HUMÁN-GÉPEZETEK – Gaál József: PHANTASMA
Kritika, esszé, költészet
A különböző védelmi hálókkal és koholt képességekkel felvértezett időtlen, kéz és láb nélküli harcosok egy olyan megméretésre várnak, melyben bebizonyíthatnák végre, hogy érdemesek a halhatatlanságra.
POSZT-, TRANSZ- ÉS MINDENFÉLE HUMÁN-GÉPEZETEK
Gaál József Phantasma – Transhuman Fetish című kiállításáról
Annyira nincs rá mód, megismernem önmagamat, hogy még azt se tudom kilesni, vajon szavakban gondolkodom-e?
(Füst Milán: Ez mind én voltam egykor – Hábi-Szádi kűzdelmeinek könyve)
A Godot Galériában megrendezett kiállítás középpontjában a „transitional human”, azaz a „transhuman” áll. Az FM-2030 álnevű futurista tesz róla először említést, mint egy idealisztikus lényről, aki a technikai eszközök felhasználásával fejleszti és határozza meg önmagát, hogy végül elhagyja emberi mivoltát. A transzhumán lény, a már isteni képességeivel távolodik el a betegségtől, a halandóságtól, a koloratúr érzelmektől, és mindentől, ami még emberi jellegzetességnek számít. A transzhumanizmus követendő trendje tehát a technikai fejlődés, a tudományos ismeretszerzés és a globális kommunikáció folyamatos fejlesztése, az életmeghosszabbító eljárások használata, a testátalakítás és a „végtelen” tájékozódás és önfejlesztés. Természetesen érzelmeink sem maradnak kontroll nélkül; boldogság-központunk átalakításával és gyógyszeres élénkítésével élvezhetjük a változatos, sokrétű, életre szóló konstans örömöt; az élménymaximum garantált. A felvázolt transzhumanista utópia a jelen társadalomban abszolút nyomon követhető, bár hosszú távon talán inkább disztópiába torkollik.
Gaál József kiállított munkáiban a transzhumán lény ellentmondásosan, két létállapot között lebeg szadomazochisztikus köpenyében. A groteszk, mégis humoros figurák drótok által szabott grimaszaival demonstrálják az egyediség létjogosultságát. Az önmagukat társadalmi bőr-szerelvények mögé szegecselt, küszködő lények adekvát módon tükrözik az aktuális (társadalmi) problémákat, és vetítik előre a disztópikus hangulatot, az implantátumok, a kétneműség és ivartalan szaporodás világát. Ezek a transzhumán maszkok szobrok és printek formájában jelennek meg egyetlen kiállítótérben, összefogó és összefüggő sorozatként. Az androgün szobrok domináns jelenlétét kiegészítő printek a belefestett gesztusokkal számomra disszonánsak; a print saját jogán is szerepelhetne. Az argentotípiát idéző nyugodt, ódon hangulatot megzavarja a férfias ecsetvonás, ugyanakkor az ábrázoltakon kívül ez köti össze a szobrok foltos, durva és erős minőségével, és támasztja alá azt az ellentétes, bizonytalanságot gerjesztő hangulatot, ami megfűszerezi az életet, és amit a transzhumán filozófia minden bizonnyal száműzne. A különböző védelmi hálókkal és koholt képességekkel felvértezett időtlen, kéz és láb nélküli harcosok egy olyan megméretésre várnak, melyben bebizonyíthatnák végre, hogy érdemesek a halhatatlanságra.
Molnár Dóra Eszter
Gaál József
"Ha elalszik az értelem, előjönnek a szörnyek"
(Francisco Goya)
Holt tárgyakból, pusztuló maradványokból nem lehet életre kelteni semmit – ezt mondják a materialisták, de mit mondunk erre mi – posztmodern Transzhumanisták! A nyitott rés a kibertérbe egyre tágul – újabb hiedelem, újabb révület – az utópiák végtelenségében. Menekülhetsz a rideg valóság elől egy újabb, már megrendelésre gyártott utópiába. Révület és gyönyörközpontok telepítése a mélyösztönök szférájába. Poszt-darwini szentek, mutánsok – mondhatják akár azt is, hogy démonok. Az új mágia sem ártatlan megidézés, pszeudo-tudományos propagandával, a céltalan fogyasztás érdekében. Valamilyen formában helyet ad a megformálhatatlan érzéseknek, mert receptor stimulációval biztosíthatják az érzelmek állandóan emelkedő csúcspontjait. Az önző hedonizmus után a hiánytól összezavarodott tömeg bűnbakot keres. A torz tudatban zárványként lapul a gyűlölet, tompítod a céltalan agressziót. Megszokva a gépeket, általuk pszeudo-isteni lényt fognak érezni – a zörejben, zúgásban, az ismétlődő kattogásban, zakatolásban: már hallatszik a mindent átható műanya és műapa dorombolása. Az egymásra rakodó mechanikus ritmusok búgó végtelene új metafizikát teremt. Amíg a sors a mítoszok által volt átélhető, most a virtuális sorsvariációk egymást kioltó villanások. Minek a szenvedő egyéniség, ha a gyönyörök végtelen fokozásáért jár a teljes személyiség átalakítása. Tomboltak a szörnyek belül, most odakinn élnek, a specifikált tudat-konfigurációk kiürítették a fantázia zónát. Nincs belül semmi, variánsok vannak, programozható molekuláris érzelemsokszorozó változatos sémákkal. Az emberi szörny külső játékká vált, minél intenzívebb a hatás, annál nevetségesebb a mutáns lélek monstrum. Vonulnak a daliás vitézek, elegyedik a mutáns fajnemesítés, a technofóbia mechanikus lelketlenségével. Múltba révedő zombik létotthontalanul bolyonganak, félreprogramozott hibrid ideológiákkal. Gyűlölet-kiberlényeket gyártva a játékiparnak és a háztartásnak, kiszolgálod a virtuálisnak vélt pusztítás függőséget.
Az életidőben veszendő, vezeklő egzisztenciát bele kell olvasztani a transzhumán fétis-utópiába. Ideológiák, törzsi tudatzárványok elegyednek a nikkelezett eleganciával. Gyűlöletteremtés – mint az új rabszolgaság kitermelése, a szenvtelen racionalizmus hideg őrülete.
A nanotechnológia tudat-szimulátor radikális génterápiával. A test határtalan deformálása mintha a mitikus világot idézné, belefolynak a cselekvésképtelen életekbe, áthatják és kisajátítják a tudattalan belsőt. A rejtettség kifordítva külső életreceptek és torz eszmemaradványok halmaza. Ahogyan a görög tragédiáknak is voltak kitaszított, megalázott szörnyei, úgy most is vannak. Mindenki önmaga magányos színházát nézi, azt hiszi, villogó képernyő előtt alakíthatja elillanó tragikomédiáját. Elhiszi, hogy gombok nyomogatásával aktív részese lehet a Szabadság Globális Birodalmának. A tragédia lényegéből ered a belső szépség, a láthatatlan erények, érzelmek gazdagsága a meggyötört, elcsúfított külső mögött. Az öncélúság mögött önző elvek érvényesülnek, az érdek nélküli Szép csodálata mögött ott lapul a valóság megvetése, a hatalom kísértése. Boldogságot hoz most az elegáns Szép, a csiszolt, síkos, sikamlós áramvonal, a tökéletes, üvegszemű klasszikus tekintet – érzik és gondolják. Újra pusztítást szül a szépségért való küzdelem, a Hős mindig érted harcol, Te birtokolod, kivételes ember. Mintha nem lenne Végzet és Sors, újra a Szépség hamis képzetei által kezdődik a romboló küldetés, újra a világ rendjének, ájtatos harmóniájának helyreállításáért küzd majd mindenki. Örökké tartó BÉKEHARC – mi szépek vagyunk, de megsemmisítve a csúf Gonoszt, végre eljön a Kánaán, a Végső Harmónia. Minden megtévesztett különbnek érzi magát – neki jár a kényeztetés. Hűséges fogyasztóm, Gorgó szemekkel néz Rád a hibernált tökéletesség. Ha nincs tragédia, akkor nincs bukás, nincs szomorú belátás, nincs feláldozás, feloldozás – nincs Kezdet és Vég. Örökké tart a titáni technika forradalma, örökké termel. Csak a monoton harmónia, gépies építés-rombolás örökké tartó dialektikája létezik – mindez vegetatív fogyasztó jólétünk biztosítéka az ezeregy igazság mesevilágában.
Juhász Ferenc
Minden szép volt ami élet
5. szonett
Ki mondja meg hogy mit tegyek ha én nem mondom meg magamnak?
Fésülködjek, mint a legyek, ha zölden nyers húsra zuhannak?
Zöld hab-gombatál tenyeres, csuklós csonthajszál-mellkezükkel:
az arc-páncél szőr-pikkelyes nyergét kenik dörzspapír-tűkkel.
A lógó szájhólyag-tököt, gégecsöves szivattyú-pumpát,
a szívó-herés köldököt, a köldökzsinór herezsákját,
a kazettás szem sejtjeit fényesítik szorgalom-kézzel,
mint gyerek ha cipőt tisztít kakaspasztás cipőkefével.
Azt tegyem én is, mint a légy, lila húsbűztől részegülten?
Nekem a halál nem ebéd! Pedig tőle nem menekültem.
És dögbogár sosem leszek: aki a halálba petézik.
Anyám méhéből nyíltam én párducpettyes tűzliliommá.
A halandóság az enyém. Az növeszt világ-tartalommá.
Szagát démon s angyalszemek a túlvilágból is megérzik.
Orbán Ottó
A mester átengedi műhelyét a démonoknak
Mi tudható a mesterségünkről? És érdemes-e tudni minden tudhatót? Babits mindent tudott, utolsó jelentése mégis egy vereségbe foglalt győzelemről szól. Az élet mindig túltesz a költészeten, pázsitos hátoldalát mutogató kártyapaklijában a nyerő lapok: szerelem, téboly, gégerák. Szavak kristályrácsa a határtalan változatosság portyái ellen? A szellem soha le nem nyugvó napja? Naiv, értelmiségi utópia. Este a műhelyt birtokukba veszik a démonok. A fő démon halász; az éjszaka kásás taván körözve szigonyát a roppant haltestbe döfi: „Ha van isten, miért nincs; és ha nincs, mi az, hogy ésszel föl nem fogható, de élhető?” Súrlódó sejtek csikorgása tölti be az öregedő testet, s hősünk többé nem a rímelő izmok göndör szőrű ifja, e korlátolt, bár ruganyos diszkoszvető, hanem az élő és romlandó létanyag, a látomások látogatta hús; a sűrűsödő sötétben egy fényes rögeszme nyomában botorkáló öregúr… aztán az ólomágyba ájult szervezet makacs reflexei, a hihetetlen föltámadáshoz a bevált rejtekhelyen tárolt tartalék, a fehérjeszintézisben öröklődő, őrült remény; míg átvágott légcsövéből, az ezüstlap alól sípolva tör elő a levegő… vagy mit tudni… a lélek…
