De ha a modern ember – mint hirdeti – az atavisztikus szokások, vallási babonák, elnyomó társadalmi rendszerek kötelékeitõl megszabadulva immár nemzedékek óta szabadon szárnyalhat, alkothat és építheti világát, miért sokasodnak egyre és öltenek mind fenyegetõbb alakot szűkebb és tágabb, mára már bolygónyi háza táján a természeti, egészségügyi, társadalmi, politikai gondok és katasztrófák, ahelyett, hogy hírbõl ismerné már csak a háborút, az éhínséget, a járványokat, a népbetegségeket, a szociális igazságtalanságokat?

Senki sem hiszi magát annak a kevésnek, ami valójában.
Az élet napi küzdelem a saját ostobaságunk ellen.
Egy népes város embertömegében sétálva lehetetlen hinnünk az ember fontosságában.
Ha valakiről azt mondják, »korának embere«, akkor mindössze annyit állítanak, hogy adott időpontban megegyezik az agyalágyultak többségével.
Nincs veszélyesebb, mint megsérteni olyasvalaki előítéleteit, aki azt állítja, nincsenek neki.
Jólnevelt az, aki elnézést kér, amikor jogait gyakorolja.
Az ember néha kétségbeesésében is méltóságteljes, de ritkán remél értelmesen.
Gyűlöleteink a ranglétrán elfoglalt helyünket tükrözik.
A megbocsátás a megvetés kifinomult formája.
Fiatalon attól fél az ember, hogy ostobának nézik; éretten attól, nehogy az legyen.
Minden ifjú ember irigységet kelt bennem, mindaddig, míg felfedezem az ifjúsága mögött megbúvó szánalmas lényt, akivé majd lesz...

A modernitás remetéje.
Nicolás Gómez Dávila

Széljegyzetek a töredékek katedrálisához (4.)

“Az ember nem fejlõdik” – intézi el egyetlen tollvonással Dávila az utóbbi két-három évszázad uralkodó tudományos teóriáinak, egy­mással hadakozó politikai, gazdasági és társadalmi doktrínáinak közös sarktételét, amely mára már globális közvélekedéssé szilárdult. “A tör­té­nelem lényegesen békésebb volna, ha csupán ökonómia és szex volna benne. Az ember azonban ennél sokkal szörnyűbb bestia” – jelenti ki a kolumbiai filozófus, majd a feje tetejérõl a talpára állítja a mo­dern társadalomfilozófia alapvetõ axiómáját: “Az emberi ter­mé­szet nem eredménye, hanem oka a társadalomnak.”
 
  

Szóbeli vérfolyások    

E makacs tényen szenvednek hajótörést naponta a korunkat meghatározó nevelésprogramok.

“A »személyiség szabad kibontakozásának« eszméje nagyszerűnek tűnik mindaddig, amíg nem találkozunk olyan egyénekkel, akiknek személye szabadon bontakozott ki.”
Nem kevésbé lesújtó Dávila véleménye a modern világ kultikus, lépten-nyomon imamalom-szerűen hangoztatott fogalmairól.

“»Emberi méltóság«, »az ember nagysága«, »emberi jogok« stb.: szóbeli vérfolyások, amelyeket a reggeli borotválkozáskor a tükörbe vetett puszta pillantásnak el kellene állítania.”

“Az »emberi méltóság« minden definíciója, e csupa révült fohász helyett vegyük ezt az egyszerű, szerény meghatározást: mindent lassan csinálni.”

Nemhogy “még” nem nagy tehát az ember, ahogy a költõ – költõnk – mondja, hanem egyenesen egyre zsugorodik szellemi és erkölcsi dimenzióiban még eredeti, eleve kétségbeejtõ létállapotához képest is.

“A modern ember nem szeret, hanem menekvést keres a szerelemben; nem remél, hanem menekvést keres a reményben; nem hisz, hanem dogmákba menekül.”

E dogmák, közkeletű téveszmék legsúlyosabbika kétségtelenül a fejlõdésbe, a haladásba vetett vakhit. De ha a modern ember – mint hirdeti – az atavisztikus szokások, vallási babonák, elnyomó társadalmi rendszerek kötelékeitõl megszabadulva immár nemzedékek óta szabadon szárnyalhat, alkothat és építheti világát, miért sokasodnak egyre és öltenek mind fenyegetõbb alakot szűkebb és tágabb, mára már bolygónyi háza táján a természeti, egészségügyi, társadalmi, politikai gondok és katasztrófák, ahelyett, hogy hírbõl ismerné már csak a háborút, az éhínséget, a járványokat, a népbetegségeket, a szociális igazságtalanságokat? Nincs itt valami alapvetõ hiba a számításban, netán már a megoldandó egyenlet felírásában? Dávila szerint az ember kihagyja, illetve hamisan tételezi éppen kalkulációja legfontosabb elemét – saját magát.

“Korunk minden nyugtalanító és ijesztõ, a katasztrófák prófétáinak pesszimizmusát igazoló jelensége pusztán abból áll, hogy az emberi természet folyton ugyanaz marad a világban, amelyet egy bizonyos anyagi haladásnak a tõle megmámorosodott emberiség szerint teljesen át kellett volna alakítania.”

Ecce homo

“Sok van, mi cso­dálatos, / De az em­bernél nincs sem­mi cso­dála­tosabb.” – zengi Szophoklész színpadi kara har­mad­fél ezredév táv­la­tából, de a kései nézõ­téren csak fejét csó­válja a bogotai remete. Az õ homo sapiens-portréja kissé másként fest. Mindenekelõtt – és a szerzõ korántsem csak a többiekre gon­dol – menthetetlenül ostobák vagyunk.
“A kegyes gondviselés minden embernek meg­adja mindennapi bárgyúságát.”

“Senki sem veti meg annyira a tegnap osto­ba­sá­gát, mint a mai tökfej.”

Talán nem árt e helyütt megjegyezni, hogy az ostobaság nem az okosság, hanem a bölcsesség ellentéte. A modern kor embere, s a mai különös­képpen, teljesen összekeveri az éles észt, hatalmas tudást és mûveltséget a bölcsességgel. Pedig a legsziporkázóbb elme, a legtudósabb aggastyán is lehet ostoba, és gyakran az is. Ugyanakkor írástudatlan pásztortól a tanyasi anyókáig sok egyszerű, lenézett emberben lakozott és lakozik a bölcsesség, amely a tudáson túli megértés, az igazi, a fontos, a taníthatatlan, megtapasztalt dolgok tudása, derűs belenyugvás és – igen – becsület és szeretet. A fölényes értelmû, a zseniális sokszor irigy, bosszúálló, gonosz; a bölcs, mégha középszerû is, sohasem. Ezért mondja Dávila, hogy:

“Az ember inkább képes hõstettekre, mint tisz­tes­séges gesztusokra.”

Ostobaságunk ugyanakkor önhittséggel párosul. Milyen nagyra tartjuk magunkat! Holott:

“Az olyan ember, akinek általános eszméi ér­de­ke­sek, éppoly ritka, mint az, akinek személyes közlendõi nem keltenek érdeklõdést.”

“A »sokat megélt« ember tapasztalata általában nem korlátozódik-e néhány közönséges anekdotára, melyekkel gyógyíthatatlan gyengeelméjűségét ékesíti?”

Kudarcainkat, csalódásainkat azonban nem tekint­jük képességeink, jellemünk, tetteink természetes következményeinek.

“Mindazok, akik felpanaszolják életkörülményeik szűkösségét, az eseményektõl, a szomszédoktól, a tájtól kérik számon ama érzékenységet és értelmet, amelyet a természet megtagadott tõlük.”
“Kevés ember viselné el életét, ha nem érezhetné magát a sors áldozatának. Az igazságosat igaz­talannak nevezni a legközkeletűbb vigasz.”
Dávila emberképének másik központi eleme a középszerűség. Gyakran elmélkedik arról a kínzó szakadékról, amely önmagunkról alkotott képünk, feltörekvõ vágyaink és valódi énünk, tehetségünk között tátong.

“A középszerű titokban tudja, hogy õ középszerű, de reméli, hogy téved, és súgva kérdi önmagától: talán mégis tehetséges vagyok? Semmi sem teher­men­te­sítené annyira a könyvtárak polcait, mint az, hogyha megbíznánk tágra nyitott szemünk tiszta látásában. Megtanulni középszerűnek lenni nehéz feladat. Valamennyien a Párhuzamos életrajzok vá­ro­má­nyo­sa­ként születünk, kemény dolog megelégedni azzal, hogy csak a hatósági nyilvántartásban szerepel a nevünk.”

A sorsunkkal való bátor, õszinte szembenézés után nem marad más hátra, mint vállalni a meg­vál­toz­tat­hatatlant, tennünk, amit tennünk lehet és kell.
“Miért kellene szenvednünk attól, hogy te­het­ség­te­lenek vagyunk, hogy érezzük, mennyire hiá­ba­va­ló­an áhítozunk a nagyságra, ha egyszer annyi szép­ség kínálkozik szemünknek? Mennyire fontos is az, mik vagyunk, ha végül elfeledett büszkeségünk és végre megtalált alázatunk lehetõvé teszi számunkra, hogy szeressük a világ ragyogását?”

Szellemi zarándoklat    

Sztoikus életbölcselet. Mintha Marcus Aureliust vagy Pascalt olvasnánk:
“Gondold meg, hogy csak egy része vagy a világnak, egy része a társa­da­lom­nak, egy része az emberi szellemnek. Az értelmetlen lelki büszkeség, mely minden korlátozáson felhá­bo­rodik, arra indít, hogy megfeledkezz emberi ter­mészetedrõl. De így csak azt éred el, hogy minden meg­sebez, hogy csakhamar meg­sem­misítve érzed magad, mihelyt valami hatékonyan érvényesíti létét.
Nem kívánom, hogy, amennyiben pusztán egy téged körülvevõ egész részeként ismered fel magad, megelégedj a gépalkatrész mechanikus tevékenységével, hogy alárendelt feladatod kielégítsen, míg ki nem merülsz benne. A helyet, amelyet elfoglalsz, a helyzetet, amelyben vagy, el kell fogadnod mint csekély jelentõségű pontot egy mérhetetlen területen. Ha túl vagy a becsületes belátás és õszinte kiigazítás aktusán, immár a nagyvilág felfedezése gyönyörűséges munkájának szentelheted magad. Röviden: mondj le a hódító nevetséges ambíciójáról; elégedj meg a tudásra szomjas utazó nomád feladatával.”

De ez a szomjas utazás nem a hõs felfedezõk és úttörõ kutatók, folytonos kihívást keresõk vakmerõ bolyon­gá­sa viharos világtengeren, gyilkos sivatagban, zord kõrengetegben, végtelen jégmezõn, félelmetes õser­dõben; mégcsak nem is páratlan természeti szépségek, csodás műemlékek, ismeretlen helyek meglátogatása. A szellem utazásához – az olvasáshoz, meditációhoz, álmodozáshoz – egy lépést sem kell tenni. És Dávila évtizedekig ki sem mozdul otthonából.

“Nem akartam utazni, hiszen minden táj, amely megérint, összetöri a szívem, mert nem idõzhetek ott örökké.”

E fájdalmas lírai indokláson túl más is visszatartja azonban az utazástól a kényes szellemet az utazások korában.

“A mindenfelé tóduló embertömegek századában, amikor minden fényes helyet meg­szent­ség­te­lenítenek, a jámbor zarándok csak úgy fejezheti ki kegyeletét valamely szent hely iránt, hogy nem látogat oda.”

És lehetetlen nem gondolnunk az író félévszázados remetelakára, a kolumbiai fõváros peremkerületének ódon villájára, amikor ezt olvassuk:
“A világ legszerényebb helye a világ közepe, ha egy éber értelem lakik ott.”

Hudy Árpád
                                        

(Az esszében szereplő Dávila-idézetek a szerző fordításai.)