A megélt szerepek útján Csendes Tollig

Jász Attila költő habitusáról és Csendes Toll élete című kötetéről Hegyi Botos Attila esszéjét olvashatják.

A megélt szerepek útján Csendes Tollig

„olyan egyszerűen akarok élni

mint a síksági indiánok […]
olyan egyszerűen akarok élni
mint aki egy letűnt korba tér vissza //
olyan egyszerűen mint aki el se ment
 mintha meg se született volna”

(Jász Attila: Xantusiana)

„Mert csak a könnyű lelkek részesülnek a megváltásban:

az angyalok szárnyai nem törnek el alattuk.” E. C.

egy alkotói habitus

A világgal mindig baj van. Mindig válságban van. Vagy nincs. A kérdés, honnan nézve.

Citálhatnánk Toynbee közismert szavait: „a XVIII. század felszámolta a Vallást, a XIX. század felszámolta az Istent, a XX. század felszámolja az Embert.” Ha a jelen válságát tekintjük, azt mondhatjuk, a jelenkorban ennek a válságnak a góca az identitás-probléma. Ám ami nehézség, tehertétel, megoldandó gond: egyben mérhetetlen lehetőség is. Nos, ebben „Európa indiánjai”, mi magyarok igen jók vagyunk. No de túllépve e keserű humoron, kijelenthetjük: az egyén identitástudatának válságában a modern civilizáció polgárai mind érintettek. Persze el lehet hazudni – ideig-óráig – különféle komforttárgyakkal, mesterségesen gerjesztett „cég- és hivatástudatokkal”, beágyazott, jelen-érdekekből irányított, délibábos jövőképekkel.

Nem ma kezdődött, kitapintható kezdete talán nincs is, de ha mégis keresni szeretnénk egy talán alkalmazható kezdőpontot: a költészetben valahol Hölderlinnél, a filozófiában Kierkegaard környékén lelhetjük. Egy a lényeg, régóta tart, s nem tudni, hol a vége.

Egy ember élete folyamán egymás után, egymás mellett és egymásban számtalan szerepet él meg: már ha valóban megéli, vagy akarja egyáltalán megélni. Sok minden fölmerül itt: a szerepek hiábavalóságának képzete, a meg nem élt, elkerülendő szerepvállalásoké, érzelmi, szellemi elhülyülésé („igaz” valóságtól, érinthetőségtől való elzárkózás), a különféle identitások összezavarásáé, hasadásáé, skizofréniáé; ám pozitíve a harmonikus identitás-sokszorozódások is (például lásd, ma mennyire kitágul[hat] a feminin egzisztencia, vagy mennyire jellemző, hogy egyre többen alkotnak egyszerre több művészeti ágban).

A kortárs költészet legkardinálisabb alkotói játéka lehet így: az identitásjáték – enyhe csúsztatással: „A szubjektum »igazi« arca: a perszónák folyamatos átváltozásai. Az én folyamatos esemény a különböző[,] perszónákat tartó másik ének drámájában.” (Farkas Zsolt).

Jász Attilánál a szerepek megéltek, útmutatóak. Miféle útról, stációkról beszélünk? Önkényesen kiragadva három, egymás utáni kötetcímet, egy lehetséges elrendezés puzzle-játéka kedvéért: Az ellenállás formái (2000),  A szökés gyakorlása (2004), Fékezés (2006).

Jász Attila

Előbb az én fölismeri, mit nem akar, minek kell ellentmondania, ő maga ne vesszen el (például: pályamódosítás). Utána próbál menekülni, nem részt venni. Ámde hová?

Aki „befele” tart, óhatatlanul fölismeri felelősségét „külső”, emberi, kulturális és természeti kényszerűségként és lehetőségként egyaránt adott környezetével szemben. Egyúttal: önnön gyarlóságait is. Jön hát a fékezés. Mi ez a fékezés?

Az élőkhöz való lelassulás, minél mélyebb, s tapintatosabb figyelem. A modern idő ámokfutásával szemben állni. Önmaga irányítatlan, mérhetetlen belső lobogásának, fájdalmainak-szívgörcseinek, indulatainak megszelídítése (Jásznak nem véletlenül máig legkedvesebb olvasmánya a Bűn és bűnhődés, kinek szerzőjéről Hamvas Béla úgy szólt, ő mutatta meg, hogyan győzheti le az ember a benne székelő ördögöt).

Lassú, óvatos lépések, közben csituló ingázás különféle állapotok között, megbékélés, tisztulás, csöndesség, könnyedség, üdv, mérték, idill felé. Nagyság helyett kicsinység felé. Mert „a kicsi szép”, ahogy E. F. Schumacher mondaná. Vagy tették ezt a szentek, avagy ilyen hajlamú emberek is: megfékezték irdatlan energiájukat, s szolgáltak (ugyanez föltűnhet Simone Weilnél, Pilinszkynél akár: Jász hozzá való viszonya igencsak kardinális, ha nem a legkardinálisabb magyar költői példák közül). Itt hát a fékezés skiccelt lényege.

„Az, aki bejárta az utat, ugyanoda érkezik, mint ahol az van, aki el sem indult. Csakhogy az a két ember nem ugyanaz a két ember. Ez az út önmagadtól önmagad felé vezet. Ez az az út, amelynek kezdetét a szilaj ökör megfékezése jelenti. Elkapni, megragadni a gyeplőt, és keményen hazavezetni – ismered talán a tíz ökörképet a zen-hagyományban…” (Dúl Antal)

Az egy-szerűség amúgy Jász egyik fő célkitűzése, valami olyan örök, egyszerre ősi –egyszerre mai, keresetlen hang megzendítése, amilyen pl. a népi bölcsességeké. Gyakran a „sztereotip beszéd alakzataival közelít az archetipikus állandókhoz” – írja Halmai.

Mi a tanulás útja-módja hevesség megfékezésén túl? „Sose szűnjetek meg emlékezni!” – idézi egyik kedves emblematikus mondatát Sánta Őztől. Jásznál ugyanez: „Néhány utolsó mohikán küzd még, de meddig bírják, meddig marad erő a hangjukban, hogy hallassák? Erő a kezükben, hogy küzdjenek tovább saját igazukért. Az emlékezet megtarthatóságáért. Meddig?”

Ím, Mnémoszüné, az Emlékezés, a múzsák anyja a görög mitológiában, a megismerésé, de nézhetünk távolabbi ideillő idézetet is: „Ég szelleme, emlékezz! Föld szelleme, emlékezz!”. Hisz az idei vessző sincs sem ág, sem törzs, sem gyökér nélkül. Ámde a kihajtott levél a fára szintúgy visszahat, „működteti” (lélegzik, asszimilál, fotoszintetizál)… ez talán a törékeny pillanat, a pillanat megörökítésének, a folyvást (véglegesen sosem) érkező időtlen kontyon ragadásának momentuma Jász költészetében.

És itt az idő rátérnünk az identitásokra, alteregókra. A költőre jellemző szemérmen, s rejtőzködésen túl, az alapvető szerepek megélése, újraélése, újabb és újabb szemszögbe, viszonyrendszerbe helyezése: egyszerre a lineáris idő kicselezése, egyszerre különféle entitások egymásban lüktetése, közös szívdobogása: hisz egy velem rokon énre világítok rá, s gyújt világot bennem maga is, közösen teremtve meg egy együttes, új, más szintű, személyes valóságot. Lelki-szellemi kölcsönhatás. S játék, hisz a teremtés vidám, aki morogva teremt, nem teremt semmit, csak akadályt.

Állandóan lekopó, és újratermelődő bőrök. Egyszerre védenek, egyszerre éreznek, érintenek, s láttatnak (mintázatot, arculatot, ábrázatot). A dolgok centruma a felszínükön található, énekelné Orpheusz, ha ma köztünk lenne. Mindig új történet elmesélésének öröme, újabb alakok teremtése, nem rejtett, önkényes takargatás, allegória: több valóság együttes léte, ha jelenlévő, ha fiktív, ha a felszínen, ha a mélyben, láthatatlanul áramoltatott:

„Akik szeretik az allegóriát vagy az aktuális utalásokat, még sok más fordulatot is kitalálhatnak ízlésük vagy felfogásuk szerint. De én a magam részéről szívből utálom az allegóriát minden formájában – így vagyok vele, amióta csak koromnál fogva és elővigyázatosságomnak köszönhetően fel tudom ismerni, ha jelentkezik. Sokkal jobban szeretem a történelmet, akár valóságos, akár kitalált, éspedig azért, mert igen változatosan alkalmazható az olvasók gondolataihoz és élményeihez. Sokan bizonyára összetévesztik ezt az »alkalmazhatóságot« az »allegóriával«, de az egyik az olvasó szabadságából fakad, a másik az író uralmi törekvéseiből.” (J. R. R. Tolkien)

Persze akad itt szelíd örömön túl csintalanság is, csöndessége mögött Jász egyszerre melankolikus Harlekin, derűs, szenvedélyes alkat, egyszerű szavak mögötti intellektuális huncutkodó (lásd vonzódását bolondokhoz: CSTé, 25. o.).

Egy szó mint száz, hosszan követhetnénk ennek az alkotói-emberi próteuszi habitusnak vizsgálatát, de maradjunk abban, kellően összetett, nem egysíkú, inkább térbe kiterjesztett, valós, életteli – s zárjuk le ezt az eszmefuttást illő szóval, előbb egy, az Irodalmi Jelenen megjelent interjúból:

„WST: Igen, csak ezekben a lépcsőkben az ego, amihez a mai ember leginkább ragaszkodik, úgyis elveszik.
SL: Nem biztos. Ezt nem tudjuk. Lehet, hogy épp az marad meg, csak más-más ruhában, öltözetben; nem tudjuk. Akár ezt is lehet hinni, és nem is képtelenség.”

Végül pedig a legideillőbb sorokkal:

„Rózsa, te tiszta ellentmondás, gyönyörűség,
annyi temérdek pilla alatt
senki sem alszik.”  (Rainer Maria Rilke)

pár szó a Csendes Toll című kötetről

Alteregó ide-oda, Jász Attilának ebben a kötetében a legrejtettebb annak használata (360 fokban megcsavart): mintha nem is lenne. Ergo csak úgy lehet fölfogni alteregóként, amint mások számára, kapcsolatainkban azok vagyunk.

A Csendes Toll kifejezés – ha sejtelmeim nem csalnak – még jó pár évvel ezelőtt, a Dunántúli Krónikába írott kommentárok kapcsán, azok álneves jegyzőjeként keletkezhetett.

A kötet örök vadászmezők-beli címzettje, Cseh Tamás, bakonyi lakota indián gyaníthatóan később érkezett e képbe, tovább cizellálva az alteregót. Eredetileg egy csöndes habitusú, hétköznapi, ilyen-olyan történésekre reflektáló, magányosan szemlélődő „indián” hozzászólót takarhatott, s a költő jellemző gondolatiságát figyelembe véve, írótollon túl madár- és angyaltoll asszociációk bújtatott érzetével.

Indián sátrak a Bakonyban

Ami a kötet alcímét illeti (avagy A-Z örökké valóság), egyszerűen telitalálat: lásd a névelő felbontásával a szótárra való utalást, az örökkévalóság szó kettéválasztásával a folytonos valóságot (valószerűséget, valódit egyáltalán). Még erősebben, s érzelmileg megragadva: a valósággal való megbékélést, a hétköznapiból kibányászandó (ön- és más) örök értelmezést.

Szerkezet. A különféle, itt-ott már részint publikált esszékből, jegyzetekből, kommentárokból, naplókból kivágott, s e kötetstruktúrába alkalmazva helyenként átírt szakaszok kiemelt kulcsszavak alá rendeződnek. Miért épp ezek a kulcsok, s hogyan értelmezzük viszonyukat egymáshoz, illetve a könyv egészéhez (lásd rendszerelmélet), az itt a kérdés. Mit takar az írói-szerkesztői szándék, mit az olvasóé; valamint mi a direkt, s mi, ami egyszerűen megtörténik akarattól függetlenül: dolgok, amelyeket újra és újra (ugyanúgy és másként) olvasói-írói végről mozgásba hozunk. Ehhez érdemes egy idézetet segítségül hívnunk:

„Olyan könyvet szeretne írni, amelyben egymásra írhatóak pillanatnyi, szubjektív jegyzetei, melyek az olvasás menetét nem szabják meg, legfeljebb egy időbeli irányultságot jeleznek. És amelyek együttes olvasása valami lényegeset árul el a pillanatról, a pillanatnyiság természetéről. Így mindig lesz mit kapargatni, kaparászni rajta.” (CSTé, 113. l.)

Az írói és olvasói értelmezés során tapasztalatiság-megélés-teremtő cselekvés (emberi, aktív jelenlét) és a jel, jelzésszerűség egyaránt, s egymásra hatva játszik: „Csendesebb Toll jelige”, bukkan föl a kifejezés (CSTé, 69. l.), jel és ige, valamint jelige: összefoglalóbban aligha érhetjük tetten az írói szándékot (egyéb könyveiben ugyanígy).

Ám hogy melyek azok az emberi történések, amelyek e könyvbe bekerülnek és hogyan, talán az az olvasó számára a legmeghatározóbb: valós, meghitt élményekről (család, természet, művészetek) beszélünk, amelyek kirajzolnak egy életet, illetve egy (még inkább több, tetszőleges számú) lehetséges életértelmezést, egyáltalán magát a lehetőséget, hogy megbékéljünk a világgal és magunkkal. Hogy hazataláljunk.

Végigolvasván e finom, gyöngéd hangú naplót/szótárregényt természetesen azon is el kell gondolkodjunk, hogy a hely, ahonnan elvágyódunk s ahová végül (örökké, valón) megérkezünk: egy és ugyanaz, melyhez – csűrjük-csavarjuk akárhogy – teljességében megélt (otthonos) jelenlét, folytonos úton-lét szükségeltetik:

„Bárhol legyen is,
a csiga otthon van,
amikor meghal”

(Jász Attila: Csendes Toll élete avagy A-Z örökké valóság, Kortárs Kiadó, 2012)

Hegyi Botos Attila