Részletek Soós Gábor Szép lassan című verseskötetéből

„Az agy csak gombóccá gyűrt lepedő,
amin az arca minta, és mintha
képregény kockákon történne mindez,
s minden meg lenne előre írva.”

– Soós Gábor Könyvhétre megjelenő verseskötetébe pillanthatnak bele

Kapcsolódó anyag: interjú a szerzővel

Előfordul, hogy a bús férfi nem panaszkodik, hanem általában csak úgy van. Nézeget (jó, azért szomorúan, vagy inkább afféle szelíd mélabúval). Küszködik, törekszik, csinál. Mászkál, kirándul (másokban), vendégeskedik. Sokan szeretik a költészetet, az ő szerencséjükre ez a kedves, emberi férfi nagyon jó költő is egyben. Ez is előfordul. Olykor maró gúnnyal is beszél, hogy máshogy tenné (ez itt egy új, még romosabb lelkű Közép-Kelet Európa is, ahol Hrabalnak még mindig igaza lenne: nem érdemes kijózanodni), de gúnyában szeretet és szánalom van, általában is a törött és kifacsarodott lényekkel való sorsközösség vállalása. Ez persze elvileg nem túl bonyolult, hiszen felnőttként milyen egyéb elképzelésünk lehetne az életről? Soós Gábor nem növesztett költői attitűdöt magának, sallangmentes, szelíd, pontos. Halkan megjegyzem, azért tudjuk, milyen régi és erős esztétikai iskolát jelent ez a „vonal”. Egyszerűsége nem formai, tele van lírai játékkal, zsonglőrködéssel, tűzszerekkel. Csak fontos velejárója a kockázat: az ilyen hangvétel nélküli hangvétel megköveteli, hogy a vers éljen, hogy evidens legyen, amit a valóságból kivágott, ha már annyira velünk történik, újra történnek velünk a hősök (bizony fehér babák ők, lányok és nők) és a főhős (afféle férfi, mint említettem, egyébként ráadásul bízva bízik), ahogy Whistler mondta, „a művészet megtörténik” Soós Gábor verseiben: mi magunk, ez a nekünk adott világ.

Horváth László Imre fülszövege a kötethez

Dóra át a városon

       Van benne valami ijesztő.
Szorongva megy át a városon.
Nem olyan hülye, hogy elhiggyen bármit.
Behunyja szemét, mikor átoson
a metró vele a föld alatt.
Befelé fordul, így halad,
átrágja magát bűzön, koszon,
mindennap át a városon.

     Van benne valami érdekes.
Szikrákkal szórja testét a nap.
Ahol felbukkan, némán összesúgnak
a háta mögött a sugárutak.
Porcelánbabányi arcokon,
sok kis vértelen vérrokon,
megesik szíve, szeme kutat,
keres, nem talál kiutat.

      Van benne valami előkelő.
Esténként, ahogy belecsobban
a zajtenger süket némáságába,
s ringatózik a pesti habokban.
Ahogy vésődik tudatába:
a fontos: ne legyen kába.
Erre született, egyre jobban
érzi magát a mindennapokban.

Szép lassan

belopja magát a fejedbe.
Önmaga körüli pályára állít
néhány egyszerű gondolatot.
Neuronjaid között gravitál, míg
lágyan vonzani kezdi, amit
magadba temettél. Gyertya és fejfa
nélküli sírhant bőre úgy nyílik,
mintha lenne sütőben a hurka.
Önkéntelenül beleharapsz.
Lassan kijelentéssé válik.
Nekinyom egy illemhely csempéinek.
Köréd fonódik. A hajaddal játszik.
A szemedbe néz. Igazából csak ennyi.
Két nyílás, amin úgy jár át hozzád,
hogy tudja, mit kell hozni, mit vinni.
Valami űz hozzá. Akárha honvágy.
Már mindent akarsz, s ez őt takarja.
Az összes titkod, gyengéd csak adat.
Ősi játszótársad, ha táncol,
csörgeti elcsent kacatjaidat.
Az agy csak gombóccá gyűrt lepedő,
amin az arca minta, és mintha
képregény kockákon történne mindez,
s minden meg lenne előre írva.
Az élet kaland. Hát hogyne. Hát persze.
Egy lélektani kalanddráma.
A szerelmes ember szeme úgy villan,
ahogy fényszóró. Bele az éjszakába.
A lába úgy remeg, ahogyan nem remeg
a gázon, amikor padlóig nyomja.
A sötétben vadak. Démoni valóság.
Egy kiszáradt táj önpusztító szomja.

Én is tenger

Te a mólóra gondolsz, én kikötök.
Megfogadom, hogy többé soha.
Márvány a víz, pár vásott kölyök
dobálja kaviccsal. Dagad a boka.

Mint a hullám. Püffed, de nem fáj.
Nem ér ez semmit, homokkaloda.
Úgy kell nekünk, hanyatt feküdtünk,
s belepett ez a mindennek pora.

Fekete, kék, csillagok, felhők.
Milyen sok mindent megfejtettünk.
Belénk süllyed, ami tükrözendő.
Nem folyó, hanem tenger van bennünk.

Már ványadt köröttünk ez a holdszak.
Csak kunkorodunk az egyenesben.
Minket csak úgy ide-, összehordtak.
Hozzávalók valami levesben.

Nem érez semmit, akár a hullám,
csapdos, hisztizik, felhőket óhajt.
Bajt. Pár-havi vért. Súgja: alakulj rám!
Mosolygok. Rajtoltatom a hollórajt.
 

Játék

Úgy hatévesen kezdődött,
hogy választottunk szerepet,
s elhittük egymásról,
hogy mindenki az, aki.
Praktikusan váltogatva
voltunk mindig egy más,
s mivel kitalálni nem lehetett,
mert azt senki nem ismeri,
néha kelletlenül,
néha lelkesen, de rendszeresen
választottam magamnak új nevet,
elvileg egyéniséget.
Nem voltam túl élelmes gyerek
ebből a szempontból,
csupa mellékszereplő
jutott nekem csak, pl. Chewbacca
– az idő tájt kötelességtudóan
hörögtem és vonyítottam,
s csak nagyritkán szóltam.

Belegondolva: nem is vonzott
az egész. Pláne nem a főszerepek.
Unalmas, ezerszer eljátszott
történetek, de én mindent csak
egyszer éltem meg.
Viszont kényelmesnek
bizonyult a lehulló morzsa,
bármelyik mellékszerep,
és jólesett vonyítani,
valamint hörögni is néha,
félrevonulva figyelni a többieket,
ahogy megfeledkeznek magukról, rólam,
átlátni rajtuk, szerepeiken,
a sosem használt mászókánál várva,
hogy lesz-e és melyikük lesz vajon,
aki észrevesz, s megkegyelmez azzal,
hogy játszani kezd egy jelenet,
amiben engedi, hogy meghaljak.
Amiben megkér, hogy most haljak meg.

Vihar előtt

Kinn vihar készül.
Benn asztal van a lábam alatt,
laptop az ölemben.
Nőm egy francia vígjátékon és ágyon
a másik szobában néha felkacag.
Nézek ki az ablakon.

A kollégium előtti fa egyik ága
el akarja kapni a járdán sietőket.
Bosszúsan lila virágszirmokat dob utánuk,
mikor ez nem sikerül.

Várok.
Eszembe jut pár
emlékezetes bőrigázás.
Egy konyha padlóján,
pokrócon összebújva,
mint a kutyakölykök;
olyan-mindegy ráérős nyári séták,
mikor már csak a szempilláimon
megálló víz zavar;
vagy beázott sátor mellett,
bokáig sárban a Sajó parton
vagy ugyanez, valami fesztiválon.

Nem emlékszem melyiken,
hol, mit hagytam el,
de most úgy tűnik, mindenem megvan.
Nőm, franciaágyam, kábeltévém,
másik szobám, ablakom, amin láthatom,
vihar készül.
Tudom, mi következik.

Az időjárás nem pokoljárás.
Eső ellen köpönyeg.
Úgy forgatom már, mint mókus a kereket,
ezt a kívülről is gyönyörű életet.
Úgy érzem, méltó vagyok az irigylésre.
Méltóságom égre szegez.
Csak ezért nem mondom ki,
milyen jó nekem.

Hogy így viharra vártan merengeni,
milyen mélységesen édes ez.

Soós Gábor: Szép lassan. Fapadoskönyv.hu, 2012.

A kötet bemutatója 2012. június 7-én 19 órakor lesz a budapesti Zsivágó Kávéházban (Paulay Ede u. 55.). A Facebook-eseményhez itt lehet csatlakozni.

Soós Gábor költő 1978 februárjában született a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei gyárvárosban, Ózdon. Tagja volt a 2007–2011 közt aktív Előszezon.hu internetes versblognak. Jelenleg Budapesten él és remél.