Irodalmi Jelen

NEM BÁNOM: ROZSKENYÉR – Karácsonyi kisantológia – novellák

2012. december. 19. - 23:06

Az építőkockák helyett hozzál, tudod, olyan barakkokat, ahol szegény emberek lakhatnak. Majd én úgy játszok velük – a barakkokkal –, hogy szegény embereket teszek beléjük. És a fa alatt legyen nagy kisznikben sok szén, és nem bánom: rozskenyér és főtt marhahús és krumpli. Sok, sok, sok. (Nagy Lajos)

NEM BÁNOM: ROZSKENYÉR

AZ IRODALMI JELEN KARÁCSONYI KISANTOLÓGIÁJA

Első rész – Nagy Lajos, Déry Tibor, Lázár Ervin

NAGY LAJOS
AZ ÉN KARÁCSONYFÁM

Kedves Jézuskám, én már a harmincadik évemen rég túl vagyok, de a lelkem még gyermeki, szeretem a karácsonyfát, a játékot és az ajándékokat, szeretném tehát, ha nem feledkeznél meg rólam az idei karácsonykor. Hozzál, kérlek, nekem egy szép karácsonyfát és apró kis vacakokat játszani, és mivel már mégis öregebb és így okosabb is vagyok a többi gyermekeknél, ne haragudj, ha mindjárt megmondom, hogy az egész dolgot hogyan szeretném én. (Neked már, ha költségbe vered magad és hozol, úgyis mindegy, nem igaz?)

Hát hozz kérlek egy jó nagy fát, szép nagy gyertyák legyenek rajta, olyanok, amik nemcsak fényessé, hanem meleggé is teszik a helyet, ahol felállítják a karácsonyfát. (Mivel a szobába nem férne el, az Almássy térre tervezem.) És kérlek, selyempapírosba pakolva ne szaloncukor legyen, mert azt, mióta sokat cigarettázom, nem szeretem, hanem nagy széndarabok legyenek, rúd szalámik, fehér kenyerek. A fa aljában ne kis kocsik és építőkockák legyenek, hanem nagy villamoskocsik, mert tudod, olyan rossz itt Pesten a közlekedés; mindet átadnám aztán, amikor már meguntam velük játszani a városnak, hadd járjanak a körúton és a Vilmos csá... akarom mondani a Váci körúton. Az építőkockák helyett hozzál, tudod, olyan barakkokat, ahol szegény emberek lakhatnak. Majd én úgy játszok velük - a barakkokkal -, hogy szegény embereket teszek beléjük.

És a fa alatt legyen nagy kisznikben sok szén, és nem bánom: rozskenyér és főtt marhahús és krumpli. Sok, sok, sok.

Ja igen, ezt majd elfelejtettem, a fán babák és ólomkatonák helyett, vékony zsinórokon háborús generálisok és diplomaták lógjanak, nem baj, ha a gyertya, amint olvad, a fejükre is csöpög.

És olyant is szeretnék, tudod, amit szoktál vinni kisfiúknak, hogy viszel nekik egy gumibabát, egy parányi gumiembert, amit megnyomnak és sír. Hozd el nekem, kérlek, Ludendorffot, majd én mindig megnyomom úgy, hogy éppen olyan szépen fog sírni, mintha gumiból volna, ez nagyon szép játék lesz, nagyon jól fogom vele tölteni az idei nevezetes karácsonyt.

(1919)

DÉRY TIBOR
KARÁCSONYEST

1944 karácsonyán sűrű köd ülte meg Budapestet. Kocsi, autó már kevés forgott az utcán, a villamosok délben leálltak. A varjak hirtelen elszaporodtak, a budai hegyekből egy-egy csapat átszállt a pesti oldalra is, és letelepedett a befásított közterekre. A mind gyakoribb légitámadások következtében az utcákon felgyűlt a szemét.
A legsűrűbb köd a Duna mentén fejlődött. Itt, a pesti oldalon, a főkapitánysággal átellenes házban, egy keskeny mellékutca harmadik emeleti, szoba-konyhás lakásában élt özvegy Ruskó Ferencné, ötvenkét éves fürdősnő, a Lukács-fürdő alkalmazottja. Három napja betegszabadságon volt; ez idő alatt köszvényes lába miatt csak egyszer ment el hazulról a piacra, karácsonyi bevásárlásra. Lányát s ennek vőlegényét várta ebédre.
Hatalmas, ősz kontyú asszony, kissé előreálló hassal, lába 44-es férficipőben, keze, karja vörös, kipállott, szeme incselkedőn, fiatalos jókedvvel ragyog. Már három gyerekét temette el, még négy maradt életben: két lány, kik vidékre mentek férjhez, egy fiú a fronton s Évi, a legkisebb, bentlakó tanítónő egy lányintézetben. Egy éve maradt magára már több mint két évtizede birtokolt szoba-konyhájában, mely nemrég egy Pinduri nevű kendermagos tyúkot is befogadott hirtelen megnőtt vendégszeretetébe. Pinduri lármás lakó volt, télen is másodnaponként tojt.
A vendégségre az öregasszony a szobában terített meg. Évi s ennek vőlegénye, ugyancsak tanító, déli egy óra felé állított be. A lány kíváncsian, nevetve azonnal kiszaladt a konyhába, kezénél vonszolva maga után a kissé még esetlen, komor mozgású fiatal férfit.
- Meglátja, János, csuda ebéd lesz - mondta, s nevetős, kerek arca, melyet a tél eleji hosszú koplalás se tudott betörni, oly édesen és szelíden ragyogott az örömtől, hogy egyszerre kifényesítette az egész homályos konyhát -, olyan ebéd lesz, hogy! Érti? Hogy mi lesz, azt a mama, persze, a világért sem árulja el... látja, máris elállja az utat a tűzhelyhez! Engedjen oda, mama - könyörgött -, hadd nézzem meg, csak fél szemmel!
- Mars! - mondta az öregasszony, s a hasa rengett a nevetéstől.
Évi elhúzta az orrát. - Velem ne kiabáljon! - morogta. - Meddig koplalt, hogy összehozza ezt a díszlakomát, mondja meg!
- Semeddig!
- Egy hétig? - kérdezte szigorúan a lány. - Két hétig? Háromig? - Újra nevetett, olyan bugyborékoló, fel-felszálló, édes gerlenevetéssel, hogy még vőlegénye is - akinek öccsét aznap reggel fogta el a Kémelhárító - elmosolyodott, s egy percre megkönnyebbült. - Az egész családot egy hónapig koplaltatta, János - közölte Évi, két apró öklét mérgesen egymásnak ütögetve -, minden karácsony előtt egy álló hónapig rántott levesen és puliszkán élt mind a nyolc tag, s úgy összement mind, hogy már a kulcslyukon is kivitt bennünket a huzat, az öregasszony meg csak gyűjtögette a sok pénzt a ládában, hogy karácsony estére pulykát s huszonnégy sor mákos-diósat rakhasson az asztalra... Mit, hogy nem igaz! - kiáltotta, s nevetve összecsapta a kezét. - Nézze, hogy rázza a kacagás a hasát! Mi meg addigra már úgy elgyengültünk, hogy egy falatot nem bírt enni egyik sem, csak néztük a teli asztalt, és zokogtunk. Ez sem igaz? Hát én hazudok?... Mit koplalt ki mára, mondja? Nem enged a tűzhelyhez, hogy megnézzem? Hátha meghalok délig! Ne féljen, mama, megbánja még, hogy így felizgatja a legédesebb lányát!
Az öregasszony, hasán keresztbe font kezekkel, ránézett. - Sz... s! - mondta, s a hasa újra meglódult a nevetéstől. Évi a szája elé kapta a kezét.
E pillanatban egy falevélnyi malterdarab vált le a mennyezetről, lekoppant a tűzhelyre, és szétporladt, mint a hó. A falon, a padlótól a tetőig egyujjnyi széles hasadás nyílt. A fal mellett a konyhazsámoly, mint egy kis kecskegida, merőlegesen a magasba ugrott, s lerázta a ráborított szitát. A konyhát úgy betöltötte a dörrenés vastag hanganyaga, mintha porfelhő lepte volna el: egy pillanatig egyikük sem látott.
- Mi volt ez? - súgta Évi elhalványodva, s mind a két kezével megkapaszkodott a pohár¬székben.
Az öregasszony a fülét tapogatta. - Már azt hittem, megsiketültem - mormolta.
A zsámoly másodszor is a magasba ugrott, a mennyezetről sűrű maltereső hullt alá. Egy lábos lassan végigmászott a tűzhely lapján, s csörögve leugrott a konyha kőpadlójára. A fiatal lány megtántorodott, a falnak vágódott.
- Szerencse, hogy csak víz volt benne - mondta az öregasszony, s felemelte a lábost. - Te, János, ugye, nem volt légiriadó?
- Nem volt - mondta a fiatal férfi, és zsebkendőjével letörölte a vért homlokáról, melyet egy éles törmelék felkarcolt. - Megsebesültél? - kérdezte Évi. - Mi volt ez?
A tanító nem felelt. Gyors tekintettel szemügyre vette a lányt, vajon nem történt-e baja, aztán beszaladt az utcára nyíló szobába, kinyitotta az ablakot, s felnézett az égre. Évi utánafutott. - Azonnal menjen el az ablaktól! - kiáltotta. - Mit néz?
A férfi megfordult. Arcán olyan szokatlan kifejezés ült, a meglepetésnek s a komoly boldogságnak olyan különös fényezése, amilyennel első szülésük után fiatal anyák nézik gyermeküket. - Nem repülőgép volt - mondta csendesen.
- Hát? - kérdezte a lány sápadtan.
A férfi nyelt egyet megindultságában.
- Karácsony napja van - mondta.
Évi tágra nyílt szemmel nézett az arcába.
- Igen - mondta János -, karácsony napján az első orosz ágyúgolyó! Talán megérjük a megváltást! Gyere!
A lányhoz lépett, s magához ölelte. Egy harmadik gránát robbant a ház falában, valamivel messzibb, csak a mennyezet tetejéről lógó lámpás nyugtázta lusta bólogatással.
- Gyerünk az alvilágba! - kiáltotta az öregasszony a konyhából. Már összecsomagolta a motyójukat, kabátban, kendőben állt az ajtóban, hóna alatt egy nagy zsírosbödönnel. - Viszem a spájzt! - mondta - nehogy felnyalják a svábbogarak! - Pinduri, a tyúk, a vállán ült, s nyugtalanul forgatta fejét.
Az óvóhely már megtelt, mire a keskeny, foghíjas csigalépcsőn lebotorkáltak az előtérbe. A villany nem égett, egyetlen petróleumlámpa hányta halvány, rosszkedvű fényét a két szűk pincehelyiségbe, amelyek T alakban húzódtak egymás mögött, sűrűn megrakva székekkel, díványokkal, drótmatracos, üres vaságyakkal. A férfiak az előtérben, a vízzel telt fürdőkád körül tanakodtak, az asszonyok beljebb, az első pincébe állított tűzhely előtt cserélgették hangos izgalmukat.
Özv. Ruskóné családjával a hátsó pincében telepedett le. - Ha nem csap belénk az istennyila - morogta rosszkedvűen -, most már megsült volna!
Évi a vőlegényére hunyorított.
- Mi sült volna meg, mama? - kérdezte könnyedén, mint aki oda sem figyel.
Az öregasszony morgott egyet.
- Nem értem - mondta Évi. - Mit mond?
Az öregasszony a vállát vonogatta. - Hogy már rég megsült volna.
- Micsoda?
- Az eszed! - mondta az özvegy. - Majd estére megtudod.
Egyszerre kezdtek el nevetni, az öregasszony mind a két kezét hasára nyomva, hogy ne ficánkoljon, Évi pedig fejét hátravetve, teli torokkal, olyan buzgón, hogy gömbölyű fehér nyaka megtelt az édes erőfeszítéstől, s az egész pince egy pillanatra elhallgatott, s mosolyogva feléje fordult. - Nem lehet rajta kifogni - mondta -, olyan esze van az édesnek, mint egy püspöknek. Csak tudnám, miért ment prolinak, ekkora tehetséggel!
- Sz... s! - mondta az öregasszony, immár másodszor a mai nap folyamán. - Inkább azt néznéd, hogy a mátkád miért lógatja a fejét!
Évi gyors pillantást vetett a férfira, aki gondolataiba merülve, mozdulatlan arccal nézett maga elé. - Az az alapállása - mondta.
- Tán éhes? - vélte az öregasszony.
Ha éhes, akkor kiabál. Akkor ilyen bánatos, ha boldog.
- Boldog? - kérdezte az öregasszony, s jólelkűn s csúfondárosan elnevette magát.
- Mint egy kis angyal a fáskamrában - mondta Évi.
- Ha én egy ilyen szájas feleségre készülnék - morogta az özvegy -, már rég beiratkoztam volna egy temetkezési egyletbe.
- Megtette - közölte Évi. - De nem attól ilyen fancsali.
- Hát mitől, te tanítónő!
- Attól, hogy nem tudja, mi lesz vacsorára - mondta a lány, s újra elkacagta magát. - Meglátja, mama, a halálba visz mindkettőnket.
A fiatal férfi csak egy futó mosollyal adta tudtukra, hogy a fülével részt vesz a beszédben, nem emelte fel fejét. Körülöttük a pincében, az első izgalom elmúltával, elülepedett a társalgás, az asszonyok az élelmiszeres szatyrokban motoztak, valaki hangosan kortyolva teát ivott egy hőpalackból: minden szem feléje fordult. Egy fiatal lány a petróleumlámpa alá állt, és a bibliát kezdte olvasni. - Hát megkezdődött az ostrom! - mondta sóhajtva egy hang. Pinduri, a tyúk, egy ideig az özvegy ölében tollászkodott, majd egy hirtelen ugrással, szárnyait csattogtatva, átszállt a fiatal férfi vállára, és csőrével megkoppintotta a fejét.
- Azt kérdi, hogy miért hallgat - jelentette a fiatal lány.
- Biztos, mert nincs mit mondania - vélte az özvegy, s nevetve egy nagyot csapott a férfi hátára. Időnként egy-egy küldönc a sötét pincéből felszállt az udvarra, a még nagyobb sötétség alá, megmérni a helyzetet s megszemlélni az ostromlott ház állapotát. Estére ugyan az ágyútűz ellanyhult, a házat magát már nem érte több belövés, de azért senki sem javallta a visszaköltözést a veszélyeztetett lakásokba, s az asszonyok lassanként nekiláttak az éji hálás megszervezésének. Vánkosok, takarók kerültek a fekhelyekre, ahol hely volt, karosszékeket toltak össze, a gyerekeket lefektették. A lámpából kifogyott a petróleum, gyertyát kellett gyújtani. Évi felállt.
- Jöjjön! - mondta vőlegényének.
- Hova mentek? - kérdezte az öregasszony.
A lány a füléhez hajolt. - Vacsorázni - mondta. - Maga maradjon lenn, majd lehozom a részét.
- Eriggy, fiam! - nézett rá az özvegy, s egy percre a lánya vállán felejtette csontos, öreg kezét, melynek gyűrűsujját egy vékony ezüstkarika ékesítette. A lány szótlanul bólintott, s kiszaladt az ajtón.
Benn a lakásban sötét volt, itt is gyertyát kellett gyújtani. Évi behúzta az ablaktáblákat, a gyertyát a szekrény mögé állította, majd hátát a falnak vetve, kabátja hajtókájánál fogva maga elé húzta a férfit.
- Valami baj van? - kérdezte.
- Nincs - mondta ez.
- Biztos?
A fiatal férfi rábólintott.
- Öcséd már hazajött?
- Haza.
- Vele sincs baj?
- Nincs - mondta az ember.
- Biztos?
- Biztos - mondta az ember.
Évi megkönnyebbülten felsóhajtott. - Nagyon féltettem ezúttal. Ha lefogják, s megtalálják nála a fegyvereket... Hála Istennek, hogy sikerült!
- Igen - mondta az ember.
Évi mindkét karjával átölelte a nyakát, s hosszan szájon csókolta, sápadt arca gyöngéden kipirult, mint a hajnali ég, ha közeledni érzi a nap nagy szenvedélyét. - Várj! - súgta. - Az iratokat a mama tette el. Nála jobb helyen vannak, mint nálam. Helyes?
- Helyes - mondta az ember.
- Ez a mi karácsonyunk - súgta a lány. - Ezt megünnepeljük.
Begyújtott a tűzhelybe, melynek sütőjében a parázs fölött a titkos kacsa már kipirulva várta felavatását, s egy perc alatt elárasztotta a konyhát diadalmas, vaskos illatával. A konyhaszekrényben egy üveg vörös bor állt, mellette négy sor mákos-diós, a kenyérkosárban, konyharuhával letakarva egy cipó falusi kenyér. - Az öregasszony kitett magáért! - mondta Évi ámuldozva. - De hogy honnét szerezte ezt a szép állatot!
A vastepsiben tálalta fel a gömbölyű kis kacsát, amely szinte táncolt a buborékokkal sercegő, tréfásan pattogó, dióbarna zsírban. A zsír színén, kerek foltokba gyűlve, itt is, ott is egy kis könnyű hab fodrozott, amely ezüstösen megcsillant a gyertya ráhulló királyi fényében, középütt, mint egy hegy, omlósságból és ropogósságból emelkedett a kacsa, sűrű, ízes fényt árasztva piros bőre alól. Jobb kézről egy tálacska lilaszín cékla, bal kézről az üveg vörös bor fanyar, álomteli leve ragyogott, kettős válaszként a zsírosság fényére. Egy-egy vastag szelet puha, fehér kenyér a két tányér mellett maga volt a feloldozás.
- Látja - mondta Évi -, ilyen kis kurta, kövér, széles fenekű kacsát kell kiválasztani, az a legjobb! S ha majd a felesége leszek, meg ne engedje, hogy megnyúzzam, mert a saját szalonnáján kell megsütni, különben nem ér egy fityulát sem. A far körüli háját, azt le lehet hasítani, mert azt nem eszi meg az ember, de egyébként!... Ide figyeljen most! - Könyökig feltűrte az ujját, s piros fényekben úszó, boldog arcát a tepsi fölé hajtotta. - Látja - mondta -, itt a combon hogy felhúzódott a bőr, s a csontocska is milyen szép pirosra sült! Ezt a két ujjam közé fogom, szép tisztán körülkanyarítom a késsel, felemelem, egy kicsit akadékoskodik... hallotta, hogy pattogott a forgója!... S már magától leválik, mintha ott sem lett volna. Most felemelem a püspökfalatjánál, az orrára állítom, s jobbról, balról jó erősen belehasítok. Ilyenkor jó, ha az ember egy kicsit mérges, mert akkor hamarabb végez ezzel a sok cudra ízülettel... de hát látja, én ma nem lehetek mérges, és azért tart olyan sokáig, mint egy esős délután. No, most forduljon el, mert most a kezemmel nyúlok bele, s leszakítom a melle húsát, utána meg lenyalom minden ujjamat, s ezeket a kis húsmorzsákat is felcsipegetem, mert az csuda jó... ide ne nézzen! Hogy megvagyok-e már? Még sokára. Még el kell vágnom a szárnyakat, s lekaparnom a tepsiről, ami rásült, mert az a legjobb, s addig maga az asztal alá fordul éhségében. Itt egy comb, tanító úr, mulasson el vele!
Vacsora után mindketten elhallgattak. Ültek, s nézték egymást. A lány egy ízben eloltotta a gyertyát, és kinyitotta az ablakot, hogy kiszellőzzön. Az ablak alatt egy felfordult teherkocsi feküdt egy tankcsapdában, két halott katonával a sofőrrekeszben. Évi megborzongott, és becsukta az ablakot. Buda felől újra megindult az ágyúszó, távoli, tompa morajlással.
- Nem megyünk le - mondta Évi. - Gyere!
Lefeküdtek az ágyba, először, amióta ismerték és szerették egymást. Ha olykor a közelben csapott be a gránát, a gyertya meglobbant, lefeküdt egy percre, kifordította sarkaiból a szobát. Éjféltájban kinyílt a konyha ajtaja, s a hatalmas termetű öregasszony magasra tartott gyertyával a kezében megállt a küszöbön. Szótlanul szemügyre vette a két szerelmest, akik egymást átölelve mélyen aludtak, majd egyet bólintva, megfordult, s halkan behúzta maga után az ajtót. - Szegények! - mormolta. A tűzhely elé kuporodott, eszegetni kezdte a maradékot. - Bort nem hagytak a sz... k! - dörmögte, s halkan elnevetve magát, erősen megtáncoltatta a hasát. Pinduri, a tyúk, a vállán ült, és álmosan figyelte az öregasszony fel-le járó, gyertya világította, öreg kezét.

(1946)

LÁZÁR ERVIN
AZ ASSZONY

Azon a télen nem akart megjönni a hó, néhány héttel karácsony előtt még feketében, fagyott göröngyöket didergetett a táj. Ebből a sötétségből jött elő az asszony, csecsemő fiát a melléhez szorította. Nem tudni, merről jött, azt sem, mennyi ideje állhatott kinn az ajtó előtt, mert nem kopogott.
- Az istenért, jöjjön be, hiszen megfagy - mondta neki anyám.
Az asszony nem mozdult, szemét szüleimre emelte, és csendesen így szólt:
- Engem üldöznek.
- Egy nőt? Csecsemővel? Miért? - kérdezte apám.
Anyám szelíden megfogta a karját.
- Jöjjön már be.
- Nem követtem el semmi rosszat - mondta az asszony, de még mindig nem indult befelé. - Azt mondták, aki segít rajtam, azt is nagyon megbüntetik.
- Jöjjön csak be.
Nagyon szép asszony volt. Levetette furcsa aranyszegélyű, világos köpenyét, kibontotta a pólyából kisfiát, tisztába tette, megszoptatta. A kisgyerek ránk nevetett, fogatlan, bölcs nevetéssel.
- Csak karácsonyig. Karácsonykor már lesz hova mennünk - mondta az asszony.
Anyám ránk nézett.
- Gyerekek, senkinek se mondjátok meg, hogy a néni nálunk van! Megértettétek?
- Nem azért, mintha bárkitől tartani kellene - mondta apám -, itt Rácpácegresen nincs senki,
ki elárulna bennünket. De biztos, ami biztos.
Tudom, akkor mindannyian Bederik Durira gondoltunk. Aki ugyan nem lakott Rácpácegresen, de itt ólálkodott mindig a környéken. Valami csősz, mezőőr vagy erdőkerülőféle volt. Lelövöldözte a határba tévedt kutyáinkat, megríkatta a gyerekeket, ijesztgette az ebédvivő asszonyokat.
Igen, őtőle félni kellett.
Pedig mióta az asszony a gyerekkel megérkezett, egyre gyakrabban keringélt körülöttünk, s azután, hogy a hirdetményt felolvasták, egészen elszemtelenedett.
A katonák terepszínű dzsippel érkeztek, addig nyomták a dudát, amíg mindenki előszállingózott a házakból. Egy katona fölállt, ordítva olvasott. Egy nőt keresnek, csecsemővel. Bárki látja, köteles jelenteni. A parancs megszegőjét a helyszínen agyonlövik, házát porig rombolják.
Fagyott szívvel álltunk, kutatnak-e? De nem, odébbálltak. Csak Bederik Duri nem állt odébb, sőt megindult a házunk felé.
- Ha akarja, most rögtön elmegyek - mondta az asszony apámnak. - A kerten át, nem veszi észre senki.
- Nem megy sehova! Öt nap múlva karácsony, addig ki kell bírnunk. Bújjanak el!
Bederik Duri estig ott ült. Fülelt, gyereksírásra lesett.
Azt aztán leshette! Mert alighogy kényelmesen elterpeszkedett a konyhában, odakint, a gazdasági épületek takarásában megjelent Jósvai Jancsi. Addig integetett anyámnak, amíg észre nem vette.
- Mit akar, János?
- Az asszony meg a gyerek miatt…
- Milyen asszony? - rebbent meg anyám.
- Ne tessék félni, tud róla az egész puszta… Amíg ez itt ül, jobb helyük lenne nálunk. A kerten át észrevétlenül átjöhetnek.
Így került az asszony a gyermekkel Jósvaiékhoz, majd amikor Bederik Duri körülöttük kezdett szaglászni, átmentették őket az Alsóház családjaihoz, aztán a Fölsőházba került, majd vissza a középsőbe, nem volt Rácpácegresen egyetlen család sem, amely nem bújtatta volna, ha csak fél órára is.
Eljött a karácsony, a lányok ezüstpapírral borított diót, cérnára fűzött pattogatott kukoricát aggattak a fenyőágakra. Az asszony a kicsivel akkor már újra nálunk volt.
- Sötétedés után a pálfai Öreghegy alatt várnak rám.
Apám befogta a lovakat, és a biztonság kedvéért nagy kerülővel, a Sió fölötti erdők között vitte az asszonyt meg a fiát a megbeszélt helyre. Még kicsit mosolygott is magán, túlzás ez az óvatosság, ki kóricálna szenteste ezen az elhagyott vidéken. De bizony kóricált. Előlépett a fák közül Bederik Duri.
- Állj! Kit visz maga?
Apám nem válaszolt, a lovak közé csapott, meglódult a kocsi, de ahhoz nem elég gyorsan, hogy Bederik Duri ne tudja elkapni az asszony aranyszegélyű köpenyét. A kezében maradt, diadalmasan lobogtatta.
Vágtázva értek az Öreghegy alá, valóban, egy kocsi várt ott. Az asszony sebtében búcsúzott, átszállt, a könnyű parasztszekér elzörgött vele a sűrű éjszakába.
Apám megfordította a lovakat, hazaindult. Most az országúton, egyenesen. Amikor a Paphegy tövébe ért, az út menti bokrok mögül ijesztő nevetés harsant. Apám tudta, hogy ki az, és szívszorongva nézte, ahogy a fagyos sötétségben ballangkórókat hömbölget a szél.
Másnap hajnalban fölbolydult Rácpácegres. Jönnek. Ki hozta a hírt, nem tudom, de már az is elterjedt, bogy egy lánctalpas monstrum is közeleg, azzal rombolják le a házakat. Bederik Duri nem sokat késlekedett. Ő vezeti őket, a tank előtt jön, kezében a bűnjel, az aranyszegélyű, kék köpeny.
Egy darabig hihettük, hogy csak ijesztés, de ahogy a hajnal kibontotta a tájat a homályból, kibontotta a lőrinci úton vonuló sereget is, igen, jönnek, fegyverrel, lánctalpas monstrummal, végünk van, véged van, Rácpácegres. Menekültünk volna, az asszonyok batyukat kötöttek, de akkor már valaki jött vissza a magtár felől, nincs kiút, igen, akinek jó szeme volt, láthatta: mint a szögesdrót tüskéi az őrszemek szuronyai, körös-körül, a ráadási úttól a Paphegyen át a Vitéz-tanyáig mindenütt katonák, körülzártak bennünket.
Ki lehet ez az asszony meg ez a gyerek, hogy ilyen ádázul gyűlölik?
A batyuk a lábak mellé estek, hátráltunk, összetorlódtunk, mint egy delelő nyáj, szorongtunk a Nagyszederfa alatt. A monstrum már a Kissarok felé dübörgött, hallottuk a kérlelhetetlen hangot, már idevillant Bederik Duri kezéből a kék, amikor Keserű Pisti felkiáltott:
- Oda nézz!
A házak körvonalai megbomlottak, mintha köd ereszkedett volna rájuk, de nem lehetett köd, hiszen minden mást élesen lehetett látni, idelátszott az Erzsébet-domb fenyőfája, a lőrinci torony. A házak mégis elmosódtak, tűnékenyen lebegtek, mint forró nyarakon az utak fölött a délibáb, újabb kiáltás, a kezem, a kezem, idenézz, a kezem. Tényleg, mintha elpárállana a testünk, áttetsző lesz a kezünk, megfakul a ruhánk, egy pillanatra látom a mellettem levők testén át a dombokat, aztán már csak a dombok, a fák. A házak és az emberek, mint a pára, nincsenek, üres pusztaság Rácpácegres helye… de mégis itt vagyunk, hiszen érzem, hogy fogom anyám kezét, a hátam mögött szuszog a húgom.
A had hökkenten áll az üresség közepén, Bederik Duri eszelősen kapkodja a fejét, itt volt, itt van, itt kell neki lennie, a páncélosról leszáll egy tisztféle, Bederik Duri kapkodva mutogat, lobog a kezében az aranyszegélyű, kék köpeny. A tiszt botot emel, Bederik Duri vállára sújt vele, aztán az arcába. Itt meg, miköztünk, valaki hangosan fölnevet, csönd, sziszegi apám, de nem lehet visszatartani a kárörvendő hangokat, sziszeg, fortyog, sistereg, úgy kell neked, áruló gazember. Most már a többiek is ütik, Bederik Duri szűkölve rohangál a körben, szinte sajnálja már az ember.
A katonák sorokba rendeződnek, a páncélos megfordul, mennek dolguk végezetlen, Bederik Duri, mint egy rongycsomó, a földön. Amikor a katonák már látótávolon túl vannak, föláll, az arcán gyűlölet, rázza az öklét az égre, a katonákra, ránk, belőlünk meg, láthatatlanokból, föltör, fölszárnyal a felszabadult nevetés, Bederik Duri rémülten rohan át a földeken, egyre messzebb, egyre távolabb, olyan lesz, mint egy szélűzte ballangkóró.
Halvány vibrálás, helyükre sűrűsödnek a házak, fölködlik a kezünk, az arcunk, juhé, itt vagyunk, világítanak a boldog emberek. S mintha csak erre várt volna, nagy pelyhekben, mint a kegyelem, hullani kezd a hó.