TÁVOL – Hargitai Ildikó novellája

Egyszer az esőben kéne állnom, nem nyitni ernyőt, hagyni kalapot, kapucnit, hagyni elfutni az érzést, hogy futni kell, hagyni félelmet, hagyni, hogy lemossa rólam a város porát, kinyitott szememmel felfelé nézni, csak a felhőket, a gomolygó szürke víztömeget, tudni, hogy miattam koszos.

HARGITAI ILDIKÓ

TÁVOL

Szemben velem a falról egy nő néz vissza rám. A fotó annyira kinagyítva, hogy láthatóak a pixelek, de nem csak ettől elmosódott. Távoli, mert bár mindössze öt méterről fotóztam, köztünk volt az eső, egy ablaküveg, az üvegről visszaverődő vizes, csupasz fa, egy közönséges beton villanyoszlop, meg a függöny tükröződése, és csak ezek mögött a nő. A nő, aki itt a falon, a falról néz el a fejem fölött, a messzeségbe, mégis engem lát, vagy én őt, illetve mégis magamat, és az egész világot is. Ez a nő, festettfa arccal az üveg, a tükröződések, árnyékok mögött, csúcsos sapkában, fémdíszes fa ruhában, bindivel a homlokán csak néz festett szemével az eső mögül, mintha ezer éve nézne, ezeréves tekintettel el a fejem fölött, belém, át rajtam, rajtunk, át Európán, a mi kis bábszínházunkon. Amszterdam nem létezett ezer éve, akkor Európa sem volt egyéb, mint egy viszonylag élhető kontinens, ez az üvegablak sem állhatott ezer éve közénk, sem a betonoszlop, a pixelek, csak a fémdíszes ruha, a bindi a homlokon, igen, ezek már akkor is közénk állhattak! Legyen hát kétezer! Vagy négy! Még több! Több ezer év! Annyit akarok, hogy ne állhasson közénk pixel, üveg, kasztot jelző sapka, bindi, fémdíszek festettfa ruhán, semmi, csak az eső, mert az eső felszárad a bőrről! Az eső nem válogat. Egyformán hull Amszterdamra, hajókra, nőkre, festett arcokra, festetlenekre, elmossa a port, az olajat, arcokat, Opelt, Audit, tündérrózsát a csatornák vizén, életveszélyes bicajosokat, fröccsen a sár a harisnyára, botlik a tűsarok, és mind futni akarunk, bennünk az érzés, esik, fuss! És nyitjuk az esernyőt, kalapot teszünk, kapucnit, lefelé fordítjuk tekintetünk, nézzük a fénylő aszfaltot, fröccsenő sarat, óvjuk ruhánkat, szökellünk tócsák fölött, fuss! Ezt zakatolja ösztönünk, pedig az eső felszárad a bőrről, nyom nélkül felitatható, mi meg futunk, fedezéket keresünk. Egyszer az esőben kéne állnom, nem nyitni ernyőt, hagyni kalapot, kapucnit, hagyni elfutni az érzést, hogy futni kell, hagyni félelmet, hagyni, hogy lemossa rólam a város porát, kinyitott szememmel felfelé nézni, csak a felhőket, a gomolygó szürke víztömeget, tudni, hogy miattam koszos, de nem törődni vele, most nem, csak egy kicsit még, addig amíg egy, egyetlenegy esőcsepp a szemembe hull. Olyan régi vagyok! Olyan régi vagyok, mint a víz. Mint a festett arcú nő fája. Olyan régi vagyok, mint az óceán, a Kaszpi-tenger, az Etna, mint a sárkányok Komodón. Mint az eső. Egy vagyok vele. Nincs távolság, többé semmivel nincs. Az eső lemosta. Lemosta a bindit, csúcsos sapkáját, festett szemét, le a fémdíszek csillogását, faruhája lágy lebbenését, lemosta arcát, festett, komoly mosolyát. Pixelek már rég nincsenek, ölelném magamhoz őt, de nincs távolság többé, lemosta az eső, a fa is én vagyok, nincs többé hús, bőr, hajlatok illata, csók, egy vagyok mindennel, egy vagyok Amszterdammal, esővel, eltűntek csatornák, hajók, tündérrózsa, nem tükröződik többé tócsa tükre, álmok, szerelem. Csak én vagyok. Csak én, az eső, az isten.
Micsoda üresség.