Hová lett most a rút idő? – MADÁCH IMRE versei
Körödbe helyze végzetem szeszélye.
S önakarat, ím, számüzésbe visz,
Birásodért ki édenről letenne,
Nyugalmadért elhagy még téged is.
HOVÁ LETT MOST A RÚT IDŐ?
MADÁCH IMRE VERSEI
Önmegtagadás
Ha csillag volnék Isten trónja mellett,
Mégis csak e porföldre szállanék,
Itt nyílna nékem a boldogság benned,
Minőt számomra mást nem ád az ég.
Ha éden kertének lennék virága,
S rideg lakásod lenne pusztaság,
Vagy vélem jőne éden illatárja,
Vagy hervadnék veled, mint sírvirág.
Körödbe helyze végzetem szeszélye.
S önakarat, ím, száműzésbe visz,
Bírásodért ki édenről letenne,
Nyugalmadért elhagy még téged is.
Ősszel
(Veres Gyula komámhoz)
Tán már elázik a világ,
Úgy pocskol kint az őszi eső.
Az ég mint szürke remete,
Egykor örömnek embere,
Mostan bűnbánatos kesergő.
A fákon sárga lombcsomók
Víztelve már alig fityegnek,
Csak úgy hajol, görbül az ág
Alattuk, míg mint cimborák,
Végképp elázva földre esnek.
Abroszba burkolt némberek
Szaladnak végig a híg sáron.
Jól el van dugva a fejek,
De lábikrájuk bánja meg,
A pap nekik már megbocsásson.
Egész udvar konyhába gyűl,
Pipára gyújt ez, az melegszik,
A tűz vígan libeg-lobog,
A lány kacsint, a vén morog,
S a munkás gondot mind felejtik.
Loncsos kuvasz rázkodik a
Pitvarban és ásít bújában,
Én is szintúgy megkívánom,
Oly átkozott az unalom
Az embernek így egymagában.
Száz mértföld most szomszéd, barát,
Nem is tudom van-é még ember,
De íme ostorpattogás -
Utána lassú caplatás -,
Kapumba, lám-e, kocsi hajt fel.
Gőzölgve áll meg a fogat,
Míg a kocsis nagy néha mordul,
Kibontakozni alig bír
Bundájából, s ez szinte sír -
Kedves komám a tőszomszédbúl.
Hová lett most a rút idő?
Nem gondol arra senki többet,
Minden sürög, tetszélkedik,
Vajjon kedve miben telik,
Nyaggatja, kémli a vendéget.
A kandallóban tűz lobog,
A pipa vár s mit a ház adhat,
Mindennek a legis java,
S mi a kevés borsa-sava,
A jó szív, illeti komámat.
Besompolyog a vizsla is
Gazdájáért fontos személy ma,
Tudtával van, hogy ünnep ez,
Vadászó bajtársat keres,
S jő ismerős barátkozásra.
Majd megered kérdés, beszéd,
Komoly s vidám tárgy tarkabarkán,
Míg lesz kedélyes hallgatás,
Csak néha perceg a parázs
És a tücsök ciripel halkan.
Úgy látszik, hogy zeng éneke
A tűzhely játszi tündérének,
Száz ábrándkép körüllebeg,
A pipafüsttel, s édesek
Az eszmék, melyek ekkor jőnek.
S bár senkisem szól, mindenik
Oly jól mulat mégis magában,
A gondolat is jobban foly,
Ha tudjuk, hogy velünk gondol
Rokon lélek – meleg szobában.
Nyári nap, téli éj
Nyári napnak ragyogó hevében
Nyugszik Andor, hűvös bükk alatt,
S elmerengve színes lombon által
Nézi a játszó sugárokat,
S ím megnépesül körötte a tér,
Jőnek fürge, kisded szellemek,
Hall zenét, hall suttogást a lombban
S táncot lát, melyben keringenek.
Rózsa kelyhében ring ott a tündér,
Itt szivárványt sző a gyep felett,
Mosolyogva búv ez a sűrűbe,
Mert a másik pajkos cselt vetett.
Ott rovarszárny kisded csolnakában
Szállnak által a légtengeren,
Itt a napsugár fényes szalagján
Lejtnek fel-le, fürgén, sebesen.
Harmatcseppben, mely virágon állt meg,
Mossa keblét pici kis leány,
Csipkés pókháló törülközője,
És ruhája tarka lepkeszárny.
Vágytól égő szemmel les feléje
Pajkos szellem a lombok mögül,
És előbb mintsem fölkészülhetne
Már forróan öleli körül.
A csermelynek habzó tükörénél
Fésülködnek tündér alakok,
S ékül kapkodják a gyöngyöt, melyet
Partra szórnak a zúgó habok.
Fent a fának sudarán enyelgve
Csalogatják a kis gerlicét,
És kacagják, hogyha jön s párjáért
Hasztalan, hiában nézdel szét.
Majd a bankát csalják fáról-fára
S ugatással ismét elverik,
Majd az elfogott méh kis lábáról
A mézet rabolva eleszik.
El-eljönnek szunnyadó Andorhoz
Is, tipegve lépdesvén körül,
Majd repülve donganak fölötte,
Vidám kedvvel, ernyedetlenül.
S hullatnak rá friss viráglevelkét,
Súgnak néki szép tündérdanát,
Majd virágnak szirmával csiklandják,
Majd csókdossák forró homlokát.
És amint szellőként elsuhognak,
Lát Andor száz bájos alakot,
Rosszul óvott hókebelnek halmát
És ki tudja mit nem láthatott?
Hévvel nyújtja karjait utánuk,
Hasztalan, mind elsikamlanak,
Míg pajzán cirógatásaikkal
Vissza-vissza térnek újólag.
"Most, most megvagy" - mond Andor, fölébred
S kedvesének nyugszik kebelén.
Hő csókkal hajol ez homlokára,
S napsugár reng a bükk tetején.
*
Téli éjjel, tomboló viharban
Andor ismét ott a bükk alatt,
Vándorbot van reszkető kezében,
Elméjében száz bús gondolat.
És az erdő kezd szörnyen recsegni,
Eltördelve hull alá az ág,
Ordít a vad, fú, üvölt, szól a kürt
S fent a légben hajtnak a kutyák.
Messzebb, messzebb már a rémvadászat,
S hallik sírás, fájó, reszketeg,
A fák sudarán vonulnak végig
Mint szél, születetlen gyermekek.
A sírásra rémkacaj felelget,
Légi úton a boszorka száll,
S merre elmegy a farkas vonít rá
S a bagoly odván huhogva vár.
Mostan távol falvak éjharangja
E vadonba rezgő szárnyon jő;
Megszűn a vész, s a halál csillagja
A halvány hold kél, mint gyászos nő.
Szemfödőt terít ezüst szálakból
S fest reá száz rémes alakot,
Száz kísértet reng fehér palástján,
Melyet a sötét éjre adott.
Kezd a föld reszketni, ingadozni,
Sírok nyiladoznak mindenütt,
És kilép, ki tegnap ment aludni,
És ki ezredévig ott feküdt.
Ennek még fogát ajak borítja
Koponyáján leng még ritka haj,
Annak kígyó ül üres szemében,
Rothadó bűz ajkán a sóhaj.
S kezdenek dalt, táncot a halottak,
Daljok hörgés, táncuk csörtetés;
E tivornya a velőt fagyasztja
Andor csontjában, ki némán néz.
A középen mostan domborult föl
Új sír, rajta ifjú lányka ül,
Arca halvány, mellén vérző seb van,
Kebelére kisded gyermek dül.
Oly hideg kép, olyan szótlan és bús.
A nő reszket és Andorra néz,
Míg körüle kacagó rémkarból
Nyúl feléje száz velőtlen kéz.
Árnyékbort kínál ez árnypohárból
Míg amaz táncsorba vonja őt;
Andor szíve mozdul, s védni indul
A felejtett régi szeretőt.
Ráborul, hogy keblével födözze
Eszmél, s ím kopár síron hever,
Téli éjjel, halvány holdvilágnál
Lelkének ezer rémeivel.
A verseket Madách Imre Ámor című festményének részletével illusztráltuk.
Madách-illusztrációk az Irodalmi Jelenben:
