Ugrás a tartalomra

 

Batarita a Merlinben

 

A közönség a darab végeztével nem mozdul. Tapsolni is csak nehezen tud. Mi volt ez? Tánc? Filozófia? Meditáció? – Weiner Sennyey Tibor írása 

 
 
 
 
 
 
 
Batarita a Merlinben
 
 
Kijön a közönségtalálkozóra. Visszafogott, szerény és alázatos. Mintha nem is egy teljes órát táncolt volna végig. Butoh tánc. Japán, de mégis jellegzetesen magyar. A közönség a darab végeztével nem mozdul. Tapsolni is csak nehezen tud. Figyel és vár. Magyarázatot szeretne. Mi volt ez? Tánc? Filozófia? Meditáció? Batarita a Merlinben.
Aztán lassan és nehezen inkább érzések fogalmazódnak, mintsem valódi kérdések. Rita elmondja: a lényeg, hogy ő, Bata Rita eltűnjön, teljesen kiüresedjen és átadja magát. Mi, akik különböző sorsokkal érkeztünk ide, saját történeteinket is belerakjuk, saját magunkat is látjuk a táncban, pontosabban az előadásban. Mert a butoh egyre kevésbé tánc és egyre inkább valami nagyon konkrét előadás. Konkrétsága éppen abban ragadható meg, ahogyan a korábban látott elemeket letisztította az előadó. Bata Rita közel két éve dolgozik az Évszakok című darabján. Még Koreában kezdte el, s mi is láttunk belőle – itt Budapesten – kettőt: a Tavaszt és a Telet. Közben rendezte az Operában A kis kéményseprőt és kétszer is megszervezte a Butoh Fesztivált (lásd interjúnkat vele: A tánc ereje – beszélgetés Bata Ritával). Valami olyasmit hozott Magyarországra, valami olyasmivel gazdagított minket és – ne féljünk kimondani – a magyar kultúrát, amit talán fel sem tudunk mérni. Arra a kérdésemre, hogy akkor mi is ez a Butoh, egyszerre avantgarde és zen-e, korábban úgy válaszolt: “Igen, a kettő együtt, ez így helyes, így is megfogalmazhatjuk. A tradíciókat abszolút magával hozza. Az imént a buddhizmusról beszéltem, de nem feledkezhetünk meg japán ősi vallásáról, a sintoizmusról, és a legősibb táncáról, a kaguráról sem. A butoh a sinto jegyeit és a kagura elemeit is magában hordozza, és a japán kultúra lenyomatai, a no, a kabuki mind megtalálhatóak benne. Mivel a japán vallástörténetben a sintoizmus és a buddhizmus összekapcsolódott, elvegyült; ugyanígy ebben a táncban is a gyökerek is ilyen vegyesek. Mint ahogy a japán kultúrában és a mindennapokban általában megtartják a hagyományos dolgokat, tisztelik és magukkal viszik, ugyanúgy ez a tánc is magában hordozza mindezeket. A másik, amit mondasz, hogy avantgárd; igen ez egy abszolút új irányzat, a második világháború befejezése után alakult ki.
A darab utáni közönségtalálkozón Bata Rita elmondja, hogy hat éves kora óta táncol, hogy külföldön több előadása volt és van, s hogy onnan tudja, hogy jó volt-e, hogy mindig hívják más és új helyre is. A közönség soraiban feltűnik egy koreai lány, aki elmondja, hogy felismerte valamelyik tradicionális koreai tánc elemeit a darabban. Rita bólint, mondja a tánc nevét, aztán megnevez még egy japán és egy thai táncot is, amelyekből szintén építkezett a darab, mégse mondhatná, hogy kimondottan az. Egy fiatalember kifejti, hogy talán a zene miatt is – ami külön figyelmet érdemel – számára jellegzetesen magyar volt a darab, vagy magyar elemek is voltak benne. Rita mosolyog, bólint. Igen, ha külföldön workshopokat tart, akkor a csárdást is meg kell tanulniuk a résztvevőknek. De félreértés ne essék, az Évszakok csak építkezik ezekből a táncokból, és végképp nem lehetne azt mondani, hogy afféle kollázs, vagy külön elemekből álló láncolat. A darab teljesen egységes és végletekig letisztult. Már én teszem hozzá, hogy a kíméletlenségig letisztult. Mit jelent az, hogy a kíméletlenségig? Van amikor egyszerűen fáj és kellemetlen, amikor nyüszítene és vonyítana a néző, mert annyira embertelen és annyira könyörtelen az, amit érez, aztán arra gondol: hiszen ez csak a természet, ez csak az évszakok körforgása, ez csak egy menekülő vad, ez csak egy rikoltozó madár, ez egy csíra, amely éppen kihajt. Utána pedig arra gondol, hogy úristen, mi lesz velem-velünk az évszakok múlása közben? Vajon megélem-e kellőképpen a telet? Örülök-e eléggé a tavasznak? Érzem-e jól a nyár hevét? Beteljesedek-e az ősszel együtt? És akkor újra észreveszed, hogy ez “csak” tánc. Semmi több, vagy mégis? Hiszen valaki éppen a lélek húrjait próbálja groteszk arckifejezéssel megragadni. Ám még mielőtt megnyugtatnád magadat, még mielőtt azt mondhatnád, hogy “nyugi, ez csak egy tánc”, nyugalom, mert Batarita táncol, és őt ismered, hiszen láttad már végigsétálni az Andrássy úton, szóval ő is egy közülünk, akkor megint látod az ősanyát, a tengert, a tűző napot, a mulandóságot és a rothadást és a halált és az ebből fakadó újjászületést. Eltávolodsz mindentől és közeledni kezdesz valódi önmagadhoz. Kitisztul tudatod, szétperzselődnek az asszociációs láncolatok, maradnak a színtiszta ideák és a puszta lélegzetvétel, az üresség. Ez az üresség hasonlít a legjobban a meditációhoz, a letisztultsághoz és a csendhez. Az állapot, amelyben nem oly perzselők a vágyak, amely karnyújtásnyira van a megszabadulástól. Mindez persze tünékeny, mikor meg szeretném fogalmazni, már nem olyan, már nem az. Ez az írás is csupán egy igen halvány kísérlet arra, hogy elmondjam, amit régóta érzek, amiért fontosnak tartom, hogy Budapesten a Merlin Színházba el lehet menni és meg lehet nézni Batarita előadását.
 
Weiner Sennyey Tibor
Fotók: Alfredo Pastor
 

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.