Elhessegetem a varázslatot, melyet több, mint száz év óta milliók szívéből egyre szív magába s mely már rádiumfényként árad belőle. Arra gondolok, hogy e bűvölő erőt véletlennek köszönheti, annak, hogy megzenésítették, egy nép hivatalos hálaénekévé tették. Méltó volt a kitüntetésre? Úgy olvasom, mintha most olvasnám először.

 

KÖLCSEY MIBENNÜNK

 

 

 

 

 

 

 

 

ILLYÉS GYULA
A HIMNUSZ KÖLTŐJE

A nagy művek néha, ahelyett, hogy felemelnék, eltakarják alkotójukat. A Himnusz nélkül Kölcseyt jobban ismernénk; jobban számon tartanánk egyéb érdemét. Ez a vers, azáltal, hogy szerzője nevét örök ragyogásba borította, akaratlanul is sokat elvont abból a fényből, amely a személynek járt volna ki. De a ragyogás, a hír sokat elfedett – mert szinte vakított – magának a versnek értékéből is. Magunkon tapasztalhatjuk.

E vers minden sorát hatéves korunk óta betéve tudjuk. Tudtam, mielőtt értettem, akár a gyónási imádságot, akár a kisorsoló gyermekverseket. Mielőtt erős hevéből egy szikrányit átadott volna, én bizalommal előre szívem minden hevét beleöntöttem. Valahányszor első betűjét kimondtam, villanyos ütést éreztem, tekintetemet rögtön a mennyezetre emeltem, úgy énekeltem, dagadó nyakkal. Ez nem vált hasznára, hisz akármilyen szöveget épp így énekeltem volna. Most magam elé terítem a verset.

Elhessegetem a varázslatot, melyet több, mint száz év óta milliók szívéből egyre szív magába s mely már rádiumfényként árad belőle. Arra gondolok, hogy e bűvölő erőt véletlennek köszönheti, annak, hogy megzenésítették, egy nép hivatalos hálaénekévé tették. Méltó volt a kitüntetésre? Úgy olvasom, mintha most olvasnám először.

Első szakasza még küzd a szavakkal; mint az imádkozó, aki lélekben Isten színe elé kerülve, megilletődik vállalkozása merészségétől, attól, akihez vágyódott. Egyszerre mindent kimond, aztán zavarában szinte dadog. Bal sors a' kit régen tép, /— Hozz rá víg esztendőt. —Nem csak bennem volt a hiba, hogy gyermekfővel a nehézkes inverzióból, az alanytól öt sornyira eltávolított tárgyi mellékmondatból sokáig csak a szavakat értettem, — az értelem keresése nélkül siklottam át rajtuk szomjasan és türelmetlenül a következő sorra, melynél nem a parancsoló felkiáltó jel, nem is a zene miatt, hanem a megcáfolhatatlan, nyilvánvaló igazság, a kirobbanó értelem miatt kellett mindannyiszor teletüdőből fennen kiáltanom: Megbűnhődte már e nép —/ A múltat s jövendőt!

A vers itt kanyarodik hirtelen fölfelé, ennél a szinte támadó-vádoló sornál, e kálvinista ízű magyar kifakadásnál, amely miatt majdnem elesett a vers a nemzeti himnusz dicsőségétől, mert hisz a katolikus dogma szerint bűnhődni csak a múltért lehet, a jövőért nem, Isten mégsem olyan szigorú!

De a magyarok egy istene, aki a katolikus-protestáns új összeforradásban egy kicsit Janus-arcú lett, úgy látszik mégis az. A katolikusok engedtek. Ezt az istent nem csak kérni lehet, hanem majdnem felelősségre is vonni. A vers ennél a hirtelenül, a mély-érzelem világosságából felszökkent sornál kezd bugyogni, önti magából azt, ami az első szakaszt, ép túlzsúfoltsága miatt, csak ide-oda lökdöste, elrekesztette. A vers szólama ettől fogva egyenes. Ereje még az ünnepélyes széttekintésre is futja, a méltóságos szárnycsapású ívelésre. Őseinket felhozád —/ Kárpát szent bércére, /— maga a költő, ha öntudatlanul is, emelkedéssel kezdi a táj és a történelem, a kétféle, "a tép és az idő" határolta haza ábrázolását. Mesterien válogatja.

Magasról kezd, szépen hullámzó siklórepüléssel szállni felénk, a jelenbe. A versnek a rím és a tiszta trocheusok mellett belsőbb, hatalmasabb üteme is van: a vonalvezetésé. A leheletnyi csönd és a zaj, a béke és a dörgő pusztulás oly eltanulhatatlan arányossággal váltakozik benne, akár egy szimfóniában. A mű tudatos nagy művész alkotása. Az ember síkságot és dombokat, a dombok közt végtelenbe nyúló völgyeket lát azokon a képeken is, melyek az időt ábrázolják.

Értünk Kúnság mezején
Ért kalászt lengettél,
Tokaj szőllővesszejín
Nektárt csepegtettél.
Zászlónk gyakran plántálád
Vad török sáncára,
S nyögte Mátyás bús hadát
Bécsnek büszke vára...

Rézbe lehetne metszeni. A várak-koszorúzta hegyek közt a messze völgynyúlvány végén a Stephans-Kirche tornya ködlik. Csak egy pillanatra. / — Hajh de bűneink miatt ... a láthatár úgy borul el, olyan hirtelenséggel, mint nyári zivatarkor. A sötétben csak egy szikrázó istent látok, elevenen, egy páratlanul szerencsés verssor révén: S elsujtád villámidat...

Ami azután történik, a három versszakon át, mint a szűnni nem akaró, újra és újra fölgurgulázó vihar; egyre fokozódik. Ez a mi történelmünk. Körös-körül csattog az ég, vág az eső és jég, barlangból tekint szét, hasztalanul, aki széttekint. Petőfi festette csak ilyen megrázónak történelme közepén a magyart, "szétszórt hajával, véres homlokával". Kölcsey rádobja a képre még a vérözön és a lángtenger vörösét is. A versnek ez a forrpontja, fokozásban ezen túl nem mehet, heve minden szót gőzzé váltana át. Most kell jönnie a fordulatnak, az iszonyú zaj után csöndnek.

Az ember a vad reménytelenség után természetesen reményt vár; ezt diktálná a vers hullámzó menete, ezt a romantikus versszerkesztési mód is. Az égzengés valóban egy csapásra úgy áll el, mint holmi színpadon. De most következik Kölcsey, most múlja felül német kortársait, egész korát. Ami ezután jön, azt csak magyar írhatta. Valóban csend következik; ijesztőbb, mint a zivatar.

Vár állott, most kőhalom.
Kedv s öröm röpködtek,
Halálhörgés, siralom
Zajlik már helyettek.
S ah, szabadság nem virul
A holtnak véréből,
Kínzó rabság könnye hull
Árvánk hő szeméből.

Szárnyalásából a vers megérkezett, ez a jelen. Ez a magyar béke. Reményért, vigaszért igazán csak az éghez lehet fordulni. E szakasz után olyan a csönd, mint az orvos szavaira: itt már csak Isten segíthet. Ebben a valóban halotti csöndben száll fel az utolsó szakasz sóhajtása. Halljuk szinte a tüdőből be-, majd kiáradó levegőt is. Oly nagy a feszültség, gondolja az olvasó; oly mesteri volt a helyzetteremtés, az előkészítés, mondja a bíráló. Ez a szakasz nagyjából az elsőt ismétli, milyen mély érzelmi tartalmat adva mindannak, ami ott dadogás volt! A vers a legkétségbeesettebb reménytelenség bólintó magyaros beismerése után behunyt szemű fohászban oldódik fel. Különös egy himnusz. A himnusz műfajilag ugyanis vallásos hálaének, a görögöknél még örvendező.

"A magyar nép zivataros századaiból", mondja az alcím. Valóban csak a cenzor felé? A versben nincs semmi, amin a cenzor megütközhetett volna. A saját lelkületét akarta mentegetni a költő? Pesszimizmusát józanon: a vers megírása után maga is túlzottnak ítélte?

Harminckét éves volt, mikor ezt írta. Ahogy az előttem lévő szép, sárgult első kiadásban közvetlenül a cím alatt olvasom, Csekén 1823. január 22-én írta, vagy fejezte be, mert kötve hiszem, hogy egy nap alatt készült el vele. Nehezen dolgozott. A megelőző hónapokban főleg bordalokat írt, jobban mondva a bor ürügyén a kétségbeeséséről, az élet reménytelenségéről.

Minden por, álom
S füst e világon... —

Ebben az időben elég hosszú hallgatás után nyúlt tollhoz, de a következő napról is van vers, január 23-ról, a Remete című. Kezdő sorain a Himnusz hangulata remeg:

Bal sors a kit számkivete
Kedv és öröm közül,
Cellájában a Remete
Kulcsolt kezekkel ül.

Az itt is felmerülő balsors és a remete cellája, amely a következő szakaszokban már barlangot jelent, rávilágítanak, hogy a Himnuszban is kit ver igazán a balsors, kinek barlangjába nyúlt oly kísértetiesen az üldözők kardja, ki nem lelte honját a hazában. Februárban kezdi írni a Vanitatum Vanitas-t.

A Himnusz reménytelensége tehát csak a költő reménytelensége? Nem, hisz most még a próbák előtt áll. Az annyiszor megénekelt keservet a gondtalan nemzettől veszi át s mert szinte egyedül csak ő veszi át, azért roskadozik alatta. Ez kergeti majd a próbákra, s azok majd mind ezt a „költői hangulatot" igazolják. A reformkor kezdetén vagyunk, egy pillanattal a nevezetes hajnal pirkadása előtt.

Valaki utolszor saját magán megméri, mit jelent magyarnak lenni. A költői könnyű megállapítás akkor lett volna tévedés, ha a reformkor, a nagy század sikerül.

Amit mi csak a századvég tüneteiből láthattunk, azt Kölcsey már a Himnusz után tizenöt évre tudta. A nagy kudarc után akkor már megint Csekén élt, és arról ábrándozott, hogy Amerikába, vagy Svájcba vándorol. Jobbágyai, mint tudjuk, fellázadtak ellene, a jobbágyszabadító ellen! Szomszédai ráhajtották barmaikat a vetéseire, kétévi termését tönkretették. Irodalomtörténetünk azt tanítja, hogy a magyar hazafiságot legvilágosabban ő fogalmazta meg; európai módra fogalmazta meg, európaiak számára. Koporsóját a nép megdobálta.

Életével is megfogalmazott valamit. A világos fejű és világos szavú magyar helyzetét? Kora, a jobbak szerint oly nehezen vajúdó reformkor ismerős nekünk, szinte tapasztalatból is. Ő ezt a kort is kétségbeejtőnek érezte; türelmetlen volt, maró és önmardosó, mert a veszedelmet is látta, teljes egészében. Mindent látott a következményekkel együtt, pontosan: az arisztokrácia önzését; a középréteg műveletlenségét és közönyét; a parasztok életszínvonalát, akik családonként csak évi 12 mérő búzához és rozshoz jutottak s éheztek, mert ez a mennyiség egy személynek sem elég, ma sem; a zsidókérdést. Tárgyilagosan látni, ez már akkor azt jelentette, hogy sötéten. Kiben, miben bízhatott volna?? A véleményről úgy beszél, mint Szabó Lőrinc, azt írta róla, hogy olyan, "mint az ásítás, ránk jön és elmúl. „Sorsát el tudom képzelni, egy kicsit a mienk. A hivatalos fórum hazaárulónak tartotta, nemzetgyalázónak. Szinte hiányzik, hogy nem börtönözték be, ahogy Wesselényit, ahogy Kossuthot. Az ő kora mégis felülről nézhet reánk és egy kicsit az egész világra; ha másért nem, azért, mert egy irodalmi remekművet fogadott el nemzeti imául. Tudott figyelni a szóra s ha nem követte is, megértette, sőt továbbadta, hallhatja ma is, akinek füle van. Hálásak lehetünk e kornak. Amit a magyarságról tudunk, jórészt ennek köszönhetjük. Holott Kölcseynek csak zokszava van rá. A kővel öszvehajigált profheta utoljára elnémul, hogy hátra vagyunk; s oly igen hátra, hogy a jót a felette rossztól megválasztani nem tudjuk, írta s ezt részletesen is szabad volt megírnia. Tudjuk, hogy az ő szívethasogató reménytelensége volt a szántás '48 nagy reményei alá. Amikor a pesszimista Himnusz hangjai mellett s azokon okulva egy egész nemzet tett tanúságot életerejéről, oly lelkesen, oly optimista lendülettel, mint történelmében még soha. A szellem útjának e hegeli törvénye lehetne mentsége neki is, nekünk is, ha mentegetőzésre szorulnánk; így ez a biztatónk, nekem egyetlen reményem még.

Nyugat, 1938. 8. Szám

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Kölcsey Ferenc, Debrecen, Rátonyi József (2002)

 

LÁSZLÓFFY ALADÁR
KÖLCSEY BENNÜNK

Amikor az ember küzd, indulatok fűtik a legnemesebb kebelt is. Csakhogy benne van a fegyelem edénye: az ilyen lelkekben a múlt minden felemelő tényének lángja már megszilárdította azt a cserepet, melytől a parázs nem éget, hanem melegít. Még akkor is, mikor „Szerte nézett s nem lelé honját a hazában”. Mikor Kölcsey Szatmárcsekében, valami zúzmarás téli éjjelen, a ködbe nyíló kis ablakok mögött, a spártaian berendezett, hanyagul fűtött kis kúriában a Himnuszt megírta, valahol az alföldön éppen háromhetes csecsemő volt az a plebejusivadék, akinek egy negyed évszázad múlva a hazamentő szerep folytonossága nevében tollára diktálta a láthatatlanul súgó Szentlélek a másik döntő fontosságú szöveget, a Nemzeti dalt. Köztük, a puszta télen, az égi szállásra húzódó betyár, s a vöröslő naplemente hátterén egy történelmileg nem is hosszú kor szimmetriatengelyében a Szózat születik meg, a harmadik óriás tollából. S mégse lenne boldog a nép, melynek nyelvén háromszor így kiáltott az angyal, a poezis?!

„Meg ne ijedjetek, a hazaföldnek szíve dobog fel: Kölcsey sírjától keble örökre sebes…” – írja maga Vörösmarty a közel érzett nagy elődről. Kölcsey kiégetett szépmívű antik vázába, görögös-rómais urnába szorított-fegyelmezett tüzénél Petőfi „ismét pusztító lángjáig”, melynek dózsás jóslata aztán Adyban bukkan fel újra, nem máson, 151mint alkati változásokon megy át a magyar költészet jövet aVitézek, mi lehet s a Fegyvert s vitézt éneklek felől.

Kölcsey honfibúja még azoknál is komorabb és kétségbeesettebb, akik reális viharok közepette pengették a lantot. Ő nem a Türtaiosz-típus, számára a távolság, a távlat nem is csillapítható, de nem is tűnhet el: a múlt premisszái után már csak aggódva tud a hazára, a haza dolgaira gondolni. Ő talán az igazi elindítója ennek a lelki riadókészültségben fogant költői helyzetnek, mely a múlt nagyságainak enyészete láttán a jelen kor reményeit a józan észtől teszi függővé. Az ő hazafi-fájdalmában, írja Gyulai Pál „van valami szent a tragikum szentsége, a görög tragédiák chorusának hangja, mely megzendül koronként a nemesis csapásai alatt haldokló hős felett.”

„…nemzeti hagyomány és nemzeti poézis szoros függésben állanak egymással” – fejtegeti Kölcsey 1826-ban Nemzeti hagyományok című tanulmányában. „Mert a nemzeti poézis a nemzeti történet körében kezdi pályáját, s a lírának később feltámadó s individuális érzelmeket tárgyazó zengése is csak ott lehet hazaivá, hol az a nemzeti történet régibb múzsájától kölcsönöz sajátságot, s személyes érzeményeit a nemzeti hagyomány és nemzeti megnemesített életkör nimbuszán keresztül sugároztatja.” Ezek tisztázandók számára, abban a pillanatban, mikor mint a teremtés időnként visszatérő napjaiban a földek elválni látszanak a vizektől, éppen megújulóban van minden, többek közt a költészet anyaga és eszköze, a nyelv is. Ugyanakkor Kölcsey nagyon tisztán lát azokban a nagyhorderejű kérdésekben is, melyek ma is betöltik az Európába való integráció s ama sokféleségben, sokszínűségben féltve őrzött nagy emberi egység horizontját: „Óhajtanám, hogy valaki világosan megmagyarázná, ha nemzeti karakter és nemzeti nyelv állanak-e egymással függésben? Annyi bizonyos, hogy karakter és nyelv a poeta műre egyforma behatással munkálnak. A nyelvbeli különbség Európának régi és új mívelt népei közt, nem keveset tett arra, hogy a görögök és európai új poézis minden hasonlítani akarás mellett is egymástól különbözzenek. (…) Ha régi és új poézis különbségeiről van szó, azt sem kell elfelednünk, hogy az új Európa költője a maga nemzetével nem áll a göröggel egyforma jóltevő összefüggésben. Keresztyén vallás és európai tudományos kultúra egyenlően kozmopolitizmusra törekednek. Innen van, hogy az a kirekesztő, saját centrum körül forgó, de egyszersmind lelket emelő nemzetiség, mely a hellénnek tulajdona volt, Európában nem találtatik. Ezen sokféle népek minden politikai és morális elhajlásaik, s minden különböző fizikai fekvésük mellett is, vallás s míveltség és kinézéseknél fogva csak úgy választatnak meg egymástól, mint az athéni görög a spártaiaktól, mint az ephesusitól a rhodusi. Azonban a görög maga sokféle ágazatában is nyelv, játék, hagyomány és azon épült nemzeti poézis által bizonyos öszvehúzó középpontot nyere, mely középpont Európában sem a nemzetek egybefolyásában a népek különválása, sem a népek különválásában a nemzetek egybefolyása miatt nem lél helyet. Ez az oka, miért az újabb időkben egy nemzetnek is oly nagy behatású költője mint Homer nem születhetett; (…) A mi Zrínyink, még a török századi hőskor gyermeke, római és olasz példányoktól kölcsönözé költői erejét. Ő Virgilt is használta ugyan, de a Megszabadított Jeruzsálemet úgy követé nyomról nyomra, mint Virgil a maga görögjeit; s íme ezen külföldi tűznél lángra lobbant férfiúnk az, ki régi verselőink közt méltó poétai nevet egyedül viselhet; egyedül, hanem ha Balassival párosítjuk.”

Levél Szemerének, 1833-ból: „…Csekén telepedtem le; s ez ottani különszakadás mindentől, aki engem érhetett volna, közel vitt a süllyedéshez. Egyszer eljött hozzám 1815-ben, s e jövetel következése Homér fordítása lőn; de ebbe is belefáradtam…” Tulajdonképpen csak 1829-ben lépett aktív politikai pályára: aljegyző lett Szatmár vármegyében; három év múlva főjegyző és országgyűlési követ. Főképpen a megújított magyar nyelv, s a megoldás alá került jobbágykérdés izgatták. Haladó elvei mellett tartott ki, amellett, amit a korba mából visszavetített, aktuális terminológiával demokratikusnak nevezhetnénk, és nem a politikusi karrierje mellett. Mikor visszalépett, mert nem értett egyet azokkal, akik a (megint csak divatos szóval) struktúraváltozást leszavazták, s ennek képviseletét ő már nem kívánta ellátni, akkor mondta ama híres, sokat idézett szavakat, melyek szinte mindent elárulnak gondolkodásmódjáról, amelyet az idő még ma is, általunk is csak robotolva igazolgat: „Távol vagyunk a büszkeségtől, magunkat csalhatatlanoknak gondolni. A velünk ellenkező véleményűektől sohasem kívántuk, hogy elveinknek hódoljanak: tőlük azt kérjük, bennünk csak a meggyőződés tisztaságát tekintsék… Jelszavaink valának: haza és haladás. Azok, kik a haladás helyett maradást akarnak, gondolják meg: miképpen a maradás szónak több jelentése van. Kor szerinti haladás épen maradást hoz magával; veszteg maradás következése pedig senyvedés.”

Kölcsey, a költő mindig legyőzte Kölcseyt, a közéleti embert, korában és utókorában legmagasabbra értékelt országgyűlési szónokot, mert ugyanaz az etikum, mely mindkét fő és fontos műfajában megnyilvánult, munkált, egyikben nem látott, másikban veszélyt látott emberi integritásának, énje szabadságának útjában. Korlátokat pedig, jó érzékkel a politikában látott bármilyen lehetséges emberi okosság érvényesülése előtt. E téren a helyzet változatlan Homérosz óta, hisz az emberek tömegei százszor inkább fogadnak szót a társadalomépítés rögös útján a legkorlátolóbb magisztrátus kutyaadórendeletének, mint a legnagyobb költő legmagasztosabb gondjainak, gondolatainak, jól megrágott, megfogalmazott intelmeinek. „Nincs keservesebb, mint fájdalmat szavakba önteni akkor, midőn a tett hatalmunkban nem áll.” Egy mindenkori magyar költőtípus nevében vonta le hát a konzekvenciát, akinek nem adatott meg a Petőfi egyedülálló márciusi pillanata, hanem arra a hosszú és kitartó harcra kell berendezkednie, mikor „csak könyveink maradtak a télre”. De soha nem hagyott fel a meggyőző érveléssel, mely így már tökéletesen egyezett erkölcsileg is hibátlanul választott költői programjával: „Mi sokaság vagyunk; s mi tarthat bennünket együvé, mi vezethet bennünket egyfelé? az még találni való” – jegyzi be 1832. XII. 21-én Országgyűlési Napló-ként ismert, remekművé kerekedő gondolkodófüzetébe, mely politikai és filozófiai verseinek méltó betetőzője is: „Széchenyi sok szépet mondott a prosperitas jó következéseiről; az alkotmányi jogoknak az egész népre kiterjesztéséről; majd a Pest és Buda közt épülendő hídról szólott; s a dunai hajózásra készülő két gőzhajóról…” Ő figyelt, s ebben a pár mondatban sikerrel rögzítette szinte az egész nagy pálya-programját a „legnagyobb magyarnak”; hogyne vette volna észre a közéleti pillanat, a különben gyönyörű, utólag oly pótolhatatlanul fontos reformkor légüres terét is, a légzsákot, mely pillanatokra oly kiábrándítóan, kijózanítóan szokta megzavarni a repülést, a végre bekövetkező szárnyalást: „Az emberek nem nagyon látszottak őt érteni. Semmi! Ember, mint gyermek, előbb szavakat hall, azután ideákat tanul, s a maga periódján keresztülmenvén, végre tettre is emelkedik. Így volt ez másutt; így leszen nálunk is.”

Ez a tisztánlátás, mely már-már gőggel túlteszi magát az afféle kicsinyeskedő mércék hatókörén, hogy optimizmus vagy pesszimizmus, az felelős legjobbjaink fontos jellemzője, jó korokban, rossz korokban; nyugodtan hozzáigazíthatók a nemzet bioritmusának mindenkori karórái, ha valaki, egy nemzedék nem figyel szívesebben, kényelemszeretetből vagy gyávaságból inkább az ebadórendeletekre. Mint szerencsére azóta többször és egyre többen észrevették, Kölcsey az önismeretünk első igazi hőse a magyar literatúrában. „Ellenség s ellenkezés nélkül az egész természetben semmi nincs. Elveted a gabonát, s mennyi veszély nem vár arra a kikelés pillanatától fogva aratás idejéig: s fognád-e azért az évenkénti vetést elmellőzni? és jól adó isten, hogy sokszor a legtöbbször a nemes küzdő elébe vetett akadályok éppen néki szolgálnak: mint Heraklészről mondja a mítosz, kit a zsarnok veszteni akarván, halálos merényekre küldött ki, veszély helyett örök dicsőséget hozókra.”

Helikon, 1990. 32. szám

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Kölcsey Ferenc síremléke, Szatmárcseke, Gerendai Antal (1854)

 

IVASIVKA MÁTYÁS
NEMZETI HIMNUSZUNK HISTÓRIÁJA*

Nincs a földkerekségnek országa, amelynek ne lenne zászlaja, címere, állami himnusza. Az első kettő a vizualitás (láthatóság), az utóbbi az auditivitás (hallhatóság) szférájában jeleníti meg a nemzetet. A világ országainak himnuszai – jelesül az európaiak – nagyrészt a XVIII–XIX. században születtek. Kivételként a mintegy 300 éves angol és a bizonyára 1000 évnél is ősibb japán himnuszt említhetnénk.
   Zeneileg három csoportba sorolhatnánk ezeket:
   1. Méltóságteljes, áhítatos, imaszerű dallamok (példa erre az angol, német, finn, svéd, japán, USA-beli, osztrák, cseh vagy a magyar himnusz),
   2. Lendületesek, indulószerűek (pl. a francia, olasz, brazil, uruguayi – ez utóbbi egy emigráns magyar, Debály Ferencnek, Haydn keresztfiának zenéje és - bármilyen meglepő – a vatikáni himnusz),
   3. Táncos lejtésű, játékos (pl. a spanyol, a lengyel, a szlovák vagy az izraeli himnusz).
   Előfordul, hogy egy országnak két himnusza is van: néphimnusz, királyhimnusz (pl. Dánia, Nagy-Britannia). Gyakori a himnusz melletti nemzeti induló. Az USA-beli John Brown, az osztrák Radetzky-Marsch vagy a magyar Rákóczi-induló vetekedik az állami himnusz elfogadottságával...

*

Hazánknak a XIX. századig nem volt "kanonizált" himnusza. Ám – függetlenül a felekezeti hovatartozástól, amolyan népi közmegegyezéssel – nemzeti énekként, nemzeti imaként szólaltatták meg eleink a XVIII. században született Boldogasszony anyánk kezdetű egyházi népéneket. Jóval később, az 1956. november 4-i orosz inváziót követő tömegtüntetéseken – jól emlékszem – a Himnusz és a Szózat mellett szinte mindig fölcsendült ez a megkapó Mária-énekünk is – a félelmetes szovjet gépfegyverek, tankok árnyékában!
   De 1797-ben, Ferenc császár idején történt valami: a második angliai koncert-útjáról visszatérő Joseph Haydn – fölbuzdulva a brit himnusz (God save our gracious King) ottani páratlan népszerűségén – Leopold Haschka versére megalkotta a Gott erhalte Franz den Kaiser kezdetű osztrák császárhimnuszt, mely – akarva, nem akarva – a mi himnuszunkká is vált, ugyanis egy államtestben éltünk nyugati szomszédunkkal. Haschka szövege – különböző változtatásokkal – Haydn melódiájával a második világháború végéig élt, ám a dallam 1922 óta H. von Fallersleben 1841-ben született versével – rövid megszakítással (1945–52) - Németország hivatalos állami himnusza a mai napig...
(...)
1823. január 22-én, az akkor 33. évében járó Kölcsey Ferenc, jónevű költő, politikus, közéleti személyiség Szatmárcsekén pontot tett Hymnus a magyar nép zivataros századaiból című, nyolc versszakos, eget ostromló, zsoltáros hangvételű, páratlan hatású költeményének végére. "Műve vallásos hitből fakadó könyörgés, ...magyar bűn és magyar panasz, az isteni könyörületbe vetett hitnek magyar szava..." (Bónis Ferenc). Január 22., a Himnusz szövegének születésnapja 12 esztendeje – kormányhatározattal – egyben a Magyar Kultúra Napja is. Az 1838-ban elhunyt kiváló magyar gondolkodó és poéta álmában sem sejthette, hogy alkotása egyszer majd a hivatalos állami himnusz rangjára emelkedik...
   Mert mind tartalmilag, mind verstanilag, sőt geometriailag is tökéletes, ízig-vérig magyar alkotás Kölcsey leghíresebb verse! Sorpáronkénti 7+6-os szótagszámával a magyar népi kanásztánc ritmusképletét követi. Tartalmi, sőt építkezési előképe két XVI. századi prédikátor-költőnél, Farkas Andrásnál (Jersze emlékezzünk...), ill. Kecskeméti Vég Mihálynál (Mikoron Dávid nagy búsultában...) megtalálható. (Bizonyos, hogy Kölcsey a debreceni kollégium diákjaként találkozott e versekkel.) A Himnusz 1. és 8. strófája – lényegében invokáció –, nagyjából azonos tartalmú; Istentől kér segítséget, áldást. A 2. és a 3. versszak a Teremtő jótéteményeinek fölsorolása, a magyar múlt dicső szakaszainak fölidézése. A 4–7. strófa a nemzeti bűnök, szüntelen tragédiák sorjázása. Mindez "geometriailag" ábrázolva.

*

Vörösmarty Mihály Szózatának Egressy Béni által történt eredményes megzenésítése (1843) után Bartay Andrásnak, a pesti Nemzeti Színház igazgatójának, megbecsült zeneszerzőnek, pedagógusnak, tankönyvírónak támadt az az ötlete, hogy az osztrákok Gott erhalte-ja, a britek God save the King-je példájára a magyaroknak is legyen néphimnusza. A pályázatot Garay János (egykori pécsi ciszterci diák) lapjának, a Regélő Pesti Divatlapnak 1844. március 3-i számában hirdette meg. Ebből idézünk:
   "...ez évben 20 arany pálya díjt tűz ki a' legjobb népmelódiáért – Kölcsey Ferencz koszorús költőnk Hymnusára ének és zenekarra téve... Beküldésének határnapja 1844. május 1ső napja..."
   Amint olvashatjuk, "népmelódiára" volt igény. Az igazán jó nemzeti himnusznak tehát nem csupán szépnek, zeneileg értékesnek, hanem a tömegek által is könnyen énekelhetőnek kell lennie.
   A zsűri 1844. június 15-én hozta meg döntését. Ez - nagyjából azonos szöveggel – a Honderű és a Regélő Pesti Divatlap másnapi számában, Szigligeti Ede színházi "titoknok" (titkár) aláírásával jelent meg. Ebben olvasható a bírálóbizottság döntésének indoklása és a rangos zsűri személyi összetétele:
   "A' Kölcsey Ferencz "Hymnus"-ára érkezett 13 népmelódiai pályamű' megbírálására, 's az illetőnek a' 20 darab arany pályadíj' odaítélésére az igazgatóság által a következő t. cz. urak kérettek és nyerettek meg, elnökül: Petrichevich Horváth Lázár, jegyzőül: Nádaskay Lajos, bíráló tagokul: Binder Sebestyén, Bräuer Ferencz, Keiszer Ferencz, Mátray Gábor, Schindelmeyser Lajos, Winkler Angelo, Vörösmarty Mihály és alulírt... A' pályaművek közt több igen jeles találtatik, 's kritikán alatti egy sincs.
   – A' 20 darab arany jutalom egyhangúlag az első szám alatti, 's következő jeligés pályaműnek ítéltetett oda: >Itt az írás forgassátok – Érett ésszel józanon. Kölcsey
   Ez az egyes számú jeligés pályázat az előző évben bemutatott Hunyadi László című opera szerzőjének, Erkel Ferencnek (1810-93) alkotása volt. Ebben az értelemben 1844. június 15-ét nevezhetjük a magyar Himnusz születésnapjának. Erkel díjnyertes műve mellett hat pályamű kapott dicséretet – többek közt az előző esztendőben a Szózat sikeres megzenésítésével első díjat nyert Egressy Béni is. (Az ő Himnusz-zenéjének kottája 1999 végén került elő.)
(...)
De vajon miként vélekedett Erkel korának közönsége? Az első helyezett Himnuszt és a dicséretet nyert műveket a pesti Nemzeti Színház ének- és zenekara egy színdarab előadása előtt és az egyes felvonások közt 1844. július 2-án mutatta be népes közönség előtt és az egyes felvonások közt a publikum csupán a művek elhangzása után Szigligeti Ede titkártól értesült a zeneszerzők kilétéről. És itt is érvényesült a régi igazság: "A nép szava – Isten szava"; a legnagyobb tetszést, a közönség tapsviharát Erkel műve váltotta ki. A publikum ugyanúgy döntött, mint a szakemberekből álló bizottság!
Vázlatos vonásokban kövessük nyomon a Kölcsey–Erkel-féle Himnusz további történetét.
   1844. augusztus 10. Először szólal meg a Himnusz nyilvános ünnepségen: az óbudai hajógyárban, a Széchenyi nevű gőzös vízrebocsátásánál.
   1844. augusztus 15. Egyházi szertartás keretében először, a pesti polgári őrhad zászlószentelésén csendül föl a Himnusz.
   1844. szeptemberében Wagner József zeneműkiadónál nyomtatásban jelenik meg a Himnusz kottája – Deák Ferencnek ajánlva. Ez lehetővé teszi a mű országos elterjedését.
   1848. augusztus 20-án először hangzik el a Himnusz hivatalos állami ünnepségen a budavári Mátyás-templomban.

*

A szabadságharc leverése után csak elvétve szólalhat meg a Himnusz; egy időre ismét a Gott erhalte-t erőszakolják a nemzetre.
   Az 1867-es kiegyezés után aztán „történelmi alapdallammá válik, melyet nemegyszer együtt idéznek Egressy Szózat-melódiájával." (Bónis Ferenc) Az Osztrák–Magyar Monarchia fölbomlása (1918) után a megcsonkított, ám független Magyarország hivatalos himnusza. Egy 1939-ben kiadott minisztériumi rendelet "a könnyebb énekelhetőség kedvéért" kimondja, hogy a "Hozz rá..." helyett "Hozz reá..." énekelendő. Ennek az erősen vitatható rendelkezésnek a hatása – Istennek hála! – fokozatosan tűnőben van...
   A II. világháborút követő orosz megszállással ismét gyarmati sorba süllyedt az ország – közel fél évszázadra. 1946-ban a címerről eltávolították a Szent Koronát, 1949-ben a Rákosi-diktatúra történelmi címerünket még silány sportköri jelvénynek is szegényes, szovjet mintájú, vöröscsillagos szimbólummal váltotta föl, ám Himnuszunk maradt! (Az ún. szocialista, értsd: szovjet csapatok által megszállt országokban – rajtunk kívül – csupán a lengyelek és a csehek mentesültek a himnuszváltás megalázó, fájó kényszerétől.) Igaz, hogy – nem sokkal a nemzeti címer száműzése után - a félelmetes hírű kultúrdiktátor, Révai József – nyilvánvalóan elvtársai, Rákosi Mátyásék ösztönzésére – tervbe vette, hogy Illyés Gyulával új himnusz-szöveget írat, melyet majd Kodály Zoltán fog megzenésíteni.
   Tudni kell, hogy Kodályt – erősen katolikus és nemzeti mentalitása ellenére – rendkívüli módon respektálta a kommunista rendszer, de a Szovjetunió is. Ezt részben óriási nemzetközi tekintélyének, de főleg annak köszönhette a Mester, hogy – számos pályatársával ellentétben - nem távozott külföldre, emigrációba. Egy születésnapi fogadáson, oldottabb hangulatban ekként fordult Kodályhoz Révai József: Van még a Tanár Úrnak egy adóssága velünk szemben. E bizalmaskodó hangra mintha egy jégszobor válaszolt volna: Nekem? Magukkal szemben? Micsoda? Révai: Írjon nekünk a Tanár Úr új himnuszt. Mire Kodály csak ennyit mondott: Minek? Jó a régi! S Révai, a félelmetes, aki előtt Kossuth-díjas tudósok, művészek vigyázzba vágták magukat, most, mint kisdiák a szigorú tanító bácsi előtt, kényszeredetten-savanyúan elmosolyodott és – hallgatott. Mit is mondhatott volna? A kérdést egyszer s mindenkorra le kellett vennie a napirendről.
   Tehát maradt a „régi" Himnusz. Rákosi és társai annyit azonban elértek, hogy az 50-es évek első felében csupán hangszeresen, szöveg nélkül hangozhatott el Himnuszunk. (A Szózatot ekkortájt szinte teljesen félresöpörték, helyette a szovjet himnuszt és a szocialista-bolsevik Internacionálét erőltették a magyarságra.)
   1952-ben hazánkban, így Pécsett is vendégszerepelt a szovjet Mojszejev együttes. Műsorukat a Pécsi Nemzeti Színházban a mi Himnuszunk magyar nyelvű, ének-zenekari megszólaltatásával kezdték. A publikum azt hitte, hogy álmodik; moszkvai együttes szöveggel énekli a magyar Himnuszt? Leírhatatlan lelkesedéssel, tapsviharral köszönte meg a közönség az orosz vendégek kedves gesztusát. (Nem kizárt, hogy később Moszkvában vagy inkább Budapesten nem csekély rosszallással "nyugtázták" a Mojszejev együttes irántunk megnyilvánult rokonszenves figyelmességét...)
   Az 1956-os forradalomnak és szabadságharcnak szinte zenei szimbóluma volt a Himnusz, a Szózat és a Boldogasszony anyánk. Az ezt követő Kádár-diktatúra e téren föladta a harcot; a Himnusz a Szózattal egyetemben – sajnos a szovjet himnusz és az Internacionálé mellett – visszakapta eredeti jogait.
   Az 1988-ban megindult rendszerváltozás, a kommunizmus bukásának egyik szép eredményeként ismét a szentkoronás címer a független Magyarország jelképe, Himnuszunk és Szózatunk pedig csodálatos szövegével és dallamával ország-világ számára szimbolizálja nemzettudatunkat...

*

Epilógusként hadd említsek meg néhány zeneművet, melyben a szerző – részben vagy egészben – idéz Himnuszunk dallamából.
   1867-ben nemzeti operaművészetünknek Erkel melletti másik géniusza, Mosonyi Mihály két énekhangra és zongorára írja át a Himnuszt. Az ugyancsak 1867-ben elkészült Dózsa György című Erkel-operának a fináléjában fölcsendül nemzeti imádságunk melódiája. Az 1870-es években Liszt Ferenc zongorára, majd szimfonikus zenekarra írt fantáziát Szózat és Himnusz címmel. Ebben mesterien összekapcsolja a két dallamot. 1887-ben a Nemzeti Színház megnyitásának 50. évfordulójára írt Ünnepi nyitányában ugyanezt teszi Erkel Ferenc.
   1923-ban, Pest, Buda és Óbuda egyesítésének 50. évfordulóját köszöntő Ünnepi nyitányában Dohnányi Ernő – a vesztett háború, a véres tanácsköztársaság és a trianoni béke-diktátum árnyékában – hármas zenekarral idézi a Himnusz, a Szózat és saját Nemzeti Hitvallásának témáját.
   1957-ben, az októberi forradalom leverése után néhány hónappal készült el a kiváló népzenekutató és nemzetközi rangú zeneszerző, Lajtha László VII. szimfóniája. A zárótételkódájában – harang és rézfúvósok hangján – megszólal Himnuszunk kezdősora. A magyar szimfonikus irodalom egyik nagy pillanata ez! A Himnusz magasztos, ünnepélyes dallamát azonban brutális dobpergés (sortűz) szakítja meg...
   Adja a Teremtő, hogy most már sohase szakadjon meg csodálatos, hányatott történetű Himnuszunk szárnyalása!

Jel, 2001. 6. szám

* A tartalmat érdemben nem befolyásoló, rövidített változat

Az álló képeken:

Kölcsey Ferenc, Mátészalka, Bíró Lajos (1998)
Kölcsey Ferenc, Szatmárcseke, Marton László (1973)