EMLÉKECSET – Simon Adri versei

 KÖLTÉSZET

Megtart a sonkamadzag, a zöldségháló. Elállsz.
Kiderülsz, nedvesen csillogok rajtad reggelente.

EMLÉKECSET

SIMON ADRI VERSEI

ÁDVENTI BÁLTEREM

Mákonyos viharban megfeszül.
Villódzó gázrózsarengeteg.
Melasszá lepárlott ünnepek.
Megtanul mandulaemberül.

Vajpettyet virágzó tejberét.
Káposztáskőre szórt sírhomok.
Olvadó kristálykarácsonyok.
Mákgubók robbannak szerteszét.

Margarinláva lep hűvösen.
Ádventi, nyelvtörő méznyalás.
Világnagy bálterme szűk verem,

lagzija fullasztó, néma nász,
csontlisztet szitáló szélkalász
veri a Hold-partot szüntelen.

EMLÉKECSET MA

Ha találkoznék veled újra,                  félnék, vak ujjbegyem eltéveszt.
Ónfestékkel, ólomsúllyal                   egy emlékecset ma mellém fest.
Távol vagy most, s a fagyott szó                    életre izzik a képernyőn,
felnőttem, és ez nagyon jó,                   Ezra Poundon és Szép Ernőn.
De felszúrták a napvilágot                    gennyes ég és felfakadt idő –,
szívemre begyulladt hiányod                    mint torz pattanás, visszanő.
Ráncommá váltál, mély pórusokká,       nem tisztít a messzeségradír.
Bolyongok a feledés dokkján,                       mint őrült, bűnbánó szatír.

ESZTER FELVARRJA

A szappanos vizet dörgöltem magamról
épp, amikor bejelentettem, elhagylak.
A kádban feküdtél, kis híján megfulladtál,
de nem tehetek mást, mondtam is.
Először persze fel sem fogtad,
később a forgós székeden, alvós neglizsében
az öledbe ültem, és megismételtem: elmegyek.
Nagyon sajnáltalak,
apróvá, mázsássá tömörödtél, aztán
nyomás alól láncreakcióval kristályosodtál,
a kezed leolvadt a csípőmről, köddé vált.
Én tényleg szeretlek, most még.
Meg később is, csak épp már nem fogom
a tudomásodra hozni túl gyakran,
mondhatni, szinte soha.
De addig még összebújok veled mindennap,
mert felszívódni a bőrödbe, mint a sivatagi eső, az olyan,
mint tízévesen a mackóval a lábam közt,
amikor nőgyógyászati vizsgálatot fantáziáltam
jóképű orvos férfiakkal.

Az öregek gyakran együtt halnak meg.
Hol is vannak már a csillagporos hajnalok.
Kitüremlik a hajcsomó a lefolyóból,
a sárga fogkefetartó peremén
keskeny sávban telepszik a kosz.
Szappanízű a pezsgőtabletta,
pedig szappanmentes vízben pezsegtetem,
és egykedvűen veszem tudomásul, hogy
elaludtam este, és elaludtam a reggelt megint.
Meg tudod, hogy ott az a pasi,
akiért mostanában odavagyok. Odavan értem.
Össze fogok költözni vele,
mert szagolnom kell a hétköznapjait.
Három fokhagymapalántánkból kettő tönkrement,
az egyik él, a párkányon kihajtott.
Fehér vagyok ma, mint a fokhagymavirág.

A kelkáposzta is felettébb egészséges,
alig fér bele sok vitamin, vitán felül hasznos,
vásárolunk még reggeli tormát,
hogy kiűzze a bacikat belőlünk,
meneküljenek hanyatt-homlok,
behúzva remegő membránjukat
itt, az Eukarióta Unióban.
Halsaláta, lyukas sajt, lyuktúró, citromsavciklus.
Rosszul osztott be, jól ki az időhadnagy,
arra hivatkozom ma is, nem találok rád valót,
egyedi méret vagy, dekonfekcionális.
Megtart a sonkamadzag, a zöldségháló. Elállsz.
Kiderülsz, nedvesen csillogok rajtad reggelente,
sós izzadságcseppek a mellszőrödben.

Dunás bringaút, felfreccsennek a ronda galambok,
menetszélgörcs, füst a nyomomban,
monoxid s más benzinszármazék,
hosszú szénláncok, Eszter cérnával
felvarrja távolodó hátadra tekintetem.

A verseket Pierre Bonnard festményeivel illusztráltuk