Mély és a hagyományokra oly érzékeny hite arra késztette Dávilát, hogy kritikusan szemlélje egyházát is, különösen pedig a II. vatikáni zsinat után megindult modernizációs folyamatokat.

Istenen kívül nincs semmi, amiről komolyan kellene beszélni.

A gondolkodás megkerülheti Isten eszméjét, amennyiben arra szorítkozik, hogy alárendelt problémákról elmélkedjék.
Összefüggő világképe legfeljebb Istennek van.
Az ember csak akkor fontos, amikor Isten beszél hozzá.
A kultúrák kiszikkadnak, mihelyt vallásos elemeik semmivé foszlanak.
Nincs olyan ostobaság, amelyben a modern ember ne volna képes hinni, amennyiben azzal kitérhet a Krisztusban való hit elől.
Ha az ember nem hagyja, hogy Isten vezesse, majd vezetik a démonok.
A legnagyobb modern téveszme nem az, hogy Isten halott, hanem hogy az ördög az.
A pokol az a hely, amely csak a paradicsomból határozható meg.
A hitetlen azt képzeli, hogy a vallás megoldásokat kínál; a hívő tudja, hogy csupán a rejtelmek gyarapodását ígéri.
A misztikus az egyetlen igazi becsvágyó.
A polgári-liberális demokrácia olyan antropoteista vallás, amely titokban Istennek tartja az embert.
Az ateizmus nem szabaddá, hanem a legabszurdabb immanens üdvözülési ígéretek rabjává teszi az embert.
A pokolhoz vezető titkos ösvényen egynél több isten is megbúvik.
 

A modernitás remetéje.
Nicolás Gómez Dávila

Széljegyzetek a töredékek katedrálisához (3.)

“A vallás nem a világról szóló tanítás, hanem elégtelenségének megtapasztalása; másszóval tapasztalaton alapuló megállapítása egy idegenszerű jelenlétnek a közönséges dolgokban.”

Ez a mindennapjainkban megtapasztalt idegenszerű jelenlét – Isten.

Negatív és pozitív evidencia

“Isten személyisége nem egyéb, mint annak lehetetlensége, hogy elképzeljük, a világ értelme az ember nyomorú személyiségének van alárendelve.”

E negatív evidencia mellett Dávila számára Isten létezésének bizonyítékai az embert irányító erkölcsi parancsok.
“Az, hogy bármiféle kötelesség volna, ha Isten nem létezik, ostobaság.”

Isten ugyanakkor nem általános eszmékben gondolkodik. Ezért az absztrakciónál sokkal jobban megközelíti a személyes tapasztalat, amelynek nem is kell feltétlenül vallásos élménynek lennie.

“Szeretni annyi, mint úgy látni egy lényt, ahogyan Isten látja.”

Ugyanis Isten – a kereszténység, a katolicizmus Istene – minden teremtményt szeret. Kegyelme révén üdvözülhet az eredendő bűnét egyéni vétkeivel tetézõ ember.

“Minden reményünket Isten igazságtalanságába kell vetnünk.”

A legújabb korok hitét vesztett, vallásától megfosztott embere azonban egészen másban bízik.

“Egyetlen modern ember sem nyugszik bele abba, ami, kezdve attól, aki elérhetetlen nagyságra tör, és egészen addig, akit emberi természete sért és elkeserít. Még napjaink önelégült középszerűje is embervoltának meghaladására vágyik, és reméli, hogy a tech­nikai haladás megváltja őt, amennyiben felszámol minden, az emberre jellemző korlátot. Ostobaság, kegyetlenség, szenvedés, öregség, halál – mindent véletlenszerűnek és leküzdhetőnek vél, de, ellentétben a kereszténnyel, nem akarja megfizetni meg­váltásának árát.”

Maga és embertársai problémáinak, devianciáinak okát nem önmagában, nem a normákat megszegõkben keresi és találja meg.

“Kizárólag a társadalmat, egy bizonyos társadalmi struktúrát felelőssé tenni a bűnökért, hibákért és perverziókért az egyetlen lehetőség reményt gyújtani az Isten távolléte miatt a kétségbeesés áldozatául esett szívekben.”  

    

Antropoteista vallás

Ez a szemlélet a politikai dimenzióban implicit ideológiai messianizmusként jelenik meg.

“A demokrácia az ember megváltását reméli és az embernek vindikálja a megváltói szerepet.”                            
“Dávila    hatalmas      ráfordítással       próbálja bizonyítani, hogy a polgári-liberális de­mok­ráciák világnézetileg nem semlegesek, hanem egy »antropoteista vallás« az alapjuk, azaz titokban Istennek tekintik az embert. Egyik első empirikus indiciuma ennek a modern állam ellenséges beállítottsága a hagyományos vallásokkal szemben, amelyeknek igazság-követelményei keresztezik a demokráciák útját. Argumentációja lényegében inkább alkotmány- és államjogi. Ez mutatja, milyen aprólékos megfontolások húzódnak meg a pimasz aforizmák mögött. Központi gondolata a polgárok ama furcsa hajlandósága, amellyel az alapértékek és lelkiismereti kérdések esetében is elfogadják a többségi döntéseket. (…) Az egyéni szabadság elviselhetetlen korlátozása, ami a többségi elv velejárója, szintén csak akkor fogadható el, ha a polgár feltételezi, hogy a többségi vélemény magasabb, kvázi isteni értelem kifejezése. De hogyan lehet ennek az értelemnek a letéteményese az ember? Éppen ez – mondja Dávila – a demokrácia misztikus hitének magva, amelyről felismerhetõ álvallásos jellege.” (Jens Jessen, Az utolsó reakciós [Der letzte Reaktionär]  DIE ZEIT  2004. 02. 26.)
A reakciós szilárd meggyőződése, hogy a modern kori bajok gyökere az ember elfordulása Istentől, önfelhatalmazása arra, hogy saját kezébe vegye sorsát, vagyis az az újkori hit, hogy az ember saját maga által, Isten kegyelme nélkül boldogulhat. A modernitás alapelve az “abszolut függetlenség”.
“Ha azonban az ember függőségének elve a vallás lényegéhez tartozik, akkor, e tény intézményi megfelelőjeként az egyház is antimodern tényező. A  hagyományos vallásnak a liberális »ahogy tetszik« közegben végbemenő szétmállása ellenében a modernség-kritikus katolikus lakonikusan megállapítja: »Az igazi vallás szerzetesi, aszkétikus, tekintélyelvű, hierarchikus.«” (Till Kinzel, Parteigänger verlorener Sachen [Veszett ügyek pártján])

A katolikus katedrális építőkövei

“A jelen elemzése által, annak ellenében fogalmazta meg “örök anthropológiá”-ja töredékeit” – mondja Dáviláról Martin Mosebach, a Remete a lakott világ végén (Einsiedler am Rand der bewohnten Erde) című esszéjében. “A katolikus egyházban, annak fiaként, nemcsak a számos keresztény felekezet egyikét látta, hanem minden vallás hatalmas gyûjtõmedencéjét, a pogányság örökösét, a továbbélő ősvallást.”
 

“Az összehasonlító vallástörténet nem a vallás legrosszabb ellensége, hanem egy alapos apologetika leggazdagabb fegy­vertára.”
 

“A keresztény kultusz a paleolitikum barkangjaiban születik meg; az ausztrál õslakos vagy a pigmeus teológiája ugyanúgy építőköve a katolikus katedrálisnak, mint az alexandriai teológia.”
 

És ehhez kapcsolódóan egy idézet, amely akár a magyar Boldogasszony-kutatások mottójául is szolgálhat, különös tekintettel Daczó Árpád (P. Lukács O. F. M.) csodálatos könyvére (Csíksomlyó titka. Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2000.):
 

“Szűz Mária alakjának szépségét egyszerre adja az általa legyőzött istennők szakrális kísérete, amelyekre emlékeztet vagy amelyeket helyettesít, és az a mód, ahogyan transzcendálja õket.”
 

Az ördög hisz Istenben

Mély és a hagyományokra oly érzékeny hite arra késztette Dávilát, hogy kritikusan szemlélje egyházát is, különösen pedig a II. vatikáni zsinat után megindult modernizációs folyamatokat.
 

“A modern papság azt hiszi, hogy Krisztus emberi voltát hangsúlyozva közelebb viszi Hozzá az embereket. Elfelejti, hogy Krisztusban nem azért hiszünk, mert ember, hanem mert Isten.”

“Miután nem sikerült elérnie, hogy az emberek tanítása szerint éljenek, a jelenlegi egyház elhatározta, hogy aszerint tanít, ahogyan az emberek élnek.”
 

De a bajok ennél is régebben kezdődtek.
 

“A Biblia betű szerinti vagy allegorikus magyarázatának a történelmi exegézis javára történt feladása után a katolicizmus többé nem gyermekes és könnyű tanításként, hanem szubtilis doktrínaként hat.
A természetes emberi ész emiatt olyan megértési nehézségekbe ütközik, amelyek inkább a relativitás-elméletre, mintsem Berossos kozmogóniájára emlékeztetnek.”
 

A hitről szólva Dávila brilliáns racionalitással érvel éppen a ráció abban való túlsúlya ellen:
 

“Nem értem, hogyan tántoríthat el valakit az értelem a katolicizmustól; ha engem valami megállítana a küszöbén, akkor racionalizmusa és az értelembe vetett túlzott bizalma.”
 

A vallás elsősorban nem fogalmi, logikai konstrukció, hanem az a végső egzisztenciális menedék, amelyet modern pótlékai nem képesek megteremteni.
 

“Mindazok, akik érveket véltek felfedezni a katolicizmus és általában a vallás ellen oly sok, nyilvánvalóan beteg és az őrület komor formáihoz közel álló szent életrajzában, nem ismerték fel, hogy mi sem igazolja jobban a vallást, mint éppen ez a különleges erő, mely képes gyümölcsözõvé tenni egy nyomorult egzisztenciát, ahelyett, hogy átengedné a tudományos kezelés szomorú terméketlenségének valamely hygiéniai szanatóriumban.”
 

Sok hagyománytisztelő, konzervatív kortársától eltérõen Dávila nem fél a hit eltûnésétõl, hiszen az az emberi lét alapja.
 

“A vallás halálát hirdetõk ugyanúgy megnevettetnek, mint azok, akik azt jövendölték, hogy a mozdonyok megölik majd a költészetet.”
 

Tulajdonképpen mindenki hisz, csak vagy nem tud róla, vagy küzd hite ellen.
 

“A kereszténység nagy ellenségei nem a fényére érzéketlen szellemek. Akár ellenségessé, akár közömbössé teszi őket a kereszténység iránti vakság, ez az ostobák elõjoga. A vele szembenálló nagy  értelem nem ignorálja és ismeri félre a kereszténységet, amikor támadja. Egy pillanatig sem szabad azt képzelnünk, hogy az ördög nem hisz Istenben.”

(Az esszében szereplő Dávila-idézetek a szerző fordításai.)