Vagyok a mélység és tető,
sok-útvesztőjü hegység.
S te a tovább-nem-fejthető,
legegyszerűbb, nagy egység.
(Weöres Sándor)

 

HIMNUSZ MINDEN IGÉBEN

A Hymnus születésnapján

 

 

 

 

 

 

 

JUHÁSZ GYULA
A Himnusz

E bús imádságot dalolta ajkam,
Mikor nem tudtam még, hogy mit dalol,
De éreztem, hogy e borús szavakban
Ezer év ujjong, búg a hant alól!

A végeken, hol nagy magányban éltem
S Rodostó gyásza szállt lelkem felett,
A néma dacban, büszke szenvedésben
Fajom keserve, megértettelek!

E dalt dúdoltam ott fáradt ajakkal,
Az éghez oly közel járt a magyar dal
Kárpátok bércén ültem egyedül...

És gondolkoztam a költő felől,
Ki félszemével a jövőbe látott,
– Mélázó félszem, te kiégett, te áldott!

 

CSORBA GYŐZŐ
Kis himnusz

A tiszta és csodálatos
törvények tiszta és csodálatos
rendje tipor szét tiszta és csodálatos
minden halál.

 

ÁGH ISTVÁN
Kölcsey Ferenc: A magyar nép zivataros századaiból

Elnehezült fejemet
Alig bírja vállam.
Atlasznak se nehezebb
A Glóbusz súlyával.
Bordám rávetemedik
Mentém zsinórjára.
Semmirevaló, akit
Megunt keze, lába.

Isten! most világtalan
Szemem lát és áhít.
Abba vakul, ami van,
Az a látó másik.
Sunyi szolga zárja le?
Pénzkáráló némber?
Segedelmet várhat-e
Embertől az ember?

Jobbágya magának is.
Gyanakszik a jóra,
Hátha még az ágyat is
Kihúzzák alóla.
Annyi párt, ahány család:
Gyermek atyja ellen,
Ura űzi asszonyát,
Az meg visszanyelvel.

Hallgat aki szólana.
Hősködik a gyáva.
Győz a rafinéria
Halhatatlansága.
A tisztesség éhezik,
Eladják forintért.
Kutyabőrrel kérkedik
Kupecnek a sintér.

Veszedelem, ami volt:
Rút feketehimlő.
Most meg házamra uszult
Zsivány, baca, jósnő.
Zápul már a lúdtojás
Ólak rejtekében,
Utolsó utamra szánt
Bűz a temetésen.

Büdösében toroz a
Csekei diéta.
Fogy a kocsmáros bora.
Döglött a poéta!
Részeg népség: Pfuj! Vivát!
Ordenáré virtus.
Cigánynóta dallamán
Nyekereg a Himnusz.

 

WEÖRES SÁNDOR
Himnusz az igéhez

Derékig lángban láttalak
s láttam, hogy meg nem égtél.
Egy csepp sem érte lábadat,
mikor a vízre léptél.

Te csipkebokrom s Jézusom,
te készen-adott jóság,
rejtélytelen, szilárd orom,
nem-osztható valóság!

S a csoda én vagyok, magam,
mert rejtélyes a vétek:
iszaptól csapzott a hajam
és kusza tűzben égek.

Testem hamuja egyre hull,
lángkévém messze lebben.
Álmok visszája fodrosul
a nyugtalan vizekben.

Vagyok a mélység és tető,
sok-útvesztőjű hegység.
S te a tovább-nem-fejthető,
legegyszerűbb, nagy egység.

 

NAGY GÁSPÁR
Ködhimnusz

Odüsszeusz nem tér vissza
Penelopé sálat köt
Fejünk fölé koronának
Égig hömpölyög a köd

– világigérő hosszú ködben
mikor minden egy más-világból
látható csak tisztán, ahol rettentő
agyroncstelepeken a latolgatás tűnik
a legjobb narkózisnak, szóval ebben
a józan helybenzsákbanfutós korban
el kell gondolnom a hajnali gyereksírást
a Concerto legtisztább és legszebb
tételének, mert esélyünk van és esélyünk
tökéletesen egyenlő a NAGY-NAPÉVAL:
egyszer mi is NAGY-SÖTÉTSÉG leszünk,
sugározzuk a fekete fényt a Föld
gyémánthibrideinek s a kiürült tárnák
is felszínre gurulnak két végső-vacogó
párhuzamoson, létünk-agyunk telepeire
töményebb, csillogó fekete űrért,
hogy válaszolunk tehát a majdani
fekete levelű költők kérdéseire, honnan
veszünk lámpást, színes filctollat,
mozgó szelet, és milyen ágbogat öntünk
az egyenlítői csillagoknak???
Sötéten, de vakon is látható:
nem elhanyagolható kérdésekkel
tapétáztuk ki álmatlan éjeinket,
és még e pillanatokban is verssel
lékeljük a másik világ innenső
partjairól a ködhimnusz lazább
taktusait: hogy, kopogja le,
           szolmizálja,
           dadogja végre el
akár: egy gyáva politikus
akár: egy sokfelé húzó egységpárt
akár: egy filmsztár a leghülyébb pornóból
akár: egy nő, lehet Alaszkából is
akár: egy amputált kezű futballkapus
         a FÖLD- HOLD szuperdöntőről
akár: egy programoktól megvadult számítógép
akár: egy költő az eddigi 1977-ből, akik
         nemtermészetes haláluk ellenére is
         eljutottak a Kerubok közé
                  dadogja végre el:
mit lépünk ma délután a jobb lábunkkal,
estére mit a ballal, S. O. S.
még csak ma reggel van, régóta reggel,
ezért lesz félelmetes a délután, kétségbeejtő
az este. Én különben bátran elsírom:
         nem félek a holnaptól, mert
lehet, hogy holnaptól se láb, se lépés, és
a NAGY-FÖLDSZELVÉNYEN minden
         tippünk törölve –

Fejünk fölé koronának
Égig hömpölyög a köd
Odüsszeusz nem tér vissza
Penelopé vízbe köp

 

KOVÁCS ANDRÁS FERENC
Kölcsey Ferenc lehajtja fejét

Szatmári iskolám ünnepére
Keresztülnéz a lelki drótsövényen:
Át-áttekinget tán egy arc Csekéről…
És látja a Tekintetes Úr, hogy dúlnak még
A szép magyar romantikák, dühöngenek még
Honni hiúságok: csárdásosztók és asztaldöngetők közt
Hervad az emberség hivalkodó csokrétája,
A büszke kalapba betűzött, hervad a szerelem rózsája,
Hervad a mosoly a szájról – szavakról hangsúly, ékezet,
Jelentés… De megvagyunk még. Majdnem megvagyunk –
Köszönjük, sajnos, változatlanul… Kinézünk
Most az Alma Mater ablakán, kibámulunk,
Mint nyelv alól a bánat…

És látja a Tekintetes Úr.
Mert a Tekintetes Úr már mindeneket lát.
Látja a szatmári adózó nép nyomorát.
Látja Petőfi lovát Erdőd felé ügetőben – épp oda
Rúg ki a Szamosra. Szilágyi Domokos hatalmas homlokára
Pillant: Hamletet látja, Krúdyt a ködben, Adyt, ki részeg
Konflison kering, a Dsida-fasor jegenyéi alatt
Látja zokogni Jenőkét, Móricz Zsigmond nyakasságát
Látja, a Károlyi grófot, a Vécsey-házat, no meg a szatmári békét,
Ama szégyenletest. Komorló nézése néha megakad a Kazinczy
Utca és a Vörösmarty utca sarkán: zárdában látja Kaffka
Margitot, spilhózniban kovácsandrásferencet,
Ah, nicsak, oh, bizonyára engemet is lát!

Mert a Tekintetes Úr tán mindeneket lát.
Látja a Láncos templomot is, lánchordta, a hajdani skólát,
A természetrajzi szertár szekrényei mögött illúziókat lát,
Bölcsen lappangó falfestményeket: Bethlen Gábor bevonulását
Látja, Rákóczi, hajh, reformátorokat, pedellusokat,
Kálvinistákat, iskolamestereket lát, Bercsényi, hajh,
Látja Pázmány Pétert és Tyukodi pajtást, hitújítókat, hajh,
Hitrombolókat, hajh, s ezerszer is hajh, agg ravaszdiak!

Mert a Tekintetes Úr már mindeneket lát:
Nyögve Mátyás bús hadát, Bendegúznak vérét
A természetrajzi szertár szekrényeiben…
A történelmet látja: spirituszban
A kibelezetteket, üvegszemmel a kitömötteket,
Vitrinekben a megnyúzottakat, a szabadságra
Preparáltakat… Árpád hős magzatjait:
Boldogságukban szinte-szinte úsznak,
Lebegnek fojtó, édes formalinban…

Mert a Tekintetes Úr tán mindeneket lát.
Röntgenkonrádként átlát Jánoson, ki portás volt,
S eladta rossz gerincét… Így megmaradt nekünk.
Kitartott, lám: vacog, fehérlik, ám vigyázzban áll.
Itt a csontváz, forgassátok érett ésszel Jánosunk!
Állkapcsa leng, mert megbűnhődte már. Állkapcsa
Kattog: titkon énekel. Más szózat ez, máskeblű nép.
Állkapcsa klattyog: folyton énekel. Lazultan bár,
De rendületlenül. Vert hadunk csonthalmain győzedelmi
Ének. Balsors akit régen tép: János, lát a Tekintetes
Úr! Lát Kölcsey Ferenc, mert szertenézett, s nem lelé –
Újra lehajtja fejét, lehanyatlik a lélek…

 

ORBÁN OTTÓ
Himnusz

A piszkos és szegény és kegyetlen városból kicsapott valami tűz. A fény, a földhöz ragadt üstökös, lángcsóvásan saroktól sarokig suhant, és a lökdösődés meg a közöny, a kézcsók-a-nejednek és a föl-a-kezekkel, szóval a beton és a sár minden hánynivaló gyönyörűsége, az öldöklő iram és a kőkori tunyaság, ami itt egymás torkát szorongatva él, mint őrült szeretők – egyszerre égni kezdett, mint a tankhajók olaja a vizen. Miféle varázslat gyújtogat itt? – lázongott nyomorultul a kilátónál a botcsinálta Orfeusz. Egynek lenni a tolongók közül, beszélni nyelvüket, hallgatni szuszogásukat és az egyetemes ricsajt, ahogy a világot betölti, mindez csak kezdete a rossznak. Később a gyűlölet és tárgya úgy hasonlít egymáshoz, mint férj és feleség sokéves házasság után. És csontjainkból valami különös szerelem kilopja a velőt. Ó seggfejek, kiáltod kezdetben, hogy később azt morogd: testvéreim. És vadságod, büszkeséged, Újvilág-orcád mind betemeti a kubikos idő. És attól fogva te meg ők egyek vagytok a megszégyenülésben; nézd, sakál-pofájú, a bolondot, hogy rúgkapál itt, hogy köpködi arany nyálát a csillagokba: fázik és retteg, mert levedlette halhatatlansága bőrét. Hajítsd a föld-diszkoszt akárhová, Mürón együgyű atlétája, ifjúság: vállad kozmikus madárpiszoktól havas. És ez a kupac város: börtönünk és birtokunk. És ez a szánalmas és nevetséges zaj: a mi beszédünk. És dicsőségünk és száműzetésünk tüzes koronája ez a porból és szélből kovácsolt fénykerék a kémények fölött, míg jaj-küllősen sejttől sejtig gördül az örökletes világ.

 

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ
Húsvéti himnusz
         
Óh, szellőlengető
Igazság!
Szállj, szállj, riaszd a téli álmot,
némítsd el, ami gyenge, álnok,
akassz a fákra lágy ezüst csipkét, tűzszínű bimbót,
lengő fehér csipkét, lángolva nyíló ifjú bimbót,
szirmot, mosolygva ringót,
suhanj elő,
ó, szellőlengető
Igazság!

Ó, könnytől éledő
Igazság!
Lebegj be a kunyhókba lágyan,
mint balzsamos, sugáros áram,
fess rózsaszín álmot a barna, ócska nyoszolyára,
az elhagyott, szegény, álmokra váró nyoszolyára,
hol érted sír az árva,
lebegj elő
óh, könnytől éledő
Igazság!

Ó, újra-születő
Igazság!
Eljössz ma is és összejárod
az enyhe, álmodó világot.
Jer s fújd meg az ünnep rivalgó, büszke harsonáit,
fújjad az ünnep szent, aranyos, néma harsonáit,
s minden valóra válik.
Rohanj elő,
óh, újra-születő
Igazság!

Ó, harangdörgető
Igazság!
Zúgj át az alvó, lomha földön,
s légy úr felette mindörökkön.
A vérkönnyes, síró sebet fesd szépre, aranyosra,
csókold a sok sebet tüzes-fényesre, aranyosra
tózöld lágyan susogva.
Dörögj elő,
óh, harangdörgető
Igazság!

Ó, vérben ébredő
Igazság!
Ne várakozz, ujjongva törj ki
sötétedő sírbörtönödből,
és lángoló piros betűid, hogyha elfakultak,
ha a poros, kopott múlt gyászos árnyai elfakultak,
gyújtsd föl tüzét a múltnak!
Robogj elő,
óh, vérben ébredő
Igazság!

Ó, szikladörgető
Igazság!
Ujjongva, lázadozva, zajgva
verj indulót új diadalra,
repeszd a jégpáncélt, s a harsogó húsvéti kedvtől,
a tavaszos, zenés ítélkező húsvéti kedvtől
a nép is összezendül,
vágtass elő
óh, szikladörgető
Igazság!

 

RADNÓTI MIKLÓS
Himnusz

Gyökér vagy és törzs,
teli lomb s gyümölcs,
hűs fuvallat vagy
s meleg nap érlelő,

kötöző gyökér,
iramodó vér,
vékonyszárú törzs,
széllel barátkozó,

karom lombja vagy,
karomba szaladj,
mellem virága,
szívemen takaró,

ébresztő napom
s napos hajnalon
lombom gyümölcse,
mellettem ébredő,

mellettem alvó,
szívemre hajló,
jó nyugalom vagy,
csöndesen dobogó,

szépszavú forrás
kezdő sikoltás,
szárnyas lehelet,
lélekkel szálldosó,

árnyékban éles
fény vagy és ékes
árnyék a fényben,
s felhő is, füstölő,

csukódó pillán
utolsó villám,
nyíló testeddel
karolón ringató.

Te harcon áldás,
búvó mosolygás,
aki a földön
régen fehérlő
csontjaimban is majd
ott bújkálsz mindörökkön.

 

JUHÁSZ GYULA
Himnusz a mulandósághoz
         
Alázatos szolgád vagyok neked,
Ki nem hajtottam térdet és fejet
A föld hatalmas dúsai előtt,
De ünnepellek téged, bús erőt!

Itt minden változó a nap alatt.
Szalad az év, suhan a pillanat,
Világok vesznek, népek rendje hull,
Te állsz és vársz ránk, örök, büszke úr!

Sarló alá te hajtod a kalászt
És zöld palástból lesz sárgult palást
És piros hősből lesz fehér halott,
Fényből homály, mivel te akarod!

Mulandóság, te dalt teremsz nekem,
Hogy tallózhassak eltűnt éveken,
Halott rózsákon, hervadt vágyakon,
Egy elvesztett édennel gazdagon.

 

ORBÁN OTTÓ
Himnusz az őszülő földhöz

Zúg a szél, megzendül a távvezetékek húrja, reccsen a kukoricaszár,
nyög a körtöltés, ahogy összefeszülnek a nyári árral,
és a menny kupolája alatt ide-oda szárnyal az ide-oda villámló
madarakkal hét határra való madárdal.

Odafönn aki vagy… vagy nem vagy, méz az idő, ikrás ragyogás, és
nőnemü angyalaid lebegik körül égő édességed,
volt szeretőim, a lányok, a nők, aki elvált közülük és aki nem,
s mind él és meztelen és borzong s gyönyörével hirdet téged.

Nyár, de örökké tart, ha csak egyszer, egy napig is tartott, mert
képzeletünk félálom filmjén újra meg újra lejátszunk mindent,
s fölötte határtalan ég, noha csillagait rossz télikabátok sárfoltos
szövetére szögezte az égett emberi hús kora itt lent.

Téli fehérré őszül a föld haja, minden inog, romlik, lerohad, csak
az illékony köd tart ki, a kép, a remegő légben aranyfüst hőség,
s bár hihetetlen, mindez megtörtént, emlékszik a test, amely egy
percig maga volt Isten fiatalsága, az élet, az út, a dicsőség.

 

ADY ENDRE
Himnusz a tavasznak

Hiszen harsogás a dolga,
Éhes, ékes nagy legény
De sohse volt ilyen torka,
Ilyen harsány sohasem.

Óh, Tavasz, én úgy szeretlek,
Te nagy, zengő rosszaság,
Zsarolója pajzán kedvnek
S kongó jóság sohasem.

Himnuszod ritkán daloltam,
Mert hogy nagyon te vagyok
Életem eltavaszoltam
S nem leszek más sohasem.

Óh, életeket fogyasztó
(Most jobban, mint máskoron)
Életeket lelohasztó
Nem tudsz lenni sohasem.

 

BABITS MIHÁLY
Himnusz Írishez

Sötét van. Hol az ezer szín? Mivé lett?
Hol az ezer tárgy külön élete?
(Szín a különség, különség az élet) -
éj van s most minden tehén fekete.
Belém esett a világ és lett oly vad,
oly egy-sötét, hogy szinte már ragyog
s a lelkem indus bölcseségbe olvad:
nincs semmi sem, csak semmi van,
s e semmi én vagyok.

Egy-semmi! Minden-semmi! Színek nélkül
ragyogó semmi! Unlak, hagyj te most!
Sokszorzó lelkem veled nem elégül,
meddő szám, mely nem szoroz, se nem oszt.
Ért gyümölcsnedvvel, fejem telve vággyal,
vágyaim súlya nyomja vánkosom:
ah, nem békülök és unalmas ággyal
s Morpheus karjai között
Irisről ámodom.

Íris! te lelkem régi istensége!
hétszínű, gyöngyös, mint nektári kelyh,
ezerszínű, uszályos, égnek éke,
Írís, kinek ruhája pávapelyh,
Írís, kinek mosolyja a szivárvány,
szinek bontója, koszorús hajú,
ívelt szeszély, ég hídja, tarka bálvány,
jer ontsd elémbe képeid,
beszédes színkapu!

Idézz fel nékem ezer égi képet
és földi képet, trilliót ha van,
sok földet, vízet, új és régi népet,
idézz fel, szóval, teljes enmagam.
Királyt, papot, pénzt, nemes daliákat
s a daliával idézd fel lovát,
aljas gonosztevőt, tudós diákot:
a múltak kövét érted-é
csiholni, mint kovát?

Költő-szemeddel többet lelsz te benne,
mint ásatagban egynémely tudós –
De ha ráuntál múltra és jelenre,
színek bontója, légy nekem te jós:
hiszen te fested, Írís, a világot
s ne tudnád, hogy ecseted merre fut?
Idézd fel, amit még egy szem se látott: –
a jövő falát érted-é
kitárni mint kaput?

Színek bontója, viharok barátja,
világ költője, tarka mint virág,
jer kedvesebb nekem a Mája fátyla,
mint az unalmas-egy-való világ!
Vihar barátja, szép idő követje,
Junó követje, koszorús hajú,
világszínháznak kárpitos szövetje,
jer, ontsd elémbe képeid,
beszédes ívkapu!

 

FODOR JÓZSEF
Himnusz a Naphoz

Hő május, mérges virágporral
Telve; bódító gőzök közül
Dugja ki fejét a Nap.
A reggel fülledt félálmában
Iszom a sugarat, -
Gyöngyözik torkomban és pezseg.
Számból, boldog szememből fénypárák ömlenek.

A hajnalnak eleven gyöngye
Feltűnt, ím, a világ kristálya,
Az üvegfényű tereken
Szántja már habfehér szárnyakkal
Az örök szerelem
Az ég láthatatlan ingású medrét,
S nyújtja a világnak életet ontó keblét!

Oh, forró világ-hő, üdvöz légy!
Nap-anya, arany-izzó tehén!
Oh, test-tágító meleg.
Az ég buja lángokkal forrong
S a földből ömlenek
A határtalan párák, szerelmek
Feléd, te világ-szülő, megtartó, te legszebb!

 

SZÉCSI MARGIT
Himnusz a szerencséhez

Ki nem hagytál őszbeborulni
testvérért, barátért, magamért,
s fogaimat a rabkásától,
szívemet az alázatosságtól
kímélted - korunk istene,
imádlak mindenekfelett,
mert a jeges építkezésekre,
tetvek és tündérek közé
önként mehettem robotolni,
fogaim világos kerítését
oltatlan mésszel be nem meszelték,
orrom s szívem ki nem rohadt.
Fizetlek keserű örömmel,
fekete-sörényes dalokkal,
mikben a mártírok komor
gyászmenete vonul ütemre,
szerelemről és igazságról
lemaradt fájdalmas sereg.
Fizetlek szerelmeimért,
kik mint a küllők a kerékben,
robogó sorsomban forognak.
Ha meg kell halnom, add meg azt:
magamtól történjék halálom,
s életemben örülj nekem,
örülj, hogy olyat szerethetsz
ki soha nem futott utánad,
s kinek bolond vérében a
hála sem virágzott soha.

 

KOMJÁTHY JENŐ
Himnusz

Átérezém a lét keservét,
A földnek összes nyomorát.
Ki méri meg a kínok terjedelmét?
Célok ködébe vajh ki lát?
Sötétben él a törpe ember,
Eszmélni nem tud, merni nem mer,
Elfödi végül örök éjjel...
De mintha más az én sorom!
Nem omlik, mint a többi, széjjel,
Megtestesül, mit álmodom!
Ó, hála, hála Istenemnek,
Hogy olyan szépet álmodám!
Áldott a perc, midőn születtem,
S a méh, melyben fogantatám!

A föld csupán az ég salakja,
Alanti tűz, mi benne forr,
Nem hat az égbe durva harca,
Amely virágot, álmot eltipor.
Mi célja van ez óriási harcnak,
Vad győzelemnek, bús kudarcnak?
Hiába éltél önösen magadnak,
Hiába élned másokér',
Csalóka fény emelt, árnyak ragadnak,
Csak álom volt a büszke cél.
Enyém is az; de nem tudom mért,
Az én szívem mégis vidám:
Áldott a perc, midőn születtem,
S a méh, melyben fogantatám!

Ki fejti meg, ki látja tisztán
Élet! sötét rejtelmidet?
A bölcsek szózatát a pusztán,
Ha hallja is, ki érti meg?
Az átok úr. Ezer sebében
Vonaglik az emberiség,
Mérhetetlen kínja tengerében
A jobbak vére semmiség.
Szívem zokog; de tudja Isten,
Én mégis szépet álmodám:
Áldott a perc, midőn születtem,
S a méh, melyben fogantatám!

Ó, fáj e gúnyos össze-vissza!
Tudom, hogy minden hiúság:
De ajkam ajkad kéjit issza,
Ragyogó, édes ifjúság!
Csókod hevén magasra gyúl a lélek,
Csókod tüzét nem oltják röpke évek.
Az első csók, mit tőle kaptam,
Még most is itt ég ajkamon;
Az ifjúság, a halhatatlan
Kísér magányos utamon.
Mi vár reám a csillagokban,
Karjaiban megálmodám,
Ő szórja dús fényét szívembe,
Ő hinti e gyönyört reám.

Föllázadék a végzet ellen,
Gyakorta fölzokogtam én:
De most majd szétfeszíti mellem
A szerelem, az üdv, a fény!
A foltot én, mely égetett, lemostam,
Nem nézek a bűnök sarába mostan,
A lélek szárnyai ragadnak
És a magasba néz szemem:
Ha nyitva áll az ég, a gazdag,
Mér csüggjön csilló porszemen?
Ó, boldog én, ki a nagyobbnak
Ígéretföldét láthatám!
Ím, szót keres a kéjbetölt szív,
Szavam kitör: gyönyör reám!

Gyönyör reám! Ó, mert magamban
Érzek mindent, mi isteni,
A lét hatalmát pompafényben
Lelkemen által rengeni!
Fölengedett az ősi átok,
Öveznek ragyogó világok;
Nem hajtom én fejem le búsan,
Fényt szórok, merre csak megyek,
És üdvözülve, koszorúsan
Adom ki majdan lelkemet.
A boldogságot eljegyeztem
És a dicsőség vár reám;
Addig az élet hadd sebezzen:
Érzem, gyönyörre szült anyám!

Gyönyör reám! Ó, mert a Múzsa
Megihleté már homlokom!
Nevem nem süllyed vak borúba,
Nem járok ismert nyomdokon.
Mi él a napban s dúl a vérben:
Én érzem, látom s általértem.
Csodás erőt támadni érzek,
A költészet hatalmat ad,
S ímé belátom az egészet,
Diadalt ül a gondolat.
Ha álom volt, mit általéltem,
Dicső volt, amit álmodám...
Áldott a perc, midőn születtem,
S a méh, melyben fogantatám!

Gyönyör reám! Áldás a dalnak,
Melyben a bánat kéjeleg!
Bűbájos, mély zenébe halnak
Az átvirrasztott éjjelek.
Játsszék a vész vad keze rajta,
Gyönyört lehel a költő lantja;
Áldott, ki búját dalba önti,
Szirtek között mosolygva jár,
Vihar ha jő, dallal köszönti,
Szívébe tőr; fején sugár!
Elvérzik szívem a sebekbe,
Halóra, rózsa hull reám: -
A szenvedést, a kínt is áldom,
Hogy e nagy álmot láthatám!

Gyönyör reám! Áldott az óra,
Mely létrehívott engemet!
Az alkotó, a büszke szóra
A lég gyönyörtől reszketett.
Ujjongva szült a föld s az égnek
Tüzei büszke daccal égtek.
E kárhozott, de szép világra
A fénynek ünnepén jövék,
A boldog asszony magzatára
Csókját lehellé tiszta ég.
Ha büszke szóra nyílik ajkam,
Ne dobjatok követ reám:
Áldott a perc, midőn születtem,
S a méh, melyben fogantatám!

Gyönyör reám! Ó, légyen áldott
A költészet, az ifjúság!
Bejárom büszkén a világot,
Fejemben ragyogóbb világ!
Fejemre hír sugára lebben,
Szívem remeg már édes sejtelemben,
Szívem hatalmas szóra dobban,
Magam fölé emelkedem,
És érzem, mindegyre jobban,
Hogy úr vagyok a lelkeken!
A koszorút már szövi lelkem,
Illata hint gyönyört reám...
Áldott a perc, midőn születtem,
S a méh, melyben fogantatám!

 

NAGY LÁSZLÓ
Himnusz minden időben

Te szivárvány-szemöldökű,
Napvilág lánya, lángölű,
Dárdának gyémánt-köszörű,
Gyönyörűm, te segíts engem!

Te fülemülék pásztora,
Sugarak déli lantosa,
Legelső márvány-palota,
Gyönyörűm, te segíts engem!

Siralomvölgyi datolya,
Festmények rejtett mosolya,
Templomon arany-kupola,
Gyönyörűm, te segíts engem!

Díjra korbácsolt versenyló,
Lázadásokban lobogó,
Csillag, dutyiba pillantó,
Gyönyörűm, te segíts engem!

Harctéri sebek doktora,
Hazátlanoknak otthona,
Mézes bor, édes babona,
Gyönyörűm, te segíts engem!

Piaci csarnok álmosa,
Nyomorúságnak táncosa,
Szilveszter-éji harsona,
Gyönyörűm, te segíts engem!

Béta-sugárban reszkető,
Sok-fejű kölyket elvető,
Tengerek habján csörtető,
Gyönyörűm, te segíts engem!

Minden időben ismerős,
Mindig reménnyel viselős,
Bájokkal isteni erős,
Gyönyörűm, te segíts engem!

Öröktől belémkaroló,
Vánkosra velem hajoló,
Varjakat döggé daloló,
Gyönyörűm, te segíts engem!

Iszonyattól ha szédülök,
Ha a pimaszság rámdönög,
Önmagammal ha küzködök,
Gyönyörűm, te segíts engem!

Jog hogyha van: az én jogom,
Enyém itt minden hatalom,
Fölveszem kardom, sisakom!
Gyönyörűm, te segíts engem!

Felragyog az én udvarom,
Megdicsőül a vér s korom,
Galambok búgnak vállamon,
Gyönyörűm, ha segítsz engem!

 

JUHÁSZ GYULA
Himnusz az emberhez
         
Az emberhez száll himnuszom ma,
Hittel hadd harsogom dalom,
Nagy ismeretlenek helyében,
Dacos fejem meghajtva mélyen,
Szelíden és örök reményben
Ez ismerőst magasztalom.

Tudjátok-e, hogy mi az ember?
A por s a végtelen fia,
Istent teremtő földi szellem,
Kemény pöröly vasvégzet ellen,
Ezer fönséges küzdelemben
Viaskodó harmónia!

Nézzétek: izzad tar mezőkön,
Sarcol a rögből életet,
Nap égeti és tüske marja,
Tépázza ég és föld viharja
S a jövendő útján haladva
Csókolják fény és fellegek!

Nézzétek: napba törtetően
Mint épít büszke kupolát,
Egekbe lendül lelke, karja,
Kőhomloka, ércakaratja
Győzelmesen lendül magasba
És mélységekbe száll tovább!

Ember! Hittel hiszek tebenned,
Ember! Forrón szeretlek én.
Te nyomorúságos, hatalmas,
Te végzetes, te forradalmas,
Te halálban is diadalmas
Utód az Isten örökén!

 

ORBÁN OTTÓ
Himnusz arra az időre amikor végleg kifogy az észérvekből

mert élet élet élet élet élet
főnixmadár haló porodból éled
csak éled éled éled éled éled
amíg lehet amíg még élet éled
bár fogvacogva fázol félve féled
amíg lehet amíg még élet éled
csak éled éled éled éled éled
föltámadásra ha nem kell nem cseréled
mert élet élet élet élet élet

 

SZABÓ LŐRINC
Tücsökzene, 41.

Anyám dalolt
Anyám dalolt. Legtöbbször szomorú
szövegeket. A megfagyott fiú
szívszaggató volt, s édes-kedves a
fekete tóban fürdő kis kacsa.
De a legjobban az tetszett, ahogy
a Lengyel Himnuszt – szinte lobogott,
mikor azt énekelte: oly üdén
szárnyalt a hangja, s oly szomorú fény
ragyogta be, hogy szívem reszketett,
s bár azt se tudtam, kik a lengyelek,
letérdeltem (így biztosan nagyobb
foganatja lesz!): háromszor csapott
égig a hang, a szent oltár előtt,
a térdrehullásnál, s amikor Őt,
Istent kértük: „Szabad hazánkat, óh,
add vissza nékünk!…” S hogy a zokogó
ima elnémult, csend lett, nagy szünet.
Ez után csak hallgatni lehetett.

 

 

Az oldalt a Hymnus kéziratának részleteivel illusztráltuk.