM INGEID ILLATÁRA
Emlékszem az ingeid illatára
mondaná amikor újra látna
és a nikotinszagú ujjaidra
pedig csak azóta kezdtél újra
dohányozni Nem is értem hogy miért
csak azt tudom pontosan hogy kiért
A múltkor jártam egy idegen várost
s az jutott eszembe te itt élsz most
és nem telt az idő és nem a távol
egyedül kerestem az érzetet
közelségedét és azt hogy hiányzol
mindegy-mentem mint akit te vezetsz
bár már tudtam nem leszel olyan bátor
hogy egy kapuban vársz és integetsz
*
A kapuban vársz majd és integetsz
és tudtam azt hogy ilyen leszel – bátor
Mindegy mentem ahová hívsz vezetsz
A közelségedet és hogy hiányzol
kerestem egyedül – azt az érzetet
hogy nem telik az idő a távol
Az jutott eszembe te itt élsz most
a múltkorában bejártam a várost
És azt is pontosan tudtam hogy kiért
s érteni véltem miért dohányzol
szerintem azóta kezdted el újra
bár nikotinszagú ujjaidra
nem emlékszem – mondja ha újra látna
belebújok inged illatába
