Mert fény van minden tárgy fölött. 

A fák ragyognak, mint a sark-körök.
S jönnek sorban, derengő végtelen,
fény-sapkában 92 elem,
mind homlokán hordozva mását –
hiszem a test feltámadását.

 

 

 

 

NÉGY NAP

– amely megmenti a világot

VASÁRNAP

 

 

 

 

 

 

PILINSZKY JÁNOS
HARMADNAPON

És fölzúgnak a hamuszín egek,
hajnalfele a ravensbrücki fák.
És megérzik a fényt a gyökerek
És szél támad. És fölzeng a világ.

Mert megölhették hitvány zsoldosok,
és megszünhetett dobogni szive -
Harmadnapra legyőzte a halált.
Et resurrexit tertia die.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

NEMES NAGY ÁGNES
A TÁRGY FÖLÖTT

Mert fény van minden tárgy fölött.
A fák ragyognak, mint a sark-körök.
S jönnek sorban, derengő végtelen,
fény-sapkában 92 elem,
mind homlokán hordozva mását –
hiszem a test feltámadását.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

ILLYÉS GYULA
FELTÁMADÁS

Férgével, savával a szorgos
föld, az anyaföld, a meleg,
lemossa rólam testemet,
leszed rólam mindent mi mocskos.
Kitörölve a szemüreg,
a csigolyák, a bordák sorra.
Mint anyámtól hajdan, topogva
várom ünnepi ingemet.
Mert áldozás lesz! Tegnap gyóntam!
Gábriel csöndít a toronyban
és maga Jézus mond misét!
Fussunk; nehogy egy utcasarkon
egy kósza vétek nyakonkapjon
mielőtt befogad az ég.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

TAKÁCS ZSUZSA
ÉN ATTÓL FÉLEK, VAN FELTÁMADÁS

És évszakok is vannak. A többiek megszoktak
minden látványt, de ők – érzékenységükben –,
minden változásba belekötnek.

Jó, árad a Duna – mondják –, letört ágakat
sodor magával, széktámlát, háncskosarat,
bezárt ládát, benne elszáradt bábuk

görögnek fel-le. De mért piszkossárga?
Rendben van, mondják, beleegyezünk,
ha jönnie kell, hát jöjjön a tavasz!

De mért olyan fagyos? Milyen gyanakvó
tekintetet vet ránk. Mintha nem hinné egyetlen
szavunkat sem, és olvasna sötét gondolatainkban.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

VLADIMIR HOLAN
FELTÁMADÁS

Hogy ez után az élet után itt egyszer még kürtök
és trombiták szavára kelljen ébrednünk?
Megbocsáss, Uram, de azt hiszem,
hogy nekünk, boldogultaknak, a feltámadás
kezdetét egyszerű kakasszó fogja jelezni…

Még egy pillanatra fekve maradunk…
Az első, aki fölkel, anya lesz…
Meghalljuk, ahogy csendesen tüzet rak,
ahogy csendesen vizet tesz föl melegedni,
és a megszokott mozdulattal kiveszi az
almáriumból a kávédarálót.
Újra otthon leszünk.

Fordította Székely Magda

 

 

 

 

 

LÁSZLÓFFY ALADÁR
FELTÁMADÁS

Álmomban mindig összeállnak
kész elemei a halálnak.
Mozaik, Róma óta készen,
csak föld alatt menekvő részem,
mely hindu máglyákról leszórva
vándor-Athén lett, bandukolva.
Én kész vagyok. Ti mire vártok?
Nem bővül tovább bibliátok.
Többé nem támad fel, mert élve
világot lát, örök sötétben.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

PIERRE EMMANUEL
CIBUS VIATORUM

Mellénk került Emmausz felé
Menet az út felén
Hol Kleofás meg én
Lehajtott fejjel lépegettünk
S nem volt még fölnézni se kedvünk
Ahogy hozzánk csatlakozott
Mit beszéltek oly szomorún
Egyedül csak te nem tudod
Hogy Krisztus keresztre jutott
Három nap földben volt a teste
De most már nincsen ott
Ó ti balgatagok
Szívetek mily konok
Izajás nem megmondta-e
Mennyit kell elszenvednie
Hogy dicsőségébe bemenjen
Hallva mit mond nekünk
Repesett a szívünk
Előttünk próféták repültek

Fordította Rónay György

 

 

 

 

 

 

 

 

  

CSORBA GYŐZŐ
FELTÁMADÁS

A maradék játékok ébredeznek:
négy-öt mackó, egyik sem ép,
s ki tudja hány kis, nagy baba,
kutya, ló mindenféle nép.

A hintaszék is billegésbe kezdett:
próbát tart, a doboz-tetőt
az építőkockák feszítik:
rég nem szívtak friss levegőt.

Fészkelődnek a csöpp színes-darabkák:
rajzolnának, kicsiny, suta
ujjak köré törekszenek;
mocorog pár apró ruha.

Feltámadás készül: mindegyre hallják,
hogy a közelben valahol
gyereksírás – az utolsó ítélet
angyali harsonája szól.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

JOSEF WEINHEBER
CORPUS MYSTICUM

Isten erdejébôl a fehér
tündöklô szemű állat kilép:
szeretet, szűzi alak, mely él!

Vidd csodád! Vágy-nélküli igéd!
Alkony-kék. Csengôk ezüstje szólt.
Változatlan járná az eget
fenn a haloványszépségű hold.

Ott is bűn és bűnbánat zokog,
Meghasadtan szállsz le, tiszta fény.
Védtelen vagy itt, húsvéti lény.
Itt halál van s örökre marad --

a kenyérbôl s borból mentsd vissza magad!

Fordította Görgey Gábor

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

REVICZKY GYULA
FELTÁMADÁS

Fakadnak már a virágok,
Kiderül az ég,
És a föld most készül ülni
Drága ünnepét.
Sziveinkben, mint a földön,
Ma öröm legyen,
Feltámadt az istenember
Győzedelmesen!

Akik tanait gyülölték,
Meg nem ölheték.
Nem rejthette sír magába
Égi szellemét.
Mert égből eredt s nem is volt
Születése sem...
Feltámadt az istenember
Győzedelmesen!

Kettős ünneplés azóta
Minden kikelet!
A mennyországé s a földé...
Ünnepeljetek!
Adjatok hálát, hogy ismét
Új világ terem,
S feltámadt az istenember
Győzedelmesen!

Aki tudja, mint töré fel
Sírját a dicső;
Aki látja, hogy a földön
Minden újra nő;
Gondoljon feltámadásra,
Mely örök leszen...
Feltámadt az istenember
Győzedelmesen!

Adjatok hálát s virágot,
Tömjént hozzatok.
Hallelujah! hallelujah!
Zengje ajkatok.
Mert feltámadtok ti is még
Valamennyien,
Mint az istenember egykor:
Győzedelmesen.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

  

 

ZELK ZOLTÁN
FELTÁMADÁS

Fütty, fütty, füttyszó, aranyfonál –
füttyszón, aranyfonálon,
madárfüttyön ring a világ,
én éledő világom.
Aludtam mégis. Betakart
három irgalmas óra.
Mint vizfenékről, ébredek
e trillás aranyszóra.
Fonál fonálhoz, füttyre fütty,
mig elkészül a szőttes,
míg szétfoszlik zűr és homály
s a süppedésből Föld lesz.
Kertek, gyárak, villamosok
a Nap alá kiállnak –
hát fölkelek! tán elfogad
majd engem is fiának
a Nap… a nappali világ…
talán mégis megváltom
magam… lemosom bűneim,
ha dolgom megtalálom.
Ha munkát és kedvet lelek
e vaspántokba veretett,
de feszülő, de éledő,
de minden pántot szétvető
világon.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

SZABÓ LŐRINC
FELTÁMADÁS

A hegyek zugaiban itt-ott
még villog a hó,
de már meleg a fehér takaró
s alatta fűlve rothad a
mult ősz temetetlen gizgaza.
Sápadtlila lánynyelveit
kiölti csúfondárosan
a kacér kökörcsin: egy kicsit
fázhat még éjjel, ezüstboa
védi a nyakát… Ibolya
és hóvirág szövögeti
tarka foltjait, s ahol a sí
suhant a völgybe tegnapelőtt,
ma már porhanyodó mezők
lankáin bukfencezik a szél,
március méz-szagú szele, pimasz,
fütyörésző, jókedvű kamasz,
erdők és rétek szárnyas üteme,
mely úgy átlükteti a hegyeket,
mint hangversenytermet a zene…
Óh, a szél
az égbe már bele se fér,
nem fér el a galy a rügyben,
csordul az élet mindenünnen,
feszűl a magban a virág:
s nem kérdi, miért nő s minek él,
csak él, és igaza van!…
Délre jár az idő, vigan
puffognak az országuton
a motorok… Hív s megtelik
az útszéli korcsma… Még alig
indultunk s máris enni kell:
sajt, sonka, sör… Aztán tovább,
föl a hegyre!
Renyhén mozog a láb
s fárad a test, de gyógyul a lélek!
Mennyi bogár és pici féreg
mozog a fűben! Kinyujtóztatom
bakancsos lábam a domboldalon;
lassan átforr a húsom… Óh, napos
kövek! Lent szürkül a város, és
virágkelyhekben bódult legyeket
gyilkol az éhes pók. Itt pihenek
a fényben, estig… Mi lesz azután,
nem tudom, nem is érdekel…
Ma örülni és remélni kell:
ma énbennem is rothad a
mult ősz átfülledt gizgaza,
szívom magamba az életet
s míg félájultan heverek,
úgy érzem, tűzzel töltenek
tele s új élettel a márciusi
napisten nehéz boxütései.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

PILINSZKY JÁNOS
(cím nélkül)

Locskos utcák, sötét házak, nagy magány
Valaki áll elhagyottan késő éjfél után.
A kapu hol zörget, setét-fekete,
Valaki zörget, kopog – lehet-e?
És lassan nyikorogva fordul a zár.
Odabenn talán békés haza vár, –
talán pattogó tűz, meleg szeretet?
Lehet ...... lehet.
Mit zavarnak itten késő éjszaka?
– Oh … talán két pénzért akadna egy szoba –
Hm.... két pénz?, itt a lépcső jöjjön na.... na....
Egyedül maradt ő és a nagy szoba.
– A mécsfényben fekszik a sarokban – ott,
A szeme nagy kék, a haja szőke, kopott,
Durva pokróc van rádobva csak.
Egy koldusnőnek meghalni – így is szabad.
Bűn, megalázás, szeretet mind oda.
Csak hárman vannak, mécs – ő – és a szoba.
Oh ma délelőtt az áldott napsugár
Mily forrón ömlött végig a haján.
Ő padon ült, megette sok sok víg gyerek
És akkor tudta mily fáradt, mily beteg.
Megette mentek nevető emberek
Így lezülni egy nőnek hogyan lehet?
De most – most már – mind, mindez oda-oda,
Most hárman vannak – mécs – ő – és az idegen szoba.
A szenvedés kimosta a két nagy szemet,
Keze az imára rég elernyedett
És így csak néz, nézi a szoba ajtaját,
A mécsnek fénye simogatja az elkopott haját.
Odakünn zörgés, vad káromkodás,
Néki az ajtó kereszt fája
– A csendes feltámadás. –

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

MÉSZÖLY MIKLÓS
ELÉGIA

11
Ilyenkor szakítasz időt.

Fölpeckelt szájjal, Gorgó-rémületben
heversz földirányosan,
karod szétdobva, félbemaradt kereszt,
s míg habrontó gáton az örök hasonmás skandál,
pozdorja cseppek, elunhatatlan temetés
– „Havazik.” – „Te sírsz? Én újraéledek” –,
csapódnak törmelék vendégzajok, csapódik virág,
s egyszerre átéled a súlyt, amit hordoz,
kocsány tengelyét, pártás sziromkoszorút,
levél-takarót, porzót, nedvező bibeszált,
segélykérő ujjait a betömött űrsötétben –
Homérosz előkép-szerkezetét, Mária mutatványosáét;
s csak heversz; kezdeted lekuporodik a pont
árnyékába, s már alig több, mint árterek füzeseibe
gyűrűző evezőnyom, diluviális távolodás:
félszeg gondolat mása – vagy az sem,
csak lebukik a tévedésbe,
és vízjel nélkül megtér; tapadókorongba fulladt csók
epopeiája –

s egyszerre ebbe szédülsz bele; zihálás nyálmelege
csap meg, gyönyörű sebek és szügyre tapadt vér íze,
szemek szándéktalan értelme, ahogy sürgetve rád-üt:
Ébredj! – csavarodj ficamodva, simulj, harapd a habját,
zuhanj szálka-kés agancs-verembe, törj ki, döfj hanyatt a
holdig, s szürcsöld indulat nélkül fogad közé, már úgysem
bocsáthat meg, az engedékeny csend lesimítja az üszköt;
mire az erdő mögött az ég elgyújtja a tüzet, s a
hegygerinc bordáján megrándul a bőr –
pihenhetsz, Labrosz;
a párázó ékbe szorulva ketten maradtatok,
s ő tudja, hogy nincs gyász
(pedig szelídebb a holnap se lesz);
s akárcsak ő, haránt te is odanyalsz majd
a csapzott hasalji mezőkre –

s csak heversz; vagy éppen hogy tovább zuhansz,
útban egy másik televény, az Időzített Parlag
hűvösebb paraméterei közé, kristály horhosok
s szénsötét szurdikok tárlóiba a birodalmi úton –
most ez a táj; körbe-körül ültetett semmi, számsor
szegély (mint a fák), évszaktalan és alkonytalan ég,
virradat-hiány, karámban rajzó szemcsék, sokaság:
átjárható, s mégis kikezdhetetlen magány, s még a
befulladt magban is ugyanaz a végtelen: beton-üres
távolság-hiány, lefele bomló, fölfele sugárzó
elragadtatás; makacs örökszövés, mely öröktől kész,
miközben készül: a mind külön, s mind magára hajló
gondolatszem, és nem ismétlődő minta; láncszem, mely
maga a lánc; noha beszorzott szemcséiből mégsem arc –
csak tetszhalott fény, széttördelt szabadság, s a
szigorú, már-már törékeny szilárdság, hogy ne minden
történjen mindig, s ne bármi, akárhol –
bűvész önmegtartóztatás?
vagy pusztán csak annyi, hogy a molekula-csendbe,
gazdátlan hírnökként,
bezúg a túlnani csend? –

s csak heversz; s hirtelen magad sem érted;
béklyózott düh fog el, kapuban toporgó szégyen,
kezd süketíteni a közösbe vesző csend, a logikus
képtelen harmóniája, az illeszkedő szabás, a
kivésett Geometria, s az exodus a Geometriából,
olcsó varázs, lunatikus pillanat és robot időrost
metszetek, s a hátrálva is gyümölcsbe ájult
előrerohanás – az önmagára ítélt Nagy Fehér Egér;
ad rem, az önmagát kikapcsolni nem tudó levés,
gigászi impotencia, szakadékba zuhant szakadék,
csúcsra bukott csúcs – az a Valami, az a Szegény!–
s csak heversz;
s már nem is Gorgó-rémület: jeges bambaság,
s ha mankóra támaszkodva is, de: fölény;
csupán ez is kevés; eszed becsaphatatlan Kentaur:
patával tapos – de tudja;

vagy a maradék személyes éppen az, hogy ne értse?

és nem fogod felejteni, hogy földön heversz:
te, a Nagy Görbület egyenesébe helyezett nyíl,
veszteglő száguldás, nyíltszíni kétértelműség,
tények cáfolatba forrasztott valódisága,
a Nagy Sudár rézsút íve
(s a rézsút irgalom? a dies és dies irae?) –
és csak annál kevésbé felejtheted;
vagy nem épp a görbülettől leszel szent?

felejtheted, hogy ami elindul, büszkén kullogva
visszatér, a vonal vonalba simul?
miféle képlet ez? mi minek a mása?
csupán a nárcizmus akarása? s mi a görbület
kényszere? s a szívós mozdulat, ahogy a karod is ölel
akár élőt vagy hullát – vagy épp az Est kezdete már?
az ujjongó s fiatal Egyenes ejti le így a karját?

a magába fáradt végtelen a görbületbe?

s csak heversz; majd kezd fölengedni a jeges
bambaság, fölényed csendesebb lesz; tűnődsz;
hogyan legyen itt győztes, s hogyan vesztes,
ha egymás élő szövetéből egymásért szövetkeznek?
vagy ez lenne a titok? ez a gravitáció? s igaz
a semmit kémlelő tükör szomorú históriája, mely
magát a tükröt is kétségbevonja? – s mintha
csakugyan sejlene a lezuhant ég fölött egy
ugyanolyan égi kémia, a visszafordíthatatlan

nyitja: mire jó, ha úgyis tükörbe néz minden;
s a relatív, ha minden eleve él? játék tehát,
eldöntött végeredménnyel? az analízis csak
matematikai fogás? s az ajándék: forró homállyal
kendőzött mechanika? mivel csak úgy nem esik folt,
ha a Teljesben a teljes jövő is benne van? s akkor
az ünnep fonákja is közös, az önmagával határolt
végtelen bánata?

s csak heversz; s mintha az értelem épp abba
költözne, ami nem ő, de még a visszája sem,
rokona sem: felülmúlhatatlan Idegen,
ki rég, mielőtt még ott találná magát, betér,
ki-be jár, a Pásztor Házában holográf ajtókat
nyit-csuk, kipillant, miközben benéz, akár egy
vízfelszínbe préselt tájba, ahol együtt a
parttalan mélység, magasság, tegnapi hegyek
holnapja, s a rend, hogy az omlásból úgyis csak
újra hegy, súlyra változatlan, csorbítatlan energia,
csorbítatlan anyag – s hogy omlás volt: alig több,
mint képzelt halálból a rögtöni felébredés,
csupasz bálványarcra képzelt szemöldök rándulása:
elvillant múlás, mely rés, noha már nyitatlan
betemetődik;

mert ami nem lehet Egész is – hogyan is lehetne?

és heversz; de már nem a földön, hanem vele:
nyűgözött ló és lovasa, együtt – béklyózott
vágtájuk a kiszakadt Tartam ámok elágazása?
– kiosztatlanul is rájuk lőcsölt negatív Feltámadás?
s ha buknak: ők buknak el? vagy a Történés maga?
mi ha lett már, és a magáét megtette – végül mégis
visszafordítható? s hullhat megint a rezzenetlen
élet-előttibe, mi nem lett szegényebb, se gazdagabb
attól, mit az elkattant Történés belétett? ilyen
durva lenne a mérleg? vagy hever mégis mag a
pascali szakadékban? képzelhető, hogy a „történő”
minőség túlélő többlet, magát sokszorozó találat
– akár a szemből kilépő pillantás –, s csak mit
visszahagy, energiát, csak azt nyűgözheti a mennyiség
„megmaradása”? vagy azt sem, mert a kilépés új
Szintézis, tovább nem mérhető Újra-Fogalmazás?
képzelhető, hogy a csillagpornál több gondolat is él,
duzzad (tágítja a Teret?), s önsúlyától hajlik
a Nagy Terhesség gyengéd görbületébe, az anyaság
mind sűrűbb fókuszába – az egykori Nagy Sudár
dimenziókon túli Egyenesébe?

s ha igen – mit ér utol a látomás? mit az értelem?
és mit a kettő találkozása?

vagy oly természetes, hogy személyes vagy, s az
Ok személytelen? végül is mire kapat a képtelen
evidencia, egyirányú csoda, bicsaklott logika?
mért nem birkózhatsz az élő kirándulással:
személyesből a személytelenbe bukni át? – vagy
volna Ok, mi nem bélyeges rokona a távolodó
Hatásnak? úgy volna igaz, hogy az Ok útravalója
véges, nem tudván, mit ad, s mit nem vesz vissza
magába, s csupán te volnál végtelen: tudván azt is, miféle
az Ok; csak azt nem, hogy mitől vagy személyes, s a
Minőség mért lenne hűtlen a Mennyiséghez? – kérdezed;
és egyre egy-ügyűbben: ha nem volt személyes,
hanem lett,

múló Mutáció csak? alkalmi Átalakulás? a Személytelen
aszimmetriája? kisbetűs teremtés? nagybetűs Semmiből Lopás?

s ha már a Legkisebb is, akár a bebábozódott lepke:

minden? s fölöttük, mint árnyék-suhanás: az értelemnél
éberebb Nagy Alvó Lehetőség – a Szimmetriák?

ilyenkor szakítasz időt; s szakadsz te is darabokra –
hasztalan? mégis, kikerülhetetlen utazás; és te,
batyutlan utas, ama tizenharmadik, nőtlen kőműves –
az éjszaka jön, és reggelre leomlik a fal.

 

 

 

 

 

 

 

BORISZ PASZTERNAK

BALJÓS NAPOK

A boldog nép, alig ért be
Jeruzsálembe legutóbb,
hozsánnakiáltva elébe
s zöld gallyal utána futott.

Zordul a világ, szeretettel
meg nem veszi senki szívét,
nézik gonoszul, szeretetlen,
ez a zárszó hát, ez a vég.

Nehezül portára, tanyára
ólomsúlyával az ég.
Ravaszul érvekre vadászva
hízelegnek farizeusék.

A szent, a sötét hatalom ma
a szennynek adja ki ôt,
s gyalázzák most acsarogva,
mint dicsérték azelôtt.

A szomszéd telken a népség
tolong, a kapun kitekint,
hullámzik, várva a végét,
elôre s hátra megint.

Kél innen is, onnan is ekkor
sunyi pletyka pletyka után
Egyiptom és a gyerekkor --
álmában látta talán.

Felrémlik elôtte a puszta,
az ördög a sziklafokon:
,,Ha engem imádsz leborulva,
a világot néked adom''.

A csodás kenyérszaporítás,
a kánai menyegzô,
hogy ment a ladik fele, mint más
a földön, a tengeren ô.

A koldusok a vityilóban,
a gyertya, a pince, ahogy
ijedezve a gyertya kilobban,
mert felkel a feltámadott...

Fordította Pór Judit

 

Az oldalt - a képek sorrendjében, felülről lefelé - Antonio Vivarini, Master Osservanza, Tarjani Simonkovics, Domenico Robusti, Anna Chromy, Domenico Ghirlandaio, Marc Chagall, El Greco, Johann Koerbecke, Paolo Veronese, MS Mester, Matthias Grünewald, Keith Looby, Leonard Pervizi, Luca Signorelli műveivel gazdagítottuk.