SZÓKÉP

---

Arcok kibontakozóban és eltűnőben. Arcok békében, nyugalomban, izgalomban és várakozásban. Arcok a maszk szorításában és a szabadulás fluidumában. Arcok az entrópia minden skálapontján – a kristályostól a légneműig.

 

 

ARCOK LÉKÜRES TÉRBEN

NAGY SÁRA KIÁLLÍTÁSA A MAMÜ GALÉRIÁBAN

 

 

 

 

 

 

 

Madárnak kellett volna lennem.
és elröppennem.
De kő vagyok, ólommal erezett.
Ólomszárnyon lebegek.
 
Meghajszolt állat, elbotlik a test,
az értelem kibúvókat keres,
de míg lendülne hajdan büszke szárnya,
belátja már, úgyis minden hiába.
 
Elszántan, mivel minden perc utolsó,
papírlapnak feszül a homlokom –
így építem föl sorsomat soronként.

(Rákos Sándor)

 

 

Arcok, akik kérdeznek. Fürkésznek és vallatnak. A tekintetük belém kapaszkodik, áthatol a retinán, az agyamban vándorol. Valamit keres, engem keres.

Arcok, akik megszólítanak. Nem kérdeznek; azt várják, hogy én hallgassam ki őket. Én menjek át az ő fejükbe, én legyek az ő egzekútoruk. Járjam be testük tájait, tapogassak le róluk mindent, amit maguk sem tudnak önmagukról.

 

 

 

 

 

Arcok, akik rejtőzködnek. Nem a vonásaikat takarják el előlem, hanem a lényüket. Függönyt vonnak maguk elé, ha csak foszlányokból is. Gesztusokból, színekből. Nógatnak, már-már esdekelnek, hogy hajtogassam félre a drapériát, s találjam meg azt, akit ők már oly’ rég óta keresnek.

 

 

 

Arcok, akik csábítanak. Nem incselkedve, nem olcsó, gyors aktusra. Vonzanak, igéznek, vágynak az érintésemre, ami feloldja a görcseiket, elsimítja a vonásaikat, letörli róluk a takarást. Szeretnének esendők lenni, megnyugodni  a gyarlóság békéjében.

Arcok, akik elhárítanak. A szemük szúr, sebez. Nemcsak fátylat vonnak maguk elé, hanem ridegséget is; ne próbáljak közelebb merészkedni. Amit magukból megmutatnak, nem az enyém. Idegen vagyok, és ők érinthetetlenek.

 

Arcok, akik vallomást tesznek. Tanúskodnak önmaguk ellen egy perben, ahol senki sem vádlott, de mindenki áldozat. Hogy bűnösök-e vagy vétlenek, a kérdés eldőlt már a tanúságban. Nekem más dolgom nem adatik, mint hallgatni.

Arcok, akik töprengenek. Nem önmagukon, s nem is magán a létezésen. Inkább az itt-létükön, ezen a nyilvánvaló titkon, ezen a profán, mindennapi enigmán. Hogy miként kerültek ide, és valójában mit is keresnek. Hol vannak a térben és az időben, honnan haladnak merre, s hogy mennek-e, jönnek, vagy vannak – itt.

 

 

 

 

Arcok kibontakozóban és eltűnőben.

Arcok békében, nyugalomban, izgalomban és várakozásban.

Arcok a maszk szorításában és a szabadulás fluidumában.

Arcok az entrópia minden skálapontján – a kristályostól a légneműig.

 

 

 

 

 

 

 

Arcok, akik testté válnak. És a testek, akik részei az arcnak. Minden testvonal az arc vonása, és minden folt, szín, rajzolat az arcon – réteg, mely a testet is formálja.

Arcok a falakon. Ugyanabban a testben. Mind ugyanabban a léküres térben.

 

 

 

 

 

 

 

És arcok, akik nyelveken beszélnek. Munch és Schiele, Van Gogh és Lautrec, Bacon és Gulácsy, Mednyánszky és Derkovits, Ámos és Kahlo, Kassák és Vajda nyelvén. A káosz és a rend, a születés és eltűnés nyelvén. A van és a mégsem, a nincs és a mégis között.

 

 

 

 

 

És arcok, akiknek a nyelvén költők beszélnek. Juhász Gyula, Nemes Nagy, Szabó Lőrinc, Kassák, Füst Milán, Pilinszky, Kálnoky, Petri. És Tandori, végképp, természetesen:

                           Bocsánatkérő mosollyal
                           mint akinek rongyos a feje
                           madárijesztője se semminek
                           jársz-kelsz szíve-hagyott kegyelemben

 

Mányoki Endre

 

 

Elhangzott Nagy Sára kiállításán, a MAMÜ Galériában (1071, Budapest, Damjanich u. 39. - lejárat a Murányi utca felől)
A kiállítás megtekinthető: 2012. június 15-ig szerdán és pénteken 14-18 óráig.
Telefonos egyeztetés: Nagy Zopán, 06/30-308-9549