Senki sem árva

MEDITÁCIÓ

Nem az enyém az Adria. Nem az enyém a múlt.
Valami mégis fogva tart. Vagyonom súlya sújt.
Nem az enyém az örömöm. Nem az enyém, ami új.
Szabad-e, aki nincstelen. Szabad-e, aki úr.
Vagyok-e, mikor nem vagyok. Vagyok-e én, ha te.
Gyakori-e az áldozat. Soha se. Néha se.

KELL-TETŐ
(sámándal)

Ez is sárga, de unom. Ami sárga, de finom.
Egész ajtós kulcslyukon: magam kiadom.
Ez is piros, de finom. Ami piros, unalom.
Ki-kilépek rossz emléknek háromszárnyas ablakon.
Ami jégkék, hatalom. Túl kék vagyok, uralom.
Megtapadok a szívekben, pókháló a falakon.
Ami lila, csupa nyom. Én is lila, tagadom.
Kohászok a fémet Ózdon, forró vérem folyatom.
A fekete irgalom. Fehér vagyok, nyurga gyom.
Behunyom és kikapcsolom, kel a nyugalom.

VARÁZSNE

Ne féljek! Van virág. Részegen megélnek.
Remegés ellen az emlékek. Kellékek.
Ne remélj, reménykedj. Párolgó boldogság
térdel a melleden. Teérted imádkozik.
Minden mindig ugyanúgy elváltozik.
Ne féljek! Van elkülönített szabadság.
Gondoskodik rólad az isteni hanyagság.
A pompás havazásban nem az esés a fontos.
Különös zuhanás emel a magasba.
Tegnap van ma. Holnap van ma. Ma van ma.
Mondatokat kényszerítek egy-egy szavamra.
Ne féljek! Én maradok én, ha el is cserélnek.
Van ének. A hangzavarban kis tavasz van.
Ne féljek!

Van, hogy az ember büdösen, zaklatottan, remegve áll ki a többiek elé, pedig nem lenne muszáj. És rettegve áll, és elveszít mindent. A méltóságán túl közöny jön, majd részvét. És szeretni kezdi azokat, akik undorodnak tőle.

KINT VAGYOK

Elkezdtem érteni. Tudatom a nyájjal,
nem vigyáz rá senki. Alkony van, üres.
Mától minden ember egyenragú lesz.
Érteni tudatom. Minden versem várfal.

Magány van itt, tudtuk. Hófehér a bánat.
Lassított teremtést narrál a jó Isten.
Étel, ital bőven. Csak éppen só nincsen.
Sok lelkem van. Pár napja kiszállnak

mélyálmos testemből. Fényűző ájulás.
Ha nem a lélek sárgul, megsárgulna más.
Félelmetes, ahogy folyton létezni kívánnak
a szenvedők. A sminkelt könnyek utcabálja

folyik. Keresztbe kasulás. És nem minden hiába.
Fejemet ráhajtom a pocsolyák kútjára.
Készítik már nekem a kegyelmi ozsonnát.
A szívemen néhány utolsó remény oson át.

MAGZATMÁZ*

megvolt a nagy alvás. meg a hosszú álom.
a város széli házra vigyázott a tél.
alszik végre, súgták a hozott fák, a nyáron
bolond volt, és költő. szerelmes. kevély.
kibomlott a madzag, a szívből, mint a magvak,
kiestek a múltból az ólomkatonák.
nem tartok meg semmit, végül is, magamnak,
üresek, fehérek a legbelső szobák.
de minden ajtó nyitva. és nyitva minden emlék.
titka, bűne nincsen semminek se már.
üzenem a nőnek: szerelmese lennék.
Vernix caseosa. Megszült a halál.

SENKI SEM ÁRVA

Gondos az Isten. A csillagokat ki-kihordja az égre.
Festi az ég alját, feketét szelídít puha kékre.
Szép nap ez. Ülnek a fák a tavaszban, a nyárban.
Szív, szem, kéz! Társat keresünk valahányan.
Lassul a fény, beleolvad a szembe. S könny, ha kicsordul.
Jó kacagás ez, nem szomorúság. Látszik a béke:
kék lufi-hadsereg érkezik és pukkad ki a szívben.
Mézmeleg édességétől elalélnak a földön, a vízen.
Csók a családnak, s jó sütemény a barátnak.
Tárd szét két karodat! Verdess! Ma kinőnek a szárnyak!

A kezdetek legfőbb baja, hogy végük van. A folytatással meg az, hogy nem létezik, mert azonos a kezdettel, ezek  együtt valamik, külön-külön nem léteznek. Viszont a dolgoknak van végük. A megszűnésük utáni hiányban ugyan karakterük szerint nem felismerhetőek. De vajon akad valaki, akinek olyankor eszébe jutna keresni, ami akkor már nincs sehol, emlékezetben sem?

A gondolat, hogy nincs mindenre szükség, hol elszomorító, hogy felszabadító. A remény aritmiája azonban fárasztó.  A mozdulatlansággá merevedő okosság pedig kiábrándító. Vakmerőségük, butaságuk miatt így lesznek hétköznapjaink főszereplői a tolvajok és az erőszakosok -- a hagyománytisztelők és az erősek helyett.

Végül is lemondok minden reményről. Nagy ívű lírák tájékoztatnak, hogy nem lehet senki javára. Függöny.

SANZON

Számolgattam, elszámoltam.
Kék a szégyen, éget.
Gyakran volt, hogy tévesztettem
önmagammal téged.

Pedig a szem zöld és barna.
Megelőzted bűnöm.
Dzsungelből a sivatagba
lakótelep-űrön.

Vállalások. Vállak nélkül.
Bárcsak lenne szépség,
szívemhez, mi hozzá kékül.
S kéne, hogy ne értsék.

Minden verseny, mérőeszköz
hiányában két fa
jó lenne, ha összedőlne
viharokban néha.

Appendix:

Simuló, lágy nemmel
kellett ma ébrednem.
Ormótlan igen volt
akkor a szívemben.
Fogadtam magammal.
Vesztettem örömmel.
Félek nyugalomban.
Szememben örök-nem.

Elnyúztam már egy csomó cipőt. Lefogadom, ha nagyon töröm a fejem, emlékezni tudok az első cipőmre. De szívesebben emlékszem azokra, akiket kedvelek. A koldusokra, a bűnösökre, azokra, akik félnek. A magányosokra, az öregekre, a megcsonkítottakra, a hajléktalanokra, a rossz szagú emberekre, a csúnyákra, a szegényekre, a hangoskodókra, a gyerekekre, az özvegyekre, a sikertelenekre, a megalázottakra, a becsapottakra, a tanulatlanokra, az elítéltekre, a némákra, vakokra.

Szerelmesekre, drogosokra, alkoholistákra, a munkásokra, a betegekre, az őrültekre, a megvertekre, a kurvákra, az árvákra, a önző emberekre, a dadogósokra, a cigányokra, a kínaiakra, a hazugokra, a nyertesekre, a sikeres emberekre, az önteltekre, a céltalanokra, a büszkékre, az öngyilkosokra, a rettegőkre, a tolvajokra, a zsidókra, a  költőkre, a színtévesztőkre, a kegyetlenekre, a homokosokra, a szökevényekre, a száműzöttekre, az autistákra, a prófétákra, a megszállottakra, a halottakra, az éhezőkre és a szomjazókra.

Nem szeretek emlékezni magamra. Azt szeretem, ha helyettem emlékeznek rám.

* Korábban már publikált vers, jelenlétét az összeállítás egysége indokolja