Gazdag szegények?

HELYSZÍNI

A Szépírók Társasága „Válság, szegénység, szolidaritás” címmel rendezte meg tavaszi fesztiválját a Petőfi Irodalmi Múzeumban, melynek során áttekintették gazdaság, társadalom és irodalom viszonyát határainkon innen és túl.

Gazdag szegények?

A fesztivál második napján került sor a határon túli kitekintésre, amikor is Károlyi Csaba kérdései mentén Balla Zsófia, Grendel Lajos és Szerbhorváth György segítségével a szomszédos országokban élő magyarság helyzetéről kaphattunk képet szegénység és irodalom viszonyát illetően. Mielőtt azonban konkrétan az irodalomról szóltak volna, Károlyi Csaba azt kérte a vendégektől: nagyobb távlatból is világítsák meg a közönségnek, hogy a hazaival összevetve milyen hasonlóságok és különbségek jellemzik a szomszédos országok társadalmi problémáit.

A Szépírók részéről Szilágyi Zsófia nyitotta meg a beszélgetést

Grendel Lajos az elmúlt ötven év iparosítási és betelepítési hullámát emelte ki, mint a szlovákiai társadalmat és népességet radikálisan átformáló folyamatot. Az 1945-ben kétszázezer lakosú Pozsonyban mára közel ötszázezren élnek, de a múlt rendszerben Kassa, Érsekújvár, Léva, Rimaszombat lakosságát is felduzzasztották szlovákokkal, aminek hatására a magyar lakosság aránya erősen csökkent. Az erőltetett iparosítás hatására a falvak sok helyütt elnéptelenedtek, ami különösen nagy csapást jelentett a magyar többségű kistelepüléseknek.

Grendel Lajos

Balla Zsófia, aki húsz éve Magyarországon él, de a Ceauşescu-érában még kolozsvári lakos volt, hasonlóan drasztikus betelepítési politikáról beszélt a romániai múltról szólva. Ezt részben a munkába álló frissdiplomások „szétszórásával” érték el: Erdélybe románokat küldtek, Dél-Romániába magyarokat. Az elvándorlás a mai napig óriási mértékű, Kolozsvár lakosságának ma mindössze 16 százaléka magyar. „Nem hiszek a folyamat megállíthatóságában, de talán lassítható” – vélte Balla Zsófia, aki erre a reményt az uniós pénzek beáramlásában, a privatizáció révén magyar tulajdonba kerülő vállalatokban és a kultúra megőrzésében látja. Ez utóbbinak kiemelkedő példája a Kolozsvári Magyar Napok, amely szavai szerint „az egyik legszebb és méltóságteljesebb fesztivál” a hasonló rendezvények között, az „új idők új szelét” érezni általa.

Balla Zsófia és Károlyi Csaba

Szerbhorváth György Szerbiáról szólva csak hazugságok és háborúk tragikus szövevényéről tudott szólni, és Spiró Györgyöt idézte, aki szerint az etnikai népirtást is a Vajdaságban találták ki. A rasszizmus mellett egyre inkább elharapódzik az antiszemitizmus – számolt be Szerbhorváth az elmúlt évtizedekben 450 ezerről 250 ezres lélekszámúra csökkent magyarság képviselőjeként. Tömeges az elvándorlás, még úgy is, hogy a mélyszegénység már kivándorolt Jugoszláviából – jegyezte meg az író, aki külön kitért erre a múltban gyökerező jelenségre: az elmúlt évtizedekben külföldi vendégmunkásként párialétre kényszerült vajdasági réteg tragédiájára. Mintha az ő sorsukról teljesen megfeledkeztek volna a délvidéki magyar írók – hívta fel a figyelmet Szerbhorváth György, és egyetlen kivételt emelt ki: Nagy Abonyi Melindát, a Svájcban élő szerbiai magyar írónőt, aki nagy érzékenységgel dolgozza fel ezt a kivándorlási jelenséget műveiben.

Szerbhorváth György

Vajon mennyire kapcsolódik össze etnikum és szegénység kérdése e vegyes nemzetiségű országokban? – kínálkozott a kérdés Károlyi Csaba részéről. Szlovákiában nem választható szét a nyomor népcsoportok szerint, tudtuk meg Grendel Lajostól: a Vágtól nyugatra eső területek számítanak „gazdagnak”, s minél keletebbre haladunk, annál inkább nő a nélkülözés, szlovákok, magyarok közt egyaránt. A legnagyobb munkanélküliség azonban épp a déli, magyarlakta részeket sújtja – Rimaszombatban 35 százalékos ez az arány. Romániában a keleti és déli részek szenvednek nagyobb szegénységtől – számolt be Balla Zsófia –, melynek elsődleges áldozatai Romániában mindig a romák voltak, akiknek a szocializmusban lényegesen több munkalehetőség adódott, mint jelenleg. Pozitívum azonban, hogy Erdély sokkal toleránsabb etnikailag, mint Románia – majd a közönségkérdések idején még egy nagyon fontos helyi erényről számolt be a költő, melyre később visszatérünk. Szerbhorváth György szerint Szerbiában már romakérdés sincs, annyira kívül rekedtek a cigányok a társadalmon, de etnikum és szegénység viszonyát vizsgálva sajnálatos a magyar társadalom ezzel párhuzamos marginalizálódása is. Ennek gazdasági, kulturális megnyilvánulásai kéz a kézben járnak: a fiatalok számára egyre kevesebb jelentősége van annak, hogy hol élnek, egyáltalán nem politizálnak, odalett a tanulás éthosza, de legfőképp a magyarok pozitív önképe a „szerb bocskorosokkal” szemben.

Balla Zsófia

Az irodalomra áttérve Károlyi Csaba arra keresett választ a vendégektől: megjelenik-e és miként a szegénység mint társadalmi probléma a művekben? Balla Zsófia szerint egyértelműen hiányzik a művekből a szolidaritás, a kortárs román irodalomban inkább megjelenik, mint a magyar nyelvűben. Károlyi Csaba ennek cáfolataként felhozta Papp Sándor Zsigmond Semmi kis életek című regényét és Vida Gábor novelláit, de Balla úgy látta, utóbbiakban a szegénység inkább mint az önként vállalt remeteség metaforája tűnik fel, nem pedig az odafordulás, a közösségvállalás eredményeképpen. A szlovákiai magyar irodalomban is hiányzik e mélyre ásó érdeklődés – egészítette ki Grendel Lajos a képet, Szerbhorváth György azonban több pozitív irodalmi példával is szolgált a Vajdaságból, hiszen a háború ilyen szempontból sajnálatosan mindig termékennyé teszi a kultúrát. Tolnai Ottó művei, az Új Symposion „balos” hagyománya részeként a kitaszítottak felé forduló szimpátia fontos pillérei, de ott vannak az áttelepült írók, így Balázs Attila, vagy a legfiatalabbak közül például a „kétlakiként”, szegediként és délvidékiként élő Bencsik Orsolya művei, melyekben felvonulnak a régió szegényei. És voltak csalódások is – tette hozzá Szerbhorvát –, így például Gion Nándornak már a ’90-es években, Budapesten született művei a háborúról, melyek nem épp a valóságról szóltak.

Szerbhorváth György és Grendel Lajos

A beszélgetés külön kitért a szociográfia műfajára, mely a beszámolók szerint nem csak az anyaországban, de határainkon túl is teljes „hiánycikk” – mint Balla Zsófia megfogalmazta: napjainkban egyszerűen nincs rá társadalmi igény, „megrendelés”. Sajnos eltűnőben van az a Jókai Mór-i, móriczi hagyomány is, mellyel egy-egy regény valóságfedezetét, hátterét felkutatták az írók; ezt a hatalmas munkát ma kevesen vállalják fel. (Csíkszeredában, Kolozsvárt működnek jelentős társadalomkutató központok, de ne felejtsük el, hogy az irodalom az adatokon túli összefüggéseket is fel tudja tárni. Utoljára Závada Pál ifjúkori műveiben találkozhattunk ezzel a komplexitással – tette hozzá a költőnő.)

Vajon ki kivel szolidáris a fenti társadalmi viszonyok között? – firtatta Károlyi Csaba, és válaszul a három országból háromféle viszonyulásra kaphattunk példákat az íróktól. Grendel Lajos és Balla Zsófia kifejezetten pozitív megnyilvánulásokat említettek a többségi nemzetek részéről, ha a válaszok elkanyarodtak is az eredeti témától, a szegénységtől. Grendel legutóbbi, Négy hét az élet című regényét igen jó kritikákkal fogadták a szlovák lapok, Balla Zsófia pedig a román értelmiség magyarokkal szimpatizáló megszólalásait emelte ki. Szerbhorváth György már borúsabb képet festett: a szerbeket egyáltalán nem érdeklik a magyarok problémái, hiszen megvan nekik a maguké. A belgrádi újságírók valószínűleg el sem tudják képzelni, hogy az országukban élő magyarok irodalmat is műveknek – jegyezte meg az író. De ami közönyt elszenvednek a magyarok a szerbektől, azt „leverik” a cigányokon az egyre növekvő rasszizmusban – derült ki Szerbhorvát beszámolójából, amit Balla Zsófia azzal egészített ki: gyakori és fájdalmas jelenség az is, amikor a kisebbségi sorból kikerült ember maga is kirekesztővé válik, így kompenzálva az őt ért sérelmeket.

A beszélgetés végén is sok kérdés érkezett

A beszélgetés végén a közönségből egyre-másra érkező, húsbavágó kérdések arról árulkodtak: e nem egészen két órán túl még bőségesen lenne mit megvitatni a témában. Szilágyi Lenke fotóművész (aki egyben az esemény fotósa is volt) arra volt kíváncsi: eljut-e a többségi nemzetekhez a magyar irodalom? Szlovákiában a Kalligram Kiadó révén nagyon jó a „lefedettség” – osztotta meg a hallgatósággal Grendel Lajos –, a Kalligram olyan közép-európai kiadó, amely a magyar–szlovák kultúracsere legfontosabb műhelye. Romániában sajnos egészen másképp áll a helyzet: ha nem viszik be a könyveket, nem jutnak el az olvasókhoz – számolt be Balla Zsófia. Ráadásul drágák is, nem tudják megengedni maguknak a román olvasók sem.

Szilágyi Lenke

Szintén a közönségből Kiss László azt firtatta: van-e különbség a többségi nemzetek és a kisebbségben élők szegénysége között? Szerbhorváth György a nehéz sorsú, főként roma gyerekek számára létesített úgynevezett lurkóházakról számolt be, mint hasznos kezdeményezésről, ám ezekből összesen három működik az országban, és jóval többre lenne szükség – tette hozzá az író. Erdélyi minták hatására létrejöttek a magyarokat segítő civil szervezetek is, ezek azonban messze elmaradnak a romániai hatékonyságtól. Az egyház e területen csődöt mondott, nem tudnak a szegénységen segíteni – jegyezte meg Szerbhorváth. Az említett erdélyi mintáról, vagyis arról a példaértékű, nemzetiségek felett álló szolidaritásról, amely soha nem hagyja nélkülözni a rászorulót, legyen az román vagy magyar, Balla Zsófia beszélt. Erdélyben ennek nagy hagyománya van – mesélte a költő, és felelevenítette az iskolai gyűjtéseket gyerekkorából, amikor a tanítók asztalán hegyekben állt a szegényebb osztálytársak megsegítésére összegyűjtött ruha, cipő, egyéb holmi és pénz, amelyről senkinek eszébe sem jutott, hogy ellopná onnan valaki. De a családokban is épp így működnek a segítő kezek: természetes, hogy befogadnak egy-egy idegen városban felvételire készülő diákot, mint ahogy magától értetődik a ruhaadományok széthordása, a rászoruló családokra fordított figyelem is. Ezt a fajta önszerveződő, teljességgel civil szolidaritást a protestáns egyházak is nagyban támogatják.

Ha a Szépírók Fesztiváljának témájához biztató mementót kellene választani, az kétségkívül ez a természetes és mélyen gyökerező, belülről fakadó kisközösségi szolidaritás volna, amely az erdélyi létformát a mai napig meghatározza.

Szöveg és fotók: Laik Eszter